12. Nyomozás
Villefort úr beváltotta Danglars-nénak és főleg önmagának adott ígéretét, hogy kikutatja, hogyan tudhatta meg Monte Cristo grófja az auteuili ház történetét.
Még aznap írt egy bizonyos Boville úrnak, aki valamikor a börtönök főfelügyelője volt, most a rendőrségnél viselt valami magasabb hivatalt. Tőle akart értesüléseket szerezni, Boville úr két napot kért, hogy legyen ideje a nyomozásra.
A két nap leteltével Villefort úr a következő értesítést kapta:
Azt az egyént, akit Monte Cristo grófjának neveznek, igen jól ismeri egy lord Wilmore nevű gazdag külföldi, akit olykor-olykor Párizsban lehet látni, és jelenleg is itt tartózkodik. Éppúgy ismeri Busoni abbé is, egy szicíliai lelkész, akit Keleten rendkívüli jótékonyságáról ismernek.
Villefort úr elrendelte, hogy a legsürgősebben szerezzék meg a két idegenről a lehető legpontosabb adatokat. Másnap estére a parancs eredményeképpen a következő jelentés érkezett:
Az abbé csak egyhónapi tartózkodásra jött Párizsba, a Saint-Sulpice mögött lakik egy kis egyemeletes házban. Két szoba van az emeleten, kettő a földszinten, ez az egész ház, s ő az egyetlen lakója.
Az alsó szobák egyike ebédlőnek szolgál, van benne egy diófa asztal, néhány szék és pohárszék, a másik fehérre festett burkolatú szalon, minden díszítés nélkül, sem szőnyeg, sem falióra nincs a szobában. Látható, hogy az abbé csak a legszükségesebb dolgokra szorítkozik.
Annyi bizonyos, hogy az abbé legszívesebben az emeleti szalonban tartózkodik. Ez a szoba telve van teológiai könyvekkel és pergamenre írott művekkel, s mint ahogy inasa mondja, egész hónapokon át elmerül ezeknek a tanulmányozásában. E szoba a valóságban inkább könyvtár, semmint szalon.
Ez az inas a látogatókat kis lesőablakon keresztül nézi meg, és ha a látogató ismeretlen előtte, vagy nincs ínyére, azt a választ adja, hogy az abbé úr nem tartózkodik Párizsban. Sokan be is érik ezzel, mivel jól tudják, hogy az abbé sokat utazik, és gyakran hosszú időt tölt úton.
De akár a lakásban tartózkodik, akár távol van, Párizsban van, vagy Kairóban, az abbé kivétel nélkül mindig adakozik, és a kis lesőablak tulajdonképpen arra való, hogy az inas azon keresztül osztogassa gazdája alamizsnáit.
A könyvtár mellett van a hálószoba. Az ágyon semmi függöny, sárga utrechti bársonyból készült pamlag, négy karosszék meg egy imazsámoly a szoba minden berendezése.
Lord Wilmore pedig a rue Fontaine-Saint-Georges-on lakik. Az a fajta angol turista, aki minden pénzét utazásra költi. Bútorozott lakást bérel, ahol naponta mindössze két-három órát tölt, és csak ritkán hál meg ott. Egyik furcsa bogara, hogy egyáltalában nem akar franciául beszélni, pedig, mint mondják, jól és hiba nélkül ír ezen a nyelven.
Másnap, hogy a királyi ügyész ezeket az értékes jelentéseket kézhez kapta, egy ember a rue Férou sarkán kiszállt kocsijából, megkopogtatott egy kis, olajzöldre festett ajtót, és Busoni abbé után érdeklődött.
- Az abbé úr még reggel elment - válaszolta az inas.
- Nem érhetem be ilyen válasszal - felelte a látogató -, mert olyan valaki küldött, akinek a számára mindenki otthon szokott lenni. Legyen olyan szíves, adja ezt át Busoni abbénak...
- Már mondtam, hogy nincs itthon - ismételte az inas.
- Hát majd ha hazajön, adja át neki a névjegyemet és ezt a lezárt levelet. Ma este nyolc órakor itthon lesz az abbé úr?
- Természetesen, uram, hacsak nem dolgozik, mert olyankor annyi, mintha nem volna itthon.
- Akkor hát ma este a megbeszélt időpontban visszajövök - folytatta a látogató. Ezzel eltávozott.
A mondott órában ugyanazon a kocsin valóban vissza is tért ugyanaz a férfi, csakhogy most nem a rue Férou sarkán, hanem a zöld ajtó előtt állt meg. Kopogott, az ajtó kinyílt, és ő belépett.
Az inas tisztelettudó viselkedéséből megértette, hogy levele elérte a kívánt hatást.
- Itthon van az abbé úr? - kérdezte.
- Itthon van, a könyvtárban dolgozik, de várja önt, uram - válaszolta az inas.
Az idegen felment az eléggé meredek lépcsőn, és egy asztalnál megpillantotta az abbét reverendában, és olyasféle csuklyában, amely a középkor vaskalapos tudósának koponyáját rejtette. Az asztalon elömlött a széles lámpaernyő alól kiáradó fény, míg a szoba többi része sötétben maradt.
- Busoni úrral van szerencsém beszélni? - kérdezte a látogató.
- Az vagyok, uram - felelte az abbé -, ön pedig az az úr, akit Boville úr, a régi börtönfőfelügyelő küldött a rendőrfőnök megbízásából?
- Igenis, uram.
- Ön is a párizsi rendőrség szolgálatában áll?
- Igenis, uram - válaszolta az idegen némi kis habozás után, és kissé el is pirult.
Az abbé megigazította nagy pápaszemét, amely nemcsak a szemét, hanem halántékát is eltakarta, majd visszaült az asztalhoz, és helyet mutatott a vendégnek is.
- Hallgatom, uram - mondta az abbé teljesen olaszos kiejtéssel.
- Megbízatásom - folytatta a látogató, és minden szavát erősen hangsúlyozta, mintha nehezére esnék kimondani őket - egészen bizalmas természetű, nemcsak magamra, hanem arra nézve is, akihez fordulok.
Az abbé meghajtotta magát.
- A rendőrfőnök úr olyan megbízhatónak tartja önt, abbé úr - folytatta az idegen -, hogy mint igazságügyi tisztviselő, öntől tudakozódik egy közbiztonságra vonatkozó körülmény iránt. Ezért küldött ki engem. Reméljük tehát, abbé úr, hogy sem baráti kötelék, sem emberbaráti szempontok nem gátolják önt abban, hogy feltárja a hatóságnak a színtiszta igazságot.
- Feltéve, hogy amit tudni akar, nem ütközik lelkiismeretembe, uram. Pap vagyok, és a gyónás titka például csak reám és Isten ítéletére tartozik, nem pedig az emberi igazságszolgáltatásra.
- Biztosíthatom, abbé úr - felelte az idegen -, a lelkiismerete nyugalmáért mi kezeskedünk.
E szavak után az abbé véletlenül lenyomta a lámpaernyő feléje eső részét, mire annak ellenkező oldala felemelkedett, s így a fény teljesen az idegen arcára esett, s így az övé árnyékban maradt.
- Bocsásson meg, abbé úr - mondta a rendőrfőnök megbízottja -, de ez a fény borzasztóan bántja a szememet.
Az abbé lejjebb húzta a zöld ernyőt.
- Na most tessék beszélni, uram, hallgatom.
- Éppen rá akartam térni. Ismeri ön Monte Cristo grófját?
- Gondolom: Zaccone úrról akar beszélni?
- Zaccone?... Tehát nem Monte Cristo a neve?
- Monte Cristo egy kis birtoknak vagy még inkább egy sziklának a neve, nem pedig családnév.
- Rendben van. Ne vitatkozzunk neveken, és mivel Monte Cristo úr meg Zaccone úr egy és ugyanaz az ember...
- Tökéletesen ugyanaz.
- Beszéljünk Zaccone úrról.
- Kérem.
- Azt kérdeztem, tetszik-e ismerni őt?
- Jól ismerem.
- Ki az voltaképpen?
- Egy gazdag máltai hajótulajdonos fia.
- Ennyit én is tudok, ezt beszélik róla. De tetszik tudni, a rendőrség nem éri be az efféle szóbeszéddel.
- Márpedig - folytatta az abbé nyájas mosollyal - ha ez a szóbeszéd a való igazat mondja, be kell vele érnie mindenkinek, még a rendőrfőnöknek is.
- Bizonyos ön abban, amit mond?
- Még hogy bizonyos vagyok-e?
- Vegye tekintetbe, uram, hogy nem a jóhiszeműségét vonom kétségbe. Csak azt kérdeztem: bizonyos-e benne.
- Nézze, én ismertem Zaccone urat, az apát.
- Igazán?
- Bizony. És mint gyermek sokat játszadoztam a fiával a hajóépítő telepen.
- Honnan van hát a grófi cím?
- Hiszen tudja, azt meg lehet vásárolni.
- Olaszországban?
- Mindenütt.
- Hát a hatalmas vagyona, amelyről annyi szó esik?...
- Hát hatalmasnak elég hatalmas - válaszolta az abbé.
- Ön jól ismeri, mit gondol, mekkora vagyonnal rendelkezik?
- Ó, megvan százötven-kétszázezer frank járadéka.
- Ez így lehetséges - jegyezte meg a látogató -, csakhogy három-négy millióról beszélnek ám!
- Kétszázezer frank járadék, az éppen négymillió tőkének felel meg, uram.
- De három-négy millió járadékról beszéltek!
- Ez már nem valószínű.
- És a szigetét, Monte Cristót ismeri?
- Már hogyne ismerném. Aki csak Palermóból, Nápolyból vagy Rómából a tengeren át jött Franciaországba, feltétlenül ismeri, mert útközben látnia és érintenie kellett.
- Mint mondják, gyönyörű hely.
- Egy szikla.
- S ugyan miért vett meg a gróf egy sziklát?
- Éppen azért, hogy gróf lehessen. Ha Olaszországban valaki gróf akar lenni, még mindig szüksége van egy grófságra.
- Bizonyára tetszett hallani Zaccone úr ifjúkori kalandjairól?
- Az apát gondolja?
- Nem, a fiút.
- Nohát, itt éppen bizonytalan vagyok, mert akkoriban elvesztettem szemem elől fiatal barátomat.
- Ő talán részt vett a hadjáratban?
- Azt hiszem, katonáskodott.
- Melyik fegyvernemnél?
- A tengerészetnél.
- Ön nem gyóntatóatyja?
- Nem vagyok az. Úgy hiszem, lutheránus.
- Lutheránus volna?
- Azt mondtam: úgy hiszem. Nem vagyok bizonyos benne. Egyébként azt hittem, Franciaországban vallásszabadság van.
- Úgy is van, és mi most nem is a hite, hanem a tettei után érdeklődünk. A rendőrfőnök úr nevében arra kérem, mondjon el róla mindent, amit csak tud.
- Nagyon jótékony embernek tartják. Szentatyánk, a pápa, a Krisztus-rend lovagjává tette, márpedig ezzel a keggyel inkább csak fejedelmeket szokott kitüntetni. E címet a kereszténységnek Keleten tett kiváló szolgálataiért adományozta neki. Öt vagy hat kitüntetése van, fejedelmeknek vagy államfőknek tett szolgálatai jutalmaképpen.
- Viseli is őket?
- Nem viseli, de büszke rájuk. Azt mondja, hogy többre becsüli az emberiség jótevőinek szóló jutalmakat, mint azokat a rendjeleket, amelyeket az emberiség pusztítóinak osztogatnak a háborúban.
- Tehát kvéker ez az ember?
- Úgy van, kvéker, csak nem visel karimás kalapot és gesztenyeszínű kabátot.
- Vannak barátai?
- Vannak, mivelhogy mindenki barátja, aki csak ismeri.
- De elvégre vannak csak ellenségei is?
- Egyetlen ellensége van.
- Hogy hívják?
- Lord Wilmore-nak.
- Hol tartózkodik ez a lord Wilmore?
- Jelenleg éppen Párizsban van.
- Tudna ő is felvilágosításokat adni?
- Igen pontos felvilágosításokat. Ugyanakkor volt Indiában, mikor Zaccone.
- Tetszik tudni, hogy hol lakik?
- Valahol a Chaussée d’Antinen. De bizony sem az utcát, sem a házszámot nem tudom.
- Ön nincs jó viszonyban ezzel az angollal?
- Én szeretem Zacconét, ő pedig gyűlöli. Emiatt elhidegültünk egymástól.
- Mondja, abbé úr, mit gondol, volt-e Monte Cristo valaha is Franciaországban, mielőtt Párizsba jött volna?
- Erre a legnagyobb határozottsággal felelhetek. Nem volt soha Franciaországban, uram, hiszen egy fél évvel ezelőtt hozzám fordult a szükséges felvilágosításokért. Mivel azonban én nem tudtam, mikor kerülök vissza Párizsba, Cavalcanti úrhoz utasítottam.
- Andreához?
- Nem, Bartolomeóhoz, az apához.
- Nagyon helyes, uram. Most már csak egyetlen kérdésem van, és kérem, hogy az emberiség és vallás becsülete nevében őszintén feleljen rá.
- Tessék, uram.
- Tudja-e ön, milyen célból vett házat Monte Cristo grófja Auteuilben?
- Hogyne tudnám, hiszen elmondta nekem.
- Tehát milyen célból?
- Elmebajosok számára akar ott kórházat létesíteni, olyasfélét, mint amilyet Pisani báró alapított Palermóban. Ismeri azt az elmekórházat?
- Hogyne, hírből ismerem, uram.
- Nagyszerű intézet.
Az abbé egy üdvözlő fejbólintással értésére adta az idegennek, hogy nem venné rossz néven, ha folytathatná félbeszakított munkáját.
A látogató, akár mert megértette az abbé óhaját, akár mert kérdéseivel végzett, felállt.
Az abbé kikísérte az ajtóig.
- Ön bőven osztogatja az alamizsnát - jegyezte meg a látogató -, és noha gazdagnak tartják, szeretnék valamit felajánlani a szegényei számára. Lesz szíves elfogadni adományomat?
- Köszönöm, uram, de a világon semmi másra nem vagyok féltékeny, csak arra, hogy adományaim valóban tőlem származzanak.
- De azért...
- Ez megmásíthatatlan elvem. De ha keresni kezd, talál is; fájdalom, minden gazdag ember útjába igen sok orvosolni való nyomorúság akad.
Az abbé utoljára köszönt, és kinyitotta az ajtót. Az idegen is meghajolt és távozott. A kocsi egyenesen Villefort úrhoz vitte.
Egy óra múlva a kocsi ismét elindult, és most a rue Fontaine-Saint-Georges felé vette útját. Az 5-ös számú ház előtt megállt. Ott lakott lord Wilmore.
Az idegen levélben kért találkozót lord Wilmore-tól, és a lord ezt a találkozót tíz órára határozta meg. A rendőrfőnök úr küldöttje már tíz perccel tíz óra előtt megérkezett, de azt a választ kapta, hogy lord Wilmore, aki maga volt a megtestesült pontosság, még nem tért haza, mire azonban az óra tizet üt, egészen biztosan megjelenik.
A látogató a szalonban várakozott. A szobában nem volt semmi különös. Olyan volt, mint a bútorozott fogadók szalonjai általában lenni szoktak.
A kandalló párkányán két modern sèvres-i váza, egy óra, amelyen éppen egy Ámor feszíti íját, és egy kétrészes tükör állott. E tükör mindkét oldalán egy-egy metszet: egyik a vezetőjére támaszkodó világtalan Homéroszt, a másik az alamizsnáért koldulgató Belizárt ábrázolta. A fal kárpitja merő szürke volt, a bútorokat feketével díszített piros vászonhuzat borította. Ilyen volt lord Wílmore szalonja. A szalont homályos üveggömbök világították meg, amelyek csak gyenge fényt szórtak szét. Ez a félhomály mintha egyenesen a rendőri kiküldött fáradt szeme megnyugtatását szolgálta volna.
Tízpercnyi várakozás után az óra tízet ütött: mikor az ötödik ütés hangzott, nyílt az ajtó, és megjelent lord Wilmore.
A lord inkább magas, mint alacsony termetű férfi volt. Ritkás, vörhenyes barkót viselt, bőre igen fehér, haja deresedő szőke volt. Különös angol ízléssel volt öltözve, vagyis aranygombos kék kabát volt rajta, tűzdelt, magas gallérral, mint amilyet 1821-ben viseltek. Öltözékét még fehér kásmír mellény és a kelleténél három hüvelykkel rövidebb nanking pantalló egészítette ki, amelyet azonban az azonos szövetből készült talpalló nem engedett felcsúszni a térdéig.
Alig lépett be, első szava ez volt:
- Azt tudja, uram, hogy nem beszélek franciául.
- Legalábbis annyit tudok, hogy nem szívesen beszél a nyelvünkön - válaszolt a rendőrfőnök úr küldöttje.
- Ön azonban beszélhet franciául - folytatta lord Wilmore - mert ha nem is beszélem, azért megértem a nyelvüket.
- Én pedig - válaszolta a látogató, és változtatott a nyelven - elég folyékonyan beszélek angolul, így hát ezen a nyelven társaloghatunk. Sose zavartassa magát, uram.
- Hao! - mormogta lord Wilmore azzal a hangsúlyozással, amely Nagy-Britannia fiait jellemzi.
A rendőrfőnök küldöttje átnyújtotta lord Wilmore-nak ajánlólevelét. A lord valódi angol egykedvűséggel olvasta át.
- Értem - mondta angolul, amint az olvasását befejezte -, igen jól megértem.
Akkor következtek a kérdések.
Csaknem ugyanazok a kérdések voltak, mint amelyeket Busoni abbéhoz intézett. De mivel lord Wilmore az ellensége volt Monte Cristo grófjának, nem köntörfalazott annyit, mint az abbé, és felvilágosításai sokkal hosszadalmasabbak is voltak. Elbeszélte Monte Cristo ifjúságát. Szerinte Monte Cristo már tízéves korában szolgálatba állott India valamelyik alkirályának, aki Anglia ellen harcolt. Lord Wilmore itt találkozott vele első ízben, amikor egymás ellen harcoltak. Ebben az ütközetben Zaccone fogságba esett. Angliába hurcolták, a hajóbörtönbe került, de onnan úszva megszökött. Akkor kezdett el utazgatni, akkor kezdődtek párbajai, szenvedélyei, majd a görög felkeléskor a görögök soraiba állt. Szolgálata idején egy ezüstbányát fedezett fel a thesszáliai hegyekben, de erről óvakodott bárkinek is említést tenni. Navarin után, mikor a görög kormány egészen megszilárdult, Ottó királytól engedélyt kért a bánya kiaknázására. Ezt az engedélyt meg is kapta. Innen származik óriási vagyona, amely lord Wilmore szerint egy- vagy kétmillió jövedelmet hozott. Ez a vagyon azonban azonnal kiapad, amikor maga a bánya kimerül.
- Arról tetszik tudni valamit - kérdezte a látogató -, hogy a gróf miért jött Franciaországba?
- Vasúti spekulációkba akar kezdeni - mondta lord Wilmore -, és mivel ügyes kémikus és nem kevésbé tehetséges fizikus, valami újfajta telegráfot talált fel, amelyet értékesíteni akar.
- Körülbelül mennyit költhet évenként? - kérdezte a rendőrfőnök úr küldöttje.
- Legfeljebb öt-hatszázezer frankot - jelentette ki lord Wilmore. - Nagyon fösvény.
Nyilvánvaló volt, hogy az angolból a gyűlölet hangja szólt, és hogy mivel mást nem tud a grófnak szemére vetni, legalább fösvénységét emlegette fel.
- Tud valamit az auteuili házáról?
- Hogyne tudnék.
- Mit tud róla?
- Úgy érti, hogy milyen célból vette meg?
- Úgy.
- Hát, kérem, a gróf szeret spekulálni, és egyszer majd egészen bizonyosan a sok utópisztikus kísérletezésbe fog belebukni. Azt állítja, hogy Auteuilben, a megvett ház közelében, valami olyan ásványvízforrás fakad, amely versenyre kelhet a Bagnères-de-Luchon-i meg a cauteretsi ásványvizekkel. Afféle Bad-haus-t szeretne csinálni, ahogy a németek nevezik. Már kétszer-háromszor is felásatta az egész kertet, hogy rábukkanjon a nevezetes forrásra, de minthogy nem akadt rá, majd meg tetszik látni, hamarosan megveszi a szomszédságában levő házakat is. Mivel meglehetősen haragszom rá, remélem, hogy vasútjába, villamos telegráfjába vagy forráskutatásába tönkre fog menni. Szemmel tartom, hogy annál jobban élvezhessem bukását, aminek előbb-utóbb be kell következnie.
- És miért haragszik úgy rá? - kérdezte a látogató.
- Azért haragszom rá, mert mikor Angliában járt, elcsábította egyik barátom feleségét - válaszolta lord Wilmore.
- De ha már annyira haragszik rá, miért nem igyekszik bosszút állni rajta?
- Már három ízben megverekedtem a gróffal - mondta az angol. - Először pisztolyra, másodszor kardra, harmadszor pedig tőrre.
- És mi volt a párbajok eredménye?
- Első alkalommal a karomat törte el, másodszorra a tüdőmet döfte keresztül, harmadik esetben pedig ezt a sebhelyet kaptam tőle. - Az angol félrehajtotta inge gallérját, amely a füléig ért, és egy sebhelyet mutatott, amelynek élénk pirossága arról tanúskodott, hogy a sebhely még újkeletű.
- Érthető, hogy nagyon haragszom rá - ismételte az angol -, és bizonyosra veszem, hogy az én kezemtől fog meghalni.
- De úgy látom, nem jó utat választott rá, hogy megölje - jegyezte meg a rendőrfőnök küldöttje.
- Hao! - mondta az angol. - Naponta lövök célba, és másodnaponként Grisier tart nekem vívóleckét a lakásomon.
Ez volt minden, amire a látogató kíváncsisága kiterjedt, vagy inkább úgy látszott, hogy az angol sem tud többet. A megbízott tehát felállt, és elbúcsúzott lord Wilmore-tól, aki angolos merevséggel és udvariassággal viszonozta üdvözlését. A látogató ezután eltávozott.
Mikor lord Wilmore hallotta, hogy a kapu becsukódott, bement hálószobájába, ahol egy pillanat múlva lekerült róla a szőke haj, a vörhenyes barkó, a hamis állkapocs és sebhely, hogy helyet adjon Monte Cristo grófja fekete hajának, sápadt arcának és gyöngy fogsorának.
Az is igaz, hogy Villefort úr lakásába nem a rendőrfőnök küldöttje, hanem maga Villefort úr tért haza.
A királyi ügyészt kissé megnyugtatta ez a két látogatás, noha nem tudott meg semmi különöset, de nyugtalanító mozzanatot sem észlelt. Mindennek eredményeképpen az auteuili ebéd óta ezen az éjszakán most első ízben aludt valamennyire nyugodtan.