7. Véreső

Az ékszerész, amint belépett, kérdően körülnézett. De ha eddig nem gyanakodott, most sem volt semmi oka rá. Ha pedig előzőleg gyanakodott volna, ennek jogosságát most semmi sem erősítette.

Caderousse még mindig két markában tartotta aranyait és bankjegyeit. Carconte a tőle telhető legnagyobb kedvességgel mosolygott a vendégre.

- Ah! - mondta az ékszerész. - Úgy látszik, féltek, hogy nem egyezik meg a számadás, és távozásom után ezért vették elő ismét a pénzüket.

- Dehogy - felelte Caderousse -, csak olyan váratlanul ért bennünket, hogy megkaptuk ezt a kincset: alig tudjuk elhinni, és ha nem látjuk a tulajdon szemünkkel, még mindig azt hisszük, hogy csak álmodtunk.

Az ékszerész mosolygott.

- Vannak utasok a fogadóban? - kérdezte.

- Nincsenek - válaszolta Caderousse -, mi egyáltalán nem szoktunk szállást adni. Nagyon is közel vagyunk a városhoz, itt ugyan meg nem száll senki.

- Így hát nagyon alkalmatlan leszek?

- Alkalmatlan? Ugyan már, kedves uram! - felelte bájosan Carconte. - Esküszöm, hogy otthon érezheti magát.

- Hová helyeznek el?

- A felső szobába.

- De hát nem az az önök szobája?

- Baj is az! A mellette levő szobában is van ágyunk.

Caderousse bámulattal nézett a feleségére. Az ékszerész valami kis dalt dúdolt, s közben a hátát melengette annál a rőzselángnál, amelyet Carconte azért rakott, hogy vendége megszárítkozhasson.

Ezalatt az asszony asztalkendőt terített az asztal egyik sarkára, és odarakta az ebéd sovány maradékát, amelyet megtetézett két-három gyorsan megsütött tojással.

Caderousse ismét visszarakta bankjegyeit a tárcába, aranyát a pénzes zacskóba, és az egészet betette a szekrénybe. Komoran, elgondolkozva sétált fel és alá, időnként az ékszerészre pillantott, aki a tűzhely előtt szárítgatta ruháit, és amikor egyik oldalán megszáradt, a másikat tartotta a tűzhöz.

- Tessék - mondta Carconte, és egy üveg bort tett az asztalra -, ha tetszik, itt a vacsora.

- És önök? - kérdezte Joannes.

- Én nem vacsorázom - felelte Caderousse.

- Nagyon későn ebédeltünk - sietett a magyarázattal Carconte.

- Így hát egyedül vacsorázom?

- Mi majd kiszolgáljuk - válaszolta Carconte olyan készségesen, ahogy még a fizető vendégekkel sem szokott beszélni, és ott tett-vett az asztal körül.

Caderousse időről időre villámgyors pillantást vetett rá. A vihar még egyre dühöngött.

- Hallja ezt? Hallja? - kérdezte Carconte. - Szavamra, jól tette, hogy visszajött.

- Ami azonban nem jelenti azt - mondta az ékszerész -, hogy ha vacsora közben a vihar alábbhagy, ne folytassam az utamat.

- Ez a misztrál-szél - jegyezte meg Caderousse, a fejét rázva. - Ez bizony eltart holnapig.

És nagyot sóhajtott.

- Elég baj azoknak, akik odakint rekedtek - mondta az ékszerész, és asztalhoz ült.

- Igen - tette hozzá Carconte -, bizony azoknak keserves éjszakájuk lesz.

Az ékszerész hozzákezdett a vacsorához, Carconte pedig elhalmozta a gondos fogadósné minden apró-cseprő figyelmességével. Máskor szeszélyes és mogorva szokott lenni, de most az előzékenység és udvariasság példaképe volt. Ha az ékszerész azelőtt is ismerte volna, bizonyára elcsodálkozik ezen az óriási változáson, és élt volna valami gyanúperrel. Caderousse viszont meg sem mukkant, csak tovább járkált, és még csak rá sem pillantott a vendégre.

Amikor az ékszerész megvacsorázott, Caderousse maga nyitotta ki az ajtót.

- Úgy hiszem, enyhül a vihar - mondta.

De ebben a pillanatban, mintha csak meg akarta volna hazudtolni szavait a vihar, hatalmas menny­dörgés remegtette meg a házat, és olyan irtózatos, esővel vegyes szélroham csapott be, hogy még a lámpa is kialudt.

Caderousse ismét becsukta az ajtót. A felesége gyertyát gyújtott a hunyó parázsnál.

- Nagyon fáradt lehet már - mondta az ékszerésznek. - Tiszta ágyneműt húztam, tessék csak felmenni és lefeküdni. Pihenje ki magát!

Joannes még egy darabig ott maradt, hogy megbizonyosodjék róla, nem gyengült-e a vihar, de mikor meggyőződött róla, hogy a mennydörgés és az eső csak fokozódott, jó éjt kívánt házigazdáinak, és felment a lépcsőn.

Az én fejem fölött haladt el, minden lépése alatt hallottam megcsikordulni a lépcsőfokokat.

Carconte mohó tekintettel követte, Caderousse ellenben hátat fordított neki, és még csak rá sem nézett.

Mindezek a részletek csak később jutottak az eszembe; amikor a szemem előtt lejátszódtak, fel sem tűntek. Hiszen mindaz, ami történt, természetes volt, és a gyémánt történetén kívül, amely kissé valószerűtlennek tűnt fel előttem, minden érthető volt. Mivel pedig a fáradtság már nagyon levett a lábamról, úgy számítottam, hogy amíg a vihar kissé elcsendesedik, magam is alszom néhány órát, azután majd az éj közepén odábbállok.

A fölöttem levő szobából hallottam az ékszerész mozgását, amint éjszakára kényelembe helyezte magát. Kisvártatva megcsikordult alatta az ágy. Lefeküdt.

Éreztem, hogy szemem - akaratom ellenére is - lecsukódik, és mivel semmi rosszat sem gyanítottam, meg sem kíséreltem, hogy küzdjek az álom ellen. Utolsó pillantást vetettem a fogadó belsejére. Caderousse egy hosszú asztal mellett ült, olyan falócán, amely a falusi fogadókban a széket helyettesíti. Nekem háttal fordult. Így hát az arcát nem láthattam. De ha ellenkező helyzetben ül, akkor sem láthattam volna, mivel az arcát két kezébe rejtette.

Carconte egy darabig elnézte, vállat vont, azután leült vele szemben.

Ebben a pillanatban a kialvóban levő tűz egy épen maradt darabka fától feléledt. A sötét helyiséget most kissé élénkebb fény világította meg. Carconte a férjére meresztette a szemét, és mivel az még mindig nem mozdult, láttam, amint az asszony görbe ujjaival feléje nyúl, és megböki a homlokát.

Caderousse összerezzent. Úgy rémlett, hogy az asszonynak mozog az ajka, de vagy egészen halkan beszélt, vagy az én érzékeimet tompította már el álmosság, szavai nem értek el hozzám. Már csak mintegy ködön keresztül láttam, az álomnak azzal az előzetes kétségével, amely azt hiteti el velünk, hogy máris álmodunk. Végül lecsukódott a szemem, és nem is tudtam többé magamról.

Mély álmomból hirtelen egy pisztolylövés ébresztett fel, amelyet irtózatos kiáltás követett. A szoba padlóján néhány tántorgó lépés dobbant, majd egy tehetetlen test zuhanása hallatszott a lépcsőn, éppen a fejem fölött.

Még nem tértem egészen magamhoz. Nyögéseket hallottam, utána pedig elfojtott kiáltozást, mint amikor két ember küzd egymással.

Egy utolsó kiáltás, amely hosszabb volt a többinél és nyögésbe fúlt, végleg magamhoz térített kábultságomból.

Felkönyököltem fél karomra, kinyitottam a szemem, de a sötétben semmit sem láttam. Kezemet végighúztam a homlokomon, mert úgy éreztem, mintha a falépcső deszkáin keresztül valami langyos és bő eső hullott volna rá.

A szörnyű zajt mélységes csend követte. Hallottam, amint a fejem fölött járkál valaki. Léptei alatt megreccsent a lépcső. Lement az alsó helyiségbe, a kandallóhoz lépett, és gyertyát gyújtott.

Caderousse volt. Arca sápadtnak látszott, inge vértől ázott.

Az égő gyertyával ismét felsietett a lépcsőn, és megint hallottam gyors és nyugtalan lépéseit.

Kisvártatva újra lejött. Kezében tartotta az ékszeres tokot, meggyőződött róla, hogy a gyémánt benne van, egy percig tétovázott, ugyan melyik zsebébe tegye, azután - kétségtelenül abban a hitben, hogy egyik zsebe sem nyújt biztos rejtekhelyet - begöngyölte piros zsebkendőjébe, amelyet azután a nyakába kötött.

Ekkor a szekrényhez futott, kivette onnan bankjegyeit és aranyait, egyiket nadrágja zsebébe, a másikat mellénye zsebébe helyezte, kivett két vagy három inget, majd a kapunak tartva, eltűnt a sötétben. Most vált előttem minden világossá és érthetővé. Szemrehányást tettem magamnak a történtek miatt, mintha én volnék az igazi bűnös. Úgy rémlett, hogy nyöszörgést hallok. A szerencsétlen ékszerész talán még nem halt meg, lehet, hogy ha segítségére leszek, helyrehozom annak a bűnnek egy részét, amelyet ha nem is én követtem el, de hagytam, hogy elkövessék. Vállamat nekivetettem a rosszul összetákolt deszkafalnak. Ez választotta el az alsó teremtől azt a kis helyiséget, amelyben én aludtam. A deszka engedett, és én már bent is voltam a házban.

Felkaptam a gyertyát, és felrohantam a lépcsőn. Egy test feküdt keresztben az utamon. Carconte holtteste.

A pisztolylövés, amelyet hallottam, őt találta el: a golyó átjárta a nyakát, de vére nemcsak két sebéből folyhatott, hanem száján keresztül is. Már halott volt. Átgázoltam tetemén és továbbmentem.

A szobában szörnyű rendetlenség fogadott. Két-három bútordarab felborult, a takaró, amelybe a szerencsétlen ékszerész még most is belekapaszkodott, a földön hevert. Ő maga is a földön feküdt, feje a falnak támaszkodott, valóságos vértengerben úszott, amely a mellén tátongó három hatalmas sebből áradt.

A negyedik sebben benne maradt egy hosszú konyhakés, amelynek csak a nyele látszott ki.

Ráléptem a második pisztolyra, amely csütörtököt mondott. Valószínűleg átnedvesedett benne a puskapor.

Odaléptem az ékszerészhez. Még nem halt meg egészen. Lépéseim neszére, főleg pedig a padló nyikorgására, kinyitotta révedező szemét, egy pillanatig rám meredt, ajkát mozgatta, mintha beszélni akarna, de hirtelen kiszenvedett.

Ez az irtózatos látvány csaknem elvette az eszemet. Mihelyt nem segíthettem senkinek, már csak egyetlen vágyam volt: menekülni. A lépcsőn lerohanva a hajamat téptem, és az irtózat kiáltása tört ki ajkamon.

Az alsó teremben már öt-hat vámőr és két vagy három csendőr állt, egész kis fegyveres csapat. Reám rontottak. Meg sem kíséreltem az ellenállást, hiszen nem is voltam már ura az érzékeimnek. Megpróbáltam beszélni, de csak néhány tagolatlan szót kiáltottam, más nem jött ki az ajkamon. Láttam, hogy a vámőrök meg a csendőrök mutogatnak reám. Végignéztem magamon, és megláttam, hogy merő vér vagyok. Az a langyos eső, amelyet a lépcső deszkáin keresztül magamra hullani éreztem, a Carconte vére volt.

A rejtekhelyemre mutattam.

- Mit akar ez mondani? - kérdezte az egyik csendőr.

Egy vámőr odament és megnézte.

- Azt akarja mondani, hogy erre jött keresztül - válaszolta és arra a hasadékra mutatott, amerre valóban keresztültörtem.

Csak akkor értettem meg, hogy engem tartanak a gyilkosnak.

Most megtaláltam a hangomat, visszanyertem erőmet. Kiszabadítottam magamat a két ember kezéből, aki tartott, és kiáltozni kezdtem.

- Nem én voltam! Nem én voltam!

Két csendőr célba vett karabélyával.

- Ha csak megmoccansz is, a halál fia vagy - jelentették ki.

- De ha mondom, hogy nem én voltam! - kiáltottam.

- Majd a nîmes-i bíróság előtt mondd el kisded meséidet - felelték. - Addig is kövess bennünket. És csak egy jó tanácsot adhatunk: ne ellenkezz!

Ez nem is volt szándékomban, annyira megtört a megdöbbenés és a rémület. Megbilincseltek, egy ló farkához kötöttek, és elvittek Nîmes-be.

Az előző napon egy vámőr követett, a ház táján elveszített szem elől, és sejtette, hogy ott töltöm az éjszakát. Értesítette társait; éppen jókor érkeztek oda, hogy meghallják a pisztolylövést, és engem ott találjanak, ennyi ellenem szóló bizonyíték és bűnjel közepette. Azonnal megértettem, hogy mennyi fáradságomba fog kerülni, amíg bebizonyítom ártatlanságomat.

Csak egyetlen reménybe kapaszkodtam: a vizsgálóbíróhoz legelsősorban azt a kérést intézem, hogy nyomoztasson egy bizonyos Busoni abbé után, aki a nap folyamán a Pont du Gard fogadóban járt. Ha Caderousse a történetet koholta volna, ha ez az abbé nincs is a világon, akkor nyilvánvaló, hogy elveszett ember vagyok, hacsak el nem fogják Caderousse-t, és az be nem vall mindent.

Két hónap telt el, mialatt - ezt bíráim dicséretére meg kell mondanom - mindent megtettek, hogy felkutassák azt, akire hivatkoztam. Már minden reményemet elveszítettem. Caderousse-t nem fogták el. Elítéltek volna az első tárgyaláson, amikor szeptember 8-án, vagyis három hónappal és öt nappal az esemény után, Busoni abbé, akiben már nem is reménykedtem, megjelent a börtönben, és azt mondta: tudomására jutott, hogy egy fogoly beszélni óhajt vele.

Mint mondta, Marseille-ben hallotta az esetet, és sietett, hogy kívánságomnak eleget tegyen.

Érthető, hogy milyen örömmel fogadtam. Elmondtam neki mindazt, aminek tanúja voltam, és nyug­talanul érintettem a gyémánt történetét. Várakozásom ellenére a történet szóról szóra igaz volt, sőt, ismét várakozásom ellenére, az abbé elhitte minden szavamat. Minthogy szelíd jósága akkor annyira megindított, és mivel rájöttem, hogy jól ismeri hazám szokásait - abban a reményben, hogy az egyetlen bűntett, amelyet elkövettem, a kegyes ajkakról feloldozást nyerhet -, a gyónás titkának pecsétje alatt elmondtam neki az auteuili kalandot is minden részletében. Lelkesedésből cselekedtem így, de akkor sem remélhettem volna jobb eredményt, ha számításból tettem volna. Az, hogy az első gyilkosságot önszántamból tártam fel, bebizonyította előtte, hogy a másodikat nem követhettem el.

Úgy hagyott ott, hogy remélhettem. Megígérte, hogy mindent elkövet, ami csak hatalmában lesz, hogy ártatlanságomról meggyőzze bíráimat.

Valóban törődött velem. Éreztem, hogy fogságom fokról fokra enyhül és hamarosan azt is megtudtam, hogy ítéletre majd csak a most kezdődő esküdtszéki tárgyalások után kerül sor.

A Gondviselés is úgy intézte, hogy közben Caderousse-t elfogják külföldön, és hazahozzák Francia­országba. Mindent bevallott. Az előre megfontolást és főleg a bujtogatást a feleségére tolta. Élet­fogytiglan tartó gályarabságra ítélték, engem pedig szabadlábra helyeztek.

Monte Cristo közbeszólt:

- És akkor történt - mondta -, hogy ön megjelent nálam, és levelet hozott Busoni abbétól?

- Igenis, eccellenza, ő szemmel láthatóan érdeklődött irántam. Ha csempész marad, elvész - mondta nekem. - Ha innen kiszabadul, hagyja abba.

- De atyám - kérdeztem -, miből éljek hát, és hogyan tartsam el szegény sógornőmet?

- Egyik hívem - felelte - igen becsül engem, és megbízott vele, keressek számára egy bizalmi embert. Volna kedve vállalkozni erre? Akkor önt küldöm el hozzá.

- Ó, atyám! - kiáltottam. - Mennyi jóság!

- De esküvel fogadja, hogy sohasem lesz okom megbánni ezt a tettemet?

Esküre emeltem a kezemet.

- Fölösleges - mondta az abbé -, ismerem és szeretem a korzikaiakat. Tessék, itt van az ajánlólevelem.

Néhány sort írt, melyet elvittem önhöz, és amelynek következtében eccellenza volt kegyes engem szolgálatába fogadni. Most pedig büszkén kérdem eccellenzát, volt-e valaha is oka bárminő panaszra?

- Nem volt - válaszolt a gróf -, és örömmel állapítom meg, ön jól végzi szolgálatát, Bertuccio, noha nem eléggé bízik bennem.

- Én, gróf úr?

- Igen, ön. Hogyan lehetséges az, hogy van egy sógornője meg egy fogadott fia, és sohasem beszélt egyikükről sem?

- Fájdalom! Eccellenza, most még életem legszomorúbb részét kell elbeszélnem. Korzikába utaztam. Megértheti, hogy siettem viszontlátni és megvigasztalni szegény sógornőmet. Amikor azonban Roglianóba értem, a házat mély gyászban találtam. Irtózatos jelenet játszódott le ott, a szomszédok még ma sem felejtették el! Szegény sógornőm tanácsomat követve, ellenszegült Benedetto követelé­seinek, hiszen a fiú azt akarta, hogy minden pénzt, ami csak a házban van, ő kapjon meg. Egy reggel megfenyegette az asszonyt, és aznap egész nap nem volt látható. A sógornőm sírt, mert a drága jó Assunta úgy szerette a nyomorultat, mintha édesanyja lett volna. Este le sem feküdt, úgy várta a fiút. Benedetto, mikor este tizenegy órakor hazatért, két barátját hozta magával, akikkel együtt szokta elkövetni csínyjeit. Assunta kitárta a karját felé, de a fiúk megragadták, és egyikük - remegek, vajon nem ez a pokoli gyerek volt-e az - így kiáltott:

- Játsszunk nyomozást, s akkor be kell vallania, hol a pénze.

Vasilio szomszéd éppen Bastiában járt, a felesége egymaga volt otthon. Az ő kivételével senki sem láthatta vagy hallhatta azt, ami a sógornőmmel történt. Ketten megfogták a szegény Assuntát, aki nem akart hinni ekkora gonoszságban, és rámosolygott azokra, akik hóhérai voltak. A harmadik eltor­laszolta az ajtókat, ablakokat, majd visszajött, és hárman együtt igyekeztek elfojtani Assuntának a komolyabb előkészületek láttára kitörő rémült sikoltását. Assunta lábát a tűzhely parazsa fölé tartották, mert arra számítottak, hogy így bevallja, hol tartja kis vagyonunkat. A küzdelem hevében azonban ruhája lángot fogott. A fiúk ekkor kereket oldottak, nehogy ők maguk is megégjenek. Assunta lobogó ruhával futott az ajtóhoz, de az ajtó kívülről zárva volt. Erre az ablakhoz szaladt, az ablak azonban el volt torlaszolva. A szomszédasszony szörnyű kiáltozást hallott: Assunta kiáltott segítségért. Hangja azonban csakhamar elfulladt, a kiáltozásból nyöszörgés lett, és másnap, amikor egy borzalmakkal és félelmekkel teli éjszaka után, Vasilio felesége végre kimerészkedett hazulról, és a bíróval kinyittatta a házunk kapuját, Assuntát félig megégve találták, de még lélegzett. A szekrények fel voltak törve, a pénz eltűnt. Benedetto eltávozott Roglianóból, és soha többé nem tért vissza. Azóta nem láttam, sőt, még csak hírét sem hallottam.

- E szomorú események után állítottam be eccellenzához - folytatta Bertuccio. - Nem volt okom rá, hogy Benedettóról beszéljek, hiszen teljesen eltűnt, a sógornőmről sem, mivel meghalt.

- És mi volt a véleménye ezekről az eseményekről? - kérdezte Monte Cristo.

- Az, hogy büntetés volt az elkövetett bűnömért - válaszolta Bertuccio. - Ó, ezek a Villefort-ok átkozott egy fajzat!

- Meghiszem azt - mormogta a gróf komoran.

- Most már megérti, eccellenza - kezdte ismét Bertuccio -, hogy ez a ház, amelyet nem láttam azóta, hogy ez a kert, ahová olyan váratlanul visszakerültem, hogy ez a hely, ahol megöltem egy embert, idézhette fel lelkemben azt a szörnyű izgalmat, amelynek ön okát akarta tudni. Mert elvégre mégsem vagyok benne bizonyos, hogy itt előttem, a lábamnál, nem fekszik-e éppen Villefort úr abban a gödörben, amelyet a gyermekének ásott.

- Valóban, minden lehetséges - jegyezte meg Monte Cristo, és felállt a padról. - Sőt - tette hozzá egész halkan -, még az is lehet, hogy a királyi ügyész meg sem halt. Busoni abbé helyesen tette, hogy önt hozzám küldte. Ön pedig jól tette, hogy elbeszélte történetét, mert így nem lesz rossz véleményem az ön személyéről. Ami ezt a helytelenül elnevezett Benedettót illeti, ön sohasem kísérelte meg, hogy nyomára jöjjön? Sohasem érdeklődött utána, hogy mi lett vele?

- Soha, s ha tudtam volna, hogy hol van, inkább elmenekültem volna a közeléből, mint valami szörnyetegtől, semhogy felkeressem. Nem, szerencsére soha senkitől sem hallottam felőle semmit. Remélem, hogy meghalt.

- Ne reménykedjék, Bertuccio - jegyezte meg a gróf. - A gonoszok nem halnak meg ilyen egyszerűen, mert mintha isten a pártjukat fogná, csak azért, hogy bosszúja eszközéül használja fel őket.

- Meglehet - mondta Bertuccio. - Én csak azt kérem az Istentől, hogy soha az életben ne kelljen viszontlátnom Benedettót. Most pedig - folytatta a titkár, fejét lehajtva - mindent tetszik tudni, gróf úr. Ön a bírám idelent, mint ahogy Isten lesz odafent. Nem mond nekem egyetlen vigasztaló szót sem?

- Valóban igaza van, és csak azt mondhatom, amit Busoni abbé is mondana: az a Villefort, akit ön leszúrt, megérdemelte a büntetést azért, amit ön ellen vétett, sőt talán még egyébért is. Benedetto, ha ugyan él, majd valami isteni bosszú eszközéül fog szolgálni, mint ahogy mondtam, utána pedig ő is elnyeri méltó büntetését. Ön pedig csak egyetlen szemrehányást tehet önmagának. Nézzen a lelkébe! Amikor azt a gyermeket életre keltette, miért nem adta vissza az édesanyjának? Ez az ön bűne, Bertuccio.

- Úgy van, uram, ez a bűnöm, és ez igazán bűn, mert akkor gyáván viselkedtem. Amikor már életre keltettem a gyermeket, csak egy tennivalóm lett volna, mint ön is mondta: visszaküldeni az édesanyjának. Csakhogy akkor nyomoznom kellett volna, magamra vontam volna a figyelmet, talán ki is szolgáltattam volna magamat. Nem akartam meghalni, ragaszkodtam az élethez a sógornőm miatt, de a velünk született hiúság miatt is, hogy a mi bosszúnk teljes és tökéletes legyen, és végül talán csupán magáért az életért is. Ó, én nem vagyok ám olyan derék ember, mint szegény bátyám volt!

Bertuccio két kezébe temette arcát, és Monte Cristo hosszú és szavakkal le nem írható tekintetet vetett rá.

Majd egy kis hallgatás után megszólalt. A késői óra és a hely még ünnepélyesebbé tette szavait:

- Hogy méltóan zárjuk le ezt a beszélgetést, amellyel aztán be is végezzük e kalandokra való visszaemlékezést, jegyezze meg jól szavaimat, Bertuccio úr - mondta a gróf, nála szokatlan enyhe szomorúsággal. - Gyakran hallottam ezeket magától Busoni abbétól is: “Minden bajra két orvosság van: az idő és a csend.” Most, Bertuccio úr, hadd sétáljak egyet itt a kertben, egyedül. Az, ami önre nézve kínos izgalom, mert hiszen valóságos szereplője volt az itt lefolyt eseménynek, az belőlem csaknem szelíd érzést váltott ki, és szinte értékesebbé teszi ezt a birtokot. Látja, Bertuccio úr, a fákat azért szeretjük, mert árnyékot adnak, az árnyékot pedig azért, mert álmodozással és látomással van telítve. Hát tessék, vettem egy kertet abban a hiszemben, hogy ez egyszerű fallal körülzárt kis terület, de szó sincs róla, a hely most hirtelen egy kísértetekkel teli kertté válik, ami nem volt benne a szerződésben. Márpedig én szeretem a kísérteteket. Sohasem hallottam arról, hogy a halottak hatezer év alatt annyi rosszat követtek volna el, mint amennyit az élők egyetlen nap alatt véghezvisznek. Menjen csak be, Bertuccio úr, és aludjék békével. Ha majd ütött a végső órája, és a gyóntatója akkor nem lenne olyan elnéző, mint amilyen Busoni abbé volt, hívasson engem, ha ugyan még élek akkor, én majd megtalálom a kellő szavakat, amelyek édesdeden elringatják a lelkét abban a pillanatban, amikor készen áll az örökkévalóságnak nevezett nehéz útra.

Bertuccio tisztelettel hajolt meg a gróf előtt, és nagyot sóhajtva távozott.

Monte Cristo egyedül maradt. Négy lépést ment előre.

- Itt, e platán mellett - mormogta -, itt van az a gödör, amelybe a gyermeket eltemették. Ott van a kis ajtó, amely a kertbe nyílik. Itt, a kanyarodónál húzódik meg a titkos lépcső, amely a hálószobába visz. Azt hiszem, nincs rá szükség, hogy mindezt feljegyezzem jegyzőkönyvecskémbe, mert hiszen itt van a szemem előtt, körülöttem, a lábam alatt. A terv megelevenedik, a terv él.

Ezzel a gróf egy utolsó forduló után a kertből visszatért kocsijához. Bertuccio álmodozónak látta őt, és szótlanul felmászott a bakra, a kocsis mellé.

A kocsi megindult, vissza Párizs felé.

Monte Cristo grófja, amikor megérkezett a Champs-Élysées-n levő házába, még aznap este megtekintette az egész lakást, és már olyan meghitten járt-kélt benne, mint aki évek óta ismeri. Noha ő ment elöl, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy valamelyik ajtót eltévesztette volna, és nem ment végig egy lépcsőn vagy folyosón sem úgy, hogy ne egyenesen oda ért volna, ahová menni akart. Ezen az éjszakai úton Ali kísérte végig. A gróf több utasítást adott Bertucciónak a lakás csinosítására vagy új beosztására nézve, majd kihúzta óráját, és azt mondta a reá figyelő núbiainak:

- Fél tizenkettő van, Haydée már nem késhet sokáig. Értesítették a francia komornákat?

Ali a szép görög nő lakosztálya felé mutatott, amely az ajtókárpit mögé rejtve, teljesen el volt különítve, úgyhogy végig lehetett járni az egész házat, nem sejtve, hogy ott még egy szalon és két lakószoba van. Ali, mint tehát mondottuk, a lakosztály felé mutatott, bal keze három ujját felemelte, és ugyanezt a kezét vízszintesen tartva, rátette a fejét, majd szemét behunyta, mint aki alszik.

- Ah! - mondta Monte Cristo, aki megszokta ezt a jelbeszédet.

- Tehát hárman várnak a hálószobában, igaz?

- Igenis - intett Ali a fejével.

- Az úrnő fáradt lesz ma este - folytatta Monte Cristo -, és bizonyára aludni akar majd. Ne kényszerítsétek beszédre, a francia komornák csak üdvözöljék új úrnőjüket, azután vonuljanak vissza. Te vigyázz arra, hogy a görög komorna ne érintkezhessék a franciákkal.

Ali bólintott.

Csakhamar szólították a kapust. A kapu kinyílt, egy kocsi gördült be a fasorba, és megállt a feljáró előtt. A gróf lement, a kocsi ajtaja már nyitva volt. A férfi kezét nyújtotta egy fiatal nőnek, aki a feje búbjáig arannyal hímzett zöld selyemköpenybe volt burkolva.

A fiatal nő elfogadta a feléje nyújtott kezet, és olyan szeretettel csókolta meg, amelybe bizonyos tisztelet is vegyült. Néhány szót váltottak. A fiatal nő ajkáról gyöngéden, a gróféról pedig szelíd komolysággal hangzottak el a szavak azon a zengzetes nyelven, amelyen az öreg Homérosz szólaltatta meg isteneit.

Ali elöl lépkedett, égő rózsaszínű viaszgyertyát tartott kezében, majd a fiatal nőt, aki nem volt más, mint az a gyönyörű görög lány, aki Olaszországban is mindenüvé elkísérte Monte Cristót, bevezették lakosztályába. Azután a gróf visszavonult a számára berendezett termekbe.

Éjjel fél egykor a házban kialudt minden világosság, és feltehető volt, hogy mindenki alszik.