11. Haydée

Még emlékezetünkben van, kik voltak Monte Cristo grófnak új, vagy inkább régi ismerősei, akik a rue Meslayn laktak: Maximilien, Julie és Emmanuel.

Ennek a látogatásnak s az ott reá váró néhány boldog percnek a reménye örömmel töltötte el, mert paradicsomi verőfénynek érezte a pokol után, amelyet önként vállalt, és attól a perctől kezdve, hogy Villefort eltűnt a szeme elől, a gróf arcára ez a reménység olyan jóleső derűt varázsolt, hogy Ali, aki a csengő szavára futott be, látva gazdája arcán a ritkán fellelhető jókedvet, szinte lábujjhegyen és lélegzetét visszafojtva vonult vissza, mint aki nem akarja elriasztani a kellemes gondolatokat, amelyeket gazdája körül látott röpködni.

Dél volt. A gróf egy órát szánt rá, hogy felmenjen Haydée-hoz. Mintha az öröm nem tudott volna hirtelen behatolni e régóta megtört lélekbe, és mintha fel kellett volna készülnie a kedves izgalmakra, mint ahogy más lelkeknek a bántó izgalmakra kell felkészülniük.

Az ifjú görög lány, mint mondottuk, a gróf lakosztályától teljesen elkülönített lakrészben élt. Ez a lakosztály egészen keleties módra volt berendezve, vagyis a padlót vastag török szőnyeg borította, a falak mentén brokátszövetek függtek, és minden szobában széles pamlag futott körös-körül, egész halom párnával, amelyeket ide-oda rakott, aki éppen használta.

Haydée-nak három francia és egy görög komornája volt. A három francia nő az első szobában tartózkodott, készen állva arra, hogy a kis aranycsengő szavára beszaladjon, és engedelmeskedjék a görög komorna parancsainak. Ez eléggé tudott franciául ahhoz, hogy tolmácsolja úrnője akaratát a három komornának, akiknek Monte Cristo a lelkükre kötötte, hogy Haydée-t olyan tiszteletben tartsák, mint egy királynőt.

Maga a fiatal görög lány lakosztálya legtávolabb eső szobájában tartózkodott, egy kerek budoárban, amely csak felülről kapta a fényt, és amelybe a napsugár csak rózsaszínű üvegtáblákon át szűrődött be. A leány a földre vetett, ezüsttel hímzett kék selyempárnákon hevert, félig a pamlagnak támasz­kodott, jobb karját lágyan a feje fölé tartotta, míg baljával egy korallszopókát szorított az ajkához. Ez a szopóka egy nargilé hajlékony csövében folytatódott, amely a füstöt csak benzoé-vízzel illatosítva engedte át a szájához. A gyenge szívás következtében a füstnek ezen az illatos vízen kellett áthatolnia.

Ez a testtartás, amely egy keleti nő számára egészen természetes volt, a francia nő szemében talán kissé tettetett kacérságnak tűnt volna fel.

Öltözéke epiruszi nőre vallott: rózsaszínű virággal hímzett fehér selyembugyogót viselt, s ez szabadon hagyott két kis gyermeklábat, amelyről, ha nem játszadoztak volna két kis arany- és gyöngyhímzéses, felhajló orrú szandállal, azt hitte volna az ember, hogy pároszi márványból faragták, hosszú, kék és fehér csíkos, hasított ujjú zubbonyka volt rajta, ezüstös gomblyukakkal, gyöngy gombokkal, végül pedig kis derék, amelynek szív alakú kivágása szabadon hagyta a nyakát, melle felső részét, és a keble alatt három gyémántgombbal záródott. A derék alja és a bugyogó felső része élénk színű, hosszú selyemrojtos övbe veszett, amelyet a mi elegáns párizsi nőink is megirigyelnének.

Fején félrecsapott, gyönggyel hímzett arany sapkát viselt, és a sapka alatt, amerre hajolt, gyönyörű bíborpiros élő rózsa pompázott a szinte kékesen játszó fekete hajfürtök között. Arca a görög típus tökéletes szépségében virult: bársonyos, nagy fekete szem, egyenes orr, korallpiros ajak és gyöngy fogsor. És mindezt a kedves bájt betetőzte az ifjúság pompája és illata. Haydée tizenkilenc-húsz esztendős lehetett.

Monte Cristo a görög komornát szólította, és megkérdeztette Haydée-tól, megengedi-e, hogy bemenjen hozzá.

Haydée felelet helyett intett a komornának, hogy vonja félre a függönyt az ajtó elől, amelynek négyszögű nyílása keretbe foglalta a fekvő fiatal leányt, mint valami bájos festményt. Monte Cristo belépett.

Haydée felkönyökölt bal karjára, és ugyanakkor kezét nyújtotta a grófnak, akit mosolyogva fogadott.

- Miért kérdezteted meg tőlem, hogy bejöhetsz-e hozzám? - kérdezte Spárta és Athén leányainak zengzetes nyelvén. - Nem vagy-e már az én uram, és én nem vagyok-e már a te rabszolganőd?

Most Monte Cristo mosolygott.

- Haydée - mondta -, ön tudja…

- Miért nem tegezel, mint ahogy szoktál? - szakította félbe a fiatal lány. - Valami hibát követtem el? Akkor büntess meg, de ne mondd, hogy ön.

- Haydée - kezdte ismét a gróf -, tudod, hogy Franciaországban vagyunk, és így természetesen teljes szabadságod van.

- Szabadságom? És mit kezdjek vele? - kérdezte a fiatal lány.

- Szabadságodban áll, hogy elhagyj engem.

- Téged elhagyjalak!... Ugyan miért hagynálak el?

- Nem tudhatom... társaságba fogunk járni.

- Nem vagyok kíváncsi senkire sem.

- És ha a csinos fiatal férfiak között, akikkel majd találkozol, találsz egyet, aki megtetszik neked, én nem lennék olyan igaztalan...

- Sohasem láttam nálad szebb férfiakat, és sohasem szerettem senkit apámon és rajtad kívül.

- Szegény gyermek - jegyezte meg Monte Cristo -, hiszen alig is beszéltél mással, mint apáddal és velem.

- Hát ugyan mire való is lenne másokkal beszélnem? Apám úgy nevezett: boldogságom, te azt mondod: szerelmem, és mindketten gyermekem-nek hívtatok.

- Emlékszel még apádra, Haydée?

A fiatal lány mosolygott.

- Itt van ő, meg itt van - mondta, kezét előbb szemére, azután szívére téve.

- Hát én hol vagyok? - kérdezte mosolyogva Monte Cristo.

- Te? - felelte. - Te mindenütt ott vagy.

Monte Cristo megfogta Haydée kezét, hogy megcsókolja. Az ártatlan gyermek azonban visszahúzta kezét, és homlokát nyújtotta csókra.

- Most pedig, Haydée - mondta a gróf -, tudod, hogy szabad vagy, úrnő vagy, királynő vagy. Megtarthatod ruháidat, vagy felcserélheted őket tetszésed szerint. Itt maradsz, ha itt akarsz maradni, de amikor távozni akarsz, akkor elmégy. Állandóan rendelkezésedre áll egy fogat. Ali és Myrto mindenhová elkísérnek, és parancsaidra várnak. Csak egyet kérek tőled.

- Mondd meg, mi az?

- Őrizd meg születésed titkát, múltadról egyetlen szót se beszélj senkinek. Sohase nevezd meg nagy hírű atyádat vagy szegény anyádat.

- Már megmondtam neked, uram, senkit sem akarok látni.

- Hallgass ide, Haydée. Könnyen lehet, hogy ez a keleties visszavonultság Párizsban lehetetlenné válik. Ismerd meg ezt az országot is, mint ahogy Rómában, Firenzében, Milánóban és Madridban tetted. Ez mindenképpen hasznodra válik majd, akár itt élsz továbbra is, akár visszatérsz Keletre.

A fiatal lány a grófra emelte nagy, könnyes szemét, s így felelt:

- Vagyis, hogy visszatérünk Keletre, így gondoltad, uram, ugye?

- Így, gyermekem - válaszolta Monte Cristo. - Jól tudod, hogy sohasem hagylak el. Nem a fa hagyja el a virágot, hanem a virág válik le a fáról.

- Én nem hagylak el soha, uram - jelentette ki Haydée -, mert bizonyos vagyok benne, hogy nem tudnék nélküled élni.

- Szegény gyermek! Én tíz év múlva öregember leszek, te pedig tíz év múlva is fiatal leszel.

- Apámnak hosszú fehér szakálla volt, de azért szerettem. Apám hatvanesztendős volt, és én szebbnek hittem, mint akármelyik fiatalembert, akit csak valaha láttam.

- De mondd csak, mit gondolsz, meg tudod szokni ezt a helyet?

- Látni foglak téged?

- Mindennap.

- Hát akkor hogy kérdezhetsz ilyet, uram?

- Tartok tőle, hogy majd unatkozol.

- Dehogy, uram, hiszen reggel arra gondolok, hogy bejössz majd hozzám, és este vissza fogok rá emlékezni, hogy itt voltál. Egyébként, amikor egyedül vagyok, sok magasztos emlék foglalkoztat, hatalmas képeket, széles határokat látok, mögöttük a Pindoszt és az Olümposzt. Azonkívül a szívemben három olyan érzés van, amely sohasem hagy unatkozni: a szomorúság, a szeretet és a hála.

- Méltó leánya vagy Epirusznak, Haydée, kecses és költői. Meglátszik rajtad, hogy az istennők családjából származol, amely a te hazádban született. Légy hát nyugodt, gyermekem. Azon leszek, hogy ifjúságod kárt ne szenvedjen, mert ha te engem atyádként szeretsz, én úgy szeretlek, mintha édesgyermekem volnál.

- Tévedsz, uram. Apámat nem úgy szerettem, mint téged. Irántad táplált szeretetem másfajta érzés. Apám meghalt, de én nem haltam meg. Ha ellenben te meghalnál, meghalnék én is.

A gróf a mélységes gyöngédség mosolyával nyújtott kezet a fiatal lánynak. A lány, szokása szerint, ajkával illette a kezet.

A gróf pedig, ilyen módon felkészülve a Morrellel és családjával való találkozásra, eltávozott, miközben Pindarosznak e versét mormogta:

“Az ifjúság virág, szerelem a gyümölcse... Boldog az a szüretelő, aki úgy szakíthatja le, hogy a szeme láttára érett meg lassacskán.”

A hintó Monte Cristo utasítása szerint készen állott. A gróf felszállt, és a kocsi, mint mindig, most is vágtatva robogott el.