2. A végrendelet
Abban a pillanatban, amikor Barrois kiment, Noirtier sokat jelentő kajánsággal hunyorított Valentine-re. A fiatal lány megértette ezt a pillantást, de megértette Villefort is, mert homloka elborult, és összehúzta szemöldökét.
Fogott egy széket, elhelyezkedett a béna ember szobájában és várakozott.
Noirtier tökéletes közönyösséggel szemlélte, de a szeme sarkából intett Valentine-nek, hogy ne nyugtalankodjék, és ő is maradjon bent.
Háromnegyed óra múlva megjött a közjegyző a szolgával együtt.
- Uram - mondta Villefort a megszokott köszöngetések után -, az itt jelenlevő Noirtier de Villefort úr kérette önt. Általános bénulás következtében nem tud sem mozogni, sem beszélni, és csak mi tudjuk nagy üggyel-bajjal megérteni gondolatainak egy részét.
Noirtier egy pillantással magához hívta Valentine-t. Tekintete olyan komoly és parancsoló volt, hogy a leány azonnal kijelentette:
- Én mindent megértek, uram, amit nagyapám mondani akar.
- Ez igaz - tette hozzá Barrois -, mindent, kivétel nélkül mindent, aminthogy idejövet már meg is mondtam a jegyző úrnak.
- Bocsásson meg, uram, és ön is, kisasszony - mondta a jegyző Villefort-hoz és Valentine-hez fordulva -, ez olyan eset, amikor a tisztviselő nem járhat el felületesen, mert nagy felelősség terheli. Ahhoz, hogy a hivatalos eljárás érvényes legyen, a jegyzőnek elsősorban meg kell győződnie arról, hogy híven tolmácsolhatja-e a rendelkező akaratát. Márpedig itt nem lehetek bizonyos abban, hogy helyesel vagy helytelenít-e valamit az az ügyfél, aki beszélni nem tud. És minthogy némasága miatt nem tudja érthetően kifejezni kívánságait vagy ellenvetéseit, az én közbenjárásom hiábavaló és törvénytelen volna.
A közjegyző távozni készült. A királyi ügyész ajkán alig észrevehető, diadalmas mosoly jelent meg. Noirtier pedig olyan fájdalmasan tekintett Valentine-re, hogy a fiatal lány a jegyző elé állt.
- Uram - mondta -, az a nyelv, amelyen én nagyapámmal érintkezem, nagyon könnyen megtanulható, sőt, néhány perc alatt megtaníthatom reá, hogy ugyanúgy megértse, mint én. Mit kíván, uram, hogy teljesen megnyugtassuk a lelkiismeretét?
- Arra van szükség, hogy az okirataink hitelesek legyenek, kisasszony - válaszolta a jegyző -, vagyis, hogy bizonyos legyek abban, helyesel-e valamit vagy nem. Beteg testtel lehet végrendelkezni, de az értelemnek egészségesnek kell lennie.
- Hát nézze, uram, két jelből azonnal meggyőződhet, hogy nagyapám szellemileg talán sohasem volt frissebb, mint éppen most. Noirtier úr nem tud beszélni, nem tud mozogni, de ha igent akar kifejezni, lehunyja a szemét, ha pedig nemet akar mondani, többször egymás után pislog. Most már eleget tud ahhoz, hogy beszélhessen Noirtier úrral, tessék megpróbálni.
Az öregember olyan gyöngéd és hálás tekintetet vetett Valentinere, hogy még a jegyző is megértette.
- Hallotta és megértette, hogy mit mondott az unokája, uram? - kérdezte a jegyző.
Noirtier lassan behunyta a szemét, majd kis idő múlva ismét kinyitotta.
- És jóváhagyja azt, amit a kisasszony mondott? Vagyis, hogy valóban az említett jelekkel szokta megértetni magát?
- Igen - válaszolta szemével az aggastyán.
- Ön hivatott engem?
- Igen.
- Hogy végrendeletet készíttessen?
- Igen.
- Nem mond le arról, hogy megcsináljuk ezt a végrendeletet?
A béna ember élénk hunyorgásba kezdett.
- Érti már, uram, és megnyugszik a lelkiismerete? - kérdezte a fiatal lány.
De még mielőtt a közjegyző felelhetett volna, Villefort félrevonta:
- Uram - mondta -, el tudja képzelni, hogy olyan rettenetes testi megrázkódtatás, amely Noirtier de Villefort urat érte, ne érintette volna súlyosan a szellemi képességeit is?
- Nem éppen ez nyugtalanít engem, uram - válaszolta a jegyző -, inkább azt szeretném tudni, hogyan találjuk ki a gondolatait, hogy kielégítő választ kaphassunk tőle?
- Láthatja hát, hogy lehetetlen - jelentette ki Villefort.
Valentine és az öregember jól hallották ezt a beszélgetést. Noirtier, merev és határozott tekintetét unokájára függesztve, kényszerítette, hogy visszavágjon.
- Uram - mondta a lány -, ez cseppet se nyugtalanítsa önt. Bármilyen nehéz, vagy inkább annak látszik, hogy eltalálja nagyapám gondolatát, én olyan módon fogok tolmácsolni, hogy semmi kétsége sem marad. Immár hat esztendeje vagyok Noirtier úr mellett, és ő maga a megmondhatója, vajon a hat év alatt maradt-e egyetlen kívánsága is teljesítetlenül csak azért, mert én nem tudtam megérteni?
- Nem - mondta szemével az aggastyán.
- Próbáljuk meg hát - szólt a jegyző. - Elfogadja a kisasszonyt tolmácsnak?
A béna ember igent intett.
- Rendben van. Mondja hát meg, uram, mit kíván tőlem, és mi a tennivalóm?
Valentine felsorolta az ábécé betűit, és eljutott egészen a V-ig. Ennél a betűnél megállította Noirtier sokatmondó tekintete.
- Noirtier úr a V-betűnél állt meg. Ez nyilvánvaló - mondta a jegyző.
- Tessék várni - mondta Valentine. Ismét nagyapjához fordult: - Va... ve... vé...?
Az öregember a harmadik szótagnál ismét leintette.
Valentine elővette a szótárt, és az erősen figyelő jegyző előtt fellapozta.
- Végrendelet - ezt a szót jelezte az ujja, mikor Noirtier úr a szemével intett.
- Végrendelet! - kiáltott fel a jegyző. - Világos, hogy Noirtier úr végrendelkezni akar.
- Igen - mondta Noirtier tekintete.
- Látja, uram, ez igazán csodálatos, el kell ismernie - mondta a jegyző a megdöbbent Villefort-nak.
- Valóban az - felelte Villefort -, de még csodálatosabb lenne ez a végrendelet, mert nem hinném, hogy a sorok maguktól íródjanak a papírra, szavanként, a leányom sugalmazása nélkül, márpedig Valentine talán sokkal érdekeltebb lesz ebben a végrendeletben, semhogy alkalmas tolmácsa lehessen Noirtier de Villefort úr homályos akaratának.
- Nem, nem! - mondta a béna ember szeme.
- Hogyan? - kérdezte Villefort úr. - Talán Valentine nincs érdekelve a végrendeletben?
- Nincs - jelezte Noirtier.
- Uram - mondta a jegyző, akinek igen tetszett ez a próbatétel, és már előre élvezte, hogyan fogja elmesélni társaságában a különös epizód minden részletét -, uram, most már nagyon könnyűnek látom azt a feladatot, amelyet az imént még lehetetlennek hittem. Ez a végrendelet egészen egyszerűen magánvégrendelet lesz, amelyet a törvény elfogad és elismer, ha hét olyan tanú jelenlétében felolvassák, akik előtt a végrendelkező jóváhagyja, a jegyző pedig hitelesíti. Az elkészítése alig fog tovább tartani, mint bármely közönséges végrendeleté. Elsősorban a szokott és bevett formaságok jönnek, a részletek java részét pedig úgyis a végrendelkező vagyoni helyzete és ön fogja szolgáltatni, aki az érdekelt ügyeit kezelte, és így jól ismeri őket. De hogy ez az eljárás semmiképpen se lehessen megtámadható, teljes hitelességgel fogjuk elkészíteni. Egy kartársam segíteni fog, és noha ez nem szokás, jelen lesz a szöveg megírásakor. Jó lesz így, uram? - fordult a jegyző az öregemberhez.
- Igen - válaszolt Noirtier, és csupa öröm volt, amiért megértették.
“Vajon mit akar?” - tűnődött Villefort, akit magas hivatali állása tartózkodásra intett, és aki egyébként sem tudott még rájönni, hogy mi lehet apjának a célja.
Nekiindult hát, hogy elhívassa a második jegyzőt, akit az első jegyző jelölt ki. De Barrois mindent hallott, kitalálta gazdája kívánságát, és már el is ment.
A királyi ügyész áthívatta a feleségét is.
Negyedóra múlva valamennyien együtt voltak a szélütött ember szobájában, és a második jegyző is megérkezett.
A két jegyző néhány szóval megegyezett egymással. Általános, megszokott formulát olvastak fel Noirtier-nak, azután - úgyszólván szellemi képességének megítélése végett - az első jegyző az öreghez fordult, és azt mondta:
- Ha az ember végrendeletet csinál, uram, azt valakinek a javára cselekszi.
- Igen - jelezte Noirtier.
- Tetszik tudni körülbelül, hogy mekkora vagyonnal rendelkezik?
- Igen.
- Fokozatosan emelkedő számokat fogok felsorolni. Mikor ahhoz a számhoz érek, amelyre ön gondol, tessék megállítani.
- Igen.
Ebben a kérdezősködésben volt valami ünnepélyesség, és talán még sohasem volt nyilvánvalóbb az értelemnek a holt anyaggal folytatott harca érdekes látvány volt ez, ha nem is magasztos, ahogy első percben nevezni szeretnénk.
Mindannyian Noirtier de Villefort köré csoportosultak. A második jegyző asztalhoz ült, írásra készen. Az első jegyző Noirtier előtt állt, és kérdéseket intézett az öregemberhez.
- Vagyona meghaladja a háromszázezer frankot, ugyebár? - kérdezte a jegyző.
Noirtier igent intett.
- Négyszázezer frankja van? - kérdezte a jegyző.
Noirtier nem válaszolt.
- Ötszázezer?
Ismét semmi válasz.
- Hatszázezer? Hétszázezer? Nyolcszázezer? Kilencszázezer?
Noirtier igent intett.
- Kilencszázezer frankkal rendelkezik?
- Igen.
- Ingatlanokban? - kérdezte a jegyző.
Noirtier nemet jelzett.
- Járadékkötvényekben?
Az öreg igenlően intett.
- Ezek a papírok a birtokában vannak?
Noirtier egy pillantással utasította Barrois-t, mire az öreg szolga kiment, és kisvártatva visszatért egy ládikával.
- Megengedi, hogy kinyissuk ezt a ládikát? - kérdezte a jegyző.
- Igen.
Kinyitották és kilencszázezer frank értékű államkötvényt találtak benne.
Az első jegyző sorjában átnyújtotta őket a kollégájának. Noirtier számadása helyes volt.
- Rendben van - mondta a jegyző -, nyilvánvaló, hogy Noirtier úr szellemi képességei minden tekintetben kifogástalanok.
A szélütött öregemberhez fordult:
- Így hát - mondta - kilencszázezer frank tőkével rendelkezik. Ennyi ezekbe a papírokba fektetve, körülbelül negyvenezer frank járadékot hoz önnek évenként?
- Igen - jelezte Noirtier.
- Kire akarja hagyni ezt a vagyont?
- Ó - vágott közbe Villefort-né -, ez nem kétséges. Noirtier úr nem szeret mást, csak egyik unokáját, Valentine de Villefort kisasszonyt. Az viseli gondját hat esztendő óta, ő tudta elnyerni kitartó gondoskodásával nagyapja szeretetét, sőt mondhatnám háláját. Illő tehát, hogy elnyerje hűsége jutalmát.
Noirtier szeme úgy villant meg, mint akit nem csal meg az az álnok helyeslés, amellyel Villefort-né jóváhagyta az ő feltételezett szándékát.
- Így tehát Valentine de Villefort kisasszonyra hagyományozza ezt a kilencszázezer frankot? - kérdezte a jegyző abban a hitben, hogy most már csak ennek a pontnak a beiktatása van hátra, de mégis fel kellett tennie a kérdést, hogy megbizonyosodjék Noirtier úr jóváhagyásáról. Emellett azt akarta, hogy a jóváhagyásnak e különös jelenet minden részvevője tanúja legyen.
Valentine kissé hátrább lépett, és fel sem nézett könnyes szemével. Az aggastyán kis ideig végtelen szeretettel nézte, azután a jegyzőhöz fordult szemével, és félreérthetetlen módon pislogott.
- Nem? - kérdezte a jegyző. - Hát nem Valentine de Villefort kisasszonyt nevezi meg általános örököséül?
Noirtier nemet intett.
- Nem téved? - kiáltott fel a jegyző csodálkozva. - Csakugyan nemet mond?
Noirtier megerősítette előbbi válaszát.
Valentine felpillantott. Megdöbbent, de ezt az érzését nem az örökségből való kitagadása okozta, hanem az, hogy nem értette nagyapja elhatározását.
Noirtier azonban annyi gyöngédséggel nézett rá, hogy Valentine felkiáltott:
- Drága jó nagyapám, látom már, hogy csak a hagyatékból tagadsz ki, de a szíved továbbra is az enyém!
- Igen, igen, így is van! - mondta a béna ember szeme, és a fiatal lány olyan kifejezést olvasott ki belőle, amely nem csalhatta meg.
- Köszönöm, köszönöm! - mormolta a lány.
Villefort-né szívébe azonban ez a jelenet váratlan reményt csepegtetett. Az aggastyánhoz lépett.
- Így hát másik unokájára, Édouard de Villefort-ra hagyja a vagyonát, kedves Noirtier úr? - kérdezte.
A szemhunyorítás ezúttal ijesztő volt; csaknem gyűlölet lángolt benne.
- Nem - állapította meg a jegyző. - Akkor hát az itt jelenlevő kedves fiára?
- Nem - válaszolta szemével az öregember.
A két jegyző értetlenül nézett össze. Villefort és felesége arca lángolt, egyik a szégyentől, a másik a haragtól.
- De hát mit vétettünk ellened, nagyapa? - kérdezte Valentine. - Nem szeretsz már bennünket?
Az aggastyán tekintete fiára esett, róla gyorsan a menyére siklott, végül is mélységes szeretettel Valentine-en pihent meg.
- Hát ha szeretsz, drága nagyapa - jegyezte meg a lány -, hogyan magyarázod meg azt, amit teszel? Ismersz engem, tudod jól, hogy sose vágytam a vagyonodra, meg azután úgy mondják, hogy anyám részéről gazdag, nagyon is gazdag vagyok. Magyarázd meg hát.
Noirtier Valentine kezére függesztette égő pillantását.
- A kezem? - kérdezte.
- Igen - jelezte Noirtier.
- A keze! - ismételték a jelenlevők.
- Láthatják, uraim, hogy minden hiábavaló, bizony szegény apám nem beszámítható - jelentette ki Villefort.
- Értem már! - kiáltott fel Valentine. - A házasságom, ugye, nagyapám?
- Igen, igen, igen! - ismételte háromszor is a szélütött, és minden pillantásnál megvillant a szeme.
- A házasságom miatt haragszol ránk, ugye?
- Igen.
- Ez már esztelenség - mondta Villefort.
- Bocsásson meg, uram - vágott közbe a jegyző -, én ellenkezőleg, nagyon is értelmesnek tartom, és úgy vélem, egészen logikusan kapcsolódik az előbbiekhez.
- Nem akarod, hogy Franz d’Épinay úrhoz menjek feleségül?
- Nem, nem akarom! - fejezte ki az öregúr szeme.
- És kitagadja unokáját az örökségből, mert a tervezett házassága önnek nincs ínyére? - kiáltott fel a jegyző.
- Igen - jelezte Noirtier.
- Úgy, hogy e házasság meghiúsulása esetén ő lenne az örökős?
- Igen.
Mélységes csend támadt az öregúr körül.
A két jegyző egymással tanácskozott. Valentine összekulcsolt kézzel, hálás mosollyal tekintett nagyapjára. Villefort keskeny ajkát harapdálta, a felesége pedig nem tudta visszafojtani vidámságát, amelytől arca egészen felderült.
- Úgy gondolom - mondta végül is Villefort, és ezzel elsőnek törte meg a csendet -, hogy ennek a házasságnak a dolgában csak én dönthetek. Mivel leányom kezével én rendelkezem, azt akarom, hogy Franz d’Épinay úr felesége legyen. Az is lesz.
Valentine zokogva rogyott egy karosszékbe.
- Uram - mondta a jegyző az aggastyánhoz intézve szavait -, mit szándékozik tenni vagyonával abban az esetben, ha Valentine kisasszony nőül megy Franz úrhoz?
Az öreg meg sem moccant.
- Akkor is óhajt rendelkezni róla?
- Igen - intett Noirtier.
- Valamelyik családtagja javára?
- Nem.
- Akkor hát a szegények javára?
- Igen.
- De azt tetszik tudni - kérdezte a jegyző -, hogy a törvény értelmében nem tagadhatja ki egészen a fiát?
- Igen.
- Ön tehát a vagyonnak csak ama része fölött akar rendelkezni, amely a törvény szerint elvonható?
Noirtier nem mozdult.
- Továbbra is az egészről akar tehát rendelkezni?
- Igen.
- A halála után azonban megtámadják a végrendeletet!
- Nem.
- Apám jól ismer engem, uram - jelentette ki Villefort úr -, tudja, hogy akarata mindenkor szent lesz előttem. Azután azt is bizonyosra veszi, hogy hivatali állásom nem engedi meg a szegényekkel való pereskedést.
Noirtier úr szeme diadalmasan ragyogott.
- Mit határoz, uram? - kérdezte a jegyző most Villeforttól.
- Semmit, uram. Amit apám egyszer a fejébe vett, azt nem másítja meg. Én is belenyugszom hát. A kilencszázezer frank tehát a család kebeléből a kórházak tőkéjéhez kerül. De nem hajlom meg egy öregember szeszélye előtt, és saját lelkiismeretem szerint cselekszem.
Feleségével együtt távozott, otthagyta apját, végrendelkezzék, ahogy jónak látja.
A végrendelet még aznap elkészült. Tanúkat is hívtak, az öregember jóváhagyta előttük testamentumát, azután jelenlétükben lezárták az okmányt. A végrendelet azután Deschamps úrnál, a család jegyzőjénél letétbe került.