8. Korlátlan hitel
Másnap délután, két óra tájban, pompás angol fogat állott meg Monte Cristo kapuja előtt. Egy ötvenöt éves férfi, aki azon igyekezett, hogy negyvennek se lássék, hajolt ki a kocsiajtón, amelynek közepét bárói korona díszítette. A látogató a kapushoz küldte groomját, hogy megtudakolja, otthon van-e Monte Cristo grófja. A férfi selyemgombos kék kabátot és fehér mellényt viselt, amelyen hatalmas aranylánc vont barázdát, nadrágja mogyorószínű volt, haja pedig annyira fekete és úgy omlott le szemöldökére, hogy szinte kérdésesnek látszott, vajon valódi-e, olyan ellentétben állt homloka elrejthetetlen ráncaival.
Ez a férfi várakozás közben olyan aprólékos figyelemmel vizsgált meg mindent, ami már csaknem arcátlanságszámba ment: a ház külsejét, mindazt, ami a kertből látszott, néhány inas libériáját, amint jövés-menés közben látni lehetett őket. Szeme élénk volt, de sokkal inkább ravasznak látszott, semmint szellemesnek. Ajka olyan keskeny volt, hogy nem kifelé görbült, hanem befelé hajolt a szájába. Végül széles és kiugró arccsontja, ami a ravaszság csalhatatlan jele, alacsony homloka, duzzadt nyakszirtje, amely túlnőtt legkevésbé sem arisztokratikus nagy fülén is, minden arcismerettel bíró ember szemében szinte visszataszító jelleget adhatott megjelenésének, köznapi emberek szemében azonban - tekintettel pompás lovaira, az ingén viselt hatalmas gyémántjaira és a kabátja egyik gomblyukától a másikig érő piros szalagra - igen kiváló egyéniségnek számíthatott.
A groom bekopogott a kapus ablakán és megkérdezte:
- Nem itt lakik Monte Cristo grófja?
- De igen, őexcellenciája itt lakik - válaszolt a kapus -, de...
Tanácstalanul pillantott Alira.
Ali nemet intett a fejével.
- De...? - kérdezte a groom.
- De őexcellenciája most nem fogad - fejezte be válaszát a kapus.
- Akkor hát tessék, itt van a gazdámnak, Danglars báró úrnak a névjegye. Adja majd át Monte Cristo grófjának, és mondja meg neki, hogy a gazdám a képviselőházba menet útközben kerülőt tett, hogy tiszteletét tehesse.
- Nem szoktam őexcellenciájával beszélni - felelte a kapus.
- Majd a komornyik átadja az üzenetet.
A groom visszatért a kocsihoz.
- No, mi az? - kérdezte Danglars.
A gyerek, akit eléggé megszégyenített a kapott lecke, átadta gazdájának a kapus válaszát.
- Ó - mondta Danglars -, hát valami hercegféle ez az úr, hogy őexcellenciájáról beszélnek, és hogy csak a komornyikjának van joga átadni üzeneteket? Sebaj, mivelhogy nálam nyitottak neki hitelt, majd csak mutatkozni fog, ha pénzre lesz szüksége.
Ezzel Danglars visszadobta magát kocsija párnáira, és olyan hangosan, hogy az utca másik felén is jól lehetett hallani, odakiáltotta a kocsinak:
- A képviselőházba!
Monte Cristo, akit idejében értesítettek a dologról, szobája egyik ablakredőnyén keresztül jól látta a bárót, sőt, tanulmányozta is egy kitűnő messzelátó segítségével, éspedig nem kisebb figyelemmel, mint amilyennel Danglars úr maga vizsgálgatta a házat, a kertet és a libériákat.
- Határozottan visszataszító egy ember - tűnődött utálkozva, miközben visszahelyezte messzelátóját az elefántcsont tokba. - Első látásra fel lehet ismerni lapos homlokáról a kígyót, kiugró koponyájáról a keselyűt és keskeny csőréről az ölyvöt.
- Ali! - kiáltotta, aztán megrázta a rézcsengőt. Ali megjelent. - Hívd ide Bertucciót! - mondta neki.
Abban a pillanatban belépett Bertuccio.
- Hívatott, eccellenza? - kérdezte a titkár.
- Hívattam, uram - felelte a gróf. - Látta ezeket a lovakat a kapum előtt?
- Hogyne láttam volna, eccellenza. Gyönyörű lovak.
- Hogy lehet az - kérdezte a gróf, összehúzva szemöldökét -, hogy amikor én Párizs legszebb lovait vétettem meg önnel, Párizsban még van két olyan szép ló, mint amilyen az enyém, és ez a két ló mégsem az én istállómban van?
Ali lehajtotta a fejét, látta, hogy gazdája összehúzta szemöldökét, és hallotta, hogy hangja szigorú lett.
- Nem a te hibád, derék Ali - mondta a gróf most arabul, és olyan szelídséggel a hangjában és az arcvonásain, amilyet nem tételezett volna fel róla senki. - Te nem ismered az angol lovakat.
Ali vonásai megenyhültek.
- Gróf úr - mondta Bertuccio -, azok a lovak, amelyeket említeni kegyeskedett, nem voltak eladók.
Monte Cristo vállat vont.
- Tudja meg, titkár úr, hogy mindig minden eladó, ha meg tudjuk adni az árát.
- Danglars úr tizenhatezer frankot adott értük, gróf úr.
- No hát akkor harminckétezret kellett volna kínálni értük. Danglars bankár, és a bankár sohasem mulasztja el, hogy megduplázza a tőkéjét.
- Komolyan beszél, gróf úr? - kérdezte Bertuccio.
Monte Cristo úgy bámult a titkárra, mint aki csodálkozik, amiért kérdést mertek hozzá intézni.
- Ma estére - mondta - látogatóba kell mennem. Azt akarom, hogy kocsimba az a két ló legyen befogva, mégpedig vadonatúj szerszámmal.
Bertuccio hajlongva távozott, de az ajtóhoz érve megállt.
- Hány órakor szándékozik látogatóba menni, eccellenza?
- Öt órakor - válaszolta Monte Cristo.
- Meg kell jegyeznem, eccellenza, hogy már két óra van - kockáztatta meg a titkár.
- Tudom - érte be a rövid válasszal Monte Cristo.
Azután Alihoz fordult:
- Vezess el minden lovat az úrnő előtt - mondta -, hadd válassza ki, melyik fogat felel meg neki legjobban, és kéretem, üzenje meg, velem óhajt-e ebédelni. Ebben az esetben nála szolgálják fel az ebédet. Menj, lemenet küldd fel a komornyikot.
Alig tűnt el Ali, máris belépett a komornyik.
- Baptistin úr - mondta a gróf -, ön egy éve van szolgálatomban. Ez nálam a rendes próbaidő. Ön megfelel nekem.
Baptistin meghajolt.
- Most még tudnom kell, vajon én megfelelek-e önnek.
- Ó, gróf úr! - sietett a válasszal Baptistin.
- Hallgasson csak végig - kezdte ismét a gróf. - Az ön fizetése évenként ezerötszáz frank, vagyis annyi, mint egy jó és bátor katonatiszt illetménye, aki naponta kockára teszi az életét. Az ellátása olyan, hogy megirigyelhetné érte igen sok tisztviselő. Ezek a szerencsétlen szolgák, sajnos, sokkalta hajszoltabbak, mint ön, és szívesen cserélnének önnel. Ön komornyik ugyan, de önnek magának is vannak inasai, akik gondozzák az ön fehérneműjét és ruháit. Az ezerötszáz frank fizetésen felül ön ellop tőlem évenként csaknem további ezerötszáz frankot, amikor bevásárolja a nekem szükséges toalettcikkeket.
- Ó, gróf úr!
- Nem panaszképpen mondom, Baptistin úr, ez ésszerű dolog. De arra kérem, ezen ne menjen túl. Sehol sem találna jobb helyet, mint ez, amelyet jó sorsa adott önnek. Sohasem ütöm meg az embereimet, nem átkozódom, nem gerjedek haragra, a tévedéseket mindig megbocsátom, de a hanyagságot vagy a feledékenységet soha. Parancsaim rendszerint rövidek, de világosak és érthetők. Inkább elismétlem kétszer, sőt, akár háromszor is, semhogy félreértsék őket. Elég gazdag vagyok ahhoz, hogy megtudjak mindent, amit meg akarok tudni, és nagyon kíváncsi is vagyok, azt előre kijelentem. Ha tehát megtudnám, hogy ön akár jót, akár rosszat beszél rólam, magyarázgatja a cselekedeteimet, leskelődik utánam, abban a percben távoznia kellene. Személyzetem tagjait csak egyetlenegyszer figyelmeztetem. Ön most volt soron. Elmehet!
Baptistin meghajolt, és három-négy lépést hátrált.
- Igaz is - mondta újból a gróf -, elfelejtettem megmondani, hogy minden esztendőben bizonyos összeget teszek le személyzetem számára életjáradékul. Akiket elküldök, azok természetesen elvesztik ezt az összeget, és azok kapják meg, akik itt maradtak, halálom után ők jogosultak felvenni. Most ön éppen egy éve van nálam, vagyona alapjait leteszem, a többi az ön dolga.
Ez a kis beszéd Ali előtt folyt le, de őt hidegen hagyta az egész, mivel egyetlen szót sem értett franciául. Baptistinre azonban olyan hatással volt, amit mindenki megért, aki csak tanulmányozta a francia komornyikok lélektanát.
- Azon leszek, hogy minden tekintetben excellenciád kívánságai szerint járjak el - mondta. - Egyébként Ali úrról fogok példát venni.
- Ó, ezt a világért se - tiltakozott a gróf fagyos nyugalommal. - Alinak, jó tulajdonságai mellett, igen sok hibája is van. Ne vegyen tehát őróla példát, mivel Ali kivétel. Neki nincs is fizetése, ő nem is szolga, ő az én rabszolgám, a kutyám. Ha elmulasztaná kötelessége teljesítését, nem kergetném el, hanem megölném.
Baptistin nagy szemeket meresztett.
- Kételkedik benne? - kérdezte Monte Cristo.
És elismételte Alinak ugyanazt arabul, amit az imént Baptistinnek franciául mondott.
Ali hallgatta, elmosolyodott, odament gazdájához, fél térdre ereszkedett, és tisztelettel megcsókolta a kezét.
A leckének ez a következménye betetőzte Baptistin úr megdöbbenését.
A gróf intett Baptistinnek, hogy távozhat, és Alinak, hogy kövesse. A gróf dolgozószobájába mentek, ahol sokáig elbeszélgettek.
Öt órakor a gróf háromszor megrázta a csengőjét. Egy csengetés Alit, kettő Baptistint, három pedig Bertucciót szólította. A titkár belépett.
- A lovaimat! - mondta Monte Cristo.
- Már be vannak fogva, eccellenza - válaszolta Bertuccio. - Én is elkísérjem a gróf urat?
- Nem, csak a kocsis, Baptistin meg Ali jön, senki más.
A gróf lement, és látta, hogy kocsijába az a két ló van befogva, amely aznap délben Danglars kocsija előtt táncolt.
Mellettük elhaladtában, kissé szemügyre vette őket.
- Valóban szépek - mondta -, és helyesen tette, hogy megvette őket. Csak az a kár, hogy kissé későn.
- Eccellenza - felelte Bertuccio -, nem egykönnyen szereztem meg őket, és bizony jó áruk is volt.
- Attól kevésbé szépek a lovak? - kérdezte vállat vonva a gróf.
- Ha eccellenza meg van elégedve - jegyezte meg Bertuccio -, akkor minden rendben van. Hová megy eccellenza?
- A rue de la Chaussée d’Antinre, Danglars báróhoz.
Ez a beszélgetés a lépcső feljárónál hangzott el. Bertuccio már lefelé indult a lépcsőn.
- Váron csak, uram - mondta Monte Cristo és visszatartotta. - Szükségem van egy kis birtokra a tenger partján, valahol Normandiában, például Le Havre és Boulogne között. Elég nagy teret engedek a választásra, mint láthatja. Jó lenne, ha ezen a kis birtokon volna egy kis kikötő, valami kis öböl, ahová korvettem befuthat, és ahol kiköthet. A hajónak csak tizenöt lábnyi mélységre van szüksége. Ez a hajó mindig készenlétben áll majd, hogy bármikor kifuthassam a tengerre, a napnak vagy az éjszakának abban az órájában, amikor majd kedvem tartja jelet adni az indulásra. Tudakozódjék az összes közjegyzőknél a feltételeknek megfelelő birtok iránt. Ha talál majd ilyet, menjen oda, tekintse meg, és ha megfelelőnek tartja, vegye meg a saját nevére. A korvettnek már Fécamp felé kell járnia, ugye?
- Aznap este, amikor elhagytuk Marseille-t, láttam, amint elindult.
- És a jacht?
- A jachtnak az az utasítása, hogy Martiques-ban maradjon.
- Helyes! Időről időre írjon a két parancsnoknak, nehogy elaludjanak.
- És a gőzhajó számára mi a parancs?
- Amelyik Châlons-ban van?
- Igen.
- Ugyanaz, mint a vitorlásoké.
- Igenis!
- Amint megvásárolta azt a birtokot, legyen tíz-tíz mérföldenként váltott lovam az északi és a déli országutakon.
- Számíthat rám, eccellenza.
A gróf elégedetten intett, lement a lépcsőn, beugrott kocsijába, a gyönyörű fogat ügetésbe kezdett, és meg sem állt a bankár palotájáig.
Danglars éppen elnökölt egy vasúti bizottságban, mikor jelentették neki Monte Cristo grófjának látogatását. Az ülés egyébként már a vége felé járt.
A gróf nevének hallatára Danglars felállt.
- Uraim - mondta társaihoz fordulva, akik közül többen az egyik vagy a másik kamarának érdemes tagjai voltak -, bocsássanak meg, ha most itt hagyom önöket. De gondolják csak el, hogy a római Thomson és French cég hozzám utasított egy bizonyos Monte Cristo grófot, és korlátlan hitelt nyitott nálam számára. Ez a legkülönösebb tréfa, amilyet külföldi megbízóim eddig még sohasem engedtek meg maguknak velem szemben. Higgyék el, kíváncsiság fogott el, és ez még most is hatalmában tart. Ma reggel ott jártam az állítólagos grófnál. Ha valódi gróf volna, megérthetnék, hogy nem volna ilyen gazdag. A gróf úr nem fogadott. Hát mit szólnak hozzá, nem olyanforma volt-e Monte Cristo uram viselkedése, mint a fenségeké vagy a szép asszonyoké szokott lenni? Különben a Champs-Élysées-n levő ház, amely, mint megtudtam, az övé, tisztán áll. De az a korlátlan hitel - folytatta Danglars, szokott visszataszító nevetésével - igen nagy igényűvé teszi a bankárt, akinél a hitelt megnyitották. Alig várom hát, hogy meglássam az emberünket. Azt hiszem, jól rá akarnak szedni. De azok odalent nem tudják ám, kivel állnak szemben. Az nevet igazán, aki utoljára nevet.
E nyomatékosan kiejtett szavak után a báró úrnak még az orrcimpái is kidagadtak. Otthagyta vendégeit, és átment egy fehérarany szalonba, amelynek igen nagy híre volt a Chaussée d’Antinen.
Úgy rendelkezett, majd oda vezessék a látogatót, hogy annak az első látásra szeme-szája elálljon a bámulattól.
A gróf állva várakozott. Albani és Fattori képeinek néhány másolatát nézegette, amelyeket rásóztak a bankárra az eredetiek helyett, és amelyek, noha csak másolatok voltak, erősen és előnyösen elütöttek a mennyezetet elborító tarkabarka díszektől.
Danglars nagy zajjal lépett be, mire a gróf megfordult. Danglars könnyedén bólintott, és intett a grófnak, hogy foglaljon helyet egy aranyozott fából készült karosszékben, amelynek arannyal hímzett fehér selyem párnázata volt.
A gróf leült.
- Monte Cristo úrral van szerencsém beszélni?
- És nekem - válaszolta a gróf - Danglars báró úrral, a Becsületrend lovagjával, a képviselőház tagjával?
Monte Cristo elsorolta mindazokat a címeket, amelyeket a báró névjegyén talált.
Danglars megértette a gúnyt, és ajkába harapott.
- Bocsásson meg, uram - mondta -, amiért nem adtam meg önnek azonnal azt a címet, amellyel bejelentette magát. De hiszen tudja, hogy demokratikus kormány alatt élünk, én pedig a nép érdekeinek egyik képviselője vagyok.
- Elannyira - felelte Monte Cristo -, hogy noha önmagát, jól megőrzött szokás szerint, bárónak hívatja, de a grófoknak nem adja meg az őket megillető címet.
- Ó, a magam címével nem sokat törődöm, uram - jegyezte meg hanyagul Danglars. - Kineveztek báróvá és a Becsületrend lovagjává néhány szolgálatomért, de...
- De lemondott a címeiről, mint annak idején Montmorency és Lafayette tette? Gyönyörű, követni való példa volt ez, uram.
- Azért nem egészen - jelentette ki Danglars kissé zavartan. - A személyzetnek, hiszen meg tetszik érteni...
- Igen, a személyzettel báró úrnak szólíttatja magát, az újságírók már csak uramnak hívják, a választói pedig polgártársnak. Ezek igen alkalmas árnyalatok az alkotmányos kormány idején. Tökéletesen megértem.
Danglars az ajkát harapdálta. Látta, hogy ezen a területen nem veheti fel a versenyt Monte Cristóval, megkísérelte tehát, hogy olyan területre térjen át, amelyen könnyebben mozog.
- Gróf úr - mondta meghajolva -, értesítést kaptam a Thomson és French cégtől.
- Nagyon örülök, báró úr. Engedje meg, hogy úgy szólítsam, ahogy a személyzete szokta. Ezt a rossz szokást azokban az országokban vettem fel, ahol még vannak bárók, talán éppen azért, mert újakat nem neveznek ki. Igen örvendek a levélnek, mondom. Így nem lesz rá szükség, hogy magam mutatkozzam be, ami eléggé kellemetlen volna... Ön azt mondta, hogy értesítést kapott?
- Azt - mondta Danglars -, de be kell vallanom, hogy nem értem tökéletesen.
- Ugyan!
- Éppen azért voltam bátor önt felkeresni, hogy néhány felvilágosítást kérjek.
- Tessék, uram, itt vagyok, figyelek, és kész vagyok meghallgatni önt.
- Azt hiszem, a levél itt van nálam - jelentette ki Danglars (keresgélni kezdett a zsebében) -, igen, itt van. Ez a levél Monte Cristo gróf úrnak korlátlan hitelt biztosít az én cégemnél.
- No és? Mi érthetetlent talál ebben, báró úr?
- Semmit, uram, csakhogy a korlátlan szó...
- Mi az? Ez nem francia szó?... Tetszik tudni, angolszászok írták.
- Ó, dehogynem, uram, és nyelvtani értelemben nincs is benne semmi hiba, hanem annál inkább van üzleti szempontból.
- Talán a Thomson és French cég nem egészen megbízható az ön nézete szerint, báró úr? - kérdezte Monte Cristo, a tőle telhető legártatlanabb arccal. - Az ördögbe is! Ez igazán bosszantó volna, mert magam is helyeztem el ott némi tőkét.
- Ó, tökéletesen megbízható - válaszolta Danglars, csaknem gúnyos mosollyal. - De a korlátlan szó pénzügyi értelemben annyira határozatlan...
- Hogy korlátlan, ugye? - kérdezte Monte Cristo.
- Éppen ezt akartam mondani, uram. Ami határozatlan, az kétséges, és mint ahogy a bölcsek mondják, a kétségestől óvakodjál.
- Ami annyit jelent - folytatta Monte Cristo -, hogy ha a Thomson és French cég bolondságokat akar elkövetni, a Danglars cég nem hajlandó követni a példáját.
- Hogy érti ezt, gróf úr?
- Kétségtelen, hogy a Thomson és French cég nem szabja meg a hitelösszeg határait. Danglars úr azonban a maga részéről bizony megszabja. Mert ő bölcs ember, mint az imént kifejtette.
- Uram - mondta a bankár gőgösen -, még soha senki sem becsülte fel a pénztáramat.
- Akkor hát - felelte Monte Cristo hidegen -, úgy látszik, én kezdem el.
- Honnan veszi ezt?
- Azokból a magyarázatokból, amelyeket tőlem kér, uram, és amelyek igen hasonlítanak az ingadozáshoz...
Danglars az ajkát harapdálta. Másodízben szenvedett vereséget ettől az embertől, s most már a saját területén. Gúnyos udvariassága tettetett volt, és már a vele rokon véglet, az arcátlanság határán mozgott.
Monte Cristo, éppen ellenkezőleg, a lehető legkedvesebben mosolygott, és néha egészen ártatlan arcot vágott, ami nemegyszer előnyt nyújtott neki.
- Talán jobban megért, uram - szólalt meg ismét Danglars rövid hallgatás után -, ha arra kérem, határozza meg önmaga azt az összeget, amelyet nálam fel akar venni.
- De uram - válaszolta Monte Cristo, elszánva magát, hogy egy jottányit sem enged a vitában -, ha én az ön cégére szóló korlátlan hitelt kértem, ez azt jelenti, hogy nem tudhatom előre, mekkora összegre lesz szükségem.
A bankár úgy vélte, most érkezett el az a pillanat, amikor felül kerekedhet. Hátravetette magát a karosszékében, és önhitt, gőgös mosollyal jelentette ki:
- Uram, ne ijedjen meg attól az összegtől, amelyet kérni akar. Legyen róla meggyőződve, hogy a Danglars cég tőkéje, bármennyire korlátozott is, meg tud felelni a legnagyobb követeléseknek, még ha egymilliót kérne is...
- Tessék? - kérdezte Monte Cristo.
- Egymilliót mondtam - ismételte Danglars az ostobaság biztonságával.
- Hát ugyan mit kezdjek én egymillióval? - kérdezte a gróf. - Szent Isten! Uram, ha nekem csak egymillióra volna szükségem, ilyen hitvány összegért bizony nem nyittattam volna hitelt. Egymillió? Hiszen egymillió mindig meghúzódik a pénztárcámban vagy az útitáskámban.
Ezzel Monte Cristo egy kis jegyzőkönyvecskéből, amelyben a névjegyet hordta, két darab bemutatóra szóló, ötszázezer frankos kincstári utalványt vett elő. Az olyan embert, mint amilyen Danglars, nem elég szurkálni: agyon kell ütni. A bunkóütés megtette a maga hatását: a bankár megingott és beleszédült. Bárgyún, ijesztően kidülledt szemmel meredt Monte Cristóra.
- Ugyan, vallja hát be - mondta Monte Cristo -, hogy nem bízik meg a Thomson és French cégben. Istenem! Egyszerű a dolog. Gondoltam én erre az esetre, és noha az üzleti világban eléggé járatlan vagyok, megtettem óvintézkedéseimet is. Van itt még két másik olyan levél, mint amilyent ön kapott. Az egyik a bécsi Arstein és Eskeles cégtől Rotschild báró nevére, a másik pedig a londoni Baring cégtől Laffitte úr nevére. Csak egy szavába kerül, uram, és megkímélem önt minden aggodalmamtól, és e két cég valamelyikéhez fordulok.
Ez hatott. Danglars vereséget szenvedett. Szemmel láthatóan remegő kézzel bontotta ki a német és az angol levelet, amelyeket a gróf csak úgy, az ujja hegyével nyújtott oda neki. Megvizsgálta az aláírások valódiságát olyan alapossággal, hogy az már sértésszámba is ment volna Monte Cristóra nézve, ha a gróf nem tulajdonítja az egészet a bankár zavarának.
- Ó, uram ez a három aláírás aztán igazán milliókat ér - jelentette ki Danglars felállva, mintha az előtte álló férfiban az arany megszemélyesített hatalmát akarná üdvözölni. - Három korlátlan hitellevél a mi cégeinkre! Bocsásson meg, gróf úr, mert ha az ember már nem is bizalmatlankodik, de a bámulata azért megmarad.
- Az olyan cégnek, mint amilyen az öné, nincs mit csodálkoznia - jegyezte meg Monte Cristo igen udvariasan. -, Így hát küldhet nekem valami pénzt, ugye?
- Parancsoljon, gróf úr, rendelkezésére állok.
- Helyes - kezdte ismét Monte Cristo -, most, hogy már megértettük egymást, mert megértettük egymást, ugye?...
Danglars helyeslően bólintott.
- És nincs már semmiféle kétsége? - folytatta Monte Cristo.
- Ó, gróf úr! - kiáltott fel a bankár. - Hiszen nem is volt soha.
- Nem, ön csak bizonyítékot akart, ez az egész. Nohát - ismételte a gróf - most, hogy megértettük egymást, hogy már nincs önben semmiféle bizalmatlanság, állapodjunk meg, ha önnek is megfelel, egy bizonyos összegben az első évre. Például hatmillióban.
- Hatmillióban, helyes! - felelte Danglars fuldokolva.
- Ha többre lenne szükségem - folytatta gépiesen a gróf -, akkor többet állapítunk meg. De úgy terveztem, hogy csak egy évet töltök Franciaországban, és nem hinném, hogy ezalatt túllépném ezt az összeget... De majd meglátjuk... Egyelőre kezdetnek küldjön nekem, kérem, ötszázezer frankot holnap, én délig otthon leszek, egyébként, ha nem lennék otthon, titkáromnál hagyok egy nyugtatványt.
- Holnap reggel tíz órára önnél lesz a pénz, gróf úr - válaszolta Danglars. - Aranyban, bankjegyekben vagy ezüstben parancsolja a pénzt?
- Felét aranyban, felét bankjegyekben kérem.
A gróf felállt.
- Valamit be kell vallanom, gróf úr - jegyezte meg Danglars. - Azt hittem, hogy pontos tudomásom van Európa minden nagy vagyonáról, és most látom, hogy az önének, amely pedig igen tekintélyesnek látszik, bevallom, még hírét sem hallottam. Új keletű talán?
- Nem, uram - válaszolta Monte Cristo -, ellenkezőleg, nagyon is régi származású. Afféle családi vagyon volt, amelyhez nem volt szabad hozzányúlni, úgyhogy a felszaporodott kamatokkal a tőke megháromszorozódott. Az örökhagyó által meghatározott határidő csak néhány éve telt le, így hát csak néhány év óta használom a vagyont. Az ön ilyen irányban való tájékozatlansága tehát természetes. Egyébként hamarosan többet is megtud még róla.
A gróf azzal a halvány mosollyal kísérte e szavakat, amellyel Franz d’Épinayt is annyira megrémítette.
- Ön az ízlésével és terveivel, uram - folytatta most Danglars -, olyan fényűzést fejt majd ki a fővárosban, amely egészen háttérbe szorít bennünket, szegény kismilliomosokat. Úgy vettem észre, ön műértő, mert mikor a szobába léptem, éppen a képeimet nézegette. Arra kérem, engedje meg, hogy megmutassam gyűjteményemet: csupa régi kép, szavatoltan valódi mestermű. Nem szeretem a moderneket.
- Igaza van, uram, mert ezeknek általában egy nagy hibájuk van: még nem volt rá idejük, hogy régiekké váljanak.
- Bemutathatnék néhány szobrot, Thorwaldsen, Bartoloni, Canova alkotásait? Megannyi külföldi művész. Mint láthatja, nem sokra becsülöm a francia művészeket.
- Joga van hozzá, hogy igazságtalan legyen hozzájuk, uram, hiszen a honfitársai.
- Mindez azonban későbbre marad, amikor már jobban összeismerkedtünk. A mai napra beérem azzal, ha megengedi, hogy bemutassam Danglars bárónénak. Bocsássa meg a buzgalmamat, gróf úr, de úgy érzem, hogy az olyan ügyfél, mint ön, szinte a családhoz tartozik.
Monte Cristo bólintott, annak jeléül, hogy elfogadja azt a megtiszteltetést, amelyet a bankár felajánlott.
Danglars csengetett, mire megjelent egy tarka libériába öltözött lakáj.
- Itthon van a báróné? - kérdezte Danglars.
- Igenis, báró úr - válaszolta a lakáj.
- Egyedül van?
- Nem, vendége van.
- Nem kellemetlen önnek, gróf úr, ha idegen előtt mutatom be? Nem akar inkognitóban maradni?
- Nem én, báró úr - mosolygott Monte Cristo -, nem hiszem, hogy erre jogom volna.
- És ki van a bárónénál? Debray úr? - kérdezte Danglars kedélyeskedve, amin Monte Cristo jót mulatott magában, hiszen már hallott a bankár közismert családi titkairól.
- Igenis, Debray úr van itt, báró úr - válaszolt a lakáj.
Danglars bólintott.
Azután Monte Cristóhoz fordult:
- Lucien Debray úr - mondta - régi barátunk, a belügyminiszter személyi titkára. Ami a feleségemet illeti, kissé rangján alul ment férjhez, amikor az én feleségem lett, mert ősi család sarja: Servieres lány, Nargonne marquis-nak, az ezredesnek az özvegye volt.
- Danglars bárónét nincs szerencsém ismerni, de Lucien Debray úrral már találkoztam.
- Ugyan! - jegyezte mag Danglars. - És hol?
- Morcerf úrnál.
- Ah! Ön ismeri hát a kis vicomte-ot? - kérdezte Danglars.
- Egyidőben tartózkodtunk Rómában, a karnevál idején.
- Igen, igen - mondta Danglars -, mintha valami különös kalandról is hallottam volna ott a romok között, banditákról és tolvajokról? Csodálatos módon szabadult ki onnan. Úgy hiszem, elbeszélte mindezt a feleségemnek és a leányomnak, amikor hazatért Olaszországból.
- A báróné várja az urakat - tért vissza a lakáj az üzenettel.
- Előremegyek, hogy az utat mutassam - mondta Danglars meghajolva.
- Én pedig követem önt - mondotta Monte Cristo.