2. Monte Cristo szigete

Néha a nem remélt boldogság bekopogtat azoknál, akikkel a sors régóta mostohán bánt. Dantèsnél is így történt: egyszerű és természetes módon közeledett céljához, hogy semmi gyanút sem keltve partra szálljon a szigeten. Ettől a régen várt utazástól már csak egy éjszaka választotta el.

Ez volt Dantès életének egyik leglázasabb éjszakája. Ezen az éjszakán megfordult agyában minden jó és rossz lehetőség. Ha behunyta a szemét, a falon látta Spada bíboros lángoló betűkkel írott levelét, ha elaludt egy pillanatra, agyát a legesztelenebb álmok gyötörték. Smaragdokkal kirakott, rubintos falú, gyémánt cseppkővel ékes barlangokba szállt le. A gyöngyök cseppenként hulltak, mint a föld alatti vízcseppek. Edmond bámulva, elragadtatva töltötte meg zsebeit drágakövekkel. Azután ismét feljött a napvilágra, mire a drágakövek egyszerű kavicsokká váltak. Erre vissza akart térni a csodálatos barlangokba, de éppen csak megpillantotta őket, mert az út véget nem érő csigavonalba csavarodott, és a bejárat ismét láthatatlanná lett. Hasztalanul kereste fáradt emlékezetében azt a bűvös és titokzatos szót, amely az arab halász számára megnyitotta Ali Baba ragyogó barlangjait. Minden hiábavaló volt. Az eltűnt kincs visszakerült a föld szellemeinek tulajdonába, pedig egy perccel előbb még azt remélte, hogy elragadhatja tőlük.

Csaknem olyan lázasan telt el a nappal is, mint az éjszaka, de a nappal segítségül hozta a képzeletnek a logikát, és Dantès most már megállapodhatott annál a tervnél, amelyet mindaddig csak bizonytalanul forgatott agyában.

Leszállt az este, és ezzel eljött az utazás előkészületeinek ideje is. Dantès a készülődéssel nagyszerűen leplezte izgatottságát. Lassanként olyan tekintélyre tett szert társai között, hogy úgy parancsolhatott, mintha ő volna a hajó gazdája. És mivel parancsai mindig világosak, pontosak és könnyen végrehajthatók voltak, társai nemcsak gyorsan, hanem örömmel is engedelmeskedtek.

Az öreg tengerész engedte, hogy hadd rendelkezzék. Ő maga is jól látta, hogy Dantès nemcsak a többi matróznál, hanem nála is különb. Természetes utódját látta a fiatalemberben, és csak azt sajnálta, hogy nincs leánya, s így a házasság révén nem láncolhatja magához Elmond-t.

Esti hét órára minden készen állt. Hét óra tíz perckor megkerülték a világítótornyot, éppen abban a pillanatban, amikor kigyulladt a fény.

A tenger nyugodt volt, hűvös délkeleti szél fújt. A hajó tiszta kék ég alatt indult neki útjának. Isten is meggyújtotta körös-körül a világítótornyait, amelyek mindegyike egy-egy külön világ. Dantès azt mondta, hogy mindenki lefekhet aludni, majd ő ellátja a kormányos tisztét.

Erre mindenki nyugodtan aludni tért.

Ez már több ízben megtörtént. Dantès, aki a magányból visszakerült az emberek közé, időről időre úgy érezte, hogy feltétlenül szüksége van egyedüllétre. És van-e hatalmasabb és poétikusabb magány, mint azé a hajóé, amely egymagában siklik a tengeren az éjszaka sötétjében, a végtelenség csendjében, az Úr tekintete alatt?

Ezúttal a magányt benépesítették gondolatai, az éjszakát megvilágították illúziói, a csendet pedig kitöltötte fogadalma.

Midőn a gazda felébredt, a hajó kifeszített vitorlákkal haladt előre: nem volt egyetlen vászonfoszlány sem, amelyet ne lobogtatott volna a szél. Több mint két és fél mérföldet tettek meg óránként.

Monte Cristo szigete egyre nagyobbnak látszott.

Edmond ismét átadta a hajó vezetését gazdájának, és most ő dűlt le függőágyára. Noha álmatlanul töltötte az éjszakát, egyetlen pillanatra sem tudta lehunyni szemét.

Két órával később ismét a hídon állt. A hajó éppen megkerülte Elba szigetét; Mareciana magasságá­ban és Pianosa sík és zöldellő szigete fölött jártak. Az égboltozat kékjén egyre magasabbra nőtt Monte Cristo szigetének ragyogó csúcsa.

Dantès úgy rendelkezett, hogy a másodkormányos a kormányt balra fordítsa, hadd maradjon el Pianosa jobb felől. Úgy számított, hogy ilyen módon két vagy három csomónyi utat megtakarít.

Este öt óra felé már az egész szigetet jól lehetett látni. Megkülönböztethetők voltak a legapróbb részletek is, mert a levegő a leáldozó nap sugarainak fényében rendszerint nagyon tiszta.

Edmond majd felfalta tekintetével azt a sziklatömböt, amely az alkonyat minden színárnyalatában ragyogott, az élénk rózsaszíntől a sötétkékig. Időnként forróság öntötte el az arcát. Homloka kivörösödött, szeme előtt bíborszínű felhő lebegett.

Soha még játékost, akinek egész vagyona forog kockán, nem fogott el a kockadobáskor olyan aggodalom, mint Edmond-t most, reményei lázas forróságában.

Leszállt az éjszaka; este tíz órakor kikötöttek. A Jeune-Amélie ért oda elsőnek a találkozóra.

Dantès, bár rendszerint uralkodott magán, most nem tudta megőrizni nyugalmát. Elsőnek ugrott a partra, és ha merte volna, megcsókolja a földet, mint Brutus.

Sötét volt az éjszaka, de tizenegy órakor felkelt a hold a tenger közepéből, s a víztükör minden rezdülését ezüsttel vonta be. Majd, amint magasabbra hágott, sugarai fehér csillogással áradtak szét az új Pélion sziklatömegei felett.

A Jeune-Amélie legénysége ismerte a szigetet, megszokott állomásuk volt. Ami Dantèst illeti, ő ráismert levantei utazásaiból, de eddig még sohasem szállt itt partra.

Megkérdezte Jacopót:

- Hol töltjük az éjszakát?

- Hát a hajón - válaszolta a matróz.

- Nem lenne jobb a barlangokban?

- Miféle barlangokban?

- Ej, hát a sziget barlangjaiban.

- Nem ismerek semmiféle barlangot - mondta Jacopo.

Dantès homlokát kiverte a hideg verejték.

- Nincsenek barlangok Monte Cristón? - kérdezte.

- Nincsenek.

Dantès egy pillanatra elkábult, azután arra a gondolatra jutott, hogy azok a barlangok valami szerencsétlenség következtében be is omolhattak, sőt, az is lehet, hogy maga Spada bíboros tömette be őket csupa óvatosságból.

Ebben az esetben a legfontosabb, hogy megtalálja az elveszített bejáratot. Éjnek idején ezt hiába kereste volna. A nyomozást tehát másnapra halasztotta. Egyébként egy jelzés, amely a tengeren félmérföldnyi távolságban bukkant fel, és amelyre a Jeune-Amélie hasonló jeladással felelt, jelentette, hogy eljött az a pillanat, amikor munkához láthatnak.

Az elkésve befutó másik hajó, amelyet a jeladás megnyugtatott arról, hogy érintkezésbe léphetnek egymással, fehéren és némán, mint a kísértet, csakhamar megjelent, és horgonyt vetett a parttól egy kötélhosszúságra.

Az átrakodás azonnal megkezdődött.

Dantès munka közben arra gondolt, milyen örömrivalgás törne ki, ha most hangosan kifejezést adna ezek közt az emberek közt annak az egyetlen gondolatának, amely szüntelenül fülébe és szívébe duruzsolt. De nem árulta el a nagyszerű titkot, inkább attól tartott, hogy máris sokat mondott, és jövés-menésével, ismételt kérdezősködéseivel, aprólékos megjegyzéseivel és állandó készülődésével máris gyanút keltett. Szerencsére, legalábbis ebből a szempontból szerencsés módon, az arcán nem tükrö­ző­dött más, mint fájdalmas múltjának kitörülhetetlen szomorúsága, és a felhő alatt fel-felderengő vidám fények valóban csak villanásszerűek voltak.

Senki sem sejtett tehát semmit, és amikor másnap puskával, golyókkal és puskaporral felszerelve, Dantès kijelentette, hogy olyan vadkecskére akar vadászni, amilyet szikláról sziklára ugrálni láttak, társai vadászszenvedélyének vagy a magány után való vágyának tulajdonították ezt a tervét. Csupán Jacopo ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen. Dantès nem akart ellenkezni, mert félt, hogy tiltakozása gyanút kelthet. De alig tettek meg egy negyed mérföldet, módját ejtette, hogy lelőjön egy kecskét, amellyel Jacopót visszaküldte társaihoz. Kérte, hogy süssék meg, és amikor készen lesz, adjanak neki jelt egy puskalövéssel, hogy ő maga is visszatérjen, és elfogyassza a reá eső részt. A lakomát szárított gyümölcsnek és egy üveg Monte Pulcianó-i bornak kellett kiegészítenie.

Dantès folytatta útját, de időnként hátra-hátrafordult. Amint egy szikla csúcsára ért, ezer lépésnyire maga alatt megpillantotta társait, akikhez Jacopo már visszatért, és akik valamennyien a reggeli elkészítésével foglalkoztak. Ez a reggeli Dantès jóvoltából megszaporodott a fő fogással.

Edmond egy pillanatig szelíden fölényes és szomorú mosollyal nézte őket. Két óra múlva ezek az emberek ötven piaszterrel gazdagabban elutaznak, hogy életük veszélyeztetésével újabb ötvenet szerezzenek. Később visszajönnek száz fonttal gazdagabban, hogy ezt a kincset a szultánhoz illő büszkeséggel és a nábobhoz illő önhittséggel eltékozolják valamelyik városban.

“Ma a reménységnek köszönhetem - gondolta -, hogy megvetem gazdagságukat, és a legmélyebb nyomornak tekintem. Holnap, talán, a csalódás után, majd a legfőbb boldogságnak látom ezt a nyomort... Ó, nem! - kiáltott fel Edmond. - Sohasem! A tudós, a csalhatatlan Faria nem tévedhetett ebben az egy dologban. Hiszen akkor inkább kívánta volna a halált, semmint hogy ezt a nyomorúságos és alárendelt életet folytassa.”

Dantès, aki három hónappal ezelőtt semmi mást nem kívánt, csak a szabadságot, most már nem érte be a szabadsággal, és gazdagságra is vágyott. Ebben nem ő volt a hibás, hanem az Isten, aki korlátozta az ember hatalmát, de végtelen vágyakat oltott belé.

Ezalatt Dantès két sziklafal között elvesző úton, majd egy esővájta ösvényen, amelyen minden valószínűség szerint ember sohasem járt, közeledett ahhoz a helyhez, ahol a barlangokat sejtette. A legjelentéktelenebb tárgyakat is feszült figyelemmel nézte meg, némelyik sziklán emberi kéz véste nyomokat vélt látni.

Az idő, amely minden érzékelhető tárgyra ráborítja mohaköpenyét, mint ahogy a feledés köpenyével takarja be az erkölcsi dolgokat, mintha tiszteletben tartotta volna ezeket a bizonyos szabályossággal húzott jeleket, amelyek valószínűleg abból a célból kerültek oda, hogy nyomot mutassanak. Időről időre azonban ezek a jelek eltűntek a mirtuszágak alatt, amelyek nagy, virágos bokrokká terebélyesed­tek, másutt meg moha alá rejtőzhettek.

Edmond-nak ezért most félre kellett hajtania az ágakat, vagy feltépnie a mohát, hogy ismét nyomára akadjon azoknak a jeleknek, amelyek ebben az útvesztőben vezették. A jelek egyébként jó remény­séggel töltötték el Edmond szívét. Ugyan, miért is ne készíthette volna a bíboros ezeket a jeleket? Bizonyára azért vésette őket, hogy valami szerencsétlenség esetén - amelyről maga sem gondolta, hogy ilyen végzetes lesz - segítsék unokaöccsét. Ez a magányos hely nagyszerűen megfelel­hetett annak, aki kincset akart elásni. De vajon ezek a csalóka jelek nem vonzották-e magukhoz mások tekintetét is, nemcsak azét, akinek szánták őket? És vajon a sötét csodák szigete hűségesen megőrizte-e nagyszerű titkát?

Mintegy hatvan lépésnyire a parttól Edmond - akit a dimbes-dombos terep egyébként még mindig eltakart társai szeme elől - egyelőre nem látott több bevésett jelt, s egy barlangot sem talált sehol. Egy szilárd alapon nyugvó nagy, kerek szikla volt az egyetlen célpont, amelyhez a jelek vezettek. Edmond úgy gondolta: nemhogy célhoz ért volna, hanem ellenkezőleg, talán csak a kezdet kezdetén van. Ennélfogva sarkon fordult, és visszafelé indult.

Társai ezalatt elkészítették a reggelit, vízért mentek a forráshoz, kenyeret és gyümölcsöt hoztak le a hajóról, és megsütötték a kecskét. Abban a pillanatban, amikor zsákmányukat lehúzták a rögtönzött nyársról, megpillantották Edmond-t, amint szikláról sziklára ugrált, könnyedén és merészen, akár a zerge. Elsütöttek egy puskát, hogy jelt adjanak. A vadász rögtön irányt változtatott, és futva indult feléjük. De abban a pillanatban, amikor valamennyien szemmel követték a távolból szökellését, és felbecsülték vakmerő ügyességét, mintha csak aggodalmukat akarta volna igazolni, Edmond talajt veszített. Látták, amint meginog egyik szikla ormán, nagyot kiált és eltűnik.

Valamennyien felugráltak, és odaszaladtak, hiszen mindnyájan szerették Edmond-t, minden fölénye ellenére is. Elsőnek mégis Jacopo ért oda hozzá.

Edmond-t a földön fekve, véresen és csaknem eszméletlenül találta. Mintegy tizenkét-tizenöt lábnyi magasból gurulhatott le. Néhány csepp rumot öntöttek a szájába, és ez az orvosság, amely egyszer már visszaadta az erejét, most is ugyanolyan hatással volt rá, mint az első alkalommal.

Edmond kinyitotta a szemét, erősen fájlalta a térdét, fején nagy nyomást érzett, és oldalában elviselhetetlen volt a nyilallás. Le akarták vinni a tengerpartra, de amint hozzáértek - bár az egész műveletet Jacopo irányította -, Edmond nagy nyögések között kijelentette, hogy nem bírja el a szállítást.

Érthető, hogy Dantès hallani sem akart a reggeliről, de azt megkövetelte, hogy társai, akiknek semmi hasonló okuk nem volt a böjtölésre, visszatérjenek helyükre. Kijelentette, hogy neki semmi másra nincs szüksége, csak nyugalomra, és hogy mire visszatérnek hozzá, már jobban fogja érezni magát.

A tengerészek nem sokat kérették magukat: éhesek voltak, a kecskehús illata hozzájuk szállt, és a tengeri fókák közt nem járja a sok ceremónia.

Egy órával később visszatértek. Edmond mindössze annyit tudott csinálni, hogy közben elvonszolta magát mintegy tíz lábnyi távolságra, és nekitámaszkodott egy mohlepte sziklának.

De úgy látszott, Dantès fájdalmai nemhogy csillapodtak volna, hanem egyre hevesebbeké váltak. Az öreg gazda, akinek korán reggel el kellett indulnia, hogy rakományát Piemont és Franciaország határán, Nizza és Fréjus között elhelyezze, egyre azon volt, hogy Dantès próbáljon meg talpra állni. Dantès emberfölötti erőfeszítéseket tett, hogy engedjen a felszólításnak, de minden erőlködése után nyögve, sápadtan zuhant vissza.

- Eltört az oldalbordája - jelentette ki halkan a gazda -, no, nem baj, jó bajtársunk, nem szabad elhagynunk. Igyekezzünk levinni a hajóig.

Dantès azonban kijelentette, hogy inkább meghal ott, ahol van, semmint elviselje azt a kegyetlen fájdalmat, amelyet a legcsekélyebb mozgás is okozna neki.

- Jól van - felelte a gazda -, jöjjön, aminek jönnie kell, de ne mondhassa senki, hogy faképnél hagytunk egy ilyen derék bajtársat, mint amilyen te vagy. Csak estére indulunk.

Ezen az ajánlaton a matrózok nem győztek eléggé csodálkozni, de egyikük sem tiltakozott ellene, inkább helyeselték. A gazda eddig szigorú ember volt, most első ízben látták, hogy lemond egy vállal­kozásról, vagy legalábbis késlekedik elintézésével.

Dantès azt sem akarta, hogy miatta ilyen módon megsértsék a hajó fegyelmét.

- Nem - mondta a gazdának -, ügyetlen voltam, és az az igazság, hogy viseljem ügyetlenségem következményeit. Hagyjanak itt nekem egy kis kétszersültet, egy puskát, puskaport és golyókat, hogy lőhessek kecskét, vagy megvédjem magam, meg egy csákányt, hogy valami házikót tákoljak össze magamnak, ha kissé késve jönnének értem.

- De hiszen éhen halsz - jegyezte meg a gazda.

- Inkább ezt választom - felelte Edmond -, semhogy elviseljem azt az irtózatos fájdalmat, amelyet csak egyetlen mozdulatra is el kell szenvednem.

A gazda a hajó felé fordult, amely már az indulásra várva ringott a kis kikötőben, készen arra, hogy ismét a nyílt tengerre fusson, mihelyt a vitorláit felvonják.

- Ugyan hova gondolsz, máltai? - felelte (így nevezték Dantèst). - Nem hagyhatunk itt így, de nem is maradhatunk.

- Csak menjenek, menjenek! - kiáltotta Dantès.

- Legalább egy hétig távol leszünk - mondta a gazda -, és akkor is kerülővel kellene utunkból ide visszatérnünk, teérted.

- Hallgasson ide - mondta Dantès -, ha két vagy három nap múlva találkoznak valami halászhajóval, vagy más olyan hajóval, amely erre a környékre igyekszik, ajánljanak figyelmébe engem. Huszonöt piasztert fizetek annak, aki visszavisz Livornóba. Ha nem találnak ilyen hajót, jöjjenek vissza értem.

A gazda lehajtotta a fejét.

- Nézze csak, Baldi gazda - jegyezte most meg Jacopo -, van rá mód, hogy mindent összeegyeztes­sünk. Maguk csak utazzanak el, én pedig itt maradok a sebesülttel, hogy ápoljam.

- És te lemondanál a részesedésedről, hogy velem maradhass? - kérdezte Edmond.

- Le én, mégpedig nem is sajnálnám - felelte Jacopo.

- Hát akkor te igazán derék fiú vagy, Jacopo - mondta Edmond -, és Isten megjutalmaz jóságodért. De nekem nincs szükségem senkire sem, köszönöm. Egy-két napi nyugalom helyrehoz, és remélem, hogy ezeken a sziklákon majd találok kitűnő gyógyító füveket zúzódásaimra.

Dantès ajka körül különös mosoly villant meg. Melegen megszorította Jacopo kezét, de megingatha­tatlan maradt elhatározásában, hogy ott marad, és hogy egyedül marad.

A csempészek mindazt otthagyták Edmond-nak, amit kért, és eltávoztak. Több ízben hátra-hátranéztek, és mindannyiszor baráti istenhozzádot intettek neki. Edmond csak kezével intett vissza, mintha többi tagjait nem tudná megmozdítani.

- Különös - mormogta nevetve, mikor már eltűntek -, hogy ilyen emberek között igaz barátságot és önfeláldozást lehet találni.

Ekkor óvatosan az egyik szikla csúcsára vonszolta magát, amely úgy elrejtette, hogy a tengerről nem lehetett látni, és onnan nézte, amint a kis hajó felvonja vitorláit, látta, hogy felszedi a horgonyt, és ott himbálózik kecsesen, mint a sirály, mielőtt felrepül. Azután látta elindulni is.

Egy óra múlva végképpen eltűnt a hajó; legalábbis arról a helyről, ahol a sebesült maradt, már semmit sem lehetett látni belőle. Ekkor Dantès, fürgébben és könnyedebben, mint azok a kecskék, amelyek körülötte szökdécseltek a mirtuszok és masztixfák között a vad sziklákon, egyik kezébe a puskáját, a másikba csákányát fogva, arra a sziklára futott, amelynél a bevésett jelek végződtek.

- És most - kiáltott annak az arab halásznak történetére gondolva, akiről Faria mesélt -, most nyílj meg, Szezám!