7. A kihallgatás

Alig lépett ki Villefort az ebédlőből, levetette vidám álarcát, és komoly férfivá lett, akinek az a magas hivatása, hogy döntsön felebarátai életéről. Noha az ügyészhelyettes arca igen mozgékony volt, hiszen, mint az ügyes színész, többször tanulmányozta magát a tükör előtt, ezúttal sok fáradságába került, amíg összehúzta a szemöldökét, és megkeményítette vonásait. Eltekintve apja politikai múltjának emlékétől, amely, hacsak nem szakít vele teljesen, tönkreteheti egész jövőjét, Gérard de Villefort e pillanatban tökéletesen boldog volt. Már maga is gazdag, és huszonhét esztendős létére igen előkelő államhivatali helyet tölt be, vőlegénye egy szép és fiatal lánynak, akit szeret, nem szenvedélyesen ugyan, de okosan, ahogyan már egy királyi ügyészhelyettes szerethet. Saint-Méran kisasszony, a menyasszonya, nemcsak nagyon szép, hanem olyan család tagja is, amely ez idő szerint igen nagy kegyben áll. A menyasszony szülei nagyon befolyásos emberek, és nem lévén több gyermekük, minden összeköttetésüket a vejüknek szentelhették. Ezenkívül még ötvenezer tallér hozományt is adtak leányuknak, és ez az összeg, a házasságközvetítők szörnyű szavaival élve, egy szép napon remélhetőleg félmilliós örökséggé növekszik.

Mindezek olyan ragyogóan boldoggá tették Villefort-t, hogy szinte elvakult, amikor lelki szemével sokáig nézte benső életét.

A kapuban a rendőrbiztos várta. Amint megpillantotta a baljóslatú embert, azonnal lepottyant a hetedik mennyországból arra a valóságos földre, amelyen járunk. Az alkalomhoz illő arcot öltött, úgy, ahogyan elmondtuk, s a rendőrhöz lépett:

- Itt vagyok, uram - mondta -, elolvastam a levelet, jól tette, hogy letartóztatta ezt az embert. Most pedig mondjon el töviről hegyire mindent, amit róla és az összeesküvésről megtudott.

- Az összeesküvésről még semmit sem tudunk, uram, minden erre vonatkozó irat egy csomóban, lepecsételve az ön íróasztalán van. A vádlott, mint a feljelentő levél is mutatja, egy Edmond Dantès nevezetű másodtiszt a Pharaon háromárbocos, hajón, Ez a hajó gyapotot szállított Alexandriából és Szmirnából: Tulajdonosa a marseille-i Morrel és Fia cég.

- Mielőtt a kereskedelmi hajóra került, hadihajón is szolgált?

- Ó, dehogy, uram, hiszen még egészen fiatal.

- Hány éves?

- Tizenkilenc, legfeljebb húszéves.

Ebben a pillanatban, amint Villefort a Grande-Rue-n végighaladva a rue des Conseils sarkára érkezett, megszólította egy férfi, aki, úgy látszott, várt reá. Morrel úr volt az.

- Á, Villefort úr! - kiáltott a derék ember, amint megpillantotta az ügyészhelyettest. - Nagyon örülök, hogy találkoztam önnel. Képzelje csak, a legfurcsább és leghallatlanabb tévedést követték el: letartóztatták hajóm másodtisztjét, Edmond Dantèst.

- Tudom, uram - válaszolta Villefort -, éppen azért jöttem, hogy kihallgassam.

- Ó, uram - folytatta Morrel úr, akit magával ragadott a Dantès iránt érzett szeretete -, ön nem ismeri a vádlottat, de én igen: képzelje maga elé a legszelídebb, a legbecsületesebb embert, sőt, merném mondani, azt az embert, aki legjobban érti a kereskedelmi tengerészet minden csínját-bínját. Ó, Villefort úr, őszintén és tiszta szívemből figyelmébe ajánlom őt.

Villefort, mint láttuk, a város előkelőségei közé tartozott, Morrel pedig a plebejusokhoz. Az előbbi ultra-királypárti volt, az utóbbiról gyanítani lehetett, hogy titkos bonapartista. Villefort megvetően nézte végig Morrelt, és hidegen válaszolt:

- Tudhatja, uram, hogy lehet valaki szelíd a magánéletben, becsületes a kereskedelmi vonatkozások­ban, értheti a maga dolgát, de azért még igen nagy bűnös is lehet, mármint politikailag. Ugye tudja ezt, uram?

Az ügyészhelyettes ezeket az utolsó szavakat úgy hangsúlyozta, mintha magára a hajótulajdonosra is vonatkoztatná őket, míg kutató tekintete szinte behatolt a szíve mélyére annak az embernek, aki elég merész volt, hogy közbenjárjon másért, noha tudja, hogy neki magának is elnézésre van szüksége.

Morrel elpirult, mert politikai tekintetben nem érezte egészen tisztának a lelkiismeretét, azonkívül kissé megzavarta az a vallomás is, amelyet Dantès tett neki a főmarsallal való találkozásáról és arról a néhány szóról, amelyet a császártól hallott. Mégis, nagyon melegen fűzte hozzá:

- Kérve kérem, Villefort úr, legyen olyan igazságos, amilyennek lennie kell, legyen olyan jó, amilyen mindig szokott lenni, és adja nekünk vissza mihamarább ezt a szegény Dantèst!

Az adja nekünk vissza kissé forradalmian hangzott a királyi ügyészhelyettes fülének.

“Ugyan, ugyan! - mondta magában. - Adja nekünk vissza... Vajon ez a Dantès valami carbonari szektának a tagja-e, hogy pártfogója akaratlanul is a közös formulát használja? Azt hiszem, a rendőrtiszt mondta, hogy valami kocsmában fogták el, mégpedig nagy társaságban, tette hozzá a rendőr. Az a kocsma valami carbonari gyülekezőhely lehet.”

- Uram - folytatta hangosan -, tökéletesen nyugodt lehet, és nemhiába folyamodott igazságérzetemhez, ha a vádlott ártatlan, ha ellenben bűnös, kénytelen leszek kötelességemet teljesíteni, mert bizony nehéz időket élünk, amikor a felmentés végzetes következményekkel járhat.

Ezzel - az igazságügyi palotának támaszkodó háza kapujához érve - méltósággal belépett, miután előbb jeges udvariassággal üdvözölte a szerencsétlen hajótulajdonost. Morrel szinte kővé meredten maradt állva azon a helyen, ahol Villefort elhagyta.

Az előszobában csendőrök és a rendőrség emberei nyüzsögtek. Közöttük, jól szemmel tartva, gyűlölettel villogó tekintetek gyűrűjében állt nyugodtan és mozdulatlanul a fogoly.

Villefort áthaladt az előszobán, lapos pillantást vetett Dantèsre, az egyik rendőrtől átvett egy iratcsomót, azután eltűnt, és távozóban így szólt:

- Vezessék be a foglyot.

Bármilyen futtában látta is Villefort a kihallgatásra váró embert, fogalmat tudott alkotni róla: a széles, nyílt homlokról felismerte az intelligenciát, a határozott tekintetről és az összehúzott szemöldökről a bátorságot, a keskeny és félig nyitott száj pedig, amelyből két elefántcsontszínű fogsor villant elő, őszinteségre vallott.

Az első impresszió kedvező volt Dantèsre nézve. Villefort azonban sokszor hallotta, mint politikai alapelvet, hogy az első érzésben nem szabad megbízni. Így hát, mivel ez az első érzése kedvező volt, az alapelvet az impresszióra is alkalmazta, nem törődve a kettő közt levő ellentéttel.

Elfojtotta hát azt az ösztönös jóindulatot, amely elárasztotta szívét, majd agyát, a tükör előtt ünnepiesre igazította arcát, és sötéten, fenyegetően ült le íróasztalához.

Egy perccel később belépett Dantès.

A fiatalember még mindig sápadt volt, de nyugodtnak látszott és mosolygott. Könnyed udvariassággal köszönt bírájának, azután tekintetével széket keresett, mintha csak Morrel hajótulajdonos szalonjában tett volna.

Csak akkor találkozott Villefort érzéketlen tekintetével. A bírák jellegzetes tekintete volt ez, akik nem akarják, hogy bárki is olvasson gondolataikban, és szemükből tejüveget csinálnak. Ez a tekintet tudtára adta Dantèsnek, hogy a komor arcú igazságszolgáltatás előtt áll.

- Kicsoda ön, és mi a neve? - kérdezte Villefort, és azokban a jegyzetekben lapozgatott, amelyeket a tisztviselő adott át neki, amikor belépett, és amelyek egy óra alatt már terjedelmessé nőttek. Ilyen gyorsan tapad a kémkedés korrupciója azokhoz a szerencsétlenekhez, akiket vádlottaknak neveznek.

- A nevem Edmond Dantès, uram - válaszolta a fiatalember nyugodt és csengő hangon. - Másodtiszt vagyok a Pharaon hajón, amely a Morrel és Fia cég tulajdona.

- Kora? - folytatta Villefort.

- Tizenkilenc éves vagyok - felelte Dantès.

- Mit csinált abban a pillanatban, amikor a rendőrség letartóztatta?

- Eljegyzési lakománkat ültük, uram - mondta Dantès kissé meghatott hangon, annyira fájdalmas volt az ellentét a boldogság percei és a most folyó komor szertartás között. Villefort úr sötét arcának ellentéteként vakító fénybe borítva látta Mercédès ragyogó alakját.

- Eljegyzési lakomáját ülte? - kérdezte az ügyészhelyettes, és akarata ellenére összerezzent.

- Igen, mert éppen feleségül akartam venni azt a lányt, akit három éve szeretek, uram.

Bármennyire érzéketlen szokott is lenni Villefort, most mégis szíven ütötte a körülmények ilyen összetalálkozása, és a boldogsága közepette meglepett Dantès meghatott hangja rokonérzést keltett lelke legmélyén: ő is házasodni készült, ő is boldog volt, és megzavarták a boldogságát azért, hogy elrontsa egy ember örömét, aki - hozzá hasonlóan - már a boldogság küszöbén állt.

“Ez a filozófiai elmefuttatás - gondolta - igen nagy hatást kelt majd, mire visszatérek Saint-Méran úr szalonjába.” És míg Dantès további kérdésekre várt, Villefort gondolatban jó előre megszerkesztette azokat a szóképeket, amelyekre a szónokok tapsot várnak, és amelyekkel olykor elhitetik, hogy valóban ékesszólóak voltak.

Mikor Villefort kis belső speech-ét befejezte, elégedetten elmosolyodott a hatáson, és ismét Dantèshez fordult:

- Folytassa, uram - mondta.

- Mit folytassak?

- Az igazságszolgáltatás felvilágosítását.

- Mondja meg előbb az igazságszolgáltatás, miről kér felvilágosítást, és én elmondok mindent, amit csak tudok. Csakhogy - tette hozzá, s most már ő mosolygott - előrebocsátom, hogy nem valami sokat tudok.

- Szolgált a bitorló alatt?

- Akkor soroztak volna be a haditengerészetbe, mikor ő megbukott.

- Azt mondják, hogy önnek túlzó politikai nézetei vannak - jegyezte meg Villefort, bár egyetlen szót sem hallott erről, de szívesen adta fel a kérdéseket vádak formájában.

- Politikai nézeteim, nekem, uram? Sajnos, szinte szégyen kimondani, de nekem még bizony sohasem volt olyasmim, amit nézetnek lehetne nevezni: alig vagyok tizenkilenc éves, mint ahogy volt szerencsém már mondani. Nem tudok semmit, nem vagyok alkalmas semmiféle szerep eljátszására. Azt a csekélyet, ami vagyok és ami leszek, ha megadják nekem azt az állást, amelyet elnyerni szeretnék, csak Morrel úrnak köszönhetem. Egyébként minden nézetem, nem politikait értek, hanem magánjellegűt, e három érzésben merül ki: szeretem édesapámat, tisztelem Morrel urat, és imádom Mercédèst. Tessék, uram, mindössze ennyit mondhatok az igazságszolgáltatásnak. Láthatja, hogy ez bizony nem nagyon érdekes a számára.

Mialatt Dantès beszélt, Villefort elnézte szelíd és őszinte arcát, és visszaemlékezett Renée szavaira. A fiatal lány ismeretlenül is jóindulatát kérte a vádlott számára. Az ügyészhelyettes már úgy ismerte a bűntettet és a bűnözőket, hogy Dantès minden szavából ártatlanságának bizonyságát érezte ki. Ez a fiatalember - csaknem gyermek még - barátságos érzéseket keltett bírája szívében. Dantès egyszerű, természetes és nyíltszívű volt, és olyan ékesszóló, amilyenek sosem tudunk lenni, amikor akarjuk. Magához szerette volna ölelni az egész világot, mert boldog volt, és a boldogság még a legrosszabb embereket is megjavítja. Edmond tekintetéből, hangjából, mozdulataiból csak jóindulat és jóság áradt a kérdező felé, noha Villefort nyers és szigorú volt vele szemben.

“Bizisten - mondta magában Villefort -, kedves fickó, és remélem, nem lesz nehéz leköteleznem Renée-t azzal, hogy első kérését teljesítsem: ez megér nekem egy meleg kézszorítást nyilvánosan, és egy édes csókot valamelyik sarokban.”

Villefort arca felderült e kedves reménységre, és mikor álmodozásából felocsúdva tekintetét ismét Dantèsre emelte, a fiatalember, aki szemmel követte bírája minden arcmozdulatát, éppen olyan vidám volt, mint Villefort gondolatai.

- Mondja, uram - kérdezte Villefort -, vannak ellenségei?

- Ellenségeim, nekem? - mondta Dantès. - Szerencsére sokkal kevésbé vagyok fontos ember, semhogy ellenségeim lehetnének. Ami a jellememet illeti, talán kissé élénk vagyok, de mindig igyekeztem elnézően bánni az alárendeltjeimmel. Tíz vagy tizenkét matróz van a parancsnokságom alatt: őket tessék megkérdezni, uram, azt fogják mondani, hogy szeretnek és tisztelnek, nem úgy, ugyan, mint az apjukat, mert ahhoz túlságosan fiatal vagyok, hanem úgy, mint egy idősebb testvért.

- De ha nincsenek ellenségei, talán vannak irigyei: tizenkilenc éves korára kapitány lesz, ez a maga helyzetében előkelő állás. Csinos lányt vesz feleségül, menyasszonya szereti, pedig ez ritka boldogság az egész világon. A sorsnak ez a két kegye igazán felkelthette egyesek irigységét.

- Igen, ebben igaza van. Önnek jobban kell ismernie az embereket, mint nekem, és ez lehetséges. De ha ezek az irigyek a barátaim közül kerültek ki, bevallom, inkább nem akarom megtudni, kik azok, semhogy gyűlölnöm kelljen őket.

- Nincs igaza, uram. Amennyire lehetséges, mindig tisztán kell látnunk mindent magunk körül. És ön olyan derék fiatalembernek látszik, hogy a kedvéért eltérek az igazságszolgáltatás megszokott szabályaitól, és segítségére leszek, hogy világosságot teremtsünk. Megmutatom önnek azt a feljelentést, amely ide juttatta: itt a vádló levél, Felismeri az írást?

Ezzel Villefort kihúzta a levelet zsebéből, és átadta Dantèsnek.

Dantès ránézett és elolvasta. Homlokán felhő vonult át.

- Nem, uram - felelte -, nem ismerem ezt az írást. Elváltoztatott írás, és mégis elég merész. Mindenesetre ügyes kéz munkája. Nagyon boldog vagyok - tette hozzá, és hálásan tekintett Villefort-ra -, hogy ilyen emberhez kerültem, mint amilyen ön, mert az irigyem valóban ellenségem.

Míg a fiatalember e szavakat mondta, szemében olyan villám lobbant fel, amiből Villefort kiolvashatta, hogy előbbi szelídsége mögött mennyi heves energia rejlik.

- És most feleljen őszintén, uram - mondta az ügyészhelyettes -, nem úgy, mint vádlott a bírájának, hanem úgy, mint ahogyan egyik ember válaszol ferde helyzetében a másiknak, aki érdeklődik iránta: mi igaz ebből a névtelen feljelentésből?

Ezzel Villefort undorral dobta az asztalra a levelet, amelyet Dantès visszaadott neki.

- Minden és semmi, uram. Tengerészi becsületemre, Mercédès iránt érzett szerelmemre, apám életére, a tiszta igazságot mondom.

- Beszéljen, uram - biztatta Villefort hangosan.

Utána magában hozzátette: “Ha Renée láthatna, remélem, meg volna velem elégedve, és nem nevezne többé hóhérnak!”

- Hát, amint elhagytuk Nápolyt, Leclère kapitány agylázat kapott. Mivel a hajón nem volt orvos, és mivel ő sehol sem akart kikötni, hiszen sietnie kellett Elba szigetére, betegsége annyira rosszabbodott, hogy a harmadik nap vége felé érezte halála közeledtét, és engem magához hívott. “Kedves Dantès - mondta -, esküdjön meg becsületszavára, hogy megteszi, amit mondok. Igen fontos érdekekről van szó.” “Esküszöm, kapitányom” - válaszoltam neki. “No hát, mivel halálom után, mint másodtiszt, ön veszi át a hajó parancsnokságát, tartson Elba szigetének, kössön ki Porto Ferrajóban, keresse fel a főmarsallt, és adja át neki ezt a levelet: meglehet, hogy adnak magának egy másik levelet, és megbízzák valaminek az elintézésével. Ezt a megbízást én kaptam volna, Dantès, de teljesítse helyettem maga, és minden dicsőség a magáé lesz.” “Meglesz, kapitányom, de hátha nem egykönnyen lehet majd a főmarsall elé kerülni.” “Tessék, itt van ez a gyűrű, juttassa el hozzá - mondta a kapitány -, ez majd elhárít minden nehézséget.” E szavakkal átadott egy gyűrűt - folytatta Dantès. - Ideje volt: két órára rá önkívületbe esett, és másnap meghalt.

- Mit tett ön akkor?

- Amit tennem kellett, uram, azt, amit mindenki megtett volna a helyemben: egy haldokló kérése mindenesetre szent, a tengerészeknél azonban a fölöttes kérése parancs is, amelyet teljesíteni kell. Én tehát Elba szigete felé vitorláztam, és másnap megérkeztem oda. Mindenkinek megtiltottam, hogy a hajót elhagyja, és egymagam szálltam partra. Mint ahogyan előre láttam, nem volt könnyű a főmarsall elé kerülnöm. De beküldtem neki a gyűrűt, amely ismertetőjelül szolgált, és minden ajtó megnyílt előttem. A főmarsall fogadott, kikérdezett a szerencsétlen Leclère kapitány halálának körülményeiről, és mint ahogy a kapitány gondolta, ő is átadott nekem egy levelet, és megbízott vele, hogy személyesen vigyem el Párizsba. Megígértem, hogy megteszem, mert ezzel kapitányom utolsó kívánságát teljesítettem. Partra szálltam, gyorsan elintéztem a hajó minden ügyét, azután menyasszo­nyomhoz siettem, akit szebbnek és vonzóbbnak találtam, mint valaha. Morrel úr segítségével legyőztünk minden egyházi nehézséget, végül pedig, uram, mint mondtam, részt vettem eljegyzési lakománkon, úgy volt, hogy egy óra múlva megesküszünk, mert holnap Párizsba akartam utazni. Ekkor tartóztattak le, ennek a feljelentésnek alapján, amelyet, mint látszik, ön éppúgy megvet, mint jómagam.

- Igen, igen - mormogta Villefort -, azt hiszem, mindez így igaz, és ha ön bűnt követett is el, csak meggondolatlanságból tette, és ezt a meggondolatlanságot is menti, hogy kapitányának parancsára cselekedett. Adja ide azt a levelet, amelyet Elba szigetén kapott, adja a becsületszavát, hogy jelentkezik az első idézésre, és térjen vissza barátaihoz.

- Így hát szabad vagyok, uram! - kiáltott fel Dantès kimondhatatlanul boldogan.

- Szabad, csak adja ide azt a levelet.

- Ott kell lennie ön előtt, uram, mert azt is elvették tőlem többi iratommal együtt, amelyek közül néhányat felismerek ebben az iratcsomóban.

- Várjon - mondta az ügyészhelyettes Dantèsnak. A fiatalember már vette a kesztyűjét és kalapját. - Várjon. Kinek van a levél címezve?

- Noirtier úrnak, rue Coq-Héron, Párizs.

Ez a név olyan hirtelenül és váratlanul érte Villefort-t, mint egy villámcsapás. Visszahanyatlott karosszékébe, azután félig felemelkedett, hogy elérje a Dantèsnél lefoglalt papírokat, sietve átlapozta őket, kihúzta közülük a végzetes levelet, és kimondhatatlan rémülettel ránézett a vádlottra.

- Noirtier úr, rue Coq-Héron, 13. szám - mormogta egyre sápadtabban.

- Igen, uram - válaszolta Dantès csodálkozva -, talán ismeri?

- Nem - felelte Villefort élénken. - A király hű szolgája nem ismerhet semmiféle összeesküvőt.

- Hát összeesküvésről van szó? - kérdezte Dantès, s miután előbb szabadnak hitte magát, most még nagyobb rémület fogta el, mint az imént. - Mindenesetre, uram, mint mondtam, egyáltalában nem ismerem annak a levélnek a tartalmát, amelyet velem küldtek.

- Igaz - kezdte ismét Villefort tompán -, de ismeri annak a nevét, akinek a levél szólt!

- Tudnom kellett, uram, hogy átadhassam saját kezébe.

- És a levelet nem mutatta meg senkinek? - kérdezte Villefort olvasás közben és egyre sápadtabban.

- Becsületemre mondom, uram, senkinek!

- Senki sem tudja, hogy ön Elba szigetéről levelet hozott, amely Noirtier úrnak volt címezve?

- Senki sem, uram, kivéve azt, aki a kezembe adta.

- Az is sok, túlságosan sok! - mormogta Villefort.

Homloka egyre komorabb lett, amint a levél vége felé közeledett. Sápadt ajka, remegő keze és égő szeme láttára Dantèst egyre kínzóbb aggodalom töltötte el.

Amint Villefort befejezte az olvasást, feje két kezébe hanyatlott; és lesújtva maga elé meredt.

- Ó, istenem! De hát mi baja van, uram? - kérdezte Dantès félénken. Villefort nem válaszolt, de csakhamar felemelte sápadt és feldúlt arcát, és másodszor is elolvasta a levelet.

- Ön azt mondja, hogy nem ismeri e levél tartalmát? - kezdte ismét Villefort.

- Becsületemre, nem ismerem, uram, ismétlem - válaszolta Dantès. - De mi baja van önnek, istenem? Mindjárt rosszul lesz. Csengessek, hívjak be valakit?

- Nem kell, uram - felelte Villefort és felugrott -, ne mozduljon, ne szóljon egy szót se: az én dolgom, hogy itt rendelkezzem, nem pedig az öné.

- Uram - mondta Dantès sértődötten -, én csak önön akartam segíteni.

- Nincsen szükségem semmire sem. Futó szédülés volt az egész: saját magával foglalkozzék, ne velem. Feleljen.

Dantès most már a vallatást várta, amelyre ez a felszólítás célzott, de hiába: Villefort visszaesett székébe, jéghideg kezével végigsimította verejtékező homlokát, és harmadszor is nekilátott a levél olvasásának.

“Ó, ha ismeri a levél tartalmát - mondta magában -, és ha valaha is megtudja, hogy Noirtier azonos a Villefort édesapjával, elvesztem, mindörökre elvesztem!”

Időnként Edmond-ra nézett, mintha tekintete széttörhette volna azt a láthatatlan sorompót, amely a szívben a néma titkokat tartja bezárva.

- Ó, nincs több kétség! - kiáltott hirtelen.

- De az isten szerelmére, uram! - jajdult fel a szerencsétlen fiatalember. - Ha ön kételkedik bennem, ha gyanúsít, adjon fel kérdéseket, és én készséggel válaszolok.

Villefort heves küzdelmet folytatott önmagával, és igyekezett megkeményíteni a hangját, mikor megszólalt.

- Uram - mondta -, kihallgatása eredményeképpen a legsúlyosabb vádak bukkantak fel, így hát nem áll módomban, hogy mint előbb reméltem, azonnal szabadon bocsássam. Mielőtt ilyen intézkedést tennék, tanácskoznom kell a vizsgálóbíróval. Pedig láthatta, hogy jóindulattal kezeltem az ügyet.

- Ó, hogyne, uram! - kiáltott fel Dantès. - Köszönöm is önnek, hiszen sokkal inkább barátom volt, semmint a bírám.

- Egy ideig még visszatartom önt mint foglyot, uram, a lehető legrövidebb ideig, amennyire csak módomban áll. A legfőbb vád ön ellen ez a levél, és nézzen csak ide...

Villefort a kandallóhoz lépett, a levelet a tűzbe dobta; és ott állt, míg csak el nem hamvadt.

- Láthatja, megsemmisítettem - folytatta.

- Ó! - kiáltott Dantès. - Uram, ön több, mint az igazságszolgáltatás, ön maga a jóság!

- De hallgasson rám - folytatta Villefort -, ilyen cselekedet után megérti, ugye, hogy megbízhat bennem?

- Ó, uram, csak rendelkezzék, és én követem parancsait.

- Nem - felelte Villefort a fiatalember mellé lépve -, nem parancsot akarok adni önnek, érti, hanem inkább tanácsot.

- Mondja el, és úgy megfogadom, mintha parancs volna.

- Ma estig itt tartom önt az igazságügyi palotában. Lehet, hogy még másvalaki is ki fogja hallgatni: mondja el mindazt, amit nekem mondott, de erről a levélről egy szót se szóljon.

- Ígérem, uram.

Most szinte Villefort könyörgött, és a vádlott nyugtatta meg a bírót.

- Most hát ez a levél nincs többé, érti, ugye? - jegyezte meg Villefort a hamura meredve, amely még megőrizte a levél alakját, és a lángok között röpdösött. - Csak mi ketten tudjuk, hogy volt valaha ez a levél, senki sem varázsolhatja vissza: ha tehát bárki is szóba hozza, tagadja le, tagadja le bátran, és megmenekül.

- Le fogom tagadni, uram, legyen egészen nyugodt - mondta Dantès.

- Rendben van! - felelte Villefort, és megfogta a csengő zsinórját.

Mielőtt azonban csengetett volna, megállt.

- Ez az egyetlen levél volt önnél? - kérdezte.

- Ez.

- Esküdjék meg rá.

Dantès esküre emelte a kezét.

- Esküszöm - mondta.

Villefort csengetett.

A rendőrbiztos belépett.

Villefort odament hozzá, néhány szót súgott neki, amire a rendőr csupán fejbólintással felelt.

- Kövesse ezt az urat - mondta Villefort Dantèsnek.

Dantès meghajtotta magát, még egy utolsó hálás pillantást vetett Villefort-ra és távozott.

Alig csukódott be az ajtó Dantès mögött, Villefort-t minden ereje elhagyta, és csaknem ájultan roskadt egy karosszékbe.

- Ó, istenem! - mormogta. - Min is múlik az élet meg a vagyon!... Ha a királyi ügyész Marseille-ben lett volna, ha helyettem a vizsgálóbírót hívják, végem van. És ez a papiros, ez az átkozott papiros az örvénybe taszított volna. Ó, apám, apám, hát már mindig csak akadályozni fogja a boldogságomat és örökké csak az ön múltja ellen kell harcolnom!

Ekkor váratlanul fény gyúlt az agyában, felderült az arca. Míg összeszorított ajka mosolyra húzódott, tétova tekintete megkeményedett. Úgy látszott, hogy eszébe jutott valami.

- Ez az - mondotta. - Az a levél, amely csaknem vesztemet okozta, talán a szerencsém forrása lesz. Előre, Villefort, munkára!

Amint a királyi ügyészhelyettes meggyőződött róla, hogy a vádlott már nincs az előszobában, ő maga is kiment, és vidáman menyasszonyának otthona felé indult.