16. Valentine

Mindenki kitalálhatja, hová ment Morrel, és kivel volt találkája. Mikor elhagyta Monte Cristót, lassacskán a Villefort-ház felé indult.

Azt mondottuk: lassacskán. Ez annyit jelent, hogy Morrelnek még több mint egy félórai ideje volt, hogy megtegye azt az ötszáz lépést. De noha ilyen fölösen sok idővel rendelkezett, mégis sietett elválni Monte Cristótól, mert egyedül akart maradni gondolataival.

Jól tudta, mikor szokott Valentine Noirtier reggelijénél jelen lenni, a fiatal lány ilyenkor bizonyos lehetett benne, hogy nem zavarják meg e kegyes kötelessége teljesítésében. Noirtier és Valentine heti két látogatást engedélyeztek neki, és most élni akart ezzel az engedelemmel.

Mikor megérkezett, Valentine már várta. Nyugtalanul, csaknem izgatottan fogta meg Morrel kezét, és odavezette nagyapjához.

Ez a nyugtalanság, amely, mint mondottuk, szinte az izgalomig fokozódott, onnan eredt, hogy hírét vette Morcerf kalandjának. Mindenki tudta (a társaságban mindig mindent tudnak), hogy mi történt az Operában. Villefort-éknál mindenki bizonyosra vette, hogy párbaj lesz belőle. Valentine finom női ösztönével kitalálta, hogy Monte Cristo segédje Morrel lesz, és a fiatalember bátorságát ismerve attól tartott, hogy Morrel a gróf iránt érzett benső barátsága következtében könnyen kiléphet passzív szerepéből.

Érthető, hogy milyen mohón kérdezgette a részleteket a fiatal lány, és Morrel kiolvashatta imádott menyasszonya szeméből a kimondhatatlan örömet, amikor meghallotta, hogy az egész ügy váratlanul ilyen szerencsés megoldással végződött.

- Most pedig - mondta Valentine, és helyet mutatott Morrelnek az öregúr mellett, míg ő maga a zsámolykára ült, amelyen Noirtier lába pihent -, most pedig beszéljünk kissé a saját ügyünkről. Azt tudja, Maximilien, hogy nagyapa nemrég arra gondolt, hogy elköltözik Villefort úr házából, és máshol fog lakni?

- Hogyne - válaszolta Maximilien -, emlékszem erre a tervre, és magam is nagyon helyeseltem.

- Nos hát helyeseljen tovább, Maximilien - folytatta Valentine -, mert nagyapa visszatért ehhez a tervéhez.

- Bravó! - mondta Maximilien.

- Hát azt tudja-e - folytatta Valentine -, milyen oka van nagyapának elhagyni a házat?

Noirtier a szemével csendre intette unokáját. De Valentine nem nézett Noirtier felé. Szeme, tekintete, mosolya, minden-minden Morrelnek szólt.

- Bármilyen oka van is rá Noirtier úrnak - kiáltott fel Morrel -, kijelentem, hogy igaza van.

- Kitűnő oka van rá - jelentette ki Valentine -, azt állítja, hogy a faubourg Saint-Honoré levegője nem tesz jót nekem.

- Úgy is van - mondta Morrel. - Hallgasson ide, Valentine. Noirtier úrnak nagyon is igaza lehet. Úgy találom, hogy mintegy két hét óta az ön egészsége nincs egészen rendben.

- Igaz, van benne valami - válaszolta Valentine. - Nagyapa lett most az orvosom, és mivel ő olyan sokat tud, nagyon megbízom benne.

- De hát végeredményben akkor mégiscsak beteg, Valentine? - kérdezte Morrel élénken.

- Istenem, betegségnek éppen nem mondhatom ezt: valami olyan általános gyengeséget érzek. Nincs étvágyam, és olyan érzésem van, mintha a gyomrom igyekezne valamihez hozzászokni, és ez nem egykönnyen megy.

Noirtier nem vesztette el Valentine egyetlen szavát sem.

- És milyen orvossággal él az ismeretlen betegség leküzdésére?

- Nagyon egyszerű a kezelés - felelte Valentine. - Reggelenként beveszek egy kanálnyit abból az orvosságból, amelyet nagyapának hoznak. Egy kanálnyival kezdtem, és most már a négy kanálnyinál tartok. Nagyapa azt állítja, hogy ez valóságos csodaszer.

Valentine mosolygott, de mosolya valami szomorúságot, valami szenvedést fejezett ki.

Maximilien szerelemtől ittasan, csendben gyönyörködött benne. Nagyon szép volt, de halványsága valami tompa árnyalatot kapott, szeme a szokottnál jobban ragyogott, és máskor gyöngyház fehérségű keze mintha most viaszból lett volna. A fiatalember Valentine-ről Noirtier-ra tekintett. Az öregúr kutató szemmel vizsgálgatta a szerelmesen ábrándozó lányt. Úgy látszott, ő is észrevette a lappangó betegség jeleit, akár Morrel, pedig ezek a jelek olyan jelentéktelenek voltak, hogy a nagyapa és a szerelmes kivételével nem is vette volna észre senki.

- De - mondta Morrel - azt hittem, hogy az a csodaszer, amelyet már négykanalanként szed, Noirtier úrnak készült orvosság, nem?

- Csak azt tudom, hogy nagyon keserű - jelentette ki Valentine -, annyira keserű, hogy bármit iszom utána, mindennek ugyanazt az ízét érzem.

Noirtier kérdően nézett unokájára.

- Igen, nagyapa - mondta Valentine -, ez így van. Az imént, mielőtt lejöttem volna hozzád, ittam egy pohár cukros vizet, és a felét otthagytam annyira keserűnek éreztem.

Noirtier elsápadt, és intett, hogy beszélni akar.

Valentine felállt, hogy odahozza a szótárt.

Noirtier kimondhatatlan aggodalommal követte lépteit.

Ekkor a vér hirtelen a lány fejébe tódult, arca lángba borult.

- No mi az? - kiáltott fel még mindig vidáman. - Hogy káprázik a szemem! Talán a nap sütött a szemembe?

Az ablakkilincsbe kapaszkodott.

- Nem is süt a nap - felelte Morrel, akit még nyugtalanabbá tett Noirtier arca, mint Valentine rosszulléte.

Valentine-hez futott.

A fiatal lány mosolygott.

- Nyugodjál meg, nagyapa - mondta Noirtier-nak -, nyugodjék meg ön is, Maximilien, semmiség az egész, már el is múlt. De figyeljetek csak: nem kocsizörgés hallatszik az udvarból?

Kinyitotta Noirtier ajtaját, a folyosó egyik ablakához szaladt, majd gyorsán visszatért.

- De igen - mondta -, Danglarsné és leánya jöttek látogatóba. Isten velük, menekülök, mert úgyis értem jönnek ide. Vagy még inkább a viszontlátásra, maradjon nagyapánál, Maximilien úr, ígérem, hogy nem tartóztatom a vendégeket.

Morrel követte a tekintetével, látta, amint becsukódik mögötte az ajtó, hallotta, ahogy felment azon a kis lépcsőn, amely Villefort-né szobájához és az övéhez vezetett.

Alig tűnt el a leány, Noirtier intett Morrelnek, hogy vegye elő a szótárt. Morrel engedelmeskedett, Valentine útmutatása nyomán hamarosan beletanult, hogy megértse az öregembert.

De bármennyire gyakorlott volt is, mivel több ízben végig kellett mennie az ábécén, tíz perc is beletelt, mire az aggastyán gondolatait a következő szavakba tudta önteni:

- Keresse meg azt a pohár vizet és a kancsót Valentine szobájában.

Morrel azonnal csengetett az új inasnak, aki Barrois utódja volt; és Noirtier nevében kiadta neki a parancsot. Az inas egy perc múlva visszatért.

A kancsó is, meg a pohár is teljesen üres volt.

Noirtier intett, hogy beszélni akar.

- Miért üres a pohár meg a kancsó? - kérdezte. - Hiszen Valentine azt mondta, hogy csak félig itta ki a poharat.

Ennek az újabb kérdésnek a kibetűzése újabb öt percbe került.

- Azt nem tudom - felelte az inas. - De a szobalány Valentine kisasszony szobájában van, meglehet, hogy ő ürítette ki.

- Kérdezze meg tőle - mondta Morrel, aki most tekintetével fordította le Noirtier gondolatát.

Az inas távozott, és hamarosan visszatért.

- Valentine kisasszony a saját szobáján keresztül ment át Villefort-néhoz - mondta. - És mivel szomjas volt, közben megitta azt a vizet, ami a pohárban maradt. A kancsót pedig Édouard úr ürítette ki, hogy tavacskát készítsen a kacsáinak.

Noirtier égnek emelte a szemét, mint az a játékos, aki mindenét egyetlen kártyára tette fel.

Ettől kezdve az öregúr le nem vette szemét az ajtóról, mereven nézte.

Valentine valóban Danglars-nét és leányát látta az imént megérkezni. A vendégeket Villefort-né szobájába vezették, mert az asszony ott akarta fogadni őket. Ezért ment tehát keresztül Valentine a saját szobáján: az ő szobája ugyanis ugyanazon az emeleten volt, mint mostohaanyjáé, és a két szobát csupán Édouard-é választotta el egymástól.

A két hölgy azzal a hivatalos merevséggel lépett be, amely elárulta, hogy látogatásuk hivatalos jellegű.

Az egyenlőrangúak azonnal felismernek minden árnyalati különbséget. Villefort-né erre az ünnepélyességre maga is ünnepélyességgel válaszolt.

Ebben a pillanatban belépett Valentine, és az üdvözlések elölről kezdődtek.

- Kedves barátnőm - kezdte a báróné, míg a két fiatal lány kezet fogott -, azért jöttem Eugénie-vel, hogy elsőnek önökkel közöljem leányomnak Cavalcanti herceggel küszöbönálló házasságát.

Danglars ragaszkodott a hercegi címhez. A népi származású bankár úgy vélekedett, hogy ez sokkal szebben hangzik, mint a gróf.

- Akkor hát engedjék meg, hogy kifejezzem legőszintébb szerencsekívánataimat - válaszolta Villefort-né. - Cavalcanti herceg igazán kiváló fiatalembernek látszik.

- Nézze - mondta a báróné mosolyogva -, ha őszinte akarok lenni, önnek, mint barátnőmnek, meg kell mondanom, hogy még magunk sem tudjuk, mi lesz a hercegből. Van benne valami különös vonás, amiről mi, franciák, az első pillanatra felismerjük az olasz vagy német nemest. Mindamellett, úgy látszik, igen jószívű, szellemes, egyebekben pedig, Danglars szavaival élve, a vagyona felséges.

- Azonkívül - mondta Eugénie, és Villefort-nénak egy albumában lapozgatott -, tegye hozzá, asszonyom, hogy ön egészen különleges módon kedveli ezt a fiatalembert.

- De azt ugye fölösleges kérdeznem - mondta Villefort-né -, hogy ön is osztozik édesanyjának ebben az érzésében?

- Én? - válaszolta Eugénie szokott határozottságával. - Szó sincs róla, asszonyom. Egyáltalán nem érzem magam hivatottnak arra, hogy egy háztartás gondjaival bíbelődjem, vagy egy férfi szeszélyei­nek vessem alá magam, bármilyen is az a férfi. Az én hivatásom az, hogy művész legyek, tehát szabad legyen a szívem, szabadok legyenek a gondolataim, és egész személyem fölött magam rendelkezzem.

Eugénie e szavakat olyan magabiztosan adta elő, hogy Valentine belepirult. A félénk lány nem tudta megértem ezt a határozottságot, amelyben nyoma sem volt a női félénkségnek.

- De végül is - folytatta Eugénie -, mivelhogy mindenképpen férjhez kell mennem, akár akarom, akár nem, csak hálás lehetek a Gondviselésnek, amiért megszerezte nekem Albert de Morcerf úr ellenszenvét, mert enélkül ma egy becsületét vesztett férfi felesége volnék.

- Az igaz - jegyezte meg a báróné azzal a furcsa gyermekességgel, amelyet oly gyakran tapasztalha­tunk az előkelő hölgyeknél, és melyet a polgárok közé vegyülten sem tudnak teljesen levetkőzni. - Igaz, ha Morcerf-ék nem tétováztak volna, a lányom nőül ment volna ehhez az Albert úrhoz: a tábornok nagyon ragaszkodott hozzá, személyesen el is jött, hogy megkérje a lányomat Danglars-tól, de hát szerencsésen megúsztuk ezt az ügyet.

- De - vetette ellen félénken Valentine - az apa minden bűnéért a fiúnak kell bűnhődnie? Azt hiszem, Albert úr teljesen ártatlan a tábornok árulási dolgaiban.

- Bocsásson meg, kedves kis barátnőm - jegyezte meg az engesztelhetetlen ifjú hölgy -, Albert úr részt kér a dologból, és méltónak is mutatkozik apjához. Úgy hiszem, tegnap este kihívta ugyan Monte Cristo urat az Operában, de ma a párbaj színhelyén bocsánatot kért tőle.

- Lehetetlen! - jelentette ki Villefort-né.

- Drága barátnőm - jegyezte meg Danglars-né a már említett naivsággal -, ez bizonyos. Debray úrtól hallottam, aki maga is jelen volt a bocsánatkéréskor.

Valentine is tudta az igazat, de nem szólt semmit. E néhány szó eszébe juttatta Morrelt, aki Noirtier szobájában várja, és most gondolatban ott volt vele.

Valentine-t most annyira lefoglalták gondolatai, hogy egy ideig részt sem vett a társalgásban. Még csak azt sem tudta, miről esett szó néhány perc óta, mikor Danglars-né hirtelen megérintette a karját, és kizökkentette álmodozásából.

- Mi történt, asszonyom? - kérdezte Valentine, és úgy összerezzent Danglars-né érintésére, mintha villamos áram ütötte volna meg.

- Csak nem beteg, drága Valentine? - kérdezte a báróné. - Fájdalma van?

- Nekem? - kérdezte a fiatal lány, és végighúzta a kezét égő homlokán.

- Nézzen csak bele ebbe a tükörbe. Egy perc alatt többször elsápadt és elpirult.

- Csakugyan! - kiáltott fel Eugénie. - Nagyon sápadt vagy!

- Sose nyugtalankodj, Eugénie. Már néhány nap óta így megy ez.

Noha igazán távol állt minden ravaszkodástól, mégis érezte, hogy most jó alkalma nyílt a távozásra. Egyébként Villefort-né is a segítségére sietett.

- Menjen a szobájába, Valentine - mondta. - Valóban úgy látszik, nem érzi jól magát, a hölgyek bizonyára megbocsátanak. Igyék egy pohár tiszta vizet, attól majd jobban lesz.

Valentine megcsókolta Eugénie-t, és üdvözölte Danglars-nét, aki már távozásra készen maga is felállt. Azután a lány eltávozott.

- Szegény gyermek - jegyezte meg Villefort-né, mikor Valentine eltűnt -, nagyon aggódom miatta, egy cseppet sem lepne meg, ha valami komoly baja történnék.

Valentine pedig valami önkívületfélében, amelyről nem tudott magának számot adni, keresztülhaladt Édouard szobáján, feleletet sem adott a gyerek valami rosszmájú megjegyzésére, és a saját szobáján át a kis lépcső felé tartott. Lehaladt a lépcső fokain, de a három utolsón már nem tudott lemenni. Már hallotta Morrel hangját, mikor hirtelen elhomályosodott a tekintete, lába elvétette a lépcsőt, már nem volt annyi ereje, hogy megkapaszkodjék a karfába, a falnak dőlt, és végigesett a három lépcsőfokon.

Morrel a zajra egy ugrással az ajtónál termett, kinyitotta, és ott találta Valentine-t a lépcsőházban a földön.

Villámgyorsan karjára vette, bevitte a szobába, és leültette egy karosszékre. Valentine kinyitotta a szemét.

- Ó, de ügyetlen vagyok - mondta lázasan hadarva -, hát már meg sem tudok kapaszkodni? Megfeledkeztem róla, hogy még három lépcső van hátra!

- Nem ütötte meg magát, Valentine? - kiáltott fel Morrel. - Ó, istenem, istenem!

Valentine körülnézett: Noirtier szeméből mélységes rémületet olvasott ki.

- Nyugodjál meg, nagyapa - mondta, és mosolyogni próbált. - Semmiség az egész... Kissé elszédültem, más baj nincsen.

- Ez már a második szédülés! - mondta Morrel, és a kezét tördelte. - Vigyázzon, Valentine, könyörgök, vigyázzon!

- De ha mondom - válaszolta Valentine -, semmiség az egész, és már el is múlt. Most pedig hallgassa­nak meg egy hírt: egy hét múlva Eugénie megtartja az esküvőjét, és három nap múlva nagy, ünnepi eljegyzési lakomát tartanak. Mindannyiunkat meghívtak, apámat, Villefort-nét, engem... vagy legalábbis így értettem.

- Ugyan mikor foglalkozunk már mi is az ilyen részletekkel? Ó, Valentine, ön oly sok mindent keresztül tud vinni a nagyapánál, vegye rá, hogy azt felelje: nemsokára!

- Így hát rajtam keresztül akarja sürgetni és emlékeztetni nagyapát?

- Igen! - kiáltott fel Morrel. - Istenem, istenem! Mégpedig minél gyorsabban. Mert amíg nem mondhatom a magaménak, Valentine, mindig úgy érzem, mintha elveszíteném!

- Ó - felelte Valentine valami különös görcsös mozdulattal - ön nagyon is félénk, Maximilien, ez nem illik katonához, tiszthez, aki, mint mondják, sohasem ismerte a félelmet. Hahaha!

Rikácsoló és fájdalmas nevetésbe tört ki. Karja megmerevedett és kifordult, feje hátrahanyatlott a karosszékre, és többé nem mozdult.

A borzalom kiáltása, amelyet Isten nem engedett kitörni Noirtier ajkán, ott lángolt a szemében.

Morrel megértette. Segítséget kellett kérnie.

A fiatalember megrántotta a csengőt. A szobalány, aki Valentine szobájában tartózkodott és az inas, Barrois utódja, egyszerre rohantak be.

Valentine olyan sápadt, olyan hideg és élettelen volt, hogy nem is kellett nekik semmi magyarázat, elfogta őket az a félelem, amely állandóan ott tanyázott ebben az átkozott házban, és mindketten segítségért kiáltozva futottak végig a folyosókon.

Danglars-né és Eugénie ebben a pillanatban távoztak. Még éppen megtudták, hogy mi okozza ezt a nagy felfordulást.

- Hát nem megmondtam? - kiáltott fel Villefort-né. - Szegény kislány!