12. A Morrel család

A gróf néhány perc alatt megérkezett a rue Meslay 14. számú ház elé. Fehér falú, barátságos épület volt, az előtte elterülő udvaron elég dúsan virágzott két sűrű bokor.

A portásban, aki kaput nyitott, a gróf az öreg Coclèst ismerte fel. De mivel az öreg, mint ahogy emlékszünk rá, csak fél szemmel látott, és mivel ez a fél szem is elég sokat romlott kilenc év alatt, Coclès nem ismerte fel a grófot.

A kocsiknak, ha a ház bejáratánál meg akartak állni, egy kis sziklamedencéből előtörő szökőkutat kellett megkerülniük, amelyet pompájáért az egész városrész irigyelt, és amely miatt a házat Kis Versailles-nak nevezték.

Fölösleges megemlíteni, hogy a medencében egész tömeg vörös és sárga halacska úszkált.

A ház a pincék és a konyhák sora fölé épült. A földszint felett még két emelet és padlás emelkedett. A fiatalok a házat minden hozzátartozó épülettel együtt vásárolták meg. Ide tartozott egy hatalmas műterem, egy kerti lak a kert mélyén, és egy másik magában a kertben. Emmanuel az első pillanatban megszimatolt egy kis üzleti lehetőséget. Megtartotta a házat, a kert felét, és vonalat húzott, vagyis falat húzatott a maga kertje és a műtermek közé, amelyeket bérbe adott a pavilonokkal és az odatartozó kertrésszel együtt. Ilyen módon elég mérsékelt áron lakott, és amellett olyan magányos elzárkózottságban élhetett, akár a faubourg Saint-Germain bármely palotájának legkényelmesebb tulajdonosa.

Az ebédlő bútorzata tölgyfából készült, a kék bársonnyal behúzott szalonbútorok mahagóni fából. A hálószoba bútorzata citromfa és zöld damaszt volt. Mindezeken a szobákon kívül rendelkezésre állott még egy dolgozószoba Emmanuel számára, aki nem dolgozott, és egy zeneszalon Julie részére, aki egyáltalán nem foglalkozott muzsikával.

A második emeletet teljesen Maximilien számára rendezték be. Ez pontosan olyan volt, mint a húga lakása, azzal a különbséggel, hogy az ebédlőnek megfelelő szobát biliárdszobává rendezték be. Maximilien itt fogadta barátait.

Ő maga éppen a lova gondozására felügyelt, és a kert ajtajánál szivarozott, amikor a gróf kocsija megállt a kapu előtt.

Coclès nyitott kaput, mint ahogy már mondtuk, és Baptistin, leugorva a bakról, megkérdezte, vajon Herbault úr és felesége, valamint Maximilien Morrel úr hajlandók-e fogadni Monte Cristo grófját.

- Monte Cristo grófját! - kiáltott fel Morrel, és eldobta szivarját, úgy sietett vendége elé. - Meghiszem azt, hogy fogadjuk! Ó, köszönöm, nagyon köszönöm, gróf úr, hogy nem feledkezett meg ígéretéről.

A fiatal tiszt olyan barátian szorította meg a gróf kezét, hogy az nem kételkedhetett a megnyilvánulás őszinteségében, és láthatta, milyen türelmetlenül várták, milyen szíves-örömest fogadták.

- Tessék csak jönni - mondta Maximilien -, én akarom önt bevezetni. Az olyan embert, mint amilyen ön, nem jelentheti be holmi egyszerű inas. A húgom lent van a kertjében, éppen a hervadt rózsákat szedi le. Sógorom az újságjait olvassa, a La Presse-t meg a Les Débats-t, tőle hat lépésnyire, mert ahol Herbault-né asszonyt látni lehet, csak négy méternyire kell körülnézni, ott megtalálható valahol Emmanuel úr is, és viszont, reciprok értékben véve, ahogy a műszaki iskolán mondani szokás.

A léptek zajára felemelte fejét egy selyem háziruhában kertészkedő húsz-huszonöt éves fiatalasszony, aki éppen egy sárga rózsatövet vizsgálgatott különös gonddal.

Ez az asszony a mi kis Julie-nk volt, akiből, mint azt Thomson és French cég meghatalmazottja megjósolta, Emmanuel Herbault felesége lett.

Julie felsikoltott, amikor idegent pillantott meg maga mellett. Maximilien elnevette magát.

- Sose zavartasd magad, húgom - mondta -, a gróf úr még csak két vagy három napja tartózkodik Párizsban, de azt már tudja, mi fán terem egy marais-i tőkepénzes asszony, ha pedig nem tudná, te majd megtanítod rá.

- Ó, uram - mondta Julie -, ez valóságos árulás a bátyámtól, hogy önt idevezette. Semmi érzéke sincs a női hiúsághoz... Penelon!... Penelon!...

Egy öregember, aki éppen egy bengáliai rózsafákkal teli virágágyat ásogatott, most beszúrta ásóját a földbe, és sapkáját a kezében tartva közeledett, miközben tőle telhetőleg az időközben a szája mélyére süllyesztett bagót igyekezett titkolni. Még mindig sűrű hajából néhány ősz fürt ezüstje kandikált ki, míg bronzszínű arca és merész, élénk tekintete elárulták a vén tengerészt, akinek bőrét az egyenlítő napja barnította meg, és viharok szele cserzette ki.

- Úgy hallottam, hívni tetszett, Julie kisasszony - mondta -, hát itt vagyok.

Penelon megőrizte régi szokását, hogy gazdája lányát Julie kisasszonynak szólítsa, és nem tudta megszokni, hogy asszonynevén hívja.

- Penelon - mondta Julie -, értesítse Emmanuel urat a kedves vendég érkezéséről, addig majd Maximilien a szalonba vezeti a gróf urat.

Azután Monte Cristóhoz fordult:

- Megbocsátja, ha egy percre eltűnök, ugye, uram?

És be sem várva a gróf beleegyezését, egy bokor mögött elhaladva, az egyik oldalsó fasoron át bement a házba.

- Ejnye, kedves Morrel úr - kezdte Monte Cristo -, sajnálattal látom, hogy forradalmat okoztam a családjában.

- Nézze csak - felelte Maximilien nevetve -, innen látni, amint a férj az ujjasát szalonkabáttal cseréli fel. Ó, a rue Meslayn is ismerik ám önt, várták is már, higgye el.

- Úgy látom, ön boldog családi körben él itt, uram - jegyezte meg a gróf, mintegy saját gondolatára válaszolva.

- Ez így igaz, gróf úr. De hát, lássa, mi is hiányoznék a boldogságukhoz? Fiatalok, jókedvűek, szeretik egymást, és ők, akik olyan hatalmas vagyonok közelében éltek, huszonötezer frank járadékukkal azt képzelik, hogy Rothschild mérhetetlen gazdagsága van a kezükben.

- Márpedig huszonötezer frank járadék igazán nem sok - jegyezte meg Monte Cristo olyan igaz gyöngédséggel, hogy Maximilien egy szerető édesapa hangjának hallotta szavait. - No de hát a mi ifjú barátaink nem állnak ám itt meg, majd csak milliomosok lesznek. Ügyvéd a kedves sógora, uram?... Vagy orvos?

- Kereskedő volt, gróf úr, és szegény apám cégét vette át. Apám halálával ötszázezer frankot örököltünk, felét én, másik felét a húgom, hiszen csak ketten voltunk testvérek. Sógoromnak, amikor elvette, semmi más vagyona nem volt, mint kifogástalan becsülete, kiváló tehetsége és tiszta hírneve. Nem nyugodott addig, amíg ugyanannyit össze nem gyűjtött, mint a felesége vagyona. Addig dolgozott, amíg össze nem gyűjtött kétszázötvenezer frankot. Ehhez elég volt hat esztendő. Esküszöm önnek, gróf úr, megható látvány volt, amint ez a két szorgalmas, egyetértő gyermek, akik képességük szerint megszerezhették volna a leghatalmasabb vagyont, de mivel semmit sem akartak az apai ház szokásain változtatni, hat esztendőt töltöttek azzal a munkával, amit új módszerekkel két vagy három év alatt elvégezhettek volna. Marseille még ma is hangos a dicséretektől, amellyel a sok bátor önmegtagadás láttán elhalmozták őket. Végre egy szép napon Emmanuel ezzel állított be a feleségéhez, aki éppen egy esedékes tartozást egyenlített ki:

- Julie - mondta neki -, itt az utolsó százfrankos tekercs, amelyet Coclès hozott. Ez hiányzott abból a kétszázötvenezer frankból, amelyet nyereségünk felső határául szabtunk meg. Beéred ezentúl azzal a kevéssel, amellyel a jövőben meg kell elégednünk? Figyelj csak ide, a cégnek évenként körülbelül egymillió forgalma van, és negyvenezer frank nyereséget hozhat. Ha akarjuk, eladjuk vevőkörünket háromszázezer frankért, akár egy óra alatt, mert itt van Delaunay úrnak egy levele, amelyben ezt az összeget ajánlja fel üzletünkért, amellyel a sajátját bővítené. Hogyan vélekedel erről a dologról?

- Kedves barátom - felelte a húgom -, a Morrel céget csak egy Morrel vezetheti. Nem ér-e meg háromszázezer frankot, hogy egyszer s mindenkorra megvédjük apánk nevét a balszerencse szeszélyeitől?

- Én is így gondoltam - felelte Emmanuel -, de hallani akartam a te véleményedet is.

- Hát most hallottad. Minden kinnlevőségünk befutott, minden váltónkat kifizettük. Zárjuk le az utolsó két hét számadását, és csukjuk be az irodát. Fejezzük be ezt a számadást, és zárjuk le.

Mindez azonnal meg is történt. Három óra volt. Negyed négykor egy ügyfél jelentkezett, hogy két hajót béreljen. Ezen az üzleten tisztán lehetett volna nyerni tizenötezer frankot készpénzben.

- Uram - mondta Emmanuel -, tessék ezzel az ügyével kartársunkhoz, Delaunay úrhoz fordulni. Mi már nem foglalkozunk semmiféle üzletkötéssel.

- Ugyan mióta? - kérdezte az ügyfél csodálkozva.

- Egy negyedórája.

- Így esett, uram - folytatta mosolyogva Maximilien -, hogy húgomnak és sógoromnak mindössze huszonötezer frank járadéka maradt.

Alig fejezte be Maximilien az elbeszélést, amely alatt a gróf szíve egyre jobban, és jobban tágult, amikor megjelent Emmanuel kalapban és szalonkabátban. Úgy köszönt, mint aki tudatában van annak, hogy milyen rangú látogatóval van dolga. Majd, miután körülsétált a gróffal a kis virágoskertben, visszavezette a ház felé.

A szalon már illatozott az óriási japán vázába gyömöszölt virágoktól. Julie illő öltözékben és szépen megfésülve (minderre elég volt tízpercnyi idő) az ajtóban várta a grófot.

Egy közeli galambdúcból behallatszott a madarak turbékolása. Az aranyeső és a rózsaszínű akácok ágai virágfürtjeikkel vontak szegélyt a kék bársonyfüggönyök köré. Ebben a bájos kis fészekben a madárdaltól a háziak mosolygásáig minden nyugalmat lehelt.

A grófot, attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a házba, azonnal áthatotta ez a boldogság. Éppen ezért hallgatag volt, elmélázott, megfeledkezett arról, hogy az első üdvözlő szavak után mindenki tőle várta a félbemaradt társalgás folytatását.

Hirtelen rádöbbent a már-már feszélyezővé váló csendre, és erőszakkal rázta fel magát álmodozásá­ból:

- Asszonyom - mondta végre -, elnézést kérek, amiért ilyen izgalom fogott el, s ön joggal csodálkozik ezen, hiszen megszokta ezt a békességet és boldogságot, amellyel itt találkoztam. Nekem azonban egészen új dolog egy emberi arc elégedettsége, és éppen azért nem győzöm bámulni önt és férjét.

- Valóban nagyon boldogok vagyunk, uram - felelte Julie -, de elég sokáig kínlódtunk, és nagyon kevesen szerezték meg olyan drágán a boldogságukat, mint mi.

A gróf arcán érdeklődés látszott.

- Ó, ez hosszú családi történet, mint ahogy a minap Château-Renaud is mondta önnek - jegyezte meg Maximilien. - Az ön szemében, gróf úr, aki megszokta az óriási szerencsétlenségeket és ragyogó örö­mö­ket, nem volna sok érdekesség ebben a meghitt történetben. Mindenesetre azonban, mint ahogy Julie éppen az imént mondta, igen fájó szenvedéseket éltünk át, ha ezek szűk keretek között mozogtak is...

- És Isten bölcs szokása szerint jóra fordította a szenvedést? - kérdezte Monte Cristo.

- Jóra fordította bizony, gróf úr - mondta Julie. - Ezt bízvást elmondhatjuk, hiszen úgy bánt velünk, ahogyan csak a kiválasztottjaival szokott: elküldte hozzánk egyik angyalát.

A gróf arcát elöntötte a pirosság, és köhögni kezdett, hogy zsebkendőjét szájához emelve alkalma legyen izgalmát elrejteni.

- Azok, akik bíbor bölcsőben születtek, és akiknek sohasem volt teljesíthetetlen kívánságuk - jelentette ki Emmanuel -, nem is tudják, milyen boldogság élni, Ugyancsak nem tudják megbecsülni, mit jelent a derült égboltozat, akik sohasem mentették meg az életüket háborgó tengeren, négy odavetett deszkaszál segítségével.

Monte Cristo felállt, és szótlanul végigrótta lépéseivel a szalont, mert ha megszólal, remegő hangja elárulja izgalmát.

- A mi fényűzésünk mosolyra készteti önt, ugye gróf úr? - kérdezte Maximilien, és tekintetével követte Monte Cristót.

- Nem, nem - válaszolta Monte Cristo igen sápadtan, és amíg egyik kezével szíve erős dobogását fojtotta el, a másikkal egy kristálybúrára mutatott, amely alatt fekete bársonypárnán selyemerszény volt gondosan elhelyezve. - Csak azon tűnődtem, miért van itt ez az erszény, amelynek egyik rekeszében, úgy látom, egy darabka papír, a másikban egy elég szép gyémánt foglal helyet.

Maximilien komoly arccal válaszolta:

- Ez itt, gróf úr, családi kincseink legértékesebb darabja.

- A gyémánt valóban elég szép - jegyezte meg Monte Cristo.

- Ó, a bátyám nem a drágakő értékéről beszélt, noha százezer frankra becsülték, gróf úr. Csak azt akarta megmagyarázni, hogy azok a tárgyak, amelyek ebben az erszényben vannak, annak az angyalnak az ereklyéi, akiről az imént esett szó.

- Ezt nem értem, és magyarázatot mégsem kérhetek reá, asszonyom - felelte Monte Cristo meghajolva. - Bocsásson meg, nem akartam tolakodó lenni.

- Tolakodó? Ellenkezőleg, nagy hálára kötelez bennünket, gróf úr, ha alkalmat ad reá, hogy beszélgessünk erről a tárgyról. Ha titokként el akarnánk rejteni azt a szép cselekedetet, amelyre ez az erszény emlékeztet bennünket, nem tennénk így látogatóink szeme elé. Ó, bár közölhetnénk az egész világgal, hogy ismeretlen jótevőnk akár csak egy megrezzenésével elárulta kilétét.

- Ó, csakugyan! - mormogta Monte Cristo, izgalomtól elfojtott hangon.

- Uram - mondta Maximilien, miközben felemelte a kristályburát, és áhítattal megcsókolta a selyemerszényt -, ezt annak az embernek a keze érintette, aki megmentette apám életét, minket megmentett a nyomortól és nevünket a szégyentől, olyan emberé, akinek mi, szegény, nyomorra és búbánatra kárhoztatott gyermekek, mai boldogságunkat köszönhetjük, amelyet mindenki megcsodált. Ezt a levelet - Maximilien most kis levélkét vett ki az erszényből, és átnyújtotta a grófnak -, ezt a levelet ő írta aznap, amikor édesapám igazán kétségbeesett elhatározásra szánta el magát, ezt a gyémántot pedig ez a nagylelkű ismeretlen hozományként adta a húgomnak.

Monte Cristo kibontotta a levelet, és a boldogság leírhatatlan gyönyörűségével olvasta végig. Az a levélke volt, amelyet olvasóink ismernek. Julie-nek szólt, és Szindbád, a tengerész írta alá.

- Azt mondják, hogy ismeretlen? Így hát az az ember, aki ezt a szolgálatot tette önöknek, mindmáig ismeretlen maradt önök előtt?

- Bizony így van, uram. Sohasem ért bennünket az a szerencse, hogy megszoríthassuk a kezét. Nem mintha nem kértük volna Istentől ezt a kegyet - folytatta Maximilien -, de az egész regényes történetben volt valami titokzatos elrendezettség, amelyet még ma sem értünk. Mindent valami láthatatlan kéz intézett, amely olyan volt, mint valami varázsló keze.

- Ó, én még nem adtam fel a reményt - jegyezte meg Julie -, hogy egy szép napon megcsókolhassam a kezet, mint ahogy megcsókolom az erszényt, amelyet megérintett. Négy évvel ezelőtt Penelon Triesztben járt - Penelon az a derék tengerész, gróf úr, akit ásóval a kezében tetszett látni, és aki tengerészaltisztből kertész lett -, Triesztben járt tehát Penelon, ahol a rakodóparton látott egy angolt, aki éppen be akart szállni egy jachtba, és ebben az angolban felismerni vélte azt, aki 1829. június 5-én az apámnál járt, s aki nekem szeptember 5-én ezt a levélkét írta. Biztosít róla, hogy ugyanaz volt, de megszólítani nem merte.

- Angol! - mondta Monte Cristo álmodozva, és kissé nyugtalankodva Julie pillantása alatt. - Azt mondta, hogy angol volt?

- Angol - jelentette ki Maximilien -, angol, aki úgy mutatkozott be nálunk, mint a római Thomson és French cég megbízottja. Ez volt az oka, hogy a múltkor Morcerf úrnál, amikor említeni tetszett, hogy Thomson és French az ön bankárja volt, kissé összerezzentem. Az isten szerelmére, uram, mindez 1829-ben történt. Nem ismerte ön ezt az angolt?

- Hát nem mondta ön azt is, hogy a Thomson és French cég kitartóan tagadja, hogy valaha is ilyen szolgálatot tett volna?

- De igen.

- Nem lehetett ez az angol az ön édesapjának valamilyen lekötelezettje? Valami olyan ügyből ki­folyólag, amelyről Morrel úr maga is megfeledkezett? Talán ezzel az ürüggyel élve fejezte ki háláját?

- Minden feltehető, uram, ilyen körülmények között. Még valami csoda is.

- Hogy hívták az angolt? - kérdezte Monte Cristo.

- Nem hagyott meg más nevet - felelte Julie, és mélységes figyelemmel nézte a grófot -, mint azt, amelyet a levélke aljára írt: Szindbád, a tengerész...

- Ami nyilvánvalóan nem a saját neve, csak álnév.

Majd mivel Julie még figyelmesebben nézte, és a hangjára is egyre inkább felfigyelt, így folytatta:

- Mondják csak, nem olyan magamformájú ember, talán valamivel magasabb is nálam, kissé karcsúbb, vállas, magasan körültekert nyakkendővel, nyakig begombolva, feszes ruhában, kezében örökké ceruzával?

- Ó, hát ismeri? - kiáltott fel Julie, örömtől ragyogó szemmel.

- Nem - felelte Monte Cristo -, csak feltételezem mindezt. Ismertem valami lord Wilmore-t, aki hasonló módon vitte véghez nagylelkű cselekedeteit.

- Anélkül, hogy felfedte volna magát?

- Különc ember volt, nem hitt a hálában.

- Ó! - kiáltott fel Julie egészen magánkívül, és kezét összekulcsolta. - Akkor miben hisz hát szegény?

- Ebben nem hitt, legalábbis akkortájt nem, amidőn én ismertem - jegyezte meg Monte Cristo, akit ez a lélek legmélyéről jött hang a végsőkig megrázott. - Azóta azonban már talán meggyőződött róla, hogy igenis, van hála.

- És ön ismeri ezt az embert, uram? - kérdezte Emmanuel.

- Ó, ha ismeri, uram - kiáltott fel Julie -, mondja el, könyörgök, oda tud-e vezetni hozzá, meg tudja-e mutatni nekünk, meg tudja-e mondani, hol van? Kérleld hát te is, Maximilien, kérd te is, Emmanuel. Ha valaha is rátalálunk, akkor hinnie kell majd a szív hálájában.

Monte Cristo érezte, hogy két könnycsepp szökik a szemébe. Még néhány lépést tett a szobában.

- Az isten szerelmére, uram - mondta Maximilien -, ha tud valamit arról a férfiról, mondja el mindazt, amit csak tud róla!

- Sajnos - felelte Monte Cristo, elfojtva hangja megindultságát -, ha valóban lord Wilmore volna a jótevőjük, attól tartok, sohasem találják meg. Két vagy három évvel ezelőtt Palermóban váltam el tőle, távoli, soha nem hallott országokba indult éppen. Nem hihetek a visszatérésében.

- Uram, ön kegyetlen - kiáltott fel Julie ijedten.

És a fiatalasszony arcán könnyek permeteztek végig.

- Asszonyom - mondta komolyan Monte Cristo, miközben merev tekintettel követte azt a két könnycseppet, amely Julie arcán végiggördült -, ha lord Wilmore látta volna azt, amit én itt most láttam, akkor megszerette volna az életet, mert az ön kiontott könnyei megbékéltették volna az emberiséggel.

Kezét nyújtotta Julie-nek, aki megszorította, annyira elbűvölte a gróf tekintete és hangja.

- De ennek a lord Wilmore-nak - kérdezte a fiatalasszony, valami utolsó reménység felé fordulva - volt hazája, családja, voltak szülei... Végre is ismerősei csak voltak? Vajon tőlük nem tudhatnánk...

- Ó, ne keresse, asszonyom - mondta a gróf -, ne fessen édes ábrándképeket arra a szóra, amelyet kiszalasztottam a számom. Nem, lord Wilmore minden valószínűség szerint nem is az az ember, akit önök keresnek. Barátom volt, ismerem minden titkát, ezt is elmondta volna nekem.

- És nem mondott róla semmit?

- Semmit.

- Soha egyetlen szót sem, amelyből arra következtethetne?

- Soha.

- És ön mégis azonnal megnevezte.

- Ó, hát... ilyen esetekben az ember csak feltételezni tud.

- Húgom, húgom - mondta Maximilien, a gróf segítségére sietve -, igaza van a gróf úrnak. Emlékezz vissza csak, szegény jó apánk mit szokott mondani: “Ezt a boldogságot nem angol embernek köszönhetjük.”

Monte Cristo megremegett.

- Ez volt édesapja véleménye... Morrel úr? - kérdezte élénken.

- Édesapám csodatettet látott ebben a cselekedetben, uram. Édesapám olyan jótevőben hitt, aki a sírból kelt ki érettünk. Ó, megható volt ez a babonás érzése, uram, és noha magam nem hittem benne, nem akartam megfosztani ettől a hittől nemes szívét. Hányszor emlegetett álmodozva egy drága jó barátot, egy elveszített barátja nevét. És amikor közeledett utolsó perce, amikor az örökkévalóság megadta szellemének a sir világosságát, a gondolat, amely csak sejtése volt, meggyőződéssé vált. Ezek voltak utolsó szavai: “Maximilien! Edmond Dantès volt az!”

A gróf arca néhány másodperc óta egyre sápadtabb lett, s e szavak hallatára szinte ijesztővé vált. Minden vére a szívére futott. Nem jött szó az ajkára. Elővette az óráját, mintha elszámította volna magát az idővel, fogta a kalapját, hirtelen és zavartan hajolt meg Herbault-né előtt, kezet szorított Emmanuellel és Maximiliennel.

- Asszonyom - mondta -, engedje meg, hogy olykor tiszteletemet tehessem önöknél. Szeretem az otthonukat, és hálás vagyok a fogadtatásért. Látja, évek óta most első ízben történt meg, hogy megfeledkeztem az idő múlásáról.

És nagy léptekkel távozott.

- Különös ember Monte Cristo grófja - jegyezte meg később Emmanuel.

- Igen - válaszolta Maximilien -, de azt hiszem, jó a szíve, bizonyos vagyok benne, hogy szeret bennünket.

- Én is bizonyos vagyok benne! - kiáltott fel Julie. - A hangja a szívemhez szólt. Két vagy három ízben is úgy éreztem, hogy ezt a hangot nem először hallom!