10. A kihívás

- Ekkor - folytatta Beauchamp - felhasználtam a csendet és a terem sötétségét, hogy észrevétlenül kisurranjak. Az az ajtónálló, aki nemrég bevezetett a terembe, az ajtóban várt reám. Végigvezetett a folyosókon egészen egy kis ajtóig, amely a rue Vaugirard-ra nyílik. Megtört szívvel, de mégis elragadtatva jöttem ki onnan, bocsásson meg ezért a kifejezésért, Albert: a szívem ön miatt fájt, elragadtatásomat pedig az apjáért bosszút álló fiatal lány nemes viselkedése okozta. Igen, esküszöm, Albert, akárhonnan jött is ez a leleplezés, azt állítom, lehet, hogy ellenségtől jött, de akkor ez az ellenség a Gondviselés küldötte volt.

Albert két kezébe szorította a fejét, azután szégyentől égő és könnyben ázó arcát felemelte, és megragadta Beauchamp karját.

- Barátom - mondta -, az életemnek vége, és nem mondhatom, mint ön, hogy ezt a csapást a Gondviselés mérte rám, hanem azt, hogy fel kell kutatnom azt az embert, aki üldöz. Azután, ha már megtudom, ki az, megölöm, vagy ő öl meg engem. Számítok barátságára, hogy segítségemre lesz, Beauchamp, ha ugyan a megvetés nem ölte meg szívében ezt az érzést.

- A megvetés, barátom? De hát mi köze önnek ehhez a szerencsétlenséghez? Semmi, hála istennek! Már nem élünk abban a korban, amikor egy igazságtalan balítélet a fiút tette felelőssé az apa tetteiért. Tekintsen csak vissza az életére, Albert. Rövidke élet áll még ön mögött, az igaz, de szebb hajnalhasadást el sem lehet képzelni, mint az öné! Nem, Albert; ön fiatal és gazdag, higgyen nekem, hagyja el Franciaországot. Ebben a nyugtalan életű és változó Babilonban hamar felejtenek mindent. Három-négy év múlva visszajön, akkorára már nőül vett valami orosz hercegkisasszonyt, és senkinek sem fog eszébe jutni, hogy mi történt tegnap, még kevésbé, hogy mi történt tizenhat esztendővel ezelőtt.

- Köszönöm kedves jó Beauchamp, köszönöm, hogy annyi jóindulattal mondta mindezt, de ez így lehetetlen. Elmondtam már a kívánságomat, és most, ha kell, a “kívánom” szó helyett azt mondom: “akarom”. Megértheti, hogy én, akit olyan közelről érint ez az ügy, más szemszögből nézem az egészet, mint ön. Amit ön úgy lát, hogy mennyei forrásból származik, azt én kevésbé tiszta eredetűnek vélem. Bevallom, úgy látom, a Gondviselés igen távol van az egésztől, és ez nagyon helyénvaló is, mert a mennyei jutalmazás és büntetés láthatatlan és meg nem fogható küldötte helyett kézzelfogható és látható emberre fogok találni, akin, esküszöm, megbosszulom a sok kínt, amelyet egy hónap óta végigszenvedtem. És most megismétlem, Beauchamp, vissza akarok térni az emberek közé, és ha ön még valóban barátom, mint ahogy állítja, legyen segítségemre, hogy rátaláljak az apámat sújtó kézre.

- Nem bánom! - válaszolta Beauchamp. - És ha ragaszkodik hozzá, hogy földi szemmel nézzem a dolgot, arra is hajlandó vagyok. Ha mindenáron fel akarja kutatni, ki az ellensége, segítségére leszek benne. És meg is fogom találni, hiszen ebben a hajszában az én becsületem csaknem annyira kockára van téve, mint az öné.

- Nohát akkor, Beauchamp, azonnal, máris kezdjük meg a nyomozást. Minden elvesztegetett perc egy örökkévalóság a számomra. A feljelentő még büntetlenül él, joggal remélheti, hogy nem is éri el a büntetés. De becsületemre mondom, ha ezt reméli, keservesen csalódik!

- Hallgasson hát ide, Morcerf.

- Beauchamp, úgy látom, ön sejt már valamit. Hadd halljam, talán az életemet menti meg vele!

- Nem mondom, hogy bizonyos nyomon vagyok, Albert, de már ez is fény az éjszakában: ha ezt a fényt követjük, talán célhoz érünk.

- Mondja hát! Láthatja, hogy égek a türelmetlenségtől!

- Elmondom hát azt, amit Janinából hazatérve nem akartam elbeszélni önnek.

- Beszéljen.

- Janinában tehát a következő történt, Albert: természetesen a város legelső bankjához fordultam felvilágosításért. Még ki sem ejtettem az ön apja nevét, csak éppen megemlítettem az ügyet, a bankár már így szólt:

- Ó, most már tudom, mi hozta önt ide.

- Hogy lehet az?

- Mert alig két héttel ezelőtt ugyanebben az ügyben fordultak hozzám.

- Kicsoda?

- Egy párizsi bankár, akivel összeköttetésben állok.

- Hogy hívják azt a bankárt?

- Danglars-nak.

- Ő az! - kiáltott fel Albert. - Csakugyan ő üldözi szegény apámat irigykedéseivel már hosszú ideje. Ő, az állítólagos népbarát, nem tudja megbocsátani Morcerf grófnak, hogy Franciaország pairje lett. Ott van az a minden igaz ok nélkül meghiúsított házasság is. Igen, persze, ő az.

- Kérdezősködnie kell, Albert (de nehogy elhamarkodja a dolgot!), tudakozódjék, mondom, és ha igaz a dolog...

- Igen, igen! Ha igaz a dolog - kiáltott fel a fiatalember -, akkor bizony megfizet minden szenvedé­semért!

- Legyen óvatos, Morcerf, ez már idős ember.

- Éppúgy tekintettel leszek a korára, mint ahogy ő tekintettel volt családom becsületére. Ha valamiért haragudott az apámra, miért nem nyíltan szállt szembe vele? Nem, szemtől szembe nem mer kiállni!

- Albert, nem ítélem el önt, csak vissza akarom tartani kissé. Albert, óvatosan kezdjen hozzá.

- Ne féljen, egyébként ön is velem lesz. Beauchamp, az ünnepélyes ügyeket mindig tanú jelenlétében kell elintézni. Mielőtt lenyugszik a nap, ha valóban Danglars a bűnös, akkor vagy ő fejezi be életét, vagy én halok meg. De már a becsületemnek szép temetést akarok rendezni, Beauchamp.

- Az ilyen elhatározásokat azonnal véghez kell ám vinni, Albert. Danglars urat akarja felkeresni? Akkor máris induljunk.

Azonnal bérkocsit hozattak. Amint a bankár palotájához értek, megpillantották a kapu előtt Andrea Cavalcanti úr kocsiját és inasát.

- No lám csak! - jegyezte meg Albert sötéten. - Ez pompás. Ha Danglars úr nem akarna megverekedni velem, akkor megölöm a vejét. Egy Cavalcanti csak megverekszik velem!

A fiatalembert bejelentették a bankárnak, aki jól tudta, mi történt előtte való este, és nem akarta fogadni. De már késő volt, Albert követte a komornyikot, hallotta a kiadott parancsot, belökte az ajtót, és Beauchamp kíséretében behatolt a bankár dolgozószobájába.

- Mi az, uram - kiáltott Danglars -, nem áll talán jogomban azt fogadni otthonomban, akit akarok? Úgy látom, alaposan megfeledkezett magáról.

- Nem én, uram - felelte Albert hidegen. - Vannak bizonyos körülmények, és most ez áll fenn, amikor az ember köteles otthon lenni, legalábbis bizonyos személyek részére, hacsak nem akar gyávának feltűnni.

- Mit akar hát tőlem, uram?

- Azt akarom - válaszolta Morcerf közelebb lépve, és ügyet se vetett Cavalcantira, aki a kandallónak támaszkodott -, azt akarom, hogy találkozzunk egy félreeső sarokban, ahol tíz percen át nem zavar senki bennünket. Egyebet nem kérek, csak egy zugot, ahol kettőnk közül az egyik ott marad a falevelek alatt.

Danglars elsápadt, Cavalcanti megmozdult. Albert a fiatalember felé fordult.

- Ó, istenem - mondta -, hát jöjjön ön is, ha akarja, gróf úr, ez jogában áll, hiszen ön úgyszólván már a családhoz tartozik, és ilyenfajta találkát annyi embernek adok, ahány csak hajlandó elfogadni.

Cavalcanti kissé bárgyún bámult Danglars-ra, aki nagy nehezen felállt, és a két fiatalember közé lépett. Albert-nek Andrea ellen intézett támadása más mederbe terelte gondolatait, és abban remény­kedett, hogy Albert látogatása mögött egyéb ok húzódik meg, mint amire előbb gondolt.

- Nézze, uram - mondta Danglars -, ha bele akar kötni ebbe az úrba, amiért ön fölé helyeztem, kijelentem, hogy a királyi ügyész elé viszem a dolgot.

- Téved, uram - mondta Morcerf sötét mosollyal -, eszem ágában sincs házasságról beszélni, és csak azért fordultam Cavalcanti úrhoz, mert egy pillanatig úgy rémlett, mintha bele akart volna avatkozni a kettőnk vitájába. Egyebekben pedig önnek igaza van - tette hozzá -, én ma mindenkibe belé akarok kötni. De legyen nyugodt, Danglars úr, öné az elsőség.

- Uram - válaszolta Danglars sápadtan a haragtól és a félelemtől -, figyelmeztetem, hogy amikor veszett kutya kerül az utamba, akkor megölöm, és semmi lelkifurdalásom sincs miatta, hiszen a társadalomnak tettem vele szolgálatot. Ha ön megdühödött, és meg akar marni, figyelmeztetem, hogy könyörtelenül megölöm. Nohát! Én tehetek az apja becstelenségéről?

- Te tehetsz, nyomorult! - kiáltott Morcerf. - A te hibád!

Danglars hátrált egy lépést.

- Az én hibám? - mondta. - Megbolondult? Hát tudtam én egyáltalában erről a görög dologról? Én? Utaztam én azokban az országokban? Talán én tanácsoltam az apjának, hogy szolgáltassa ki a janinai várat? Hogy elárulja...

- Csend legyen! - hallatszott Albert tompa hangja. - Nem közvetlenül idézte ön elő ezt a szerencsétlen­séget, de a botrányt képmutató módon mégiscsak ön okozta.

- Én?

- Igenis ön! Honnan származik az egész leleplezés?

- Úgy hiszem, az újság megírta: Janinából, a kutyafáját!

- És ki írt Janinába?

- Janinába?

- Igen. Ki írt oda, és ki kért felvilágosítást az apámról?

- Azt hiszem, bárki írhat Janinába.

- Mégiscsak egyvalaki írt.

- Egyvalaki?

- Igen! Mégpedig ön!

- Kétségtelen, hogy írtam. Azt hiszem, hogy ha valaki férjhez adja a lányát, joga van tudakozódni az illető fiatalember családja felől. Ez nemcsak joga, hanem kötelessége is.

- Mikor ön írt oda, uram - jelentette ki Albert -, akkor már bizonyos volt a válasz felől.

- Én? Esküszöm, hogy soha az életben eszembe sem jutott volna, hogy Janinába írjak! - kiáltott fel Danglars őszinte határozottsággal, amire talán nem is annyira félelme ösztönözte, mint inkább az, hogy megesett a szíve a szerencsétlen fiatalemberen. - Hát tudtam én egyáltalán Ali pasa katasztrófá­járól?

- Akkor hát rávette valaki, hogy írjon?

- Természetesen.

- Sarkallták rá?

- Igen.

- Ugyan ki?... Mondja hát meg!...

- A mindenségit! Nagyon egyszerű az egész. Beszéltem az ön apjának a múltjáról, kifejtettem, hogy vagyonának eredete még mindig igen homályos. Az illető azt kérdezte tőlem, hogy hol szerezte hát Morcerf ezt a vagyont. “Görögországban” - feleltem. Ő erre azt mondta: “Nohát, akkor írjon Janinába.”

- És ki adta ezt a tanácsot önnek?

- Ej, hát Monte Cristo grófja, az ön barátja!

- Monte Cristo grófja tanácsolta, hogy írjon Janinába?

- Úgy van, és én írtam is. Akarja látni a levelezésemet? Szívesen megmutatom.

Albert és Beauchamp összenéztek.

- Uram - mondta kisvártatva Beauchamp, aki ez ideig meg se szólalt -, ezek szerint ön a grófot vádolja, aki nem tartózkodik Párizsban, és ebben a pillanatban nem is igazolhatja magát.

- Nem vádolok én senkit, uram - jelentette ki Danglars - csak elmondtam az egészet, ahogy van, és szívesen elismétlem Monte Cristo grófja előtt is, amit az imént mondtam.

- Azt is tudja a gróf, hogy ön milyen választ kapott?

- Megmutattam neki.

- Tudta a gróf, hogy apám keresztneve Fernand és családi neve Mondego volt?

- Hogyne, ezt én már régen megmondtam neki, és én csak azt cselekedtem, amit bárki megtett volna a helyemben, sőt talán annyit sem. Mikor egy nappal később Monte Cristo úr unszolására Morcerf gróf eljött hozzám, hogy hivatalosan megkérje a leányomat, mint ahogy ez szokás, ha az ember végére akar járni valaminek, elutasítottam, elutasítottam teljes határozottsággal, az igaz, de minden magyarázat és hűhó nélkül. De minek is csaptam volna hűhót? Mi közöm nekem Morcerf úr becsületéhez vagy gyalázatához? Ettől se nem estek, se nem emelkedtek a részvények.

Albert érezte, hogy a vér a fejébe szalad. Semmi kétség. Danglars aljas módon ugyan, de annak az embernek a biztonságával védekezik, aki, ha nem is a teljes igazat, de legalább egy részét megmondja. Igaz, hogy nem lelkiismeretességből, hanem inkább félelemből. Egyébként mit akart Morcerf. Nem az volt most fontos neki, hogy Danglars-e a bűnös vagy Monte Cristo, az volt a fő, hogy legyen valaki, akit felelősségre vonhat a könnyebb vagy súlyosabb sértés miatt, legyen valaki, aki megverekszik vele, márpedig nyilvánvalónak látszott, hogy Danglars erre nem kapható.

Azután egyszerre csak felmerült emlékezetében sok elfeledett vagy figyelemre nem méltatott mozzanat. Monte Cristo mindent tudott, hiszen ő vette meg Ali pasa leányát, és mindennek ellenére mégis azt tanácsolta Danglars-nak, hogy írjon Janinába. Mikor már tudta a választ, beleegyezett, hogy teljesítse Albert kívánságát, és bemutatta Haydée-nak. Mikor a lány előtt állt, akkor a gróf a társalgás fonalát ügyesen Ali halálára vezette, nem ellenezte, hogy Haydée mindent elbeszéljen (kétségtelen azonban, hogy újgörögül utasította a lányt, hogy Morcerf-nek nem szabad ráismernie apjára). Egyébként nem kérte-e fel őt, Morcerf-t, hogy ne ejtse ki apja nevét Haydée előtt? Végül elvitte őt Normandiába abban a pillanatban, amikor tudta, hogy a botránynak ki kell törnie. Semmi kétség, mindez számítás volt, és bizonyos, hogy Monte Cristo egy követ fúj Morcerf gróf ellenségeivel.

Albert egy sarokba vonta Beauchamp-t, és elmondta neki gondolatait.

- Igaza van - jelentette ki Beauchamp. - Mindabban, ami itt történt, Danglars úr csak hitvány eszköz volt, s önnek Monte Cristo úrtól kell magyarázatot kérnie.

Albert hátrafordult.

- Uram - mondta Danglars-nak -, érthető, ugye, hogy most még nem búcsúzom el öntől véglegesen. De tudnom kell, helytállók-e a vádjai, és erről előbb Monte Cristo grófjával kell beszélnem.

Üdvözölte a bankárt, és Beauchamp-mal együtt távozott. Cavalcantit még csak észre sem vette.

Danglars kikísérte őket az ajtóig, és ismét biztosította Albert-t, hogy neki Morcerf gróf ellen semmi személyes gyűlöletre nincs oka.