5. Valentine
Az éjjeli mécses még mindig égett Valentine kandallóján, de már a víz színén úszkáló utolsó olajcseppeket fogyasztotta. Vörhenyesre festette az alabástrom gömböt, és az élénken fel-fellobbanó láng már végsőket pislákolt. Ez olyan volt az élettelen tárgyak világában, mint a szegény emberi teremtményeknél a haldoklás. A fiatal lány fehér függönyére és takarójára ködös fényt vetett valami halk és szomorú derengés.
Az utcán elült minden zaj, s a csend odabent ijesztővé vált.
Az Édouard szobájába vezető ajtó egyszerre csak ismét kinyílt, és az ajtóval szemközt levő tükörben megjelent az a fej, amelyet már láttunk: Villefort-né jött be; meg akarta nézni, milyen hatása volt a méregnek.
A küszöbön megállt, figyelte az egyedüli neszt, amely e szinte halottnak tetsző szobában hallható volt, az éjjeli lámpa sercegését, aztán halkan az éjjeli asztalkához lépett, hogy meggyőződjék róla, üres-e Valentine pohara.
Mint már említettük, a pohárban maradt még egy kis ital.
Villefort-né fogta a poharat, a maradék folyadékot a hamuba öntötte, a hamut jól elkeverte, hogy a folyadék jobban beszívódjék, a poharat gondosan kiöblítette, saját zsebkendőjével ki is törülte, majd visszatette az éjjeli asztalkára.
Ha valaki tekintetével követhette volna, mi történik a szoba belsejében, láthatta volna, hogy Villefort-né tétovázik, megnézze-e Valentine-t, és odamenjen-e az ágyához.
Ez a sejtelmes félhomály, ez a csend, az éjszakának ez a borzasztó költészete bizonyára belévegyült saját lelkiismerete rémítő poézisébe: a méregkeverő asszony félt szembenézni saját művével.
Végül azonban mégiscsak rászánta magát, félrevonta a függönyt, és az ágy támlájára támaszkodva Valentine-re tekintett. A fiatal lány nem lélegzett, félig nyílt fogsora közül nem röppent ki a leheletnek már az a paránya sem, amely elárulta volna, hogy él. Elfehéredett ajka már nem remegett, szemét kékes karika vette körül, s ez mintha behatolt volna a bőre alá is, szemhéja duzzadtnak látszott, és hosszú, fekete szempillája viaszszerűen sápadt bőrére vetette árnyékát.
Villefort-né elnézte ezt a mozdulatlanságában is ékesszóló arcot. Hirtelen nekibátorodott, felemelte a paplant, és rátette kezét a fiatal lány szívére.
A szív nem vert, jéghideg volt.
Saját ujjainak lüktetését érezte: borzadva rántotta vissza a kezét.
Valentine karja lelógott az ágyról: ez a kar a válltól a könyökhajlatig olyan formás volt, mintha Germain Pillon valamelyik Gráciájáról mintázták volna. De alsókarját elformátlanította kissé valamilyen görcsös zsugorodás, és tiszta vonalú csuklója kissé mereven, szétterjesztett ujjakkal támaszkodott a mahagónifa asztalkára.
A körömágy egészen kékes színt öltött.
Villefort-né már nem kételkedett: mindennek vége volt, a szörnyű mű utolsó feladata végre befejeződött.
A méregkeverő asszonynak nem volt több tennivalója ebben a szobában. Olyan óvatosan hátrált kifelé, hogy látni való volt: még a szőnyegen hangzó lépteinek tompa zaját is sokallja. De még távoztában is félrevonva tartotta az ágy függönyét, és nem tudta levenni szemét a halál látványáról, amely erősen vonzotta, hiszen a halál nem rongálta szét, csak mozdulatlanná tette ezt a testet, s így csak titokzatos maradt, de nem hatott kellemetlenül.
Teltek a percek. Villefort-né nem tudta elengedni a függönyt, amelyet szemfödélként tartott Valentine feje fölött. Lefizette ábrándjai adóját: a bűntett ábrándját lelkifurdalás követte.
Ebben a pillanatban hangosan kezdett sercegni az éjjeli mécses.
Villefort-né e zaj hallatára összerezzent, és elengedte a függönyt. A mécses fénye kilobbant, és a szoba mélységes sötétségbe borult.
E sötétségben a falióra fél ötöt kongatott.
A méregkeverő asszony megrémült az óra ütésétől, tapogatva ment az ajtóhoz, és félelmében verejtékező homlokkal vánszorgott vissza a szobájába.
A sötétség még két óra hosszat tartott.
Lassacskán azonban sápadt reggeli fény lopakodott a szobába, az ablakredők csíkjain keresztülszűrődve. Hamarosan azután egyre világosabb lett, s a tárgyak és testek visszanyerték színüket és alakjukat.
Ebben a pillanatban felhangzott az ápolónő köhögése a lépcsőről. Az asszony tálcával a kezében belépett Valentine szobájába.
Az édesapa vagy a szerelmes első tekintetre meglátta volna, hogy Valentine meghalt. Ám ez a fizetett asszony abban a hitben volt, hogy Valentine csak alszik.
- Jól van - mondta magában, és az éjjeli asztalkához lépett -, az orvosság egy részét kiitta, hiszen a pohár kétharmad részig üres.
Aztán a kandallóhoz ment, felélesztette a tüzet, leült karosszékébe, és noha most kelt fel az ágyból, Valentine álmát felhasználva, újra elbóbiskolt néhány percre.
Csak arra ébredt fel, hogy az óra nyolcat üt.
Most már kissé elcsodálkozott, amiért a lány olyan kitartóan alszik, meg is ijedt az ágyról lecsüngő karja miatt, s mivel az alvó lány még mindig nem ébredezett, az ágyhoz lépett, és csak akkor vette észre hogy a lány ajka hideg, és keble már teljesen jéggé dermedt.
Fel akarta tenni a lecsüngő kart az ágyra, de ez a kar csak azzal a rémítő merevséggel engedett, amely már nem csalhatta meg a betegápoló szemét.
Rettentő sikoltásba tört ki.
Az ajtóhoz szaladt.
- Segítség! - kiáltotta. - Segítség!
- Mi történt? - válaszolt a lépcső aljáról d’Avrigny hangja.
Ebben az órában szokott fellátogatni ide az orvos.
- Miért kiált segítségért? - kiabált Villefort, és kirohant dolgozószobájából. - Doktor, ön is hallotta, hogy segítségért kiáltanak?
- Hogyne hallottam volni. Menjünk csak fel gyorsan Valentinehez - válaszolta d’Avrigny.
De még mielőtt az orvos meg az apa beléptek volna, benyomult oda a személyzet, amelynek tagjai ugyanazon az emeleten, a szobákban vagy a folyosókon tartózkodtak. Mikor látták, hogy Valentine halotthalvány, és mozdulatlanul fekszik, kétségbeesetten, szinte magukon kívül emelgették égnek a kezüket.
- Hívják ide Villefort-né asszonyt! Költsék fel Villefort-nét! - kiáltott a királyi ügyész az ajtóból, mintha nem mert volna belépni a szobába.
A cselédek azonban nem válaszoltak, csak d’Avrignyra figyeltek, aki a szobába érve Valentine-hez futott, és karjaiba kapta.
- Hát ez is!... - mormogta, és visszafektette az ágyra. - Istenem, Istenem, mikor elégeled már meg?
Villefort berohant a szobába.
- Mit beszél, az isten szerelmére? - kiáltott, és két karját az égre tárta. - Doktor!... Doktor!...
- Azt mondom, hogy Valentine meghalt! - válaszolta d’Avrigny ünnepélyesen, de ebben az ünnepélyes hangban volt valami fenyegető is.
Villefort úr összerogyott, mintha kettétört volna a lába, és feje Valentine ágyára hanyatlott.
Az orvos szavaira, az apa kiáltására a cselédek kétségbeesve, átkozódva menekültek. Hallani lehetett, amint gyors léptekkel végigfutnak a lépcsőn meg a folyosókon, utána az udvaron hangzott végig a nagy futkosás, majd kihalt minden zaj: az elátkozott házat egytől egyig valamennyien elhagyták.
Víllefort-né reggeli pongyoláját hevenyében magára kapva nyitott be az ajtón. Egy pillanatig állva maradt a küszöbön, mintha a jelenlevőket akarta volna kikérdezni, majd néhány könnycseppet hívott segítségül.
Hirtelen előrelépett vagy inkább ugrott, és karját az asztal felé nyújtotta.
Éppen meglátta d’Avrignyt, amint kíváncsian az éjjeliszekrény fölé hajlik kezébe veszi a poharat, amelyet Villefort-né az éjszaka teljesen kiürített.
A pohár egyharmadáig telve volt valami folyadékkal, éppen úgy, mint mielőtt a maradékot a hamuba loccsantotta.
Ha Valentine szelleme jelent volna meg a méregkeverő asszony előtt, talán nem rémült volna így meg tőle.
Az italnak ugyanolyan színe is volt, mint annak, amelyet ő öntött Valentine poharába, és amelyet Valentine kiivott. Ez a méreg nem tévesztheti meg d’Avrigny urat, aki most is figyelmesen vizsgálja: csoda ez, Isten műve azért, hogy a gyilkos minden óvatossága ellenére is maradjon a bűntettnek nyoma, bizonyítéka, árulója.
Mialatt Villefort-né a rémület eleven szobra gyanánt mozdulatlanul állt, míg Villefort, fejét a halottas ágy takarójába rejtve se nem látott, se nem hallott semmit abból, ami körülötte történik, d’Avrigny úr az ablakhoz lépett, hogy jobban lássa a pohár tartalmát, és hogy ujja hegyére cseppentve megkóstolja.
- Ó! - mormogta. - Ez már nem brucin. Hát lássuk, hogy micsoda.
Az egyik szekrényhez lépett, amelyet patikának rendeztek be, és ezüst rekeszéből kis salétromsavas üveget vett elő, néhány cseppet öntött belőle az opálszínű folyadékba, amely azonnal vérvörössé változott.
- Szörnyű! - kiáltott fel d’Avrigny az igazságot feltáró bíró borzalmával és a problémát megoldó tudós örömével.
Villefort-né egyszer csak megfordult maga körül. Szeme lángban égett, aztán e láng kihunyt. Tántorogva kereste az ajtót és eltűnt.
Egy perc múlva a másik szobából egy földre zuhant test zaja hallatszott be.
De senki sem törődött vele. Az ápolónő azzal volt elfoglalva, hogy a vegytani vizsgálatot figyelje, Villefort pedig még mindig ájultan feküdt.
Csupán d’Avrigny úr követte szemével Villefort-nét, és csak ő figyelte meg gyors távozását.
Felemelte Valentine szobájának ajtófüggönyét, és az Édouard szobája után következő teremben, Villefort-né szobájában meglátta mozdulatlanul a földön feküdni az asszonyt.
- Menjen, segítsen Villefort-né asszonynak - mondta az ápolónőnek. - A hölgy rosszul lett.
- De hát Valentine kisasszony?... - hebegett az ápolónő.
- Valentine kisasszony már nem szorul segítségre - jelentette ki d’Avrigny -, hiszen Valentine kisasszony meghalt.
- Meghalt! Meghalt! - sóhajtott fel Villefort a fájdalom tetőfokán, amely annál szívettépőbb volt, mivel a bronzszívű ember számára új, ismeretlen, soha nem tapasztalt érzést jelentett.
- Meghalt! Azt mondta? - kérdezte egy harmadik hang. - Ki mondta, hogy Valentine meghalt?
A két férfi hátrafordult, és az ajtóban megpillantotta Morrelt sápadtan, kétségbeesetten s a fájdalomtól eltorzult arccal.
Elmondjuk, hogy mi történt:
Morrel a megszokott órában, a Noirtier-hoz vezető kiskapun át jött be.
A kapu, szokás ellenére, nyitva állt, nem kellett hát csengetnie, csak bejött.
Az előcsarnokban várakozott egy darabig, hívta a szolgákat, hogy vezessék fel az öreg Noirtier úrhoz.
De hívására senki sem válaszolt. Mint tudjuk, a cselédek valamennyien elhagyták a házat.
Morrelnek aznap semmi különösebb oka sem volt a nyugtalankodásra: Monte Cristo megígérte, hogy Valentine élni fog, és ez az ígéret mindmostanáig valóra is vált. A gróf minden este jó híreket vitt neki, s ezeket a híreket másnap Noirtier maga is megerősítette.
Ez a magány azonban mégis feltűnt neki. Még egyet kiáltott, harmadszor is hívta a cselédeket, de semmi választ nem kapott.
Akkor elhatározta, hogy felmegy.
Noirtier ajtaja, mint a többi ajtó is, nyitva volt.
Először az aggastyánt pillantotta meg karosszékében, megszokott helyén. Kitágult szeme valami belső rémületről tanúskodott, s azt még az arcán elömlő különös sápadtság is megerősítette.
- Hogy érzi magát, Noirtier úr? - kérdezte a fiatalember, és szíve összeszorult.
- Jól! - válaszolta az aggastyán szemével hunyorogva.
Arca azonban nyugtalanságot árult el.
- Ön tépelődik - folytatta Morrel -, szüksége van valamire. Hívjak be valakit?
- Igen - intette Noirtier.
Morrel megrántotta a csengő zsinórját. De azt ugyan rángathatta, senki sem jelentkezett. Noirtier felé fordult. Az öregember arcán egyre jobban úrrá lett a sápadtság és az aggodalom.
- Istenem! Istenem! - mondta Morrel. - De hát miért nem jön be senki? Beteg valaki a házban?
Noirtier szeme majd kiugrott a helyéről.
- De hát mi történt? - folytatta Morrel. - Egészen megijeszt. Valentine! Valentine!...
- Igen! Igen! - jelezte Noirtier.
Maximilien beszélni akart, de torkán akadt a szó. Megtántorodott és a faburkolatba kapaszkodott.
Kisvártatva az ajtóra mutatott.
- Igen, igen, igen! - folytatta az aggastyán.
Maximilien végigrohant a kis lépcsőn, amelyen két ugrással átszáguldott. Noirtier még így is szinte ezt kiáltotta tekintetével:
- Gyorsabban! Gyorsabban!
A fiatalember egy perc alatt végigrontott egy sereg szobán, amely mind éppolyan üres volt, mint a ház többi része, végre elérkezett Valentine szobájáig.
Nem kellett benyitnia, az ajtó tárva-nyitva állott.
Legelőször hangos zokogás ütötte meg a fülét. Mint valami felhőn keresztül, egy sötét alakot pillantott meg térdelve és beletemetkezve a fehér takarókba. A félelem, a halálos rémület odaszegezte a küszöbhöz.
Akkor hallotta meg a hangot, amely így szólt:
- Valentine meghalt!
És hallott egy második hangot is, amely visszhangként ismételte:
- Meghalt! Meghalt!