4. Bertuccio úr

Eközben a gróf hazaért. Hat perc alatt tette meg ezt az utat. Ez a hat perc elég volt ahhoz, hogy vagy húsz fiatalember meglássa. Ezek, ismerve a fogatot, amelyet ők maguk nem tudtak megvásárolni, elvágtattak mellette, hogy szemtől szembe lássák azt a káprázatos nagyurat, aki darabonként tízezer frankért vett magának lovakat.

Az a ház, amelyet Ali választott, és amelynek Monte Cristo városi szállásául kellett szolgálnia, a Champs-Élysées jobb oldalán, egy kert mélyében emelkedett. Az udvar közepén álló sűrű lombozatú facsoport eltakarta a ház homlokzatának egy részét. E fák csoportja körül, mint két ölelő kar, két fasor futott jobbra és balra, amelyek a rácsos kaputól a kettős feljárathoz vezettek. A feljáró minden lépcsőfokánál virággal teli porcelán váza állott. Ennek a széles térség közepén egyedül álló háznak a főbejáraton kívül a rue de Ponthieu felől is volt még egy bejárata.

Mielőtt még a kocsis a kapust szólíthatta volna, a súlyos rácsos kapu feltárult. Már látták, hogy közeledik a gróf, és őt Párizsban csakúgy, mint Rómában vagy bárhol, villámgyorsan szolgálták ki. A kocsis tehát behajtott, félkört írt le anélkül, hogy lassított volna, és a kapu máris becsukódott, noha a kocsi kerekei még a fasor homokján csikorogtak.

A feljáró bal oldalán megállt a kocsi. A bejárati ajtónál két ember jelent meg: az egyik Ali volt, aki hihetetlenül őszinte örömmel mosolygott gazdájára, és úgy érezte, hogy Monte Cristo egyszerű pillantása is ajándék.

A másik alázattal üdvözölte, és karját a gróf felé nyújtotta, hogy lesegítse a kocsiból.

- Köszönöm, Bertuccio úr - mondta a gróf, könnyedén leugorva a kocsi három lépcsőfokán. - Hát a közjegyző?

- A kis szalonban van, eccellenza - válaszolta Bertuccio.

- És a névjegyek, amelyeket utasításom szerint azonnal nyomatnia kellett, amint megtudta a házszámot?

- A névjegyek már elkészültek, gróf úr. A Palais-Royal legkitűnőbb vésnökénél jártam, és az a szemem láttára véste ki a rézlapot. Az első levonatot, parancsa szerint, azonnal elvittem Danglars báró képviselő úrnak, a rue de la Chaussée d’Antin 7. szám alá. A többi eccellenza hálószobájának kandallóján van.

- Helyes. Hány óra?

- Négy.

Monte Cristo átadta kesztyűjét, kalapját és botját ugyanannak a francia lakájnak, aki már a Morcerf gróf előszobájában is várta, mikor a kocsit előszólította. A gróf azután a kis szalonba ment Bertuccio vezetésével, aki az utat mutatta neki.

- Micsoda gyatra márványszobrok ezek itt az előszobában? - kérdezte Monte Cristo. - Remélem, kihordják őket innen.

Bertuccio meghajolt.

Ahogy a titkár jelentette, a közjegyző már a kis szalonban várt. Remek figurája volt a párizsi másodírnokoknak, aki már egészen a Párizs környéki közjegyző méltóságáig emelkedett.

- Önt bízták meg vele, közjegyző úr, hogy eladja nekem azt a vidéki házat, amelyet meg akarok venni? - kérdezte Monte Cristo.

- Igenis, gróf úr - felelte a jegyző.

- Az adásvételi szerződés készen van?

- Igenis, gróf úr.

- Elhozta?

- Tessék, itt van.

- Helyes. És hol van az a ház, amelyet megvásárolok? - kérdezte hanyagul Monte Cristo, félig Bertuccióhoz, félig a jegyzőhöz fordulva.

A titkár mozdulata azt jelentette: “Nem tudom”.

A jegyző csodálkozva nézett Monte Cristóra.

- Hogyan? - mondta. - A gróf úr nem tudja, hol az a ház, amelyet megvásárol?

- Nem én - felelte a gróf.

- Hát a gróf úr nem is ismeri?

- Már hogy az ördögbe ismerném? Ma reggel érkeztem Cadixból, még sohasem jártam Párizsban, sőt életemben először vagyok Franciaországban.

- Az már más - felelte a jegyző -, az a ház, amelyet a gróf úr vesz, Auteuilben van.

E szavakra Bertuccio szemmel láthatóan elsápadt.

- És merre van Auteuil? - kérdezte Monte Cristo.

- Alig egypár lépésnyire ide, gróf úr - mondta a jegyző -, valamivel Passy után, igen kedves környezetben, a bois de Boulogne közepén.

- Ilyen közel! - jegyezte meg Monte Cristo. - De hiszen ez nem is falu. Hogy az ördögbe választhatott nekem olyan nyaralót, amely Párizs kapui előtt van, Bertuccio úr?

- Én! - kiáltott fel a titkár különös hevességgel. - Nem, nem én voltam az, a gróf úr nem engem bízott meg a házvétellel, tessék csak visszaemlékezni, gróf úr, gondoljon csak jól utána, kutasson az emlékezetében, gróf úr.

- Ah, igaz! - jelentette ki Monte Cristo. - Most már emlékszem. Valamelyik újságban olvastam azt a hirdetést, és tévútra vezetett a hazug cím: “Falusi ház”.

- Még nem késő - mondta élénken Bertuccio -, és ha eccellenza megbíz vele, hogy bárhol másutt keressek másikat, felkutatom én a lehető legjobbat, akár Enghienben, akár Fontenay-aux-Rosesban vagy Bellevue-ben lenne is az.

- Nem - mondta gondtalanul Mointe Cristo. - Ha már ez megvan, akkor meg is tartom.

- És igaza is van, uram - jegyezte meg élénken a jegyző, aki féltette a jutalékát. - Nagyon bájos hely ez, fürge patakok, lombos berkek, kényelmes lakás, bár régóta lakatlan, nem is szólva a berendezésről, amely ha régi is, de értékes, főleg ma, mikor ismét annyira keresik az ócskaságot. Bocsánat, de azt hiszem, a gróf úr is kora ízlésének hódol.

- Egyszóval, mondja csak - szólt közbe Monte Cristo -, csakugyan olyan megfelelő?

- Ó, uram, annál sokkal több: pompás.

- A mindenit! Már csak ne szalasszuk el az alkalmat - jelentette ki Monte Cristo -, kérem hát azt a szerződést, jegyző úr.

Gyors pillantást vetett az iratnak arra a helyére, ahol a ház fekvése volt leírva, és a tulajdonosok nevei szerepeltek, azután sietve aláírta.

- Bertuccio - mondta -, adjon át a közjegyző úrnak ötvenötezer frankot.

A titkár kissé bizonytalan léptekkel távozott, azután visszatért egy köteg bankjeggyel, amelyet a jegyző úgy olvasott meg, mint aki csak a törvényes formaságok tisztázása után szokott pénzt átvenni.

- És ezzel valamennyi formaságnak eleget tettünk? - kérdezte a gróf.

- Valamennyinek, gróf úr.

- A kulcsok önnél vannak?

- A kapusnál vannak, aki a házat őrzi. De itt van a neki szóló utasítás, hogy a gróf urat bocsássa be a tulajdonába.

- Nagyon helyes.

Ezzel Monte Cristo a fejével intett a jegyzőnek, mintha azt akarta volna mondani: “Nincs már szükségem önre, elmehet.’’

- De - kockáztatta meg a derék jegyző -, úgy látom, a gróf úr tévedett. Az egész vételár, mindent beleértve, ötvenezer frank.

- És az ön díjazása?

- Az már benne van ebben az összegben, gróf úr.

- De hiszen ön Auteuilből jött ide, ugye?

- Igen, persze.

- Nohát! Csak meg kell fizetni a fáradozását? - jegyezte meg a gróf.

Egy mozdulattal elbocsátotta.

A jegyző hátrálva távozott, miközben többször a földig hajolt. Mióta csak közjegyzői munkakörét ellátta, most először találkozott ilyen ügyféllel.

- Kísérje ki a jegyző urat - utasította a gróf Bertucciót.

A titkár kikísérte a jegyzőt.

Alig maradt magára a gróf, kivett a zsebéből egy bezárható tárcát, amelyet a nyakában viselt kis kulccsal nyitott ki. Ezt a tárcát mindig magával hordta.

Egy percig keresgélt benne, azután elővett egy lapot, amelyen több jegyzet állott, e jegyzeteket összevetette az asztalon hagyott adásvételi szerződéssel, és elmerült emlékeibe:

- Auteuil, rue de la Fontaine 28. Ez az - mondta. - De vajon milyen vallomásra számíthatok, olyanra, amelyet a babonás félelem, vagy olyanra, amelyet a valóságos rémület idéz elő? No, mindegy, egy órán belül mindent megtudok. Bertuccio! - kiáltott, egy görbe nyelű kis kalapáccsal egy csengőre ütve, amely élesen és hosszan szólt, mint valami tamtam. - Bertuccio!

A titkár megjelent a küszöbön.

- Bertuccio úr - mondta a gróf -, nem említette ön valamikor, hogy már utazgatott Franciaországban?

- Franciaország bizonyos részein, hogyne, eccellenza.

- Bizonyára ismeri Párizs környékét?

- Nem én, eccellenza, nem - válaszolta a titkár valami ideges remegéssel, amelyet Monte Cristo, aki jól ismerte az efféle izgalmakat, joggal tudott be Bertuccio nyugtalanságának.

- Milyen kár - jegyezte meg -, hogy sohasem járt Párizs környékén, mert én még ma este meg akarom nézni új birtokomat, és mivel ön is velem jön, bizonyára hasznos útbaigazítást adhatott volna.

- Auteuilbe? - kiáltott fel Bertuccio, és rézvörös arca csaknem ólomszínűre sápadt. - Hogy én Auteuilbe menjek?

- No, már ugyan mi csodálkoznivaló van azon, hogy kijön velem Auteuilbe, azt kérdem? Ha Auteuilben fogok lakni, önnek is ott kell majd élnie, hiszen a háznéphez tartozik.

Bertuccio lehajtotta a fejét gazdája parancsoló tekintete előtt, nem mozdult, és nem felelt semmit.

- Ejnye no, hát mi baja? Talán másodszor is csengessek kocsiért? - kérdezte Monte Cristo azon a hangon, amelyen XIV. Lajos tette valamikor híres kijelentését: “Csaknem várnom kellett!”

Bertuccio egy ugrással kint termett a kis szalonból az előszobában, és rekedtes hangon kiáltotta:

- Az eccellenza lovait!

Monte Cristo két-három levelet írt. Mire az utolsót lepecsételte, megjelent a titkár.

- Eccellenza, a kocsi előállott - jelentette.

- Rendben van! Fogja a kesztyűjét és kalapját - mondta Monte Cristo.

- Én is a gróf úrral megyek? - kiáltott fel Bertuccio.

- Természetesen, ki kell adnia utasításait, minthogy abban a házban szándékozom lakni.

Példátlan lett volna, hogy valaki ellenszegüljön a gróf rendelkezésének. A titkár is egyetlen ellenvetés nélkül követte gazdáját, aki kocsiba szállt, és intett neki, hogy kövesse. A titkár tisztelettudóan az elülső ülésen foglalt helyet.