17. Cavalcanti őrnagy
Sem a gróf, sem Baptistin nem hazudott, amikor a luccai őrnagy látogatásairól beszéltek Morcerf-nek. Ez a látogatás olyan tisztességes ürügye volt Monte Cristónak, amellyel visszautasíthatta a vacsorára szóló meghívást.
Elütötte a hetet, és Bertuccio úr, a kapott parancs szerint, már két órája elment Auteuilbe, amikor bérkocsi állt meg a palota kapuja előtt, de csaknem szégyenkezve futott tovább, miután a rács mellett kiszállt belőle egy ötvenkét éves forma férfi. Olyan fekete sujtásos zöld kabátot viselt, amely Európában, úgy látszik, kipusztíthatatlan. Bő, kék vászonpantalló, eléggé tiszta, noha nem valami jól kifényesített és kissé túlságosan vastag talpú csizma, szarvasbőr kesztyű, kissé a csendőrcsákóra emlékeztető kalpag, fehér szegélyű fekete gallér, amely, ha tulajdonosa nem a maga teljes jószántából viseli, pellengér-nyakszorítónak is beillett volna: ilyen festői öltözéket viselt az a férfit, aki becsengetett a rácsos kapun, és megkérdezte, vajon nem a Champs-Élysées 30 számú házban lakik-e Monte Cristo grófja, majd a kapus igenlő válaszára belépett, becsukta maga mögött a kaput, és a lépcsőfeljárat felé indult.
Kicsiny és szögletes fejéről, deresedő hajáról, sűrű, szürke bajuszáról Baptistin azonnal felismerte a látogatót, hiszen pontos személyleírása volt róla. Az előcsarnokban várt a vendégre, és alig ejtette ki a jövevény a nevét az értelmes komornyik előtt, Monte Cristo már értesült is az érkezéséről.
Az idegent a legegyszerűbb szalonba vezették. Ott várt reá a gróf, és mosolyogva ment elé.
- Isten hozta, kedves uram! - mondta. - Már vártam önt.
- Igazán? - kérdezte a luccai. - Eccellenza várt engem?
- Hogyne, értesítést kaptam, hogy ma este hét órakor idejön.
- Hogy idejövök? Így hát értesült róla?
- Természetesen.
- Annál jobb! Bevallom, tartottam tőle, hátha megfeledkeznek erről a kis óvatosságról.
- Melyikről?
- Hogy önt értesítsék.
- Ó, dehogy.
- Bizonyos benne, hogy nem téved?
- Bizonyos vagyok.
- Engem várt eccellenza ma este hét órára?
- Önt bizony. Egyébként meggyőződhetünk róla.
- Ó, hiszen ha engem várt, akkor az felesleges - jegyezte meg a luccai.
- De igen! De igen! - mondta Monte Cristo.
A luccai kissé nyugtalannak látszott.
- Lássuk csak, hát ön nem Bartolomeo Cavalcanti marquis úr?
- De igen, Bartolomeo Cavalcanti vagyok - ismételte a luccai megkönnyebbülve -, hogyne, az vagyok.
- Valamikor őrnagy volt Ausztria szolgálatában.
- Őrnagy voltam? - kérdezte félénken az öreg katona.
- Igen - válaszolta Monte Cristo -, őrnagy volt. Franciaországban így nevezik azt a rangot, amelyet ön Olaszországban viselt.
- Jól van - mondta a luccai -, nem is kívánok többet, hiszen tetszik tudni...
- Egyébként nem a saját jószántából jött most ide - kezdte ismét Monte Cristo.
- Ó, természetesen nem.
- Valaki ideküldte hozzám.
- Igenis.
- A kitűnő Busoni abbé?
- Persze hogy ő - kiáltott fel boldogan az őrnagy.
- Levelet is hozott?
- Tessék, itt is van.
- Na, látja! Adja hát ide.
Monte Cristo átvette a levelet, kibontotta és elolvasta.
Az őrnagy tágra meredt szemmel bámult a grófra, tekintete kíváncsian futott végig a helyiség minden zegén-zugán, de újra meg újra visszatért a grófra.
- Hát igen, a kedves abbé... “Cavalcanti őrnagy, egy derék luccai patrícius, a firenzei Cavalcantik leszármazottja - folytatta Monte Cristo a levél olvasását hangosan -, vagyona után félmillió járadékot élvez.”
Monte Cristo feltekintett a levélből, és elismerően intett.
- Azt mondja: egy félmillió. Ejha, kedves Cavalcanti uram!
- Az van odaírva, hogy félmillió? - kérdezte a luccai.
- Betűről betűre. Ennek így is kell lennie, mert Busoni abbé nagyszerűen ismeri az európai nagy vagyonokat.
- Nem bánom, legyen félmillió - mondta a luccai. - De szavamra mondom, nem hittem volna, hogy ilyen sok.
- Mert olyan intézője van, aki sokat lop öntől. Mit tegyünk, kedves Cavalcanti uram, ezt el kell viselni.
- Ön nyitja fel a szememet - mondta komolyan a luccai -, majd kiteszem a szűrét annak a haszontalannak.
Monte Cristo tovább olvasta a levelet:
- “És egyetlen dolog hiányzik ahhoz, hogy teljesen boldog legyen.”
- Ó, istenem, egyetlen dolog! - ismételte a luccai, és nagyot sóhajtott.
- “Hogy rátaláljon imádott fiára.”
- Imádott fiamra!
- “Ezt a fiát kicsiny korában vagy a nemesi család egy ellensége, vagy valami cigány rabolta el.”
- Ötéves korában, uram - jelentette ki a luccai mélységes sóhajjal, és szemét az égnek emelte.
- Szegény atya! - mondta Monte Cristo.
A gróf folytatta a levél olvasását:
- “Én reményt nyújtottam neki, és visszaadtam az életét, gróf úr, mert tudattam vele, hogy ön nyomára vezeti annak a fiúnak, akit tizenöt esztendeje hiába keres.”
A luccai kimondhatatlan nyugtalansággal nézett Monte Cristóra.
- Nyomára tudom vezetni - mondta Monte Cristo.
Az őrnagy kihúzta magát.
- Ah - mondta -, a levél tehát elejétől végig igazat mond?
- Kételkedett benne, kedves Bartolomeo úr?
- Dehogy, egy percig sem! Dehogy, dehogy! Egy komoly férfiú, egy papi ember, mint Busoni abbé, nem csinál efféle tréfát. De még nem olvasta végig, eccellenza.
- Ah, igaz - mondta Monte Cristo -, van egy post-scriptum is.
- Igenis - ismételte a luccai -, van... van... egy post-scriptum is.
- “Hogy Cavalcanti őrnagyot megkíméljem a bankárokhoz való szaladgálástól, küldök neki egy kétezer frankos utalványt útiköltsége fedezésére, és önnél hitelt nyitok számára annak a negyvennyolcezer franknak erejéig, amellyel ön még nekem tartozik.”
Az őrnagy szemmel látható aggodalommal figyelte ezt a post-scriptumot.
- Jól van! - csak annyit felelt a gróf.
- Azt mondta, jól van - mormogta a luccai. - Így hát... uram... - kezdte ismét.
- Így hát? - kérdezte Monte Cristo.
- Így hát a post-scriptum...
- No, mi van a post-scriptummal?
- Azt is olyan szívesen tetszett fogadni, mint a levél többi részét?
- Természetesen, Busoni abbéval elszámolásom van. Nem tudom, hogy pontosan negyvennyolcezer frankkal tartozom-e neki, de néhány bankjegy nem számít nálunk. No lám, hát ilyen fontosságot tulajdonított ennek a post-scriptumnak, kedves Cavalcanti úr?
- Bevallom, hogy tökéletesen megbíztam Busoni abbé aláírásában - válaszolta a luccai. - Így hát nem is vettem magamhoz semmi pénzt. Mármost, ha ez a forrás nem állt volna rendelkezésemre, valóban nagy zavarban lettem volna itt Párizsban.
- Ugyan, zavarba jöhet bárhol is egy ilyen ember, mint ön? - kérdezte Monte Cristo. - Ne beszéljen ilyesmit!
- Nem ismerek itt senkit - jegyezte meg a luccai.
- De annál inkább ismerik önt.
- Igaz, engem ismernek, így hát...
- Fejezze be, kedves Cavalcanti uram!
- Így hát ön ideadja a negyvennyolcezer frankot...
- Adom, amikor parancsolja.
Az őrnagy nagy szemet meresztett.
- De üljön hát le - mondta Monte Cristo. - Nem is értem, mit csinálok... Itt hagyom állni önt egy jó negyedórája.
- Ó, szót sem érdemel.
Az őrnagy odahúzott egy karosszéket és leült.
- Most pedig - mondta a gróf -, talán iszik valamit, egy pohár xeresit, portóit, alicanteit?
- Alicanteit, ha megengedi, hiszen ez a legkedvesebb borom.
- Kitűnő alicanteim van. Egy kis kétszersülttel, ugye?
- Egy kis kétszersülttel, ha lesz olyan szíves.
Monte Cristo csengetett. Csakhamar megjelent Baptistin.
A gróf hozzálépett.
- Mi újság? - kérdezte egészen halkan.
- Itt van a fiatalember - válaszolta ugyanolyan halkan a komornyik.
- Jól van. Hová vezette be?
- A kék szalonban vár, mint ahogy parancsolni méltóztatott.
- Nagyszerű. Hozzon be alicantei bort és kétszersültet.
Baptistin távozott.
- Ön igazán zavarba hoz a fáradozásával - jelentette ki a luccai.
- Ugyan már! - felelte Monte Cristo.
Baptistin visszatért. Poharakat, bort és kétszersültet hozott be.
A gróf az egyik poharat teletöltötte, a másikba csak néhány cseppnyit öntött a folyékony rubinból, amellyel az üveg telve volt. Az üvegen egyébként pókháló és más efféle jelek jobban bizonyították az ital korát, mint az emberi arcát a ráncok.
Az őrnagy nem vétette el, kit melyik pohár illet, fogta a színig megtöltöttet, és kivett egy kétszersültet.
A gróf úgy rendelkezett, hogy Baptistin a vendég keze ügyébe tegye a tálcát. Az őrnagy először csak nyelve hegyével ízlelgette az alicantei bort, azután elégedetten csettintett, és lassan bemártotta kétszersültjét a borba.
- Így hát, uram - mondta Monte Cristo -, ön Luccában lakott, gazdag ember volt, régi nemesi család sarja, általános köztiszteletnek örvend, mindennel rendelkezik, ami csak boldoggá tehet valakit?
- Mindennel, eccellenza - válaszolta az őrnagy, teljesen a borba merítve kétszersültjét. - A világon mindennel.
- És a boldogságához csak egyvalami hiányzik.
- Egyetlenegy - jelentette ki a luccai.
- Hogy megtalálja elvesztett gyermekét.
- Ó! - mondta az őrnagy, és új kétszersült után nyúlt. - De ez aztán igazán hiányzik.
A derék luccai égnek emelte a szemét, és nagy erőfeszítést tett, hogy sóhajtson.
- Hát nézze, kedves Cavalcanti úr - mondta Monte Cristo -, hogy is volt ezzel a sokat siratott fiával? Mert úgy tudtam, hogy ön nőtlen maradt...
- Ezt hitték rólam, uram - mondta az őrnagy -, és én magam...
- Igen - folytatta Monte Cristo -, ön maga is helybenhagyta ezt a véleményt. Valami ifjúkori félrelépést akart a világ elől rejtegetni.
A luccai felállt, a lehető legnyugodtabb és legméltóságosabb arcot öltötte, noha ugyanakkor szerényen lesütötte a szemét, akár azért, hogy a szerepéből ki ne essék, akár azért, hogy a képzeletét támogassa. Közben suttyomban a grófra pislogott, akinek szüntelen mosolya továbbra is jóindulatú érdeklődésről tanúskodott.
- Úgy van, uram - mondta -, el akartam rejteni mindenki elől ezt a ballépést.
- Nem önmagáért - jegyezte meg Monte Cristo -, mert egy férfiú felülemelkedik az ilyesmin.
- Ó, nem, dehogy magamért - mondta az őrnagy mosolyogva, és a fejét rázta.
- Hanem a gyermek anyja miatt - mondta a gróf.
- Az anyja miatt - kiáltott a luccai, és egy harmadik kétszersült után nyúlt. - A szegény édesanyja miatt!
- Tessék csak iszogatni, kedves Cavalcanti úr - mondta Monte Cristo, és újra megtöltötte a luccai poharát. - Hiszen egészen megfojtja az izgalom.
- A szegény anyja miatt! - mormogta a luccai, és azon igyekezett, hogy az akarat hatalmával könnymirigyeiből valami könnycseppfélét sajtoljon a szeme sarkába.
- Az asszony, úgy vélem, Olaszország egyik legelőkelőbb családjából származott.
- Fiesolei patrícius család sarja volt, gróf úr, fiesolei patrícius nő volt!
- Hogy hívták?
- A nevét kívánja tudni?
- Istenem! - mondta Monte Cristo. - Fölösleges, hogy megnevezze, hisz én is tudom.
- Ön, gróf úr, úgyis mindent tud - jelentette ki a luccai meghajolva.
- Oliva Corsinari, ugye?
- Oliva Corsinari!
- Marquise?
- Marquise!
- De ön, minden családi tiltakozás ellenére, végül is feleségül vette?
- Istenem, hát ez lett a vége.
- És rendben vannak az iratai? - kérdezte Monte Cristo.
- Miféle irataim? - kérdezte a luccai.
- Ej, hát a házasságlevele az Oliva Corsinarival kötött házasságáról, és a gyermek születési bizonyítványa.
- A gyermek születési bizonyítványa?
- Andrea Cavalcantinak, az ön fiának születési bizonyítványa. Vagy nem Andreának hívják?
- De azt hiszem, úgy hívják - válaszolta a luccai.
- Micsoda? Csak azt hiszi?
- Ejnye, hát bizonyosra nem merem állítani, hiszen olyan régen elveszítettem!
- Az igaz - egyezett bele Monte Cristo. - Végül is hát megvannak mindezek az iratok?
- Gróf úr, sajnálattal kell jelentenem, bizony nem hoztam magammal őket, mivelhogy senki sem figyelmeztetett rá.
- Mi az ördög! - kiáltott Monte Cristo.
- Hát annyira fontosak ezek az iratok?
- Feltétlenül szükségesek!
A luccai a homlokát dörzsölgette.
- Ah, per Baccho! - mondta - Feltétlenül szükségesek!
- Feltétlenül. Hátha itt valakinek eszébe jutna kétségbe vonni, az ön házassága érvényességét és gyermeke törvényességét!
- Ez igaz - mondta a luccai -, kételkedhetnének benne.
- Márpedig ebből baj hárulna a szegény fiatalemberre.
- Az végzetes lenne.
- Még füstbe mehetne emiatt valami kitűnő házasság.
- O peccato!
- Tudja, Franciaországban szigorúan veszik az ilyesmit. Itt nem elég az, ami Olaszországban, hogy papot hívatnak, és azt mondják neki: “Szeretjük egymást, tessék összeadni bennünket!” Franciaországban polgári házasság van, és a polgári házasságkötéshez személyazonossági iratokra van szükség.
- Hát ez baj, mert bizony nekem nincsenek meg ezek az irataim.
- Szerencsére, nekem megvannak - jelentette ki Monte Cristo.
- Önnek?
- Nekem.
- Önnek megvannak?
- Meg.
- Nohát! - mondta a luccai, aki már-már attól tartott, hogy egész utazása kárba veszett a hiányzó iratok miatt, és így feledékenysége miatt nehezen kaphatja meg a negyvennyolcezer frankot.
- Nohát, ez aztán a szerencse! Igen, szerencse - tette hozzá -, mert én nem is gondoltam az iratokra.
- A mindenit! Meghiszem azt, nem is gondolhat az ember mindenre. De szerencsére Busoni abbé gondolt rá ön helyett.
- Lám, a kedves, jó abbé!
- Előrelátó ember.
- Csodálatos ember - jelentette ki a luccai. - Elküldte önnek az iratokat?
- Itt vannak, tessék.
A luccai összecsapta a kezét.
- Ön a Monte Cattini-i Szent Paula templomban vezette oltárhoz Oliva Corsinarit. Tessék, itt a lelkész bizonyítványa.
- Szavamra! Itt van - mondta az őrnagy, és csodálkozva nézte.
- És itt van Andrea Cavalcanti keresztlevele, amelyet a saravezzai plébános állított ki.
- Mindez szabályos - mondta az őrnagy.
- Vegye át tehát ezeket az iratokat, amelyekkel nekem semmi dolgom, és adja át a fiának, majd az gondosan megőrzi őket.
- Meghiszem azt!... Ha el találná veszíteni...
- Nos, mi lenne akkor? - kérdezte Monte Cristo.
- Ej, hát írni kellene Olaszországba - folytatta a luccai -, és bizony hosszadalmas dolog volna újra megszerezni őket.
- Csakugyan nehéz volna - mondta Monte Cristo.
- Csaknem lehetetlen - válaszolta a luccai.
- Nagyon örülök, hogy ön ennyire felismeri a papírok értékét.
- Jobban mondva megfizethetetleneknek tartom őket.
- Ami pedig a fiatalember édesanyját illeti... - mondta Monte Cristo.
- Ami a fiatalember édesanyját illeti... - ismételte az őrnagy nyugtalanul.
- Vagyis Corsinari marquise-t?
- Istenem! - mondta a luccai, és úgy érezte, a nehézségek csak most bukkannak fel. - Hát még szükségünk lesz rá?
- Nem lesz, uram - válaszolta Monte Cristo. - Egyébként ő már...
- Úgy van, úgy van - mondta az őrnagy -, ő már...
- Lefizette adóját a természetnek?
- Fájdalom! - válaszolta élénken a luccai.
- Tudtam erről - folytatta Monte Cristo. - Már tíz éve, hogy meghalt.
- És én még mindig siratom, uram - mondta az őrnagy, és kihúzta zsebéből kockás zsebkendőjét, s előbb a bal, utána a jobb szemét törölgette meg vele.
- Hát bizony mindannyian halandóak vagyunk - jegyezte meg Monte Cristo. - Most pedig értse meg, kedves Cavalcanti úr, értse meg, itt Franciaországban nem kell róla tudnia senkinek, hogy tizenöt esztendeje nem látta a fiát. Nálunk már kimentek a divatból azok a történetek, amelyek a gyermekrabló cigányokról szólnak. Ön egyszerűen egy vidéki kollégiumba küldte a fiát, és most azt akarja, hogy nevelését a párizsi társaságban fejezze be. Ezért hagyta ön el Viareggiót, ahol a felesége halála óta lakik. Ennyi elég.
- Úgy gondolja?
- Természetesen.
- Akkor rendben van.
- Ha pedig valakinek a fülébe jutna valami arról, hogy olyan sokáig elszakadva élt a fiától...
- Az ám. Mit mondjak akkor?
- Hogy egy hűtelen nevelő segítségével, akit megvesztegettek az ön családjának ellenségei...
- A Corsinariak?
- Természetesen... elrabolták a fiát, hogy az ön neve kihaljon.
- Így is van, miután egyetlen fiú.
- És most, hogy minden rendbe jött, és hogy felújított emlékei nem árulják el többé, bizonyára kitalálja, hogy meglepetést készítettem elő?
- Kellemes meglepetést? - kérdezte a luccai.
- Ohó, látom már, hogy az apa szemét és szívét nem lehet megcsalni! - szólt Monte Cristo.
Az őrnagy hümmögött.
- Valaki elárulta, vagy talán magától találta ki, hogy itt van?
- Kicsoda?
- A gyermeke, a fia, Andrea.
- Kitaláltam - válaszolta a luccai, a világ legnagyobb nyugalmával. - Így hát csakugyan itt van?
- Itt bizony - felelte Monte Cristo. - Az imént jelentette a komornyikom, hogy megérkezett.
- Ah, nagyszerű! Nagyszerű! - mondta az őrnagy, és minden felkiáltásakor ki- és begombolgatta kabátját.
- Kedves uram! - mondta Monte Cristo. - Megértem az izgalmát, időt kell adnom önnek, hogy összeszedje magát. A fiatalembert is elő kell készítenem erre a nagyon óhajtott találkozásra, mert úgy sejtem, ő sem kevésbé türelmetlen, mint ön.
- Meghiszem azt - mondta Cavalcanti.
- Hát egy rövidke negyedóra múlva együtt lesznek.
- Idehozza hát hozzám? Odáig megy jóságában, hogy személyesen vezeti a karjaimba?
- Nem, nem akarok az apa és a fiú közé állni. Önök kettesben lesznek, őrnagy úr. De legyen nyugodt, még ha a vér szava nem is szólalna meg, ön nem tévedhet: ezen az ajtón fog bejönni. Szép szőke fiatalember, talán kissé nagyon is szőke, a modora kifogástalan. Majd meglátja.
- Igaz is, tetszik tudni, hogy nem hoztam magammal több pénzt, mint azt a kétezer frankot, amelyet a jóságos Busoni abbé utalt át nekem - jegyezte meg az őrnagy. - Ebből fedeztem az utazást, és...
- És pénzre van szüksége... Ebben igaza van, kedves Cavalcanti úr. Tessék, itt adok önnek egyelőre nyolc darab ezerfrankos bankjegyet.
Az őrnagy szeme úgy csillogott, mint a karbunkulus.
- Még negyvenezer frankjával tartozom - mondta Monte Cristo.
- Óhajt eccellenza nyugtatványt? - kérdezte az őrnagy, és kabátja belső zsebébe rakta el a bankjegyeket.
- Ugyan minek? - mondta a gróf.
- Hogy Busoni abbéval elszámolhasson.
- Hát majd a végén ad egy teljes nyugtatványt, amikor már a hátralékos negyvenezer frankot is megkapta. Becsületes embereknek nincs szükségük efféle óvatosságra.
- Igen, igen, helyes - mondta az őrnagy -, hiszen mi becsületes emberek vagyunk.
- No, most még egy utolsó szót, marquis.
- Tessék.
- Megengedi, hogy valamire figyelmeztessem, ugye?
- Hogy megengedem-e? Inkább kérem rá!
- Nem esnék nehezére, ha megválna ettől a zsinóros kabáttól?
- Csakugyan! - felelte az őrnagy, noha szeretettel nézett végig kabátján.
- Hát igen, Viareggióban még viselik ezt, de Párizsban már régóta divatját múlta, akármilyen elegáns viselet is.
- Milyen kár! - jegyezte meg a luccai.
- Hát, ha ragaszkodik hozzá, akkor távozáskor ismét felveheti.
- De mit veszek fel addig?
- Azt, amit a málháiban talál.
- Hogyhogy a málháimban? Mindössze egy kis útitáskát hoztam!
- Ennyit hozott magával, természetesen. Miért is okozott volna magának alkalmatlanságot? Egy öreg katona különben is szeret könnyű felszereléssel menetelni.
- Hát éppen ezért...
- Ön azonban gondos ember, és előreküldte málháit. Tegnap érkeztek meg az Hôtel des Princes-be, a rue Richelieu-re. Ön ott vett szállást.
- Tehát azokban a málhákban van?
- Felteszem, volt olyan előrelátó, hogy komornyikjával becsomagoltatott mindent, amire szüksége lehet: városi kabátokat, egyenruhákat. Nagy, ünnepélyes alkalmakkor természetesen egyenruhába öltözik. El ne felejtse feltenni az érdemkeresztjét. Gúnyolódnak ugyan rajta Franciaországban, hanem azért csak viselik.
- Nagyon jó, nagyon jó, nagyon jó! - mondta az őrnagy, és egyik csodálkozásból a másikba esett.
- És most - mondta Monte Cristo -, hogy megerősítettük a szívét a nagy izgalmak befogadására, készüljön el, kedves Cavalcanti úr, hogy hamarosan viszontlátja a fiát, Andreát.
Ezzel Monte Cristo kedvesen köszöntötte a luccait, aki magánkívül volt elragadtatásában. A gróf eltűnt az ajtó függönye mögött.