8. A Père-Lachaise temető
Boville úr valóban találkozott azzal a gyászmenettel, amely Valentine-t utolsó útjára kísérte.
Komor, felhős idő volt, még enyhe szél fújdogált, de már halált hozott az elsárgult levelekre, amelyek alig-alig ültek az ágakon, és szétszórta őket a levegőben. A száraz levelek aztán ellepték a boulevard-okat.
Villefort úr, mint vérbeli párizsi, csak a Père-Lachaise temetőt tartotta méltónak arra, hogy magába fogadja egy párizsi család halandó porhüvelyét. A többi temető mind falusiszámba ment a szemében, úgy tekintette őket, mint a halál zugfogadóit. Jó társaságbeli halott csakis a Père-Lachaise temetőben nyugodhatott méltó környezetben.
Mint láttuk, örök időkre szóló sírhelyet vett ott, azon emelkedett az a sírbolt, amely olyan gyorsan benépesedett első házasságából származó rokonsága tagjaival.
A mauzóleum homlokzatán ezek a szavak voltak olvashatók:
SAINT-MÉRAN és VILLEFORT CSALÁD
Mert ez volt Valentine édesanyjának, a szegény Renée-nek az utolsó kívánsága.
A pompás gyászmenet tehát a Père-Lachaise felé tartott, a faubourg Saint-Honoré felől. Keresztülhaladt egész Párizson, majd a faubourg du Temple-on, s a külső boulevard-okon át jutott el a temetőhöz.
A húsz gyászkocsi nyomában több mint ötven hintó haladt, és az ötven hintó mögött még több mint ötszázan mentek gyalogszerrel.
Csaknem valamennyien fiatalemberek voltak, akiket villámcsapásként ért Valentine halálhíre. Mert a század fagyos hidegsége és a kor prózaisága ellenére is átérezték ennek a virágjában elhunyt gyönyörű, szűzies, imádni való fiatal lánynak egész költőiségét.
Alig értek ki Párizsból, lovas hintó vágtatott feléjük. A négy ló, mintha acélrugón járna, hirtelen torpant meg: Monte Cristo fogata volt.
A gróf kiszállt kocsijából, és a gyászmenet után haladók közé vegyült.
Château-Renaud észrevette, azonnal kiszállt ő is nyitott hintajából, és hozzá csatlakozott. Ugyanúgy Beauchamp is leugrott kis kocsijáról, és hozzájuk ment.
A gróf figyelmes tekintettel kémlelte végig a tömeget. Szemmel látható volt, hogy keres valakit. Végül már nem állhatta meg szó nélkül:
- Hol van Morrel? - kérdezte. - Tudja valaki önök közül, uraim, hogy hol van?
- Mi már töprengtünk ezen a halottas háznál is - jegyezte meg Château-Renaud -, mert egyikünk sem látta.
A gróf azután hallgatott, de egyre csak vizsgálódott.
Végre megérkeztek a temetőbe.
Monte Cristo sastekintete egy pillanat alatt végigfutott a tiszafa és fenyőcsoportokon, és nyugtalansága csakhamar megszűnt: a sötét gyertyánlombok alá egy árnyék surrant be, és Monte Cristo bizonyára felismerte benne azt, akit keresett.
Mindenki tudja, hogy folyik le a temetés a holtak e pompás városában: a világos fasorokban szétszórtan sötét csoportozatok, az ég és föld mélységes csendje, amelyet csupán egy-egy letörött ág reccsenése vagy egy sír körül lehulló lomb zavar meg, majd a papok szomorú éneke, amelybe itt-ott zokogás vegyül egy-egy virágcsokor mögül, s a virágok alól néhány szenvedő és összekulcsolt kezű asszony alakja tűnik fel.
Az az árnyék, amelyet Monte Cristo megpillantott, gyorsan átsietett a Héloïse és Abélard sírja mögött levő, fákkal beültetett kis térségen, s megállt a halottvivő emberekkel együtt a gyászkocsi lovai mellett, ugyanakkor érve a sírhelyhez, mikor azok.
Mindenki figyelt valamire.
Monte Cristo le nem vette szemét arról az árnyékról, amelyet még közvetlen szomszédai is alig vettek észre.
A gróf két ízben is kilépett a sorból, hogy megnézze, nem nyúl-e ez az ember valami kabátja alá rejtett fegyver után.
Mikor a gyászmenet megállt, már jól fel lehetett ismerni az árnyalakban Morrelt, aki állig gombolt fekete kabátjában, ólomszínű, feldúlt arcával, kalapját görcsösen szorongatva olyan módon támaszkodott e mauzóleum fölötti dombon emelkedő fatörzshöz, hogy a kezdődő gyászszertartás legcsekélyebb mozzanatát se tévessze szem elöl.
Minden a szokott rendben folyt le. Néhányan - és persze ezek voltak a kevésbé megilletődöttek - beszédet mondottak. Voltak, akik ezt a korán kettétört életet siratták, megint mások az apa fájdalmára tértek ki. Akadt olyan ötletes ember is, aki szóba hozta, hogy ez a kislány nemegyszer könyörgött ki kegyelmet apjától olyanok számára, akiknek a feje fölött Villefort úr már ott tartotta az igazságszolgáltatás pallosát. Végül kimerítettek Malherbe-től Dupérier-ig minden szóvirágot és fájdalmas körmondatot.
Monte Cristo se látott, se hallott, helyesebben nem látott mást, csak Morrelt, akinek nyugalma és mozdulatlansága ijesztő látványt nyújtott neki, hiszen egyedül ő tudta, mi megy végbe a fiatal tiszt szívében.
- Nicsak - jegyezte meg hirtelen Beauchamp Debraynek -, hiszen itt van Morrel! De mi az ördögnek bújt el oda?
Figyelmeztették rá Château-Renaud-t is.
- Milyen sápadt - jegyezte meg Château-Renaud és megborzongott.
- Bizonyára fázik - felelte Debray.
- Dehogy - mondta halkan Château-Renaud. - Inkább azt hiszem, nagyon meg van hatva. Érzékeny lélek ám ez a Maximilien.
- Ugyan már! - jelentette ki Debray. - Hiszen alighogy ismerte Villefort kisasszonyt. Ön maga mondta.
- Az igaz. De azért jól emlékszem, hogy a Morcerf-né bálján háromszor is táncolt a lánnyal. Tudja, gróf, azon a bálon, amelyen ön olyan nagy feltűnést keltett.
- Bizony nem emlékszem - válaszolta Monte Cristo, de azt sem tudta, mire, azt sem, kinek felel, annyira elfoglalta Morrel személye.
A fiatalember arca kipirult, mint aki elfojtja vagy visszatartja a lélegzetét.
- A gyászbeszédek véget értek. Isten velük, uraim - mondta hirtelen a gróf.
Ezzel már útnak is indult, és hamarosan eltűnt, anélkül, hogy bárki is tudta volna, hová megy.
A gyászszertartás befejeződött, a jelenlevők megindultak vissza Párizs felé.
Csupán Château-Renaud kereste egy percig tekintetével Morrelt, de míg szemmel követte a távozó grófot, Morrel elhagyta a helyét, és Château-Renaud hiábavaló keresés után követte Debrayt meg Beauchamp-t.
Monte Cristo egy cserje mögé húzódott, elrejtőzött egy nagy síremlék mögött. Onnan teste Morrel legkisebb mozdulatait is. A fiatalember lassan közeledett a mauzóleumhoz, amelyet most már magára hagytak a kíváncsiak, majd a sírásók is.
Morrel lassan és bizonytalanul nézett körül. De abban a pillanatban, amikor tekintete már-már elérte volna a vele szemben állót, Monte Cristo még vagy tíz lépést haladt előre, teljesen észrevétlenül.
A fiatalember térdre borult.
A gróf előrenyújtott nyakkal, kimeredt szemmel, feszülő inakkal, hogy az első adott jelre odarohanjon, továbbra is egyre közeledett Morrelhez.
Morrel homlokát a sírkőhöz támasztotta, mindkét kezével magához szorította a vasrácsot, és azt mormogta:
- Ó, Valentine!
E két szó hallatára összeszorult a gróf szíve. Még egy lépést tett előre, és Morrel vállára tette a kezét:
- Ön az, kedves barátom? - mondta. - Hogy kerestem!
Monte Cristo azt várta, hogy Morrel kifakad, szemrehányásokkal, vádakkal illeti. Csalódott.
Morrel most feléje fordult, és látszólag nyugodtan ennyit felelt:
- Láthatja - mondta -, hogy imádkoztam!
A gróf kutató szemmel nézte végig a fiatalembert tetőtől talpig.
E vizsgálódás után kissé megnyugodott.
- Akar velem visszatérni Párizsba? - kérdezte.
- Köszönöm, nem.
- De csak van valami kívánsága?
- Engedjen békén tovább imádkozni.
A gróf minden ellenvetés nélkül távozott. De most új leshelyet foglalt el, ahonnan szemmel tarthatta Morrel minden mozdulatát.
A fiatalember végül is felállt, megtörölte poros térdét, majd elindult Párizs felé, anélkül, hogy akár csak egyszer is visszapillantott volna.
Szép lassan végighaladt a rue de la Roquette-en.
A gróf hazaküldte a Père-Lachaise temetőnél várakozó kocsiját, és száz lépésnyi távolságból követte a fiatalembert. Maximilien keresztülment a csatornán, és a boulevard-okon át visszatért a rue Meslayre.
Öt percre rá, hogy a kapu becsukódott Morrel mögött, ismét kinyílt Monte Cristo számára.
A kert bejáratánál Julie állt, és nagy figyelemmel nézte, amint Penelon mester kertészi minőségében éppen a bengáli rózsákat szemezgeti.
- Monte Cristo gróf úr! - kiáltotta a fiatalasszony azzal az örömmel, amellyel a család minden tagja fogadni szokta Monte Cristót, valahányszor megjelent a rue Meslayn.
- Maximilien most érkezett haza, ugye, asszonyom? - kérdezte a gróf.
- Úgy hiszem, láttam felmenni - válaszolta a fiatalasszony. - De nagyon kérem, szólítsa csak Emmanuelt.
- Bocsásson meg, asszonyom, de nekem azonnal fel kell mennem Maximilienhez - vetette ellen Monte Cristo -, valami nagyon fontos mondanivalóm van a számára.
- Akkor csak tessék felmenni - mondta Julie, és kedves mosolyával elkísérte, míg csak a gróf el nem tűnt a lépcsőn.
Monte Cristo egykettőre fent termett a második emeleten, ahol Maximilie lakosztálya volt.
Amint felért a lépcsőházba, hallgatózott: semmiféle nesz sem hallatszott.
Mint a legtöbb régimódi házban, amelyben csak egy család lakik, a lépcsőházat csak egy üveges ajtó zárta el.
Csakhogy az üvegajtó zárjában nem volt kulcs. Maximilien belülről zárta magára, és még csak belátni sem lehetett, mert piros selyemfüggöny takarta az üvegtáblákat.
A gróf aggodalmát élénk pirosság árulta el, pedig a megindultság bizony ritkán jelent meg ennek az érzéketlen embernek az arcán.
- Mitévő legyek? - mormogta.
Egy percig törte a fejét.
- Csengessek? - folytatta töprengését. - Nem, nem! Megesik, hogy egy csengő hangja, vagyis egy látogatás zaja sietteti annak az elhatározását, aki a Maximilien lelkiállapotában van, s akkor bizony a csengő hangjára egy másik hang ad feleletet.
Monte Cristo tetőtől talpig megremegett, és mivel nála az elhatározás villámgyors szokott lenni, könyökével beütötte az egyik üvegtáblát amely csörömpölve hullt le, majd félrevonta a függönyt, és megpillantotta Morrelt, aki tollal a kezében ugrott fel íróasztala mellől az üveg csörömpölésére.
- Nincsen semmi baj - mondta a gróf -, nagyon kérem, bocsásson meg, kedves barátom. Megcsúsztam és estemben nekiütöttem könyökömet az üvegajtónak. Mivel úgyis eltört, kihasználom az alkalmat, és bemegyek önhöz. Ne zavartassa magát, ne zavartassa magát.
A gróf benyúlt a törött ablaktáblán, és kinyitotta az ajtót.
Morrel felállt, nyilvánvalóan bosszantotta a dolog, és Monte Cristo elé ment, de nem annyira azért, hogy fogadja, hanem inkább azért, hogy meggátolja a belépésben.
- Ez bizony a személyzet hibája - jegyezte meg Monte Cristo, és megdörzsölte a könyökét. - Olyan fényes a padlója, mint a tükör.
- Megsebesült, uram? - kérdezte Morrel hidegen.
- Nem tudom. De mit csinált itt? Írt?
- Én?
- Csupa tinta az ujja.
- Igaz - válaszolta Morrel -, írtam. Megesik ez néha velem, még ha katona vagyok is.
Monte Cristo kissé beljebb lépett a szobába. Maximilien kénytelen volt utat engedni neki, de legalább nyomon követte.
- Írt? - folytatta Monte Cristo, és mereven fürkészett maga körül.
- Már volt szerencsém megmondani, hogy írtam - felelte Morrel.
A gróf körülnézett.
- Pisztolyok az írószerek mellett! - mondta, és odamutatott az íróasztalra rakott fegyverekre.
- Elutazom - magyarázta Maximilien.
- Barátom! - mondotta Monte Cristo végtelenül gyöngéd hangon.
- Uram!
- Barátom, kedves Maximilien, könyörgök, csak semmi végzetes elhatározást!
- Miféle végzetes elhatározásról beszél? - kérdezte Morrel vállat vonva. - És miért volna egy utazás végzetes elhatározás?
- Maximilien - mondotta Monte Cristo -, tegyük csak le mindketten az álarcot. Maximilien, ne adja itt a nyugodt embert, és én sem tettetem a felületes érdeklődést. Meg kell értenie, ugye, hogy ha azt tettem, amit tettem, ha bezúztam az ablaktáblákat, ha behatoltam egy barátom szobájának titkaiba, megérti, mondom, hogy ha mindezt megtettem, akkor valami igen nagy nyugtalanság vagy még inkább egy szörnyűséges meggyőződés vitt reá. Morrel, ön meg akarja ölni magát!
- Ugyan! - felelte Morrel remegve. - Hogy juthat ilyesmi az eszébe, gróf úr!
- Ha mondom, ön meg akarja ölni magát - folytatta a gróf ugyanazon a hangon. - Itt is reá a bizonyíték.
Ezzel az íróasztalhoz lépett, felemelte azt a fehér papírlapot, amelyet a fiatalember egy megkezdett levélre dobott, azután megfogta a levelet.
Morrel odaugrott, hogy kikapja a kezéből.
Monte Cristo azonban előre látta azt a mozdulatot, megragadta Morrel csuklóját, és mint valami acéllánc, úgy szorította, hogy mozdulni sem tudott.
- No látja, hogy öngyilkos akart lenni! Morrel! - mondta a gróf. - Meg is írta a levélben.
- Ejnye! - kiáltott Morrel, aki a látszólagos nyugalomból minden átmenet nélkül a legnagyobb hevességbe ment át. - Ha úgy volna, ha arra szántam volna magam, hogy magam ellen fordítsam pisztolyom csövét ugyan ki akadályozhatna meg benne? Kinek volna bátorsága hozzá, hogy ebben meggátoljon? Ha azt mondom: minden reménységem elveszett, szívem kettétört, életem lángja kialudt, már csak gyász és undor van körülöttem. A föld hamuvá lett, minden emberi hang engem marcangol. Ha azt mondom: könyörületes hozzám, aki engedi, hogy meghaljak, mert ha nem enged meghalni, elvesztem az eszem, megőrülök! Ha ezeket mondom önnek, uram, ha majd látják, hogy mindezt halálos félelemmel és szívszorongva mondom, azt felelik nekem: “Nincs igaza!”? Ha megakadályozzák, én leszek a legboldogtalanabb. Mondja, uram, volna ehhez bátorsága?
- Volna, Morrel - felelte Monte Cristo olyan hangon, amelynek nyugodtsága különös ellentétben állott a fiatalember kitörésével. - Én megakadályozom.
- Ön! - kiáltott Morrel egyre növekvő haraggal és szemrehányással. - Ön, aki esztelen reménységgel hitegetett, ön, aki hiú ígéretekkel tartott vissza, áltatott, kecsegtetett, amikor valami merész, elszánt lépéssel megmenthettem volna őt, vagy legalább az én karomban halt volna meg. Ön, aki azt állította, hogy ura a szellem és anyag csodálatos erőinek, ön, aki a Gondviselés szerepét játssza, vagy inkább úgy tesz, mintha játszaná, aki azonban még annyi hatalommal sem rendelkezett, hogy ellenmérget adjon egy megmérgezett fiatal lánynak! Uram, ha nem borzadnék öntől, akkor szánnom kellene!
- Morrel...
- Igen, ön azt mondta: vessük le az álarcot, hát rendben van, én levetettem. Mikor a temetőben odajött hozzám, akkor még feleltem önnek, mert jószívű vagyok. Mikor ide belépett, hagytam, hadd jöjjön be egészen... Minthogy azonban visszaél türelmemmel, mivel még itt sem hagy nyugton, ebben a szobában, ahová úgy vonultam vissza, mintha a síromba jöttem volna, mivel újabb kínszenvedést okoz nekem, holott azt hittem, kimerítettem már valamennyit, Monte Cristo gróf, állítólagos jótevőm, Monte Cristo gróf, egyetemes mentőangyal, legyen nyugodt, látni fogja, amint barátja meghal!...
Morrel az őrület kacagásával vetette magát ismét a pisztolyokra.
Monte Cristo halálsápadtan, de ragyogó szemmel nyúlt a fegyverek után, és rászólt az őrjöngőre:
- Márpedig ismét csak azt mondom, hogy nem öli meg magát!
- Akadályozza hát meg! - vetette ellen Morrel végső lendülettel, amely éppúgy megtört a gróf acélkarjában, mint az előbbi.
- Megakadályozom!
- De végül is kicsoda ön, hogy ilyen zsarnoki módon mer fellépni szabad és gondolkodó lények ellen? - kiáltotta Maximilien.
- Hogy ki vagyok? - ismételte Monte Cristo. - Hallgassa meg: az egyetlen ember vagyok a világon, akinek jogában áll, hogy azt mondja önnek: Morrel, nem akarom, hogy apád fia meghaljon!
És Monte Cristo fenséges, átszellemült, felmagasztosult arccal, két karját keresztbe fonva közeledett a reszkető fiatalember felé, aki akaratlanul is hátrált egy lépést ennek az embernek szinte isteni lénye előtt.
- Miért beszél az apámról? - hebegte. - Miért keveri bele apám emlékét abba, ami ma történik velem?
- Mert én vagyok az, aki egyszer megmentette az apád életét, mikor öngyilkos akart lenni, mint ahogy te is meg akarod ölni magadat. Mert én vagyok az, aki azt az erszényt küldtem kishúgodnak, és a Pharaon-t az öreg Morrelnek. Mert én vagyok Edmond Dantès, aki valamikor a térdén ringatott téged mint gyermeket!
Morrel ismét hátrált egy lépést, megtántorodott, lélegzet után kapkodott, megsemmisülten lihegett, görnyedezett, majd ereje végképp elhagyta, és nagyot kiáltva borult le Monte Cristo lába elé.
De ez a rendkívül erős lélek hirtelen összeszedte minden erejét: felkelt, kirohant a szobából, és lefutott a lépcsőn, miközben tele torokkal kiáltotta:
- Julie! Julie! Emmanuel! Emmanuel!
Most már Monte Cristo is ki akart sietni, de Maximilien inkább megölette volna magát, semhogy kibocsássa az ajtón, amelyet becsukva tartott.
Maximilien kiáltására rémülten rohant elő Julie, Emmanuel, Penelon és még néhány szolga.
Morrel kézen fogta őket, és kitárta az ajtót.
- Boruljatok térdre - kiáltotta zokogástól elfojtott hangon. - Térdre! Apánk jótevője és megmentője áll előttetek! Ő...
Azt akarta mondani:
- Ő Edmond Dantes!
De a gróf megragadta a karját és visszatartotta.
Julie ráborult a gróf kezére, Emmanuel úgy ölelte, mint egy életmentő istent, Morrel másodszor is térdre esett, és homlokával a padlót verte.
Az ércből való ember akkor úgy érezte, mintha a szíve kitágult volna a mellében, torkából a szemébe szökött egy forró hullám, lehajtotta fejét és sírt.
A szobában néhány percig nem hallatszott más, csak zokogás és lélekből fakadó sóhajtozás. Ezeket a hangokat még az Úr legkedvesebb angyalai is harmonikusnak találták volna.
Alig tért magához Julie mélységes felindulásából, kisietett a szobából, lement az első emeletre, gyermekes örömmel futott a szalonba, felemelte a kristályburát, kivette alóla azt az erszényt, amely az allées de Meilhan-i ismeretlen útján került hozzá.
Ezalatt Emmanuel meg-megcsukló hangon mondta a grófnak:
- Mondja csak, gróf úr, miért nem tárta fel kilétét egészen a mai napig, holott hallotta, mennyit emlegettük ismeretlen jótevőnket, látta, mennyi hálával és imádattal emlékezünk reá? Ó, ez kegyetlenség volt velünk szemben, sőt, szinte azt merném mondani, gróf úr, önmagával szemben is.
- Hallgasson ide, barátom - válaszolta a gróf -, bízvást nevezhetem önt így, mert már tizenegy esztendő óta a barátom, anélkül, hogy sejtette volna. E titok leplének fellebbentését nagy esemény idézte elő, amelyet még nem ismerhet. Isten a tanúm, hogy szívem legmélyére akartam zárni e titkot mindörökre. De Maximilien kirobbantotta belőlem hevességével, amelyet már meg is bánt, bizonyos vagyok benne.
Látta, hogy Maximilien még mindig térden állva az egyik karosszéknek támaszkodik.
- Vigyázzon rá - tette hozzá Monte Cristo halkan, és jelentősen megszorította Emmanuel kezét.
- Ugyan miért? - kérdezte a fiatalember csodálkozva.
- Azt nem mondhatom meg. De nagyon vigyázzon rá.
Emmanuel tekintetével végigfutott a szobán, és megpillantotta Morrel pisztolyait.
Szeme rémülten meredt a fegyverekre, és kérdőn mutatott feléjük.
Monte Cristo bólintott.
Emmanuel a pisztolyok felé nyúlt.
- Hagyja ott - mondta a gróf.
Aztán odalépett Morrelhez, és megfogta a kezét. A nagy izgalom annyira megviselte a fiatalember szívét, hogy utána most tompa kábultság vett erőt rajta.
Julie visszatért, kezében a selyemerszénnyel, arcán két ragyogó örömkönny gördült végig, mint két hajnali harmatcsepp.
- Itt az ereklye - mondta. - Nehogy azt higgye, hogy kevésbé kedves nekem, mióta tudjuk, hogy ki volt a megmentőnk.
- Gyermekem - felelte Monte Cristo és elpirult -, engedje meg, hogy visszavegyem ezt az erszényt. Mióta ismerik valódi arcomat, nem akarok másként élni emlékezetükben, csak abban a szeretetben, amelyet kérek önöktől.
- Nem, nem! - felelte Julie, és szívére szorította az erszényt. - Kérve kérem, ne vegye el, hiszen egyszer úgyis itt hagy bennünket. Mert, sajnos, egyszer elhagy bennünket, ugye?
- Kitalálta, asszonyom - válaszolta Monte Cristo mosolyogva. - Egy hét múlva elhagyom ezt az országot, ahol igen sokan boldogan éltek, pedig megérdemelték volna az ég büntetését, az én szegény apámnak meg éhen és betegen kellett meghalnia.
Monte Cristo, míg közeli utazásáról beszélt, le nem vette a szemét Morrelről, és észrevette, hogy ezek a szavai: “Elhagyom ezt az országot”, semmiféle hatással sem voltak Morrel kábultságára. Megértette, hogy még egy végső küzdelmet kell megvívnia barátja fájdalmával, kézen fogta Julie-t meg Emmanuelt, megszorította kezüket, és egy apa gyöngéd méltóságával mondta nekik:
- Drága barátaim, nagyon kérem, hagyjanak magamra Maximiliennel.
Julie-nek most alkalma volt magával vinni értékes ereklyéjét, amelyről Monte Cristo elfelejtett újra beszélni.
Gyorsan magával vonta férjét.
- Hagyjuk magukra őket - mondta.
A gróf egyedül maradt Morrellel, aki még mindig mozdulatlan volt, mint valami szobor.
- Szedd már össze magadat, Maximilien - mondta a gróf, és megérintette forró ujjával a fiatalember vállát.
- Kezdek újra ember lenni, mert már ismét szenvedek.
A gróf összeráncolta a homlokát, látszott rajta, hogy sötét kétségek gyötrik.
- Maximilien! Maximilien! - mondta. - A te gondolataid méltatlanok egy igaz keresztényhez.
- Nyugodjék meg, barátom - jelentette ki Morrel. Felemelte a fejét, és kimondhatatlanul szomorú mosollyal nézett a grófra. - Nem keresem többé a halált.
- Tehát - folytatta Monte Cristo - nem nyúlsz fegyverhez, nem esel kétségbe.
- Nem, hiszen jobb módszerem van, mint a pisztoly csöve vagy a tőr hegye, hogy kigyógyítson fájdalmamból.
- Szegény bolond, te!... Hát mi az a módszer?
- Maga a fájdalom fog megölni!
- Barátom - mondta Monte Cristo éppen olyan fájdalmasan -, hallgass meg: valamikor egy olyan kétségbeesett pillanatban, mint a tied, mert hiszen éppen olyan elhatározásra vezetett, én is öngyilkos akartam lenni. Egyszer ugyanilyen kétségbeesett helyzetben akarta apád is bevégezni életét. Ha abban a pillanatban, amikor apád a homlokára illesztette pisztolya csövét, és abban a percben, amikor én félredobtam rabkenyeremet, amelyhez már három nap óta hozzá sem nyúltam, ha akkor azt mondta volna valaki, ebben a végső pillanatban: “Élj! Mert eljön a nap, amikor boldog leszel, amikor áldani fogod az életet” Bárhonnan jött volna is a szózat, a kételkedés mosolyával vagy a hitetlenség félelmével fogadtuk volna. Pedig hányszor, de hányszor áldotta apád az életet, mikor téged megcsókolt, és hányszor áldottam én magam is...
- Ó! - kiáltott Morrel, félbeszakítva a grófot. - Hiszen ön csak a szabadságát veszítette el, apám csak a vagyonát. De én, én Valentine-t veszítettem el!
- Nézz rám, Morrel - mondotta Monte Cristo azzal az ünnepélyességgel, amely némely alkalmakkor olyan naggyá és meggyőzővé tette -, nézz rám, nincs könny a szememben, a vér nem fut lázasan ereimben, s a szívem sem ver hevesen, pedig szenvedni látlak téged, Maximilien, téged, akit úgy szeretek, mintha fiam volnál! Hidd el nekem, Morrel, hogy a fájdalom olyan, mint az élet, és mindig tartogat valami ismeretlent. És ha kérlek, ha parancsolom, hogy életben maradj, Morrel, ezt abban a meggyőződésben teszem, hogy egyszer csak hálás leszel azért, amiért életben tartottalak!
- Istenem! - kiáltott a fiatalember. - Istenem! Mit beszél, gróf? Vigyázzon, mit mond! Ön talán még sohasem szeretett?
- Gyermek! - válaszolta a gróf.
- Az igazi szerelemre gondoltam - folytatta Morrel. - Látja, én katona vagyok, mióta csak felnőttem. Elértem a huszonkilenc esztendőt anélkül, hogy bárkit is szerettem volna, mert hiszen azok az érzések, amelyek addig voltak a szívemben, nem érdemlik meg a szerelem nevét. Huszonkilenc éves koromban megpillantottam Valentine-t. Most már idestova két esztendeje szeretem, két esztendő óta olvashattam tiszta, szűzies érzéseit szívében, mint a nyitott könyvben, ahová maga az Úr írta be ezeket az érzéseket. Gróf, nekem Valentine a végtelen, hatalmas, ismeretlen boldogságot jelentette, s ez a boldogság nagyon is nagy, nagyon is tökéletes, nagyon is isteni volt erre a világra. Mivel a földi élet nem adta ezt meg nekem, meg kell mondanom, gróf, hogy Valentine nélkül nekem az élet csak gyötrelem és kétségbeesés.
- Azt mondtam, hogy remélj, Morrel - ismételte a gróf.
- Akkor hát vigyázzon, ismétlem én is - mondta Morrel - mert ön azon igyekszik, hogy meggyőzzön, ha pedig meggyőz, elveszi a józan eszemet, mert azt hiteti el velem, hogy még viszontláthatom Valentine-t.
A gróf mosolygott.
- Barátom, apám! - kiáltott Morrel magánkívül. - Vigyázzon, most már harmadszor mondom, mert megrémít az a nagy befolyás, amelyet reám gyakorol. Vigyázzon szavai értelmére, mert a szemem ismét felélénkül, a szívem megint megdobban és újraéled. Vigyázzon, mert természetfölötti dolgokat fog még elhitetni velem. Engedelmeskedném, ha azt parancsolná, vegyem le a Jairus leányának sírját borító követ, járnék a hullámok tetején, mint az apostol tette, ha ön intene nekem, hogy a hullámokon járjak. Vigyázzon, mert én önnek engedelmeskedem.
- Remélj, barátom - ismételte a gróf.
- Ó! - mondta Morrel, és legnagyobb lelkesültségéből visszazuhant a bánat mély örvényébe. - Ön csak játékot űz velem: úgy tesz, ahogy a jó édesanyák, vagy inkább azok az önző anyák, akik mézesmázos szavakkal csillapítják le gyermekük fájdalmát, mert fárasztja őket a gyermek sírása. Nem, barátom, nem volt helyes, hogy azt mondtam: vigyázzon. Nem, ne féljen semmit, fájdalmamat olyan gondosan eltemetem szívem mélyére, olyan titokban tartom, hogy még szánakoznia sem kell majd rajtam. Isten önnel, barátom, isten önnel!
- Ellenkezőleg - mondta a gróf. - Ettől a perctől fogva mellettem és velem élsz, Maximilien, nem hagysz el, és egy hét múlva elutazunk Franciaországból.
- És még mindig azt hajtogatja, hogy reméljek?
- Azt mondom, remélj, mert tudom a módját, hogy meggyógyítsalak.
- Ön még jobban megszomorít, gróf, ha lehetséges. Ön afféle mindennapi bánatnak hiszi az engem ért csapást, és azt gondolja, hogy megvigasztal holmi köznapi szórakozással, az utazással.
Morrel megvető hitetlenséggel rázta a fejét.
- Mit mondjak még? - folytatta Monte Cristo - Én hiszek az ígéreteimben, engedd, hogy kísérletezzem.
- Gróf, ön csak meghosszabbítja haldoklásomat.
- Így hát - mondta a gróf -, te kishitű ember, nincs erőd néhány napot adni barátodnak, hogy bebizonyítsa, mit tehet! Mit tudod te, miféle hatalma van Monte Cristo grófjának?! Tudod-e, hogy mennyire parancsol a földi hatalmaknak? Tudod-e, hogy Istenbe vetett hite olyan nagy, hogy csodát várhat attól, aki azt mondta: az ember hitével hegyeket lehet elmozdítani? Várjad hát azt a csudát, amelynek elkövetkeztében bízom, vagy pedig...
- Vagy pedig... - ismételte Morrel.
- Vagy pedig, vigyázz, Morrel, mert hálátlannak foglak nevezni.
- Legyen irgalmas hozzám, gróf.
- Annyira irgalmas vagyok hozzád, Maximilien, hogy ha egy hónap alatt meg nem gyógyítalak, napra, órára pontosan, fogj a szavamnál, Morrel, magam adom kezedbe töltött pisztolyaidat, és elébed teszek egy csésze olaszországi mérget, hidd el nekem, biztosabb hatású és gyorsabban ölő mérget, mint az volt, mely Valentine-t megölte.
- Megígéri ezt?
- Meg, mivel én is ember vagyok, mert - mint ahogy már említettem - magam is meg akartam halni valamikor, sőt, még azóta is, hogy a boldogtalanság távol van tőlem, nemegyszer ábrándoztam az örök álom gyönyöréről.
- Bizonyos, hogy ezt megígéri nekem, gróf? - kiáltott fel Morrel szinte kábultan.
- Nemcsak ígérem, meg is esküszöm rá - jelentette ki Monte Cristo, és esküre emelte kezét.
- Ön tehát becsületére fogadja, hogy ha egy hónap múlva is ilyen vigasztalhatatlan leszek, megengedi, hogy szabadon rendelkezzem az életemmel, és bármit tennék is, nem fog hálátlannak nevezni?
- Egy hónap múlva, napra pontosan, Maximilien, egy hónap múlva órára pontosan, ez a dátum szent, Maximilien: nem tudom, eszedbe jutott-e, hogy ma szeptember ötödike van? Ma van pontosan tíz esztendeje, hogy megmentettem apádat az öngyilkosságtól.
Morrel megragadta a gróf kezét és megcsókolta. A gróf tűrte ezt, mintha megértette volna, hogy ez az imádat megilleti.
- Egy hónap múlva - folytatta Monte Cristo - az asztalon, amelynél ülni fogunk, néhány kitűnő fegyver és fájdalmatlan, halált hozó ital lesz. Viszonzásképpen meg kell ígérned, hogy addig várakozol, és életben maradsz.
- Ó, erre esküszöm! - kiáltott Morrel. Monte Cristo a szívére ölelte a fiatalembert, és sokáig magához szorította.
- Most pedig - mondta -, mától kezdve nálam lakol. Elfoglalod Haydée lakosztályát, s így legalább leányom helyét a fiam fogja betölteni.
- Haydée! - mondta Morrel. - Hát mi történt Haydée-val?
- Ma éjszaka elutazott.
- Elhagyta önt?
- Nem, bevár engem... Légy tehát készen, hogy átjöjj a rue des Champs-Elysées-re, és most intézd úgy, hogy távozásomat senki se vegye észre.
Maximilien lehajtotta a fejét, és engedelmeskedett, mint egy gyermek vagy egy apostol.