14. Anya és fiú

Monte Cristo grófja szomorú, de önérzetes mosollyal köszönt el az öt fiatalembertől, azután ismét beszállt kocsijába Maximiliennel és Emmanuellel.

Albert, Beauchamp és Château-Renaud csakhamar magára maradt a tisztáson.

A fiatalember két segédjére nézett, pillantása nem volt éppen félénknek mondható, de mégis mintha fürkészte volna, hogy mi a véleményük a történtekről.

- Mondhatom, barátom - jegyezte meg Beauchamp elsőnek, akár azért, mert érzékenyebb volt a többieknél, akár mivel kevésbé tudta leplezni érzéseit -, engedje meg, hogy gratuláljak: remekül oldotta meg ezt a kellemetlen ügyet.

Albert nem felelt, elmerült gondolataiba. Château-Renaud beérte azzal, hogy hajlékony pálcájával a csizmáját ütögesse.

- Nem indulnánk? - kérdezte némi kínos hallgatás után.

- Nagyon szívesen - válaszolta Beauchamp. - Csak annyi időt adjon, hogy gratulálhassak Morcerf úrnak. Igazán lovagias, ritka szép nemeslelkűségről tett tanúságot!

- Ó hogyne! - jegyezte meg Château-Renaud.

- Nagyszerű! - folytatta Beauchamp. - Hogy valaki ekkora önuralommal rendelkezzék!

- Ez bizonyos. Én bizony képtelen lettem volna rá - jelentette ki Château-Renaud cseppet sem titkolt hidegséggel.

- Uraim - szakította félbe Albert - úgy hiszem, nem értették meg egészen, hogy milyen nagyon komoly dolog történt köztem és Monte Cristo úr között...

- Dehogynem, dehogynem - vágta rá hirtelen Beauchamp - csakhogy nem minden szájtátó fogja ám megérteni az ön hősiességét, és előbb-utóbb kénytelen lesz erélyesebb magyarázatot adni, ami egész­ségének ártalmára lenne, és talán még az életét is kockáztatná. Elfogad tőlem egy baráti tanácsot? Utazzék el Nápolyba, La Haye-ba, vagy Szentpétervárra, ezek békés országok, ott okosabbak az emberek, és higgadtabban ítélik meg a becsületbeli dolgokat, mint a mi forrófejű párizsiaink. Ha egyszer ott van, lásson neki a céllövészetnek, gyakorolja jól bele magát a kardvívásba. Néhány év múlva térjen haza nyugodtan Franciaországba, mert vagy alaposan megfeledkeztek már önről, vagy olyan gyakorlott vívó lesz, hogy békén hagyják. No ugye, hogy igazam van, Château-Renaud úr?

- Osztozom a nézetében - jelentette ki az ifjú nemes. - Semmi sem idéz fel annyi újabb párbajt, mint egy füstbe ment párbaj.

- Köszönöm, uraim - válaszolta Albert hideg mosollyal. - Követem a tanácsukat, mégpedig nem azért, mivel ezt ajánlják, hanem mert szándékomban is volt elutazni Franciaországból. Mindannyiuknak hálásan köszönöm, hogy mint segédeim rendelkezésemre állottak. Jó mélyen bevésődött a szívembe már csak azért is, mivel az előbb elmondott szavaik után másra nem is szeretnék emlékezni.

Château-Renaud és Beauchamp összenéztek. Mindketten egyet gondoltak, és az a hang, amelyen Albert a háláját kifejezte, olyan határozottságtól tanúskodott, hogy a helyzet mindannyiukra nézve kellemetlenné válik, ha folytatják a beszélgetést.

- Isten vele, Albert - búcsúzott hamarosan Beauchamp, és hanyagul nyújtott kezet a fiatalembernek, aki azonban mélyen elmerült gondolataiba.

Nem is vette észre, hogy barátja kezet nyújtott.

- Isten vele - mondta most Château-Renaud is. Bal kezében sétapálcáját szorongatta, jobbjával üdvözletet intett.

Albert csak gépiesen mormolta: “Isten önnel!” Tekintete sokkal határozottabb volt: visszafojtott harag, büszke megvetés és nemes felháborodás tükröződött benne.

Mikor segédei kocsiba szálltak, még egy darabig szomorúan, mozdulatlanul állt a helyén. De aztán hirtelen eloldotta lovát attól a kis fától, amelyhez lovásza kötötte, könnyedén nyeregbe szökött, és galoppban indult Párizs felé. Egy negyedóra múlva már befordult a rue du Helderen levő ház kapuján.

Mikor leszállt a lováról, úgy rémlett neki, hogy Morcerf gróf hálószobájának ablakában a függöny mögött apja sápadt arcát pillantja meg. Albert sóhajtva fordult el, és saját kis pavilonja felé tartott.

Mikor belépett, még egy utolsó pillantást vetett mindarra a sok holmira, amely olyan kedvessé és boldoggá tette életét gyermekkora óta. Még egyszer megnézte a képeket, amelyekről az alakok mintha rámosolyogtak volna, és a tájak színei szinte megelevenedtek.

Azután kivette keretéből édesanyja arcképét, összegöngyölte, és üresen hagyta az aranyrámát.

Rendbe rakta szép török fegyvereit, gyönyörű angol puskáit, japán porcelánjait, karcsú serlegeit, mű­vé­szi bronzfiguráit, amelyeket Feuchères vagy Barye alkotott. Átnézte a szekrényeket, mindegyikbe beléhelyezte a maga kulcsát. Minden pénzt, amit csak zsebében talált, beszórt íróasztala fiókjába, amelyet nyitva hagyott, berakta azt az ezer apróságot, amellyel tele voltak serlegei, dobozai, polcai. Leltárt készített mindenről, és ezt a leltárt az egyik asztal legszembeötlőbb helyére tette, de előbb minden könyvet és papírt leszedett az asztalról.

Noha Albert meghagyta komornyikjának, hogy hagyja magára, az e munka kezdetén mégis bejött a szobába.

- Mit akar? - kérdezte Morcerf inkább szomorúan, mint haraggal.

- Bocsásson meg, uram - válaszolta a komornyik. - Ön ugyan megtiltotta, hogy zavarjam, de Morcerf gróf úr behívatott.

- No és - kérdezte Albert.

- Nem akartam addig bemenni a gróf úrhoz, míg ön, uram, meg nem adja az utasításait.

- Ugyan miért?

- Mert a gróf úr bizonyára tud róla, hogy önt elkísértem a párbajhoz.

- Ez valószínű - jelentette ki Albert.

- És bizonyára azért hívat, hogy megkérdezze, mi történt ott. Mit feleljek akkor?

- Az igazat.

- Azt mondjam hát, hogy a párbaj nem történt meg?

- Azt mondja, hogy én bocsánatot kértem Monte Cristo grófjától. Elmehet.

A komornyik meghajolt és távozott.

Albert visszatért leltárához.

Amint ezzel a munkával végzett, az udvarból lovak toporzékolása és az ablaktáblákat is megremegtető kocsizörgés ütötte meg a fülét. Az ablakhoz lépett, és látta, amint apja kocsiba száll és elhajtat.

Alig csukódott be a kapu a gróf után, Albert édesanyja lakosztályába sietett és mivel senkit sem talált, aki bejelentse, eljutott egészen Mercédès hálószobájáig. Összeszorult a szíve attól, amit látott és amit kitalált, s állva maradt a küszöbön.

Mintha ebben a két emberi lényben egy lélek lakozott volna. Mercédès ugyanazt csinálta a saját szobájában, amit Albert most fejezett be a magáéban. Mindent rendbe rakott: csipkéket, ékszereket, csecsebecséket, fehérneműt, ezüstöt. Minden a fiókokban sorakozott, amelyeknek a kulcsát a grófné gondosan összegyűjtötte.

Albert elnézte ezt a készülődést, megértette és felkiáltott:

- Anyám!

És Mercédès nyakába borult.

Meghatóbb képet festő sem készíthetett volna, mint amilyen látványt anya és fia nyújtottak.

Hanem azért ez a határozott elszántságra valló előkészület, amelyet Albert magára nézve természetes­nek tartott, anyjára nézve megdöbbentette.

- Mit csinál, anyám? - kérdezte.

- Mit csináltál te? - válaszolt az anya.

- Ó, anyám! - kiáltott fel Albert, s a meghatottságtól alig jött szó az ajkára. - Önnél is más a helyzet, meg nálam is! Nem, ön nem szánhatta el arra magát, amit én elhatároztam, mert éppen arról akartam értesíteni, hogy búcsút mondok a szülői háznak és... és önnek.

- Én is, Albert - jelentette ki Mercédès. - Én is elutazom. Bevallom, arra számítottam, hogy a fiam elkísér. Tévedtem volna?

- Anyám - mondta Albert határozott hangon -, nem kárhoztathatom önt arra a sorsra, amelyre magamat rászántam: a jövőben név és vagyon nélkül akarok élni. Addig is, míg beletanulok ebbe a nehéz mesterségbe, kölcsön kell kérnem egy barátomtól azt a kis összeget, amelyből megélek, amíg meg nem tudom keresni a kenyeremet. Így hát, édes jó anyám, én most Franzhoz megyek, tőle kérem el azt a kis összeget, amelyre ebben a pillanatban feltétlenül szükségem van.

- Ó, szegény gyermekem! - kiáltott fel Mercédès. - Nyomorognod és éhezned kell hát! Jaj, ne mondj ilyet, hiszen kettétöröd erős elhatározásomat!

- De nem az enyémet, anyám - válaszolta Albert. - Fiatal és erős vagyok, sőt, azt hiszem, megállom a helyemet is. És tegnap megtanultam azt is, milyen hatalma van az akaratnak. Fájdalom, anyám, vannak olyan emberek, akik nagyon sokat szenvedtek, és nemcsak hogy nem haltak bele, hanem inkább új életet tudtak teremteni a boldogság roncsain, amellyel az ég kecsegtette őket, s reményeik romjain, amelyet Isten adott nekik. Megtanultam ezt, anyám, láttam ezeket az embereket. Tudom, hogy az örvény mélyéről, ahová ellenségeik taszították őket, annyi erővel és dicsőséggel emelkedtek ki, hogy úrrá tudtak lenni hajdani legyőzőiken, és most ők lökték le amazokat. Nem, anyám, nem. A mai naptól kezdve szakítottam egész múltammal, és nem fogadok el belőle semmit, még nevemet sem, mert - anyám, ön megérti ezt, ugye? - az ön fia nem viselheti annak az embernek a nevét, akinek egy másik ember előtt pirulnia kell!

- Albert, gyermekem - mondta Mercédès -, ha a szívem erősebb lett volna, én is ezt a tanácsot adtam volna neked. Mikor kifulladt a hangom, megszólalt a te lelkiismereted. Arra hallgass, fiam. Voltak barátaid, Albert, egyelőre szakíts velük, de ne essél kétségbe, anyád kedvéért! A te korodban még szép az élet, kedves fiam, hiszen alig vagy huszonkét éves. És mivel az olyan tiszta lelkű embernek, amilyen te vagy, tiszta névre van szüksége, vedd fel az apám nevét: Herrerának hívták. Jól ismerlek, Albert fiam. Bármilyen pályára lépsz, hamarosan híressé teszed a nevedet. Akkor majd még ragyogóbban léphetsz ki a világba, mint a téged ért szerencsétlenség előtt. És ha minden reményem ellenére ez nem így következne be, hagyd meg nekem legalább ezt a reménységet, hiszen számomra már csak ez az egyetlen gondolat él, nekem nincs már jövőm, és számomra a sír kezdődik e ház küszöbénél.

- Úgy teszek, amint kívánja, anyám - jelentette ki a fiatalember. - Igen, osztozom reményeiben: nem fog bennünket üldözni az ég haragja, hiszen ön tiszta, s én ártatlan vagyok. De ha már egyszer elszántuk magunkat, cselekedjünk azonnal. Morcerf úr mintegy félórája ment el hazulról. Az alkalom, mint látja, kedvező, hogy kikerüljünk minden feltűnést és magyarázatot.

- Várlak hát, fiam - mondta Mercédès.

Albert leszaladt a boulevard-ra, és bérkocsit hozott, amely majd elviszi őket a házból. Eszébe jutott, hogy a rue de Saints-Péres-en van egy csinos kis bútorozott ház, ahol édesanyja szerény, de hozzá illő lakást találna. Visszatért tehát a grófnéért.

Abban a pillanatban, amikor a bérkocsi megállt a kapu előtt, és Albert kiszállt belőle, egy ember odalépett hozzá, és levelet adott át neki.

Albert ráismert Monte Cristo titkárára.

- A gróf küldi - mondta Bertuccio.

Albert átvette a levelet, kibontotta és elolvasta.

Azután szemével Bertucciót kereste, de míg ő a levelet olvasta, a titkár eltűnt.

Albert ekkor könnyes szemmel, izgalomtól remegve ment be Mercédèshez, és szótlanul adta át neki a levelet.

Mercédès a következőket olvasta:

Albert,

ha megmondom, hogy előre láttam tervét, s tudom, hogy el akarja hagyni a házat, azt is közlöm önnel, hogy megértem nemes szívre valló elhatározását. Ön immár szabad, elhagyja a gróf házát, magához veszi édesanyját, aki épp olyan szabad, mint ön. De jól fontolja meg, Albert, ön többel tartozik neki, mint amennyit egész életében leróhatna, szegény nemes lelkű ifjú... Ne riadjon vissza a küzdelmektől, ne féljen a szenvedésektől, de kímélje meg őt attól a nélkülözés­től, amely az első időkben kikerülhetetlen lesz. Mert ő még azt sem érdemli meg, hogy az a végzetes balsors, amely ma lesújt reá, rávesse árnyékát, és a Gondviselés nem kívánja, hogy a bűnös miatt az ártatlan szenvedjen.

Tudom, hogy mindketten elhagyják a rue du Helderen levő házat, és nem visznek onnan semmit magukkal. Ne kutassa, hogyan tudtam meg, elég, hogy tudom. Érje be ennyivel.

Hallgasson rám, Albert.

Huszonnégy esztendővel ezelőtt igen vidáman és büszkén tértem vissza hazámba. Volt jegyesem, Albert, egy tiszta, ifjú lány, akit imádtam, és én menyasszonyomnak százötven aranyat hoztam, amelyet keserves munkával kuporgattam össze. Ezt a pénzt neki szántam, és mivel tudtam, hogy a tenger milyen szeszélyes, kis kincsünket elástam annak a kis háznak a kertjében, ahol apám lakott Marseille-ben, az allées de Meilhanon.

Édesanyja jól ismeri ezt a drága, szegény kis házat, Albert.

Legutóbb Párizsba jövet Marseille felé utaztam. Meg akartam látogatni a fájdalmas emlékekkel teli házat. Estére kelve ásót fogtam, és felástam azt a kis sarkot, ahová ezt a kincset eldugtam. A kis vaskazetta ugyanazon a helyen volt, senki sem nyúlt hozzá. Egy szép fügefa van a közelé­ben, amelyet apám az én születésemkor ültetett el. Ez a fügefa vet reá árnyékot.

Albert, ez a pénz, melynek az imádott nő életét és nyugalmát kellett volna biztosítania, egy különös és fájdalmas véletlen következtében most ugyanazt a célt fogja szolgálni. Értse meg jól, mire gondolok, hiszen milliókat ajánlhatnék fel annak a szegény asszonynak, és mégiscsak azt a darabka fekete kenyeret nyújtom neki, amely ott maradt szerény fedelem oltalma alatt, ahol elszakítottak attól, akit szerettem.

Ön nemes lelkű ember, Albert, de lehet, hogy a büszkeség meg a neheztelés elvakítja. Ha visszautasít, ha másvalakihez fordul azért, amit jogom van felajánlani, akkor azt mondom, nem vall nemes lélekre visszautasítani édesanyja számára egy olyan ember segítségét, akinek apja az ön apja miatt halt borzalmas éhhalált.

A levél elolvasása után Albert sápadt volt, és mozdulatlanul várta, mit határoz az édesanyja.

Mercédès leírhatatlan kifejezéssel emelte égre a szemét.

- Elfogadom - mondta. - Jogában áll, hogy ő adja a hozományt annak, aki kolostorba indul!

A levelet keblére rejtette, majd fia karjába kapaszkodott, és olyan szilárd léptekkel, amelyre ő maga sem számított, megindult lefelé a lépcsőn.