1. A csempészek

Még egy egész napot sem töltött Dantès a hajón, de már tudta, hogy kikkel van dolga. A Jeune-Amélie nevű genovai vitorlás hajó érdemes gazdája, anélkül, hogy kijárta volna Faria abbé iskoláját, csaknem minden olyan nyelven értett - az arabtól a provence-iig -, amelyet a Földközi-tengernek nevezett nagy tó körül beszélnek. Ezért nem volt szüksége tolmácsokra sem, ezekre a kellemetlen és sokszor fecsegő emberekre; igen könnyen érintkezésbe léphetett akár azokkal a hajósokkal, akikkel a tengeren találkozott, akár a csónakosokkal, akikkel a part mentén akadt dolga, végül pedig a névtelen, hontalan, minden látható foglalkozás nélküli emberekkel, amilyenek mindig akadnak a rakodópartok kövezetén, a tengeri kikötők közelében. Ezek az emberek a maguk titokzatos és rejtett jövedelméből élnek, amelyet talán egyenesen a Gondviselés küld nekik, minthogy nincs semmi szemmel látható megélhetési alapjuk. Könnyű kitalálni, hogy Dantès csempészhajóra került.

A gazda némi bizalmatlansággal is fogadta Dantèst a hajón. A part valamennyi vámőre igen jól ismerte, és mivel közötte és a vámtiszt urak között ügyesebbnél ügyesebb ravaszkodó csatározások folytak, eleinte azt hitte, hogy Dantès talán az illetékhivatal kiküldött ügynöke, aki ilyen ötletes módon akar behatolni a mesterség titkaiba. Amikor azonban Dantès olyan ragyogóan kitett magáért, tökéletesen eloszlott minden gyanúja. Majd amikor megpillantotta If várának bástyája fölött azt a felszálló könnyű füstgomolyagot, és hallotta az ágyúlövés távoli hangját, egy pillanatig azt hitte, olyan valakit kapott a hajóra, akinek tiszteletére ágyút sütnek el, mint a királyok megjelenésekor és távoztakor. El kell ismerni, hogy ez már kevésbé nyugtalanította, mintha a jövevény vámőrnek bizonyult volna. De az újonc tökéletes nyugalma láttán második feltevése is csakhamar szertefoszlott, akárcsak az első.

Edmond tehát előnyben volt, mert tudta, kicsoda a gazdája, anélkül, hogy az bármit is tudhatott volna őróla. Akárhogyan faggatta is az öreg tengerész vagy a cimborái, ő állta a sarat, és nem árult el semmit sem. Nápolyról és Máltáról is részletes adatokat tudott, hiszen ezeket a városokat úgy ismerte, akár Marseille-t, és utóbb is ugyanúgy mesélt róluk mindent, mint először. Mindezt kitűnő emlékezőtehet­ségének köszönhette. Így hát, bármilyen ravasz volt is a genovai, Edmond szelídsége, tengerész-tapasztaltsága és főleg igen ügyes tettetése segítségével most mégis rászedte.

Ezenkívül a genovai talán olyan volt, mint azok az okos emberek, akik sohasem tudnak mást, csak ami rájuk tartozik, és csak azt hiszik el, amit érdekük elhinni.

Így állt a kettőjük dolga, amikor megérkeztek Livornóba. Edmond-nak itt új próbát kellett kiállnia: meg kellett tudnia, vajon ráismer-e önmagára, hiszen tizennégy esztendeje nem látta a saját arcát. Elég pontosan emlékezett rá, hogy milyen volt fiatal korában, most pedig meg fogja látni, milyen férfi lett belőle. Társai úgy tudták, hogy fogadalmi ideje már letelt. Legalább húsz alkalommal járt Livornóban, ismert egy borbélyt a Santo Ferdinando utcában, ahhoz ment el, hogy levágassa szakállát és haját.

A borbély csodálkozva nézett a hosszú hajú és sűrű fekete szakállt viselő emberre. Dantès olyan volt, mint egy gyönyörű Tiziano-fej. Abban az időben nem volt divatban a hosszú haj és szakállviselet: manapság a borbély csak azon csodálkozna, hogy akinek ilyen ajándékot adott a természet, hogyan válhat meg tőle saját jószántából.

A livornói borbély szó nélkül munkához látott.

Amikor elkészült, mikor Edmond érezte, hogy álla sima és a haja divatos hosszúságú lett, tükröt kért, és megnézte magát. Harminchárom éves volt, mint mondottuk, és a tizennégy évi fogság okozta nagy lelki változás tükröződött az arcán.

Amikor Dantès bekerült If várába, kerek, nevető, vidám arcú, boldog ifjú volt, aki könnyen tette meg az életben az első lépéseket, és aki úgy számított a jövőre, mint a múlt természetes folytatására. Mindez azonban megváltozott.

Tojásdad arca megnyúlt, nevető szája elszántságra vallóan kemény és határozott vonalúvá lett. Szemöldöke egyetlen mély redő alatt ívelt. Szeme mélységes szomorúságot árult el, a mélyén időről időre komor fények villantak meg: az embergyűlölet és a harag fényei. Arcán, amely olyan hosszú időn át nélkülözte a világosságot és a napsütést, halvány sápadtság ömlött el. Ez a sápadtság az északi ember arcát nemesen széppé varázsolja, főleg ha azt a halvány arcot fekete haj keretezi. Dantès arcán az értelem biztonságának fényében ömlött el az a hatalmas tudás, amelyet megszerzett. Azonfelül termete magas és izmos volt.

Azelőtt előkelően ideges és törékeny alkata most keménykötésű lett. Hangját a sok imádkozás, zokogás és átkozódás olykor különösen szelíd csengésűvé, olykor nyerssé, szinte rekedtessé tette.

Szeme az állandó félhomályban megszokta, hogy az éj sötétjében is meg tudja különböztetni a tárgyakat, mint a hiéna meg a farkas. Edmond elmosolyodott, amint meglátta magát. Még a legjobb barátja sem ismerhetne rá, ha ugyan maradt barátja. Szinte saját maga sem ismerte fel magát.

A Jeune-Amélie gazdája ragaszkodott hozzá, hogy ez az értékes ember megmaradjon a hajó legénységében. A jövendő haszonrészesedésére előleget ajánlott fel neki, és Edmond el is fogadta az ajánlatot. A borbélytól jövet - akinek az első átváltozást köszönhette - első gondja volt, hogy egy ruhásboltban teljes matróz-öltözéket vásároljon. Ez az öltözet köztudomásúan igen egyszerű: fehér nadrágból, csíkos ingből és frígiai sapkából áll. Jacopónak visszavitte a kölcsönkapott inget, nadrágot, és új öltözékében jelent meg a Jeune-Amélie gazdája előtt, akinek újra el kellett beszélnie történetét. A gazda alig ismerte fel a csinos és elegáns tengerészben azt a nagy szakállú, csuromvizes embert, akinek a haja moszattal volt tele, és akit mezítelen és félig holt állapotban szedett fel hajója fedélzetére.

Annyira elragadta Dantès jó megjelenése, hogy megismételte szerződési ajánlatát. Dantèsnek azonban megvolt a maga terve, és csak három hónapra szegődött el.

Ezalatt a Jeune-Amélie legénysége szorgalmasan dolgozott, olyan gazda parancsait teljesítette, aki nem szokta az idejét vesztegetni. A hajó egy hete volt Livornóban, amikor tágas rekeszei máris megteltek festett muszlinnal, csempészgyapottal meg angol puskaporral és dohánnyal, amelyre a pénzügyi hatóság elfelejtette rányomni bélyegzőjét. Az volt a feladat, hogy mindezt vámfizetés nélkül vigyék ki Livornóból, és kikössenek Korzika partján, ahonnan bizonyos spekulánsok dolga lesz az egész rakományt Franciaországba szállítani.

Elindultak. Edmond ismét azon az égszínkék tengeren haladt, ifjúsága első látóhatárán, amelyet olyan gyakran látott fogsága álmaiban. Jobboldalt hagyta Gorgonét, bal felől Pianosát, azután Paoli és Napóleon hazája felé tartott.

Másnap reggel a gazda, amint felment a hídra - s ez mindig jó korán történt -, Dantèst a hajó oldalához támaszkodva találta, amint különös tekintettel bámult egy gránitsziklahalmazt, amelyet a felkelő nap rózsaszínű fénybe burkolt: Monte Cristo szigete volt az.

A Jeune-Amélie mintegy háromnegyed mérföldnyire hagyta el jobb felől a szigetet, és folytatta útját Korzika felé.

Amíg elhaladtak e számára annyira nagy jelentőségű sziget mellett, Dantès elgondolta, hogy csak a tengerbe kellene ugrania, és egy félóra alatt ott lenne az ígéret földjén. De ugyan mit csinálna ott szerszámok nélkül, amelyek segítségével rátalálhatna a kincsre, és fegyverek nélkül, amelyekkel megvédhetné? S különben is mit szólnának a matrózok? Mit gondolna a gazda? Várni kellett.

Szerencsére Dantès tudott várni. Tizennégy esztendeig várt a szabadságára. Most, hogy szabad volt, igazán várhatott hat hónapig vagy egy évig a gazdagságra.

Nem fogadta volna el a szabadságot vagyon nélkül, ha felajánlották volna?

Ez a vagyon egyébként is nem volt-e agyrém csupán? Vajon nemcsak a szegény Faria abbé beteg agyában született, és nem halt-e meg vele együtt?

Bár az igaz, hogy Spada bíboros levele különösen szabatos volt. És Dantès gondolatban elejétől végig elismételte a levél szövegét. Egyetlen sorát sem felejtette el.

Leszállt az este. Edmond látta a szigetet változó színeiben, amelyekkel az alkonyat ékesítette fel, és látta, amint mindenki más számára elvész a szürkületben. De az ő tekintete megszokta a börtön sötétjét, és bizonyára továbbra is jól látta, mert ő maradt utolsónak a fedélzeten.

Másnap Aleria közelében ébredtek fel. Egész nap ide-oda kerülgették, este azután tüzek gyúltak ki a parton. E sok tűz kétségtelenül jeladás volt, hogy kiköthetnek, mert zászló helyett lámpa került a kis hajó vitorlarúdjára, és a partot már egy puskalövésnyire megközelítették.

Dantès észrevette, hogy kétségtelenül az ünnepélyes alkalom miatt, a Jeune-Amélie gazdája, amint a parthoz közeledtek, két kis ágyút vontatott fel, amelyek a sáncpuskához hasonlítottak, és minden nagyobb zaj nélkül csinos kis négyfontos golyót tudtak kilőni ezer lépés távolságra.

Ezen az estén azonban fölöslegesnek mutatkozott ez az óvóintézkedés. Minden a világon a legbékésebben és a legudvariasabban bonyolódott le. A hajóhoz négy csónak közeledett egész halkan, és a hajó, kétségtelenül tiszteletadásból, maga is lebocsátotta saját csónakját. Az öt csónak olyan derekasan dolgozott, hogy hajnali két órára a Jeune-Amélie egész rakománya partra került.

A Jeune-Amélie gazdája olyan rendszerető ember volt, hogy még akkor éjjel szétosztotta a részese­dé­seket: minden embernek száz toszkánai font jutott, vagyis körülbelül nyolcvan frank a mi pénzünkben.

Az expedíció azonban még nem fejeződött be. Most Szardínia felé indultak. Arról volt szó, hogy az imént kiürült hajó új rakományt vegyen fel.

A második művelet éppen olyan szerencsésen ment végbe, mint az első. A Jeune-Armélie-nek kedvezett a szerencse.

Az új rakomány Lucca nagyhercegségnek szólt. Csaknem teljes egészében havannai szivarból, xeresi és malagai borból állott.

Itt már összetűzésük volt a vámhivatallal, a Jeune-Amélie gazdájának örökös ellenségével. Egy vámőr maradt ott holtan, és két matróz megsebesült. Az egyik matróz Dantès volt; golyó fúródott át a bal vállán.

Dantès szinte boldog volt a csetepaté miatt, és tulajdonképpen örült, hogy megsebesült. Ez a kemény lecke legalább megmutatta, hogyan tud szembenézni a veszedelemmel, és hogyan viseli el a fájdalmat. Nevetve nézett szembe a veszedelemmel, és amikor megsebesült, azt mondta, amit a görög bölcs: “Fájdalom, te nem is fájsz.”

Egyébként megnézte a halálosan megsebesült vámőrt, de akár mert még felhevült volt a harctól, akár mert az emberi érzések kihűltek benne, ez a látvány nem izgatta fel különösebben. Dantès már azon az úton volt, amelyen haladni akart, már a célja felé tartott: a szíve már-már kővé vált.

Jacopo pedig, amikor látta társát elesni, halottnak hitte, hozzárohant, felemelte, azután jó barát módjára odaadóan ápolta.

A világ tehát nem volt sem olyan jó, mint ahogy Pangloss doktor hitte, sem olyan gonosz, mint amilyennek Dantès látta, hiszen ez az ember, aki semmit sem várhatott társától azonkívül, hogy a ráeső részesedést örökölné, nagyon kétségbeesett, amikor azt hitte, hogy Dantèst megölték.

De mint már mondottuk, Dantès szerencsére csak megsebesült. Hála azoknak a gyógyító füveknek, amelyeket szardíniai öregasszonyok bizonyos évszakban szedtek és eladtak a csempészeknek, a seb igen gyorsan begyógyult. Edmond ekkor próbára akarta tenni Jacopót. Felajánlotta a saját részesedését neki, amiért olyan odaadással ápolta, Jacopo azonban méltatlankodva utasította vissza az ajánlatot.

Jacopo már az első pillanattól kezdve, azóta, hogy meglátta Edmond-t, olyan szeretettel vette körül, hogy Edmond is megkedvelte a derék matrózt. Jacopo azonban nem kívánt semmi mást; ösztönösen megérezte Edmond-ban a fensőbbséget, éppen azt, amit Edmondnak sikerült mindenki elől rejtenie. És Jacopo beérte azzal a kevéssel, amit Dantès neki juttatott.

A hajózás hosszú napjai alatt, amikor a hajó a vitorláit dagasztó kedvező széllel teljes biztonsággal siklott előre az azúrkék tengeren - és nem volt szükség a másodkormányosra -, Edmond, egy tengerész-térképpel kezében, tanítgatni kezdte Jacopót, ahogy valaha szegény Faria abbé őt tanítgatta. Megmutogatta neki a tengerpartok fekvését, megmagyarázta az iránytű mozgását, megtanította rá, hogyan kell olvasni Isten gyémántbetűs írását abban a nagy, nyitott könyvben, amely a fejünk fölé borul, és amelyet égboltnak nevezünk. Jacopo megkérdezte tőle:

- Mire jó ennyi mindent megtanulni a magamfajta szegény matróznak?

Edmond ezt felelte:

- Ki tudja? Hátha egy szép napon hajóskapitány lesz belőled. Honfitársadból, Napóleonból császár lett!

Elfelejtettük megmondani, hogy Jacopo korzikai volt.

Már két és fél hónap telt el ezekkel az egymást követő utakkal. Edmond éppen olyan ügyes parti hajós lett, mint amilyen merész tengerész volt egykor. Ismeretséget kötött a part valamennyi csempészével, megismerte az összes titkos jelzéseket, amelyekről ezek a félkalózok ráismertek egymásra.

Hússzor is elhaladt ide-oda Monte Cristo szigete mellett, de egyetlenegyszer sem talált rá lehetőséget, hogy kikössön rajta.

Ekkor nagy dologra szánta rá magát: ha majd a Jeune-Amélie-vel kötött szerződése lejár, saját zsebére bérel egy kis bárkát - Dantès megtehette ezt, hiszen különböző útjai alatt összeszedett mintegy száz piasztert -, és valami ürüggyel elmegy Monte Cristo szigetére. Ott pedig egészen szabadon végezheti kutatásait.

De mégsem egészen szabadon, mert kétségtelen, hogy kémkedni fognak utána azok, akik odaviszik.

Hanem már ezen a világon mindig kell valamit kockáztatni. Viszont a börtön óvatossá tette Edmond-t, nem akart semmit sem kockáztatni.

De hiába törte a fejét, bármilyen nagy volt is a képzelőereje, nem talált más módot arra, hogy eljusson a vágyva vágyott szigetre. Dantès még ingadozott elhatározásában, amikor a gazda, aki nagyon megbízott benne, és nagyon szerette volna továbbra is megtartani szolgálatában, egy este karon fogta, és elvitte magával a via del Oglio egyik csapszékébe, ahol Livorno hétpróbás csempészei szoktak találkozni.

Rendszerint itt intézték el a part menti ügyeket. Dantès már két vagy három ízben járt ezen a tengerész-tőzsdén, és amikor látta a merész kalózokat, akiket idevetett ez a kétezer mérföldnyi partvidék, azon tűnődött, miféle hatalma lehetne annak az embernek, aki saját akarata szerint tudná irányítani az itt összebogozódó vagy szétágazó szálakat.

Ezúttal nagy vállalkozást terveztek: török szőnyegekkel, levantei szövetekkel és kásmirral megrakott hajóról volt szó. Semleges területre volt szükség, ahol végrehajthatják a cserét, azután meg kellett kísérelni, hogy az árukat a francia tengerpartra juttassák.

A részesedés óriási lenne, ha a vállalkozás sikerül: fejenként ötven-hatvan piaszter.

A Jeune-Amélie gazdája úgy találta, hogy a kikötésre Monte Cristo szigete volna a legalkalmasabb. Teljesen elhagyatott, sem katonasága, sem vámőrsége nincs, valósággal olyan, mintha a pogány Olümposz idejében Mercurius, a kereskedők és tolvajok istene helyezte volna oda. Mi már elválasztjuk egymástól ezt a két osztályt, a kereskedőket és tolvajokat - ha nem is egészen világosan -, az antik világ azonban, mint látjuk, ugyanabba a csoportba sorozta őket.

A Monte Cristo név hallatára Dantès megremegett örömében. Felállt, hogy leplezze izgalmát, és körüljárta a füstös kocsmát, ahol a frank nyelv minden ismert idiómája röpködött a levegőben.

Amikor a két beszélgetőhöz lépett, már elhatározták, hogy Monte Cristón kötnek ki, és hogy már a következő éjjel nekivágnak ennek az útnak.

Edmond, némi megbeszélés után, azon a nézeten volt, hogy a sziget minden elképzelhető biztonságot megad, és hogy a nagy vállalkozások sikere a gyors végrehajtástól függ.

A már megbeszélt tervben tehát semmi sem változott. Úgy állapodtak meg, hogy másnap este felkészülnek az indulásra, és mivel a tenger szép nyugodt, a szél kedvező, harmadnap estére a semleges sziget vizein lesznek.