8. A Morrel cég

Aki néhány évvel ezelőtt hagyta el Marseille-t, és ismerte a Morrel cég akkori belső életét, nagy változásokat tapasztalna, ha visszatérne.

A sürgés-forgás, jólét és boldogság helyett, ami úgyszólván árad a jólmenő üzletházakból, a vidám arcok helyett, amelyek az ablakok függönyei mögül kandikálnak ki, az elfoglalt írnokok helyett, akik tollal a fülük mögött sietnek át a folyosókon, a csomagokkal eltorlaszolt udvarok helyett, amelyek a rakodó emberek kiáltozásától és nevetgélésétől hangosak, most első látásra valami különös szomorúságot és kihaltságot észlelt volna. Ezen az üres folyosón és kihalt udvaron a hajdani számos alkalmazottból, akik valamikor benépesítették az irodákat, nem maradt több, mint kettő. Az egyik egy huszonhárom-huszonnégy éves fiatalember, Emmanuel Raymond, aki szerelmes volt Morrel úr lányába, és megmaradt a cégnél, bármennyire ellenezték is a szülei. A másik pedig egy öreg, félszemű kisegítő pénztáros, akit gúnynevén Coclèsnek hívtak. Azok a fiatalemberek adták neki ezt a nevet, akik valamikor ott nyüzsögtek a hatalmas méhkas körül, amely ma csaknem lakatlan. Az öreg annyira megszokta már a ráragadt nevet, hogy talán meg sem fordul, ha manapság a valódi nevén szólítják.

Coclès megmaradt Morrel úr szolgálatában, ami a derék ember helyzetében lényeges változást jelentett. Pénztárosi rangra emelkedett, ugyanakkor a háziszolga tennivalóit is elvégezte. De azért ugyanaz a régi Coclès volt: jó, türelmes, hűséges, ám a számtani műveletekben hajthatatlan. Ez volt az egyetlen pont, ahol szembeszállt volna az egész világgal, még magával Morrel úrral is. Nem hallgatott másra, csak az egyszeregyre, de az a kisujjában volt, bárhogy is forgatták, vagy próbálták belezavarni.

Az általános szomorúság közepette, amely a Morrel cégnél uralkodott, Coclès volt az egyetlen, aki érzéketlen maradt. De ne értsük félre: ezt az érzéketlenséget nem a szeretet hiánya okozta, inkább valami rendíthetetlen meggyőződés. Mint a patkányok, amelyek mint mondják, jó előre otthagyják a halálra szánt hajókat, ugyanúgy hagyta el lassanként, mint mondottuk, az irodákat és raktárakat az írnokok és alkalmazottak tömege, amely a hajótulajdonos cégétől kapta kenyerét. Coclès látta őket eltávozni, anélkül hogy eszébe jutott volna azon törni a fejét: miért is mennek el? Mint már említettük, Coclès szemében minden csak számok kérdése volt: húsz esztendeje, mióta a Morrel cég alkalmazá­sában állott, mindig azt látta, hogy a számlák szabályos pontossággal egyenlítődnek ki. Eszébe sem jutott, hogy ez megszűnhet, és a fizetések megakadnak, mint ahogy a molnár, akinek malmát egy nagyesésű víz hajtja, nem hiszi, hogy a folyó vize elapadhat. És valóban, mindmostanáig semmi sem kellett, hogy megingassa Coclès bizalmát. Az utolsó hónap végén is szigorúan pontos volt minden kifizetés. Coclès egy hetven centime-os tévedést fedezett fel, amelyet Morrel úr saját kárára követett el, és még aznap meghozta a behajtott tizennégy sou-s túlfizetést Morrel úrnak, aki bánatos mosollyal vette át, és egy csaknem üres fiókba dobva, mondta:

- Jól van, Coclès, maga a pénztárosok gyöngye.

És Coclès a lehető legboldogabban távozott, mert ez a dicséret, amelyet Morrel úrtól, a marseille-i becsületes emberek e gyöngyétől kapott, jobban hízelgett Coclèsnek, mint egy ötventalléros jutalom.

De a hősiesen teljesített hóvégi fizetések után Morrel úrra kegyetlen órák következtek. Hogy az újabb hóvégi elszámolással szembe tudjon nézni, minden értékét összeszedte, de mivel félt, hogy kétségbeesett kapkodása Marseille-ben kínos feltűnést keltene, elutazott a beaucaire-i vásárra, hogy ott adja el felesége és leánya néhány ékszerét és ezüstjei egy részét. Ezzel az áldozattal meg tudta még ez egyszer menteni a Morrel cég becsületét. A pénztár teljesen kiürült. A hitel, a rossz hír hallatára, szokásos önzésével visszahúzódott. És ahhoz, hogy Boville úrnak a most folyó hónap 15-én járó százezer frankot és a következő hónap 15-én esedékes másik százezer frankot ki tudja egyenlíteni, Morrel úrnak már csak a Pharaon hazatértében volt minden reménye. A Pharaon-nal egy időben szedte fel horgonyát egy másik hajó, amely szerencsésen befutott a kikötőbe, és hírt hozott a Pharaon-ról is.

De ez a hajó, amely mint a Pharaon, Kalkuttából indult, már két hete megérkezett, de a Pharaon-ról semmi újabb hír sem jött. Így álltak a dolgok, amikor a római Thomson és French cég megbízottja megjelent Morrel úrnál, egy nappal azután, hogy Boville úrral az említett fontos ügyet elintézte.

Emmanuel fogadta. A fiatalember minden idegen arc láttára megijedt, mivel minden idegen arcban új hitelezőt sejtett, aki nyugtalanságában bizonyára a cég főnökéhez jött kérdezősködni. A fiatalember, mint mondottuk, meg akarta kímélni főnökét e látogatás izgalmától; ő faggatta ki a jövevényt. A jövevény azonban kijelentette, hogy Emmanuel úrral semmi dolga, hanem személyesen magával Morrel úrral akar beszélni. Emmanuel sóhajtva hívta Coclèst, Coclès meg is jelent, és a fiatalember utasította, hogy az idegent vezesse fel Morrel úrhoz.

Coclès elöl ment, az idegen követte.

A lépcsőn összetalálkoztak egy tizenhat-tizenhét éves szép fiatal lánnyal, aki nyugtalanul nézett az idegenre.

- Morrel úr bent van a dolgozószobájában, ugye, Julie kisasszony? - kérdezte a pénztáros.

- Bent van, vagy legalábbis azt hiszem - felelte habozva a fiatal lány. - Nézze meg előbb, Coclés, és ha bent van édesapám, jelentse be az urat.

- Fölösleges volna engem bejelenteni, kisasszony - mondta az angol -, Morrel úr nem ismeri a nevemet. Csak annyit mondjon ez a derék ember, hogy első segédje vagyok a római Thomson és French cégnek, amellyel kedves apja összeköttetésben áll.

A fiatal lány elsápadt, és tovább folytatta útját lefelé, míg Coclès és az idegen felfelé haladtak.

A lányka bement az irodába, ahol Emmanuel tartózkodott, Coclès pedig a nála levő kulccsal, amely szabad bejárást biztosított neki főnökéhez, kinyitotta a második emeleti lépcső kanyarulatában levő ajtót, az idegent bevezette egy előszobába, kinyitott egy második ajtót, amelyet becsukott maga mögött, egy percre magára hagyta a Thomson és French cég megbízottját, azután ismét megjelent, és intett neki, hogy bemehet.

Az angol belépett, Morrel urat az asztalnál ülve találta. Sápadtan nézte az ijesztő számoszlopot, amely tartozásait tüntette fel. Morrel úr, az idegent megpillantva, becsukta könyvét, felállt és elébe tolt egy széket, majd maga is leült.

Tizennégy esztendő bizony megváltoztatta az érdemes kereskedőt, aki e történet elején harminchat éves volt, de most már az ötvenedik évéhez közeledett. Haja megőszült, homlokára a gond barázdái vésődtek. Tekintete, amely valamikor olyan szilárd és határozott volt, most bizonytalanná és határozatlanná lett, és mintha mindig félt volna megállapodni egy gondolatnál vagy egy embernél.

Az angol nyilvánvaló érdeklődéssel, sőt kíváncsisággal nézte.

- Uram - kezdte Morrel úr, és úgy látszott, hogy ez a kutató tekintet még növeli kényelmetlen érzését -, velem kívánt beszélni?

- Igenis, uram. Tudja, hogy kinek a megbízásából jövök, ugye?

- A Thomson és French cég megbízottja, legalábbis így mondta a pénztárosom.

- Igazat mondott, uram. A Thomson és French cégnek e hónap és a jövő hónap folyamán három- vagy négyszázezer frankot kell lefizetnie Franciaországban, és mivel ismeri az ön szigorú pontosságát, egyesítette az összes váltókat, amelyeket csak talált ezzel az ismert aláírással, és engem megbízott azzal, hogy aszerint, amint ezek a váltók lejárnak, váltsam be őket önnél, és használjam fel a kifizetésekre.

Morrel mélyet sóhajtott, és végigsimította verejtékező homlokát.

- Így hát, uram - kérdezte Morrel -, több váltóm is van a birtokában?

- Hogyne volna, uram, mégpedig elég tekintélyes összegűek.

- Mekkora az az összeg? - kérdezte Morrel olyan hangon, amely igyekezett nyugodtnak látszani.

- Itt van legelőször is - mondta az angol, és elővett zsebéből egy iratcsomót - egy kétszázezer frankról szóló engedmény Boville börtönfőfelügyelő úr részéről, amely a mi cégünkre szól. Elismeri, hogy ezzel az összeggel tartozik Boville úrnak?

- El, uram. Ezt az összeget nálam helyezte el négy és fél százalékos kamatra, csaknem öt esztendővel ezelőtt.

- És ezt önnek vissza kell fizetnie...

- A felét e hónap 15-én, a másik felét a jövő hónap 15-én.

- Úgy van. Azután itt van még harminckétezer-ötszáz frank, a folyó hó végén esedékes: ezeket a váltókat ön írta alá, és a másik forgató ránk ruházta.

- Elismerem őket - mondta Morrel, és elpirult szégyenében, mert arra gondolt, hogy talán életében először nem tudja majd teljesíteni aláírásával vállalt kötelezettségét. - Ez az összes?

- Nem, uram, itt vannak még nálam a jövő hónap végén esedékes tételek, amelyeket a marseille-i Pascal és a Wild és Turner cégek engedményeztek ránk, körülbelül ötvenezer frank értékben. Az egész összeg kétszáznyolcvanhétezer-ötszáz frank.

Leírhatatlan, hogy mit szenvedett a szerencsétlen Morrel e felsorolás hallatára.

- Kétszáznyolcvanhétezer-ötszáz frank - ismételte gépiesen.

- Annyi, uram - felelte az angol. - Nem akarom titkolni, Morrel úr - tette hozzá kisvártatva -, hogy bár mindmostanáig az ön becsületessége teljesen kifogástalan volt, Marseille-ben az a hír járja, hogy ön már nem tud eleget tenni fizetési kötelezettségének.

Erre a szinte durván nyers bevezetésre Morrel rettenetesen elsápadt.

- Uram - mondta -, mostanáig és csaknem huszonnégy éve, amióta átvettem ezt a céget apámtól, aki azt maga is harmincöt esztendeig vezette, mostanáig soha egyetlen Morrel és Fia aláírással ellátott váltót sem mutattak be a pénztárnál, hogy azt ki ne fizettük volna.

- Igen, tudom - felelte az angol. - De most egyik becsületes ember áll szemben a másikkal. Beszéljünk őszintén. Mondja, uram, ezeket is ugyanolyan pontosan ki fogja fizetni?

Morrel összerezzent, és most sokkal határozottabban nézett a vele beszélőre, mint eddig.

- A teljes nyíltsággal feltett kérdésre - mondta - nyílt válasz jár. Igen, uram, fizetek, ha, mint remélem, a hajóm szerencsésen befut a kikötőbe, mert érkezése visszaadja hitelemet, amelyet elvettek tőlem a sorozatos balesetek, s én ezeknek az áldozata vagyok. De ha szerencsétlenségemre a Pharaon, amely utolsó mentsváram, és amelyre számítok, nem találna megjönni...

A szegény hajótulajdonos szemébe könny szökött.

- Nos, ha nem válik be ez az utolsó reménysége? - kérdezte az angol.

- Hát akkor, uram - folytatta Morrel -, még kimondani is rossz... de miután már hozzászoktam a szerencsétlenséghez, majd hozzászokom a szégyenhez is... hát bizony, azt hiszem, akkor kénytelen leszek felfüggeszteni kifizetéseimet.

- Nincsenek hát barátai, akik kisegíthetnék a bajból?

Morrel szomorúan mosolygott.

- Üzleti ügyekben, uram - mondta -, nincsenek jó barátok, hiszen tudja, itt csak üzletfelek vannak.

- Az igaz - mormogta az angol. - Így hát már csak egyetlen reménysége van?

- Egyetlen.

- Az utolsó?

- Az utolsó.

- Úgy, hogy ha ez a remény nem válik be...

- Akkor elvesztem, uram, teljesen elvesztem.

- Önhöz jövet láttam, amint befutott a kikötőbe egy hajó.

- Tudom, uram. Egy fiatalember, aki hű maradt hozzám balszerencsémben is, idejének egy részét a házon levő kilátótoronyban tölti, abban a reményben, hátha ő hozhat elsőnek jó hírt nekem. Tőle tudom, hogy érkezett egy hajó.

- És ez nem az ön hajója?

- Nem, ez egy bordeaux-i hajó, a Gironde. Ez is Indiából jött, de nem az enyém.

- Hátha ismerte a Pharaon-t, és adhat róla valami hírt.

- Meg kell önnek vallanom, uram, majdnem inkább félek attól, hogy hírt hallok hajómról, mint attól, hogy bizonytalanságban maradok. A bizonytalanságban még lehet reménykedni.

Morrel úr még tompán hozzátette:

- Ez a késés nem természetes dolog. A Pharaon február 5-én indult el Kalkuttából. Több mint egy hónap óta itt kellene lennie.

- Mi lehet ez? - kérdezte az angol fülelve. - Mit jelenthet ez a zaj?

- Ó, istenem! Istenem! - kiáltott fel Morrel elsápadva. - Mi jöhet még?

Valóban nagy zaj hallatszott a lépcső felől. Jövés-menés, sőt egy panaszos kiáltás is hangzott.

Morrel felállt, hogy kinyissa az ajtót, de ereje elhagyta, és visszaesett karosszékébe.

A két férfi a helyén maradt, egymással szemközt. Morrel minden tagjában remegett, az idegen pedig a legnagyobb részvéttel figyelte. A zaj megszűnt, de látszott, hogy Morrel még vár valamire. A zaj nem ok nélkül támadt, kellett hogy folytatása is legyen.

Az idegennek úgy tetszett, hogy valaki közeledik a lépcsőn, és hogy a lépések, amelyek több embertől eredtek, megtorpannak a lépcsőházban.

A külső ajtó zárjában most kulcs fordult meg, és hallani lehetett, amint ez az ajtó megcsikordul.

- Csak két embernek van kulcsa ehhez az ajtóhoz - mormogta Morrel. - Coclèsnek és Julie-nek.

Ugyanakkor már a második ajtó is kinyílt, és megjelent a fiatal lány, sápadtan, könnyáztatta arccal.

Morrel remegve állt fel, és széke karfájához támaszkodott, mert nem bírt megállni a lábán. Kérdezni akart valamit, de nem jött ki hang a torkán.

- Ó, apám! - kezdte a fiatal lány, kezét összetéve. - Bocsáss meg gyermekednek, amiért rossz hírt hoz neked!

Morrel rettenetesen elsápadt. Julie a karjába vetette magát.

- Ó, apám! Apám! - mondta. - Bátorság!

- Így hát elveszett a Pharaon? - kérdezte Morrel fojtott hangon.

A fiatal lány nem válaszolt, de igent intett fejével, és apja mellére borult.

- És a legénység? - kérdezte Morrel.

- Megmenekült - felelte Julie -, megmentette az a bordeaux-i hajó, amely az imént futott be a kikötőbe.

Morrel az ég felé tárta két karját. Benne volt ebben a mozdulatban a lemondás, de a tiszta hála kifejezése is.

- Köszönöm, Istenem! - mondta Morrel, - Legalább csak engem egyedül sújtasz.

Bármilyen hidegvérű volt is az angol, szemét könny homályosította el.

- Gyertek be - mondta Morrel -, gyertek csak be, úgyis tudom, hogy itt vagytok mindannyian az ajtó előtt.

És csakugyan, alig ejtette ki e szavakat, zokogva megjelent Morrelné, Emmanuel követte, és hátul, az előszoba végén, hét vagy nyolc, félig meztelen matróz esetlen alakja volt látható. Ezek láttára az angol megremegett. Egyet lépett, mintha oda akarna sietni hozzájuk, de visszatartotta magát, és éppen ellenkezőleg, a szoba legsötétebb és legtávolabb eső sarkába húzódott.

Morrelné leült a karosszékbe, megfogta férje kezét, Julie pedig ott maradt, apja mellére borulva. Emmanuel a szoba közepén maradt állva, mintegy összekötő kapocsként a Morrel család csoportja és az ajtónál álló tengerészek közt.

- Hogyan történt a dolog? - kérdezte Morrel.

- Jöjjön csak ide, Penelon - mondta Emmanuel -, és beszélje el az eseményeket.

Egy öreg matróz lépett elő, akinek arcát az egyenlítő napja festette bronzszínűre, és egy kalap maradványait forgatta kezében.

- Adj’ isten, Morrel úr - mondta, mintha csak előző este hagyta volna el Marseille-t, és Aixből vagy Toulonból érkezett volna vissza.

- Jó napot, barátom - felelt a hajótulajdonos, és nem állhatta meg, hogy könnyei közt el ne mosolyodjék, - De hol a kapitány?

- Hát ami a kapitányt illeti, Morrel úr, ő ott maradt Palmában, betegen. De ha Isten is úgy akarja, nem lesz semmi baj, és néhány nap múlva éppen olyan makkegészséges lesz, mint ön vagy én, s visszatér közénk.

- Akkor jó... És most beszéljen, Penelon - mondta Morrel úr.

Penelon arca jobb oldaláról áttolta a bagót a bal oldalra, kezét szája elé tette, hátrafordult, nagyot sercintett ki az előszobába, előrelépett egyet, és kissé meghimbálta derekát.

- Akkor, Morrel úr - mondta -, körülbelül a Blanc-fok és a Boyador-fok között lehettünk, jó kis délnyugati széllel futottunk, miután előbb vagy egy hétig gürcöltünk a szélcsend miatt. Egyszer csak odajön hozzám Gaumard kapitány, meg kell mondanom, hogy a kormányrúdnál álltam, és aszongya: “Penelon bácsi, mit szól ahhoz a felhőhöz, amelyik ott úszik felfelé a szemhatáron?” Hát én is éppeg abban a pillanatban vettem észre. “Hogy mit gondolok, kapitány? Azt gondolom, hogy egy kicsikét gyorsabban jön, mint ahogy szabad volna, és egy kicsikét feketébb, mint az olyan felhők, akikben nincsen semmi gonosz szándék.” “Éppen ez az én véleményem is - mondta a kapitány -, és én szeretek óvatos lenni. Kissé túlságosan sok a vitorlánk ahhoz a szélhez, ami itt készülődik... Hollá, hé! Sodorjátok fel a felső árboc vitorláját és az orrvitorlát!” Már ideje is volt, Még készen sem voltak a parancs teljesítésével, amikor a szél már utolért bennünket, és a hajót oldalt kapta. “Jól van - mondta a kapitány -, de még mindig sok a vitorlánk. Felcsavarni a nagyvitorlát!” Öt perccel későbben már a nagyvitorla is fel volt csavarva, és az elővitorlával, derékvitorlákkal meg a sudárvitorlákkal mentünk. “No hát, Penelon bácsi - kérdezte a kapitány -, miért csóválja a fejét?” “Azért - feleltem -, hogy a maga helyében én nem mennék ilyen hamvába-hóttan.” “Alighanem igaza van, öreg folytatta -, nagy szelet kapunk.” “No hiszen; kapitány úr - feleltem neki -, nem is olyan kis szellőcske jön itt ránk, vihar az, annak rendje és módja szerint, vagy én nem értek hozzá!” Meg kell hagyni, úgy láttuk jönni egyre közelebb a vihart, mint Montredonban a porfelhőt. Szerencsére itt emberére akadt. “Két fogást bekötni a derékvitorlákon! - kiáltott most a kapitány. - Eresszétek meg a vitorlaköteleket, feszítsétek a fogáshúzót a vitorlafákon!”

- Ez nem volt elég azon a környéken - szólt közbe az angol. - Én négy fogást kötöttem volna be, és megszabadítottam volna magamat az előtörzsvitorlától.

E szilárd, csengő és váratlanul jött hang hallatára mindenki megremegett. Penelon a szeméhez emelte a kezét, úgy nézegette, hogy ki bírálta olyan magabiztosan az ő kapitányának cselekedeteit.

- Mi még ennél is jobbat tettünk, uram - mondta az öreg tengerész bizonyos tisztelettel -, mivelhogy felcsavartuk a farvitorlát, és a rudat szél iránt állítottuk, hogy a vihar elöl fussunk. Tíz percre rá becsavartuk a derékvitorlákat is, és bevont vitorlákkal mentünk.

- Ilyen régi hajóval ez nagy kockázat volt - jelentette ki az angol.

- Úgy ám, igaza van! Ez lett a vesztünk, tizenkét órai hányódás után, mikor úgy vitt a szél, mintha az ördög kapott volna el, léket kaptunk. “Penelon - mondta a kapitány -, azt hiszem, süllyedünk, öregem. Engedj engem a kormányhoz, és menj le a fenékre!” Átadom hát neki a kormányrudat, lemegyek. Odalent már három lábnyi magasan állt a víz. Felrohanok és azt kiáltom: “A szivattyúkhoz! A szivattyúkhoz!” Hát bizony már késő volt. Nekiláttunk, de minél többet merítettünk ki, annál több víz folyt be. “Ejnye, a kutyafáját! - mondom négyórai munka után. - Hát ha süllyedünk, akkor hadd süllyedjünk, hiszen úgyis csak egyszer halunk meg!” “Nohát, ilyen példát mutatsz, Penelon koma? - kérdezte a kapitány. - Várj csak, várj!” Lement a kabinjába, és felhozott két pisztolyt. “Az első golyót az kapja aki otthagyja a szivattyút - mondta. - Annak szétdurrantom az agyvelejét!”

- Helyes - jegyezte meg az angol.

- Semmi sem ad annyi bátorságot, mint az efféle jó tanács - folytatta a tengerész. - Annyival is inkább, mert közben kiderült az ég, és a szél is elült. Hanem azért a víz egyre jobban emelkedett a hajóban, nem gyorsan, de óránként mintegy két hüvelyknyit. Két hüvelyknyi óránként, az nem valami sok, tizenkét óra alatt azonban mégiscsak huszonnégy hüvelyknyi, és huszonnégy hüvelyk, az már két láb. Három lábnyi vizünk már előbb is volt, ahhoz kettőt számítva, az már összesen öt láb. Mikor egy hajó gyomrában már öt lábnyira áll a víz, akkor annak a hajónak már vízibetegsége van. “Nohát - mondta a kapitány -, ebből elég volt, és Morrel úr nem vethet semmit a szemünkre. Mindent megtettünk, amit megtehettünk, hogy megmentsük a hajót. Most az a fő, hogy megkíséreljük menteni az embereket. Csónakba, fiúk, mégpedig minél szaporábban!”... Ide hallgasson, Morrel úr - folytatta Penelon -, mi osztán igazán szerettük a Pharaon-t, de bármennyire szereti is a tengerész a hajóját, a saját bőrét még annál is jobban szereti. Nem is mondattuk ezt kétszer magunknak. Mintha még a hajó is azt mondta volna nekünk: “Menjetek már, menjetek már!” És nem hazudott a szegény Pharaon, éreztük, amint süllyed a lábunk alatt. Egykettőre a vízen volt a csónak, és mink mind a nyolcan benne ültünk. Utolsónak a kapitány szállt be, vagyis inkább nem is szállt be, merthogy nem akarta otthagyni a hajót, én kaptam derékon, és odadobtam a bajtársak közé, azután magam is beugrottam a csónakba. Éppen ideje is volt. Alig ugrottam be, akkorát reccsent a fedélzet, mintha negyvennyolc hajóágyú adott volna sortüzet. Tíz perccel később elsüllyedt a hajó eleje, majd a hátulja, azután úgy megfordult maga körül, mint a farka után szaladó kutya. No, osztán meg jóccakát, fiúk!... Mindennek vége volt, nem volt többé Pharaon! Mi meg bizony három nap étlen-szomjan maradtunk, és már-már azon a ponton voltunk, hogy sorsot húzunk, melyikünket együk meg, amikor megpillantottuk a Gironde-ot: integettünk neki, meglátott minket, felénk indult, csónakot küldött értünk, és felvett mindannyiunkat. Hát így történt, Morrel úr, becsületemre mondom! Tengerészbecsületemre! Így volt-e? Mondjátok!

Egyhangú helyeslő morgás bizonyította, hogy az elbeszélő általános tetszést aratott, mind a történet alapvető igazságát, mind pedig a részletek festői leírását tekintve.

- Jól van, barátaim - mondta Morrel úr -, maguk derék emberek. Mindjárt tudtam, hogy az engem ért csapásnak senki sem oka, csak az én végzetem. Isten akarata volt, nem emberek hibája. Nyugodjunk meg Isten akaratában. Most mondják meg, mennyi zsoldjuk jár még?

- Ej, ugyan! Ne beszéljünk erről, Morrel úr.

- Dehogynem, erről beszélnünk kell - mondta a hajótulajdonos szomorú mosollyal.

- Hát, kérem, jár még nekünk háromhónapi zsold... - jelentette ki Penelon.

- Coclès, fizessen ki fejenként kétszáz frankot ezeknek a derék embereknek. Más körülmények között, barátaim - folytatta Morrel -, még azt is hozzátettem volna: adjon mindegyiknek kétszáz frank külön jutalmat is! De, sajnos, rossz idők járnak, barátaim, és az a kevéske pénz, ami még van, már nem az enyém. Ne nehezteljenek hát rám, és ne vonják meg tőlem emiatt szeretetüket.

Penelon nyelt egyet meghatottságában, társaihoz fordult, beszélt velük néhány szót, azután visszajött.

- Ami ezt illeti, Morrel úr - mondta, átlökve bagóját arca másik oldalába, és újra nagyot sercintve az előszobába, s ez a sercintés az előbbinek méltó társa volt -, ami ezt illeti...

- Mit?

- A pénzt...

- Nos?

- Hát, Morrel úr, kérem, a pajtások azt mondják, hogy pillanatnyilag beérik ötven-ötven frankkal is, a többire meg szívesen várnak.

- Köszönöm, barátaim, köszönöm - kiáltott Morrel úr, szíve mélyéig meghatottan. - Igazán derék emberek mindannyian. De csak tegyék el a pénzt, és ha találnak valami jó helyet, szegődjenek el, hiszen szabadok.

A mondatnak ez a második fele csodálatos hatást keltett a derék tengerészekben. Elképedve tekinget­tek egymásra. Penelonnak tátva maradt a szája, majd lenyelte a bagóját. Szerencsére, még éppen idejében, a torkához kapott.

- Mi az, Morrel úr - mondta alig hallhatóan -, mi az, hát elküld bennünket? Hát nincs velünk megelégedve?

- Szó sincs róla, fiaim - felelte a hajótulajdonos -, dehogy vagyok én elégedetlen magukkal, sőt, éppen ellenkezőleg. Nem küldöm én el magukat. De hát, ha egyszer már nincs hajóm, akkor nincs szükségem tengerészekre sem.

- Hogyhogy nincsen hajója? - kérdezte Penelon. - Majd építtet újakat, mi pedig megvárjuk. Hála istennek, értünk ahhoz, hogyan tengődjünk el.

- Nincs már pénzem ahhoz, hogy hajókat építtessek, Penelon - mondta Morrel úr szomorú mosollyal -, így hát nem fogadhatom el ajánlatukat, bármennyire jólesik is.

- No hát, ha nincsen pénze, minek fizet nekünk? Mi is vállaljuk a szegény Pharaon sorsát, mi is zátonyra futunk.

- Elég, elég, barátaim - mondta Morrel, és meghatottságában a szavakat kereste. - Menjenek, nagyon kérem. Jobb időkben majd ismét találkozunk. Emmanuel - tette hozzá Morrel úr -, kísérje le őket, és ügyeljen, hogy minden a kívánságom szerint történjék.

- De akkor legalább a viszontlátásra, ugye, Morrel úr? - kérdezte Penelon.

- Hogyne, barátaim, legalábbis remélem. Menjenek.

Intett Coclèsnek, aki előttük ment. A tengerészek követték a pénztárost, és Emmanuel követte a tengerészeket.

- Most pedig - fordult Morrel úr a feleségéhez és leányához -, hagyjatok egy percre magamra. Beszédem van ezzel az úrral.

Szemével a Thomson és French cég megbízottjára mutatott, aki mozdulatlanul állt a szoba sarkában az egész jelenet alatt, amelyben csupán néhány szóval vett részt. A két nő az idegenre pillantott, akinek jelenlétéről mindketten tökéletesen megfeledkeztek, azután eltávoztak. De mialatt kimentek, a fiatal lány könyörgő tekintetet vetett az angolra. A férfi olyan mosollyal felelt, amin a közönyös szemlélő elcsodálkozott volna, mert különösen hatott azon a fagyos arcon. A két férfi most magára maradt.

- Nos hát, uram - mondta Morrel, és visszaroskadt karosszékébe -, most mindent látott, mindent hallott, nincs egyéb mondanivalóm önnek.

- Láttam, uram - jegyezte meg az angol -, hogy meg nem érdemelten sújtotta a sors, éppúgy, mint a többi esetekben is, és ez a körülmény megerősített abban az óhajtásomban, hogy segítségére legyek.

- Ó, uram! - mondta Morrel.

- Lássuk csak - folytatta az idegen -, én vagyok egyik legfőbb hitelezője, igaz?

- Legalábbis az ön birtokában vannak a leghamarabb lejáró váltóim.

- Akar haladékot a kifizetésekre?

- A haladék megmenthetné becsületemet, következésképpen az életemet is.

- Mennyi haladékra van szüksége?

Morrel habozott.

- Két hónapra - felelte.

- Rendben van - mondta az idegen -, adok három hónapot.

- De vajon a Thomson és French cég...

- Legyen nyugodt, uram, mindent vállalok. Ma június 5-e van:

- Igen.

- Hát, kérem, írja át ezeket a váltókat szeptember 5-i lejáratra. Szeptember 5-én, délelőtt tizenegy órakor - a falióra ebben a pillanatban éppen tizenegyet mutatott - ismét jelentkezem önnél.

- Várni fogom, uram - felelte Morrel -, és akkor vagy kifizetek mindent, vagy meghalok.

Ezeket az utolsó szavakat olyan halkan mondta, hogy az idegen nem is hallhatta.

A váltókat átírták új lejáratra, a régieket eltépték, és így a szegény Morrelnek legalább háromhavi haladéka volt, hogy minden forrását kimerítse.

Az angol fajtájának különleges egykedvűségével fogadta a köszönetet, és búcsút vett Morreltől, aki hálálkodva kísérte ki az ajtóig. A lépcsőn találkozott Julie-vel. A fiatal lány úgy tett, mintha lefelé akarna menni, de valójában őt várta.

- Ó, uram! - mondta, és összetette a kezét.

- Kisasszony - mondta az idegen. - Valamelyik napon levelet fog kapni azzal az aláírással, hogy... Szindbád, a tengerész... Kérem, hogy pontról pontra teljesítse azt, amit ez a levél kíván majd öntől, bármilyen különösnek is látná ezeket a kívánságokat.

- Meglesz, uram - válaszolta Julie.

- Ígéri, hogy megteszi?

- Esküszöm.

- Jól van. Isten önnel, kisasszony. Maradjon mindig ilyen derék, tiszta lelkű leány, és én merem remélni, hogy Isten megjutalmazza; Emmanuelből és önből egy pár lesz.

Julie halkan felsikoltott, piros lett, mint a cseresznye, és megkapaszkodott a lépcső karfájában, hogy el ne essék.

Az idegen folytatta útját, de még egyszer búcsút intett a lánynak. Az udvaron az angol találkozott Penelonnal, aki mindkét kezében egy-egy százfrankost szorongatott, de úgy látszott, nem tudja rászánni magát, hogy elvigye.

- Jöjjön csak, barátom - mondta neki az angol -, beszélni szeretnék magával.