15. Az öngyilkosság
Eközben Monte Cristo is visszatért a városba Emmanuellel és Maximiliennel.
Jó hangulatban voltak. Emmanuel nem is titkolta, mennyire örül, hogy a háborúskodás ilyen békés véget ért, és fennhangon eldicsekedett emberbaráti elveivel. Morrel a kocsi egyik sarkában üldögélt, hagyta, hadd hangoskodjék örömében a sógora. Ő maga csendben maradt, és örömét csak a szeme csillogása árulta el.
A trône-i sorompónál Bertuccióval találkoztak: ott állt, és várt mozdulatlanul, mint valami őrszem a vártán.
Monte Cristo kidugta fejét a kocsi ablakán, halkan mondott neki néhány szót, mire a titkár eltűnt.
- Gróf úr - mondta Emmanuel, mikor a place Royal közelébe értek -, nagyon kérem, tegyen le engem a kapum előtt, hogy a feleségem ne aggódjék sem ön miatt, sem miattam.
- Ha nem volna nevetséges dolog a saját győzelmünkkel kérkedni - mondta Morrel -, meghívnám most a gróf urat. De bizonyára a gróf úrnak is van kit megnyugtatni. Megérkeztünk, Emmanuel, búcsúzzunk el most barátunktól, és engedjük, hadd folytathassa útját.
- Várjanak - mondta Monte Cristo -, ne fosszanak meg így egyszerre mindkettőjük társaságától. Tessék csak visszatérni bájos kis feleségéhez, és kérem, adja át neki meleg üdvözletemet, ön pedig, Morrel, kísérjen el a Champs-Élysées-re.
- Nagyszerű - jegyezte meg Maximilien -, amúgy is dolgom van arrafelé, gróf.
- Várjunk meg a reggelivel? - kérdezte Emmanuel.
- Ne várjatok - felelte a fiatalember.
A kocsi ajtaja becsukódott, és továbbrobogtak.
- Látja, hogy szerencsét hoztam önnek? - jegyezte meg Morrel, mikor magára maradt a gróffal. - Nem gondolt még erre?
- De igen - válaszolta a gróf -, és éppen ezért szeretném örökre magam mellett tartani.
- Csodálatos! - folytatta Morrel, mintha a saját gondolataira felelt volna.
- Mi a csodálatos? - kérdezte Monte Cristo.
- Mindaz, ami most történt.
- Hát igen - felelte a gróf mosolyogva. - Eltalálta a szót, Morrel, csodálatos!
- Mert végül is Albert bátor szokott lenni - tette hozzá Morrel.
- Nagyon bátor - jelentette ki Monte Cristo -, én láttam nyugodtan aludni, mikor Damoklesz kardja csüngött a feje fölött.
- Én pedig tudok róla, hogy már kétszer verekedett, mégpedig igen derekasan - mondta Morrel. - Hogyan tudja ezt a ma reggel történtekkel összeegyeztetni?
- Ez is az ön befolyása! - mosolygott Monte Cristo.
- Albert-nek szerencséje, hogy nem katona - jegyezte meg Morrel.
- Ugyan miért?
- Bocsánatot kérni a párbaj helyszínén! - jegyezte meg a fiatal kapitány a fejét csóválva.
- Ej! - válaszolta a gróf szelíden. - Csak nem lesz ön is rabja a közönséges emberek balítéletének, Morrel? Azt csak beismeri, hogy Albert nem lehet gyáva, ha egyszer bátornak ismerjük, hogy bizonyára komoly oka volt a ma reggeli viselkedésére, és hogy éppen ez a viselkedése volt a leghősiesebb magatartás?
- Ez kétségtelen - válaszolta Morrel. - De már én csak a spanyolokkal tartok. Ma nem viselkedett olyan derekasan, mint tegnap.
- Velem reggelizik, ugye, Morrel? - kérdezte a gróf, hogy véget vessen ennek a beszélgetésnek:
- Nem lehet, tíz órakor el kell mennem.
- Talán reggelire várják valahol?
Morrel mosolygott, és a fejét rázta.
- No de valahol csak kell reggeliznie.
- De ha egyszer nem vagyok éhes - jelentette ki a fiatalember.
- Ó - mondta a gróf. - Csak két dolog veszi így el az ember étvágyát: a fájdalom (erről szerencsére nem lehet szó, hiszen jókedvűnek látom önt) és a szerelem. Mivel azonban erről már beszélt valamit, talán jogosan hiszem, hogy...
- Hát én ezt nem is tagadom, gróf - felelte vidáman Morrel.
- És nekem ezt el sem mondja, Maximilien? - folytatta a gróf olyan élénken, ami világosan megmutatta, mennyire szeretné megismerni Morrel titkát.
- Azt már ma reggel is megmutattam, hogy van szívem, ugye, gróf?
Monte Cristo felelet helyett kezét nyújtotta a fiatalembernek.
- Mióta ez a szív már nincs a vincennes-i erdőben önnel, valahol másutt van, és utána megyek - folytatta Morrel.
- Hát csak menjen - mondta halkan a gróf -, menjen, kedves barátom. De ha valami akadály gördülne az útjába, jusson eszébe, hogy van némi hatalmam, és boldog vagyok, ha ezt a hatalmat azoknak javára használhatom fel, akiket szeretek, és hogy önt igazán szeretem, Morrel.
- Köszönöm - felelte a fiatalember -, eszemben tartom, mint ahogy az önző gyerekeknek is szüleik jutnak eszükbe, ha valamire szükségük van. Ha szükségem lenne önre, és talán el is jön ez a pillanat, önhöz fordulok, gróf.
- Helyes, szavánál fogom. Tehát isten vele.
- Viszontlátásra.
Éppen odaértek a Champs-Élysées-i ház elé. Monte Cristo kinyitotta a kocsi ajtaját, Morrel leugrott a kocsiról.
A feljárónál Bertuccio várakozott.
Morrel eltűnt az avenue de Marigny irányában. Monte Cristo pedig kíváncsian sietett Bertuccióhoz.
- No, mi újság? - kérdezte.
- Az asszony elhagyja a házat! - válaszolt a titkár.
- Hát a fia?
- Florentin, a komornyikja, úgy véli, hogy ő is hasonlóképpen fog cselekedni.
- Jöjjön csak.
Monte Cristo a dolgozószobájába vezette Bertucciót, megírta azt a levelet, amelyet már ismerünk, és rábízta a titkárra.
- Menjen - mondta -, mégpedig siessen vele. És igaz is: értesítse Haydée-t, hogy visszajöttem.
- Itt vagyok - mondta a fiatal lány, aki a kocsi zajára már leszaladt. Arca örömtől sugárzott, hogy baj nélkül, épen és egészségesen láthatta viszont a grófot.
Bertuccio távozott.
Haydée e türelmetlenül várt visszatérés első pillanatában átérezte mindazt, amit a leány érez, aki imádott apját látja viszont, vagy a szerető, aki megtért kedvesének a nyakába borul.
Ha Monte Cristo öröme nem is látszott ilyen túláradónak, azért mégsem volt kevésbé mélységes. A sokat szenvedett szív számára olyan az öröm, mint a naptól szikkadt talajnak a harmat: szív és föld mohón issza be a jótékony cseppeket, de külsejük nem árul el semmit. Monte Cristo néhány napja megértett valamit, amit már réges-régen nem mert hinni: hogy két Mercédès van a világon, és hogy ő még boldog is lehet.
Boldogságtól csillogó tekintettel nézett Haydée könnyes szemébe, mikor hirtelen kinyílt az ajtó. A gróf összeráncolta a homlokát.
- Morcerf úr! - jelentette Baptistin, mintha ebben a szóban benne volna minden mentsége.
A gróf arca valóban fel is derült.
- Melyik? - kérdezte. - A vicomte vagy a gróf?
- A gróf.
- Istenem! - kiáltott fel Haydée. - Hát még mindig nincs vége?
- Nem tudom, vajon vége van-e már, drága gyermekem - mondta a gróf, és megfogta a fiatal lány kezét -, annyit azonban tudok, hogy neked nincs mitől félned.
- De hát az a nyomorult....
- Az az ember már nem árthat nekem, Haydée - jelentette ki Monte Cristo. - Csak akkor lett volna okod aggódni, ha a fiával kerültem volna szembe.
- Nem is tudod meg soha, uram, mit szenvedtem akkor - mondta a fiatal lány.
Monte Cristo elmosolyodott.
- Apám sírjára esküszöm! - mondta Monte Cristo, és a fiatal lány fejére tette a kezét. - Igen, esküszöm, ha egyikünket baj éri, az nem én leszek!
- Hiszek neked, uram, hiszek úgy, miként ha Isten szólt volna hozzám - jelentette ki a fiatal lány, és csókra nyújtotta homlokát.
Monte Cristo olyan csókkal illette ezt a tiszta, gyönyörű homlokot, amely egyszerre két szívet dobogtatott meg, egyiket hevesen, másikat gyengébben.
- Ó, Istenem! - mormogta a gróf. - Megengednéd hát, hogy még szeressek az életben?... Vezesse be a szalonba Morcerf grófot - szólt oda Baptistinnek, a szép görög lányt pedig egy titkos lépcsőhöz vezette.
Monte Cristo számára talán nem volt váratlan ez a látogatás, de olvasóinknak tartozunk némi magyarázattal.
Amíg Mercédès, mint ahogy elmondtuk, éppúgy összeírta holmiját, mint Albert a magáét, mialatt összerakosgatta minden apró-cseprő ékszerét, bezárta fiókjait, összeszedte kulcsait, hogy mindent rendben hagyjon maga után, azt nem vette észre, hogy egy sápadt és borús arc jelent meg az egyik ajtó üvegje mögött, amelyen keresztül fény hatolt be a folyosóra. Onnan nemcsak látni, hanem hallani is lehetett mindent. Aki így leskelődött, minden valószínűség mellett teljesen észrevétlenül látott és hallott mindent, ami Morcerf-nénál történt.
A sápadt arcú férfi az üvegajtón át bement aztán Morcerf gróf hálószobájába. Odabent remegő kézzel húzta félre az egyik, udvarra néző ablak függönyét. Mintegy tíz percig állt ott mozdulatlanul, némán, és saját szíve dobbanásait hallgatta. Borzasztó hosszúnak érezte ezt a tíz percet.
Akkor volt ez, amikor Albert, a párbaj színhelyéről visszatérve, megpillantotta apját, amint az az ő visszatértét leste a függöny mögül, és a fiatalember elfordította a fejét.
A gróf szeme kimeredt: jól tudta, hogy Albert vérig sértette Monte Cristót, s tudta azt is, hogy az ilyen sértést a világon mindenütt halálos párbaj követi. És Albert most makkegészségesen tért haza, tehát a grófot bizonyára megbosszulta.
E gondolatra baljóslatú arcát kimondhatatlan öröm fénye ragyogta be, mint ahogy a nap is felcsillan még egyszer, mielőtt felhőbe hanyatlik, s ez a felhő inkább a sírjanak látszik, semmint nyugvóhelyének.
De már elmondtuk, hogy hiába várta fiát a diadalmas hírrel. Elmondtuk azt is, hogy fia, mielőtt elindult a párbajra, nem akarta látni az apját, akinek a becsületét akarta megbosszulni, ezt meg is értette, de ha már egyszer tisztára mosta apja becsületét, miért nem siet hozzá, hogy karjaiba zárja?
Ekkor történt az, hogy a gróf, mivel nem látta fiát, a fia komornyikjáért küldött. Tudjuk, hogy Albert felhatalmazta komornyikját hogy nyíltan beszéljen a gróf előtt.
Tíz perccel később a lépcsőfeljárónál megjelent Morcerf tábornok, fekete kabátban, katonás gallérral, fekete nadrágban, fekete kesztyűvel. Úgy látszott, már előre kiadta utasításait, mert alig ért a lépcső legalsó fokára, kocsija már útra készen jött elő a kocsiszínből, és megállt előtte.
Komornyikja egy csuklyás katonaköpenyt tett be a kocsiba. A köpenyt a beléje burkolt két kard tartotta mereven. Azután a komornyik becsukta a kocsi ajtaját, és felült a kocsis mellé.
A kocsis hátrafordult, hogy megkérdezze, hová hajtson.
- A Champs-Élysées-re - parancsolta a tábornok. - Monte Cristo grófjához. Gyorsan!
A lovak csak úgy száguldottak az ostorcsapások alatt, és öt perc múlva megálltak a gróf háza előtt.
Morcerf úr maga nyitotta ki kocsija ajtaját, és a kocsi még jóformán meg sem állt egészen, mikor ő, mint valami fiatalember, már kiugrott belőle az oldalsó fasorba, csengetett és komornyikjával együtt eltűnt a kitárt kapuban.
Egy pillanat múlva jelentette Baptistin Monte Cristo úrnak Morcerf gróf látogatását, és Monte Cristo előbb kikísérte Haydée-t, azután utasítást adott, hogy vezessék a grófot a szalonba.
A tábornok már harmadszor mérte végig a szalont egész hosszában, mikor hátrafordultában megpillantotta Monte Cristót a küszöbön.
- Ó, hát csakugyan Morcerf úr az - jegyezte meg nyugodtan Monte Cristo. - Már azt hittem, rosszul hallottam.
- Igen, én vagyok az, valóban - felelte a gróf, és annyira összeszorította a száját, hogy alig tudott tisztán beszélni.
- Most már csak azt kellene tudnom - jelentette ki Monte Cristo -, minek köszönhetem a szerencsét, hogy ilyen korai órában itt láthatom Morcerf grófot.
- Önnek ma reggel párbaja volt a fiammal, uram? - kérdezte a tábornok.
- Tud róla? - kérdezte vissza a gróf.
- Sőt, azt is tudom, hogy a fiamnak minden oka megvolt megverekedni önnel, és mindent elkövetni, hogy megölje önt.
- Ez igaz, uram, minden oka megvolt erre! De mint látja, minden igaz oka ellenére sem ölt meg, sőt, meg sem verekedett velem.
- Pedig önben látta apja szégyenének okozóját, és tudta, hogy ön okozta azt a szörnyű szerencsétlenséget is, amely házamat sújtja.
- Ez igaz, uram - jelentette ki Monte Cristo a maga rettenetes nyugalmával. - De ez csak másodrendű ok volt, nem a közvetlen ok.
- Ön bizonyára adott neki valami magyarázatot, vagy bocsánatot kért tőle.
- Semmiféle magyarázatot nem adtam neki, és ő kért tőlem bocsánatot.
- De hát akkor minek tulajdonítja ezt a viselkedést?
- Minden valószínűség szerint annak a meggyőződésének, hogy ebben a dologban van valaki, aki nálam is nagyobb bűnös.
- És ki az az ember?
- Az apja.
- Rendben van! - mondta a gróf és elsápadt. - De még a legnagyobb bűnös sem hagyja magán száradni ezt a vádat.
- Tudom... Vártam is azt, ami ebben a pillanatban bekövetkezett.
- A fiam gyávaságára számított? - kiáltott fel a gróf.
- Albert de Morcerf úr nem gyáva - jelentette ki Monte Cristo.
- Az a férfi, akinek kard van a kezében, és így áll szemben halálos ellenségével, az az ember, ha meg nem verekszik, akkor igenis gyáva! Kár, hogy nincs itt, mert a szemébe vágnám!
- Uram - válaszolta hidegen Monte Cristo -, felteszem, nem azért jött ide, hogy apró-cseprő családi ügyeit közölje velem. Mondja ezt meg Albert úrnak, talán majd tudja, mit feleljen önnek.
- Ó, nem! Nem! - vetette ellen a tábornok, és hirtelen támadt mosolya csakhamar el is tűnt arcáról. - Nem, önnek igaza van, nem ezért jöttem! Azért jöttem, hogy megmondjam önnek, én is ellenségemnek tekintem! Azért jöttem, hogy megmondjam: ösztönösen gyűlölöm önt! Hogy úgy érzem, mintha világéletemben ismertem és gyűlöltem volna! És végül mivel ennek a századnak a fiai már nem párbajoznak, rajtunk a sor, hogy megverekedjünk... Egy nézeten vagyunk, uram?
- Tökéletesen. Hiszen mikor azt mondtam az imént, hogy előre tudtam, mi fog következni, akkor épp az ön látogatására gondoltam.
- Annál jobb... Így hát megtett minden előkészületet?
- Azok nálam mindig készen állnak, uram.
- Tudnia kell, hogy addig verekszünk, míg kettőnk közül az egyik itt marad holtan - jegyezte meg a tábornok dühösen.
- Míg csak egyikünk itt nem marad holtan - ismételte Monte Cristo grófja, és könnyedén bólintott.
- Akkor hát induljunk, segédekre semmi szükség.
- Az valóban fölösleges - felelte Monte Cristo -, hiszen olyan jól ismerjük egymást!
- Ellenkezőleg - mondta Morcerf gróf -, hiszen nem is ismerjük egymást.
- Ugyan! - mondotta Monte Cristo ugyanazzal a kétségbeejtő nyugalommal. - Nézzünk csak utána kissé. Nem ön az a Fernand nevű katona, aki a waterlooi csata előestéjén áruló lett? Nem az a Fernand nevű főhadnagy-e ön, aki Spanyolországban kémszolgálatot teljesített a francia hadseregnek? Nem ön-e az a Fernand nevű ezredes, aki elárulta, eladta és meggyilkolta jótevőjét, Alit? És nem mindebből a sok Fernand-ból lett Morcerf gróf altábornagy, Franciaország pairje?
- Ó! - kiáltott fel a tábornok, és e szavak úgy égették, mint a tüzes vas. - Ó, nyomorult, akkor hányod szememre szégyenemet, amikor talán hamarosan meg is ölsz! Nem, azt nem állítottam, hogy te nem ismersz. Tudom jól, te démon, hogy alaposan behatoltál múltam mélyébe, olvastál is életem könyvében, noha nem tudom, miféle fáklya világánál! De azért talán még mindig több becsület van bennem, a gyalázatomban, mint benned, bárha te ragyogó külsővel rendelkezel. Ismersz te engem, tudom jól, hanem én nem ismerlek téged, te arannyal és drágakővel ékesített kalandor! Párizsban Monte Cristo grófjának neveztetted magadat. Olaszországban úgy hívtak: Szindbád, a tengerész. Máltában mit tudom én, mi volt a neved. Elfeledtem már. De én most az igazi nevedet akarom tudni, a száz neved közül, hogy legyen mit kiáltanom abban a pillanatban, amikor a küzdőtéren szívedbe döföm a kardomat!
Monte Cristo grófja rettenetesen elsápadt. Szeme sárgás fényben lobogott. Sarkon fordult, és egy ugrással szobájával szomszédos öltözőfülkében termett, s még egy másodperc sem telt bele, ledobta magáról nyakravalóját, kabátját, mellényét magára kapott egy tengerész-zubbonyt, matrózsapkát csapott a fejébe, amely alól kilátszottak hosszú, fekete fürtjei.
Így tért vissza a szobába, engesztelhetetlen haraggal, karba font kézzel, megállt a tábornok előtt, aki eddig nem tudta mire vélni a gróf eltűnését, és várt reá. Most fogvacogva és megroggyanó lábbal hátrált egy lépést, s csak akkor állt meg, mikor egyik kezével görcsösen bele tudott kapaszkodni egy asztalba.
- Fernand! - kiáltotta Monte Cristo. - Csak egyet kell megmondanom a száz nevem közül, hogy lesújtsalak vele. De kitalálod ezt a nevet, ugye? Vagy inkább emlékszel még reá? Mert minden szenvedésem, minden fájdalmam ellenére ma olyan arcot mutatok neked, amelyet megfiatalít a bosszú érzése, olyan arcot, amelyet neked nagyon gyakran kellett látnod álmaidban, mióta megházasodtál... Mióta feleségül vetted Mercédèst, a menyasszonyomat!
A tábornok hátracsukló fejjel, kitárt karral, merev tekintettel, szó nélkül meredt erre a szörnyű látványra. Azután a falnál keresve támaszt, lassan az ajtóhoz támolygott, és egyetlen panaszos, fájdalmas, szívet tépő hang fakadt fel torkán:
- Edmond Dantès!
Már nem is emberi hangon nyöszörgött, és elvánszorgott a tornácig, végigtántorgott az udvaron, mint a részeg, majd komornyikja karjába hanyatlott, mialatt alig érthetően dadogta:
- Haza! Haza!
Útközben a friss levegő és a szolgái előtt való szégyenkezés kissé magához térítették. Az út azonban rövid volt, és minél közelebb ért otthonához, annál jobban hatalmába kerítette a fájdalom.
A háztól néhány lépésnyire megállíttatta kocsiját és kiszállt. A palota ajtaja tárva-nyitva állt. Az udvar közepén bérkocsi várakozott, amely bizonyára maga is csodálkozott, hogyan került ilyen fényes helyre. A gróf rémülten nézte a bérkocsit, de nem mert kérdezősködni senkitől, hanem egyenesen a szobájába rohant.
A lépcsőn ketten haladtak lefelé a grófnak alig maradt annyi ideje, hogy beugorjon egy félreeső fülkébe, és így kikerülje őket.
Mercédès és Albert volt az. Mercédès fiára támaszkodva éppen akkor hagyta ott a házat.
Két lépésnyire haladtak el a szerencsétlen gróftól, akit a damasztfüggöny mögé rejtőzve kissé megérintett Mercédès selyemruhája.
Arcán érezte fia langyos leheletét, amint az éppen megszólalt:
- Bátorság, édesanyám! Jöjjön, jöjjön, ez már nem otthonunk többé.
A szavak elhangzottak, a léptek eltávolodtak.
A tábornok felegyenesedett, görcsösen a damasztfüggönybe kapaszkodott. Száján a legrettentőbb zokogás tört ki, ami valaha egy apa mellét szorongatta, azét az emberét, aki egy csapással veszíti el feleségét és fiát...
Csakhamar hallotta, amint becsapódik a bérkocsi ajtaja, hallotta a kocsis hangját is, majd a nehéz kocsi végiggördült az udvaron, és megremegtette az ablaktáblákat. Akkor felment a hálószobájába, hogy még egyszer lássa mindazt, amit szeretett az életben. A bérkocsi azonban eltávozott anélkül, hogy Mercédès vagy Albert feje megjelent volna a kocsi ablakában, hogy a magányos háznak, az elhagyott apának és férjnek egy utolsó pillantást, istenhozzádot, vagyis bocsánatot küldjön.
Még el sem hangzott a kerekek zaja a boltívek alatt, mikor lövés dördült el és füst tódult ki a hálószoba ablakán; az ablak megpattant a lövés erejétől.