15. Az elutazás

A lefolyt események egész Párizst foglalkoztatták. Emmanuel és felesége igen természetes csodálkozással beszélgettek róla a rue Meslayn levő kis szalonjukban. Összefüggést kerestek a Morcerf-t, Danglars-t és Villefort-t ért hirtelen és váratlan csapások között.

Maximilien, aki látogatóba jött hozzájuk, szótlanul hallgatta beszélgetésüket, ő maga megszokott érzéketlenségébe merült.

- Hát nem azt hinné az ember, Emmanuel - mondta Julie - hogy ezek a gazdag, tegnap még olyan boldog emberek nagy vagyonuk, boldogságuk és tekintélyük megalapításakor megfeledkeztek a rossz szellemről, és hogy ez, mint Perrault meséinek gonosz tündérei, akiket nem hívtak meg valamelyik esküvőre vagy keresztelőre, hirtelen megjelent, hogy megbosszulja ezt a végzetes feledékenységet?

- Micsoda csapások! - jegyezte meg Emmanuel, mialatt Morcerf-re és Danglars-ra gondolt.

- Mennyi szenvedés! - mondta Julie, és Valentine-re gondolt, akit női ösztönével nem akart bátyja előtt megnevezni.

- Ha Isten sújtotta őket - szólt közbe Emmanuel -, az annyit jelent, hogy Isten, aki a legfőbb jó, nem talált semmit a múltjukban, amivel kiérdemelték volna a büntetés enyhítését. Elátkozott emberek voltak.

- Nem ítélsz-e elhamarkodottan, Emmanuel? - kérdezte Julie. - Mikor apám kezébe vette a pisztolyt, hogy főbe lője magát, és valaki azt mondta volna, amit te mondtál most: “Ez az ember megérdemelte a sorsát”, nem tévedett volna az illető?

- De igen, csakhogy Isten nem engedte, hogy apánk meghaljon, mint ahogy azt sem engedte meg, hogy Ábrahám feláldozza a fiát. Mind a pátriárkának, mind nekünk küldött egy angyalt, aki feleútján elmetszette a Halál szárnyát.

Alig fejezte be szavait, megszólalt a csengő hangja.

Ezzel a jellel értesítette őket a kapus, hogy vendég érkezett.

Kisvártatva nyílt a szalon ajtaja, és a küszöbön megjelent Monte Cristo grófja.

A fiatal házaspár nagy örömrivalgással fogadta.

Maximilien kissé felemelte a fejét, de csakhamar ismét lehorgasztotta.

- Maximilien - kezdte a gróf, és úgy tett, mintha nem vette volna észre a különböző hatást, amelyet megjelenése a jelenlevőkben keltett -, önért jöttem.

- Énértem? - kérdezte Morrel, mintegy álomból ocsúdva fel.

- Önért - felelte Monte Cristo. - Hát nem abban állapodtunk meg, hogy magammal viszem, és nem mondtam meg még tegnap, hogy készüljön fel az utazásra?

- Készen vagyok - felelte Maximilien -, csak búcsúzni jöttem...

- Hová mennek, gróf úr? - kérdezte Julie.

- Legelőször Marseille-be, asszonyom.

- Marseille-be? - ismételte egyszerre a fiatal pár.

- Igen, és elviszem a bátyjukat is.

- Ó, csak gyógyultan hozná vissza, gróf úr! - jegyezte meg Julie.

Morrel elfordult, hogy elrejtse arca pirosságát.

- Hát észrevették, hogy valami baja van? - kérdezte a gróf.

- Hogyne vettük volna észre - felelte a fiatalasszony -, és attól félek, hogy már unja is magát a körünkben.

- Majd én szórakoztatom - folytatta a gróf.

- Készen vagyok, gróf úr - mondta Maximilien. - Isten veletek, kedveseim, isten veled, Emmanuel, isten veled, Julie!

- Miért isten veled? - kiáltott fel Julie. - Hát így akarnak indulni, minden készülődés és útlevél nélkül?

- Ezek a halogatások csak megnehezítik az elválás fájdalmát - jegyezte meg Monte Cristo -, és bizonyosra veszem, hogy Maximilien, tanácsomat megfogadva, már mindenről gondoskodott.

- Megvan az útlevelem, s a poggyászom készen áll - jelentette Morrel fásult nyugalmával.

- Nagyszerű! - jegyezte meg Monte Cristo mosolyogva. - Itt kitűnik a jó katona pontossága.

- És máris itt hagynak bennünket? - kérdezte Julie. - Még csak egy napot, egy órát sem adnak nekünk?

- A kocsim a kapu előtt vár, asszonyom. Öt nap múlva Rómában kell tennem.

- De Maximilien csak nem megy Rómába? - kérdezte Emmanuel.

- Oda megyek, ahová a gróf úr visz - felelte Morrel szomorú mosollyal. - Még egy hónapig egészen az övé vagyok.

- Istenem, Istenem! Hogy mondja ezt, gróf úr!

- Maximilien elkísér - jegyezte meg a gróf meggyőző hangján -, legyenek felőle egészen nyugodtak.

- Isten veled, húgom! - ismételte Morrel. - Isten veled, Emmanuel.

- A szívem szakad meg, ha ezt a közönyt látom - mondta Julie. - Ó, Maximilien, Maximilien, valamit titkolsz előttünk!

- Ugyan! - mondotta Monte Cristo. - Majd meglátják, hogy vidáman, nevetve, jókedvűen tér haza!

Maximilien csaknem megvető, szinte haragos pillantást vetett Monte Cristóra.

- Induljunk! - mondta a gróf.

- Mielőtt elindulnának, gróf úr - jegyezte meg Julie -, megengedi, hogy elmondjam mindazt, amit a múltkoriban...

- Asszonyom - válaszolta a gróf, és megfogta a fiatalasszony kezét -, mindaz, amit elmondhatna, nem ér fel azzal, amit a szeméből kiolvasok, ami a szíve mélyén van, s amit magam is érzek. Úgy kellett volna elutaznom, hogy viszont se lássam önöket, mint ahogy a regények jótevői szokták. Ez az erény azonban meghaladta volna az erőmet, hiszen gyenge és hiú ember vagyok, s jólesik látnom felebarátaim csillogó, vidám, gyöngéd tekintetét. Hát most útnak indulok, és annyira önző leszek, hogy azt mondom önöknek: ne feledjenek el, barátaim, mert valószínű, hogy sohasem látnak engem többé.

- Nem látjuk többé! - kiáltott fel Emmanuel, Julie arcán pedig két nagy könnycsepp gördült végig. - Nem látjuk többé! Hiszen nem is ember, valósággal egy isten hagy el bennünket, és ez az isten most visszatér az égbe, miután azért jelent meg itt a földön, hogy mindenkivel jót tegyen!

- Ne mondjon ilyen - vetette ellen Monte Cristo élénken - sohase mondjanak ilyet, barátaim. Az istenek sohasem követnek el rosszat, az istenek ott állnak meg a tettekben, ahol akarnak. A véletlen nem erősebb, mint ők, ellenkezőleg, ők uralkodnak a véletlen fölött. Nem, ember vagyok, Emmanuel, és a csodálata éppolyan igazságtalan, mint amennyire szentségtörők a szavai.

Ajkát Julié kezére nyomta. A fiatalasszony a karjába simult. A gróf másik kezét Emmanuelnek nyújtotta, majd szinte erőszakkal tépte ki magát e házból, ebből a kedves kis fészekből, ahol a boldogság vert tanyát, és egy mozdulattal maga után intette Maximilient, aki most is érzéketlen, fásult és egykedvű volt, mint Valentine halála óta mindig.

- Adja vissza bátyámnak a jókedvét! - súgta Julie Monte Cristo fülébe.

Monte Cristo megszorította a kezét, mint ezelőtt tizenegy évvel tette a Morrel dolgozószobájába vezető lépcsőn.

- Bízik még Szindbádban, a tengerészben? - kérdezte mosolyogva.

- Ó, hogyne!

- Nohát, aludjék csak nyugodtan, és bízzék Istenben.

Mint már említettük, a postakocsi kint várakozott. Négy virgonc ló rázta sörényét, és dobogott türelmetlenül a kövezeten.

A lépcső aljában Ali várta, arca fénylett az izzadságtól. Úgy látszott, hosszú út áll mögötte.

- No, hát voltál az öregúrnál? - kérdezte tőle a gróf arabul.

Ali igent intett.

- És a szeme elé tartottad a kibontott levelet, úgy, ahogy megparancsoltam?

- Igen - intett ismét tisztelettel a rabszolga.

- És mit mondott, helyesebben, mit csinált?

Ali a világosságba állt, hogy gazdája jól láthassa, és értelmesen utánozni kezdte az aggastyánt: lehunyta a szemét, mint ahogy Noirtier szokta, ha igent akart inteni.

- Helyes, elfogadta - mondta Monte Cristo. - Induljunk!

Alig mondta ki, a kocsi máris tovagördült, és a lovak patája szikrát szórt a kövezeten. Maximilien szótlanul behúzódott a kocsi egyik sarkába.

Eltelt egy félóra. A hintó hirtelen megállt. A gróf megrántotta a selyemzsinórt, amely Ali kezéhez volt kötve.

A núbiai leszállt, és kinyitotta a kocsi ajtaját.

Az éjszaka csillagos volt. Villejuif magaslatán voltak, azon a dombon, ahonnan Párizs millió fénypontja csillogott, ragyogott, mint valami sötét tenger világító hullámai. Valóban hullámok is voltak, zajosabb, hangosabb, szenvedélyesebb, mohóbb hullámok, mint a viharos óceán. Ezek nem ismernek nyugalmat, mint a hatalmas tenger hullámai. Egyre hajszolják egymást, tajtékot vetnek, elnyeli egyik a másikat!...

A gróf egyedül maradt, és keze egy intésére a kocsi néhány lépést előrement.

Sokáig elnézte keresztbe font karral ezt a nagy olvasztókemencét, ahol annyi gondolat olvadt, forrongott és alakult ki a háborgó örvényből, hogy azután megmozgassa a világot. Majd tekintete megállapodott ezen a Babilonon, amelyről annyit álmodoznak a vallásos költők és a gúnyolódó szabadgondolkodók egyaránt.

- Hatalmas város! - mormogta. Lehajtotta fejét, és kezét összekulcsolta, mintha imádkozni akarna. - Még nincs egészen hat hónapja, hogy átléptem kapuidat. Azt hiszem, Isten szelleme vezetett ide, és ő vezérel vissza innen diadalmasan. Jelenlétemnek titkát megvallottam annak az Istennek, aki egyedül tudott olvasni a szívemben. Ő tudja csupán, hogy gyűlölet és gőg nélkül, de nem minden sajnálkozás nélkül vonulok vissza. Csak ő tudja egyedül, hogy nem magamért és nem hiú okokért használtam fel azt a hatalmat, amellyel felruházott. Ó, nagyváros! A te remegő öledben találtam meg azt, amit kerestem. Türelmes bányász voltam, s azért mozgattam meg belső részeidet, hogy kiűzzem belőle a gonoszt. Feladatomat elvégeztem, küldetésem véget ért. Most már nem nyújthatsz nekem sem örömet, sem fájdalmat. Isten veled, Párizs, isten veled!

Tekintete még egyszer végigfutott a hatalmas síkságon, mint valami éji szellem. Azután kezét végighúzta homlokán, és ismét beszállt kocsijába. A kocsi ajtaja becsukódott, s a kocsi maga hamarosan eltűnt a domb másik lejtőjén nagy porfelhő és zaj között.

Két mérföldet tettek meg némán. Morrel álmodozott, Monte Cristo pedig elnézte, amint álmodozik.

- Morrel - szólította meg a gróf -, megbánta, hogy velem jött?

- Dehogy, gróf úr. De Párizst elhagyni...

- Ha tudtam volna, hogy boldogság vár önre Párizsban, Morrel, akkor ott hagytam volna.

- Valentine Párizsban pihen, és ha elhagyom Párizst, az éppen olyan, mintha újra elveszíteném őt.

- Maximilien - mondta a gróf -, azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben, s Isten akarta, hogy így legyen, mert így mindig elkísérnek bennünket. Nekem két barátom van, aki mindig elkísér így mindenhová: az egyik az, aki az életet adta nekem, a másik pedig az az ember, akinek a tudást köszönhetem. Mindkettőjük szelleme bennem él. Ha valami kétség gyötör, tőlük kérek tanácsot, s ha valami jót cselekedtem, azt az ő tanácsuknak köszönhetem. Kérdezze csak meg a szíve szavát, Morrel, és tudakolja meg, helyesen teszi-e, hogy ilyen mogorva arccal jár-kél.

- Barátom - mondta Maximilien -, az én szívem szava nagyon szomorú, és nem ígér mást, csak boldogtalanságot.

- Az elcsüggedt lelkek sajátja, hogy mindent gyászos színben látnak. A lélek maga rajzolja meg a szemhatárt. Az ön lelke sötét, s az fest ön elé viharos égboltozatot.

- Lehet, hogy igaza van - felelte Maximilien, és visszasüllyedt álmodozásába.

Az utazás azzal a csodálatos gyorsasággal zajlott le, amely szintén a gróf hatalmához tartozott. Az út mentén úgy maradoztak el a városok, mint megannyi árnyék. Az első őszi szelektől hajlongó fák, mint kuszált hajú óriások, szinte elébük jöttek, és amint hozzájuk értek, azonnal sebesen el is menekültek. Másnap kora reggel megérkeztek Châlons-ba, ahol a gróf kis gőzhajója már várta őket. Egy percet sem vesztegettek, a kocsival felhajtottak a hajóra, s a két utas már fenn is volt a fedélzeten.

Gyors járású hajó volt, szinte valami indián pirognak nézte volna az ember. Két kereke olyan volt, mintha szárny lett volna, amellyel úgy siklott a víz felett, mint valami vándormadár. Morrelt magát is megrészegítette ez a gyorsaság, és olykor, amikor a szél meg-meglobogtatta a haját, mintha egy pillanatra a felhőt is elűzte volna a homlokáról.

Magát a grófot, amint egyre jobban távolodtak Párizstól, mindinkább elfogta valami szinte emberfölötti derű, és dicsfényként borította be. Olyan volt, mint a számkivetett, mikor visszatér a hazájába.

Csakhamar felbukkant Marseille fehéren, enyhén, elevenen. Marseille, Tyrus és Karthágó testvérhúga, aki örökölte tőlük a Földközi-tenger feletti uralmat. Marseille, amint öregszik, egyre fiatalabbnak látszik. Mindkettőjük szemében régi emlékeket idézett a kerek torony, a Saint-Nicolas erőd, a Puget-féle városháza, a kikötő a téglával kirakott rakodóparttal, ahol mindketten játszottak gyermekkoruk­ban.

És mintha előre megállapodtak volna benne, mind a ketten megálltak a Canebière-en.

Egy hajó éppen akkor indult Algír felé. A ládák, a fedélzeten szorongó utasok, a rokonok tömege, az istenhozzádot integető barátok, akik mind kiáltoznak és sírnak, mindez megható látvány még azoknak is, akiknek mindennap van benne részük. Mindez a sok jövésmenés nem tudta elvonni Maximilient egyetlen gondolattól, amely abban a pillanatban fogta el, amikor lábát a part kövezetére tette.

- Tessék nézni - mondta, és karon fogta Monte Cristót -, ezen a helyen állt apám, mikor a Pharaon befutott a kikötőbe. A drága jó ember, akit ön mentett meg a haláltól és a gyalázattól, itt borult a nyakamba. Még most is érzem, amint könnye végiggördült az arcomon, és nemcsak én sírtam, mindenki sírt, aki látott bennünket.

Monte Cristo mosolygott.

- Én ott voltam - mondta, és egy utca sarka felé mutatott.

Amint a gróf e szavakat mondta, abból az irányból, amerre mutatott, fájdalmas sóhajtás hallatszott, és egy asszonyt láttak, amint egy induló hajó egyik utasának búcsút integet. Az asszony sűrű fátyolt viselt. Monte Cristo tekintetével követte a nőt, mégpedig olyan izgalommal, amely könnyen feltűnhetett volna Morrelnek, ha a gróffal ellentétben nem tapad szemével a hajóra.

- Ó, Istenem! - kiáltotta Morrel. - Nem, nem tévedek! Az a fiatalember, aki a kalapjával integet, az az egyenruhás fiatalember Albert de Morcerf!

- Igen - mondotta Monte Cristo -, én is ráismertem.

- Hogy lehet az? Hiszen ön az ellenkező oldalra néz.

A gróf csak mosolygott, mint mindig, ha nem akart feleletet adni.

És tekintete visszatért a lefátyolozott asszonyhoz, aki az utca sarkán eltűnt.

Akkor fordult csak vissza a gróf.

- Kedves barátom - mondta Maximiliennek -, nincs valami tennivalója ezen a környéken?

- Szeretném kisírni magamat apám sírjánál - válaszolta tompán Morrel.

- Helyes, keresse fel, és várjon meg ott engem. Én is odamegyek.

- Hát most elhagy?

- El... Nekem is meg kell látogatnom valakit kegyeletből.

Morrel fásultan fogott kezet a gróffal, majd fejének egy mozdulatával, amelynek szomorúságát lehetetlen leírni, otthagyta a grófot, és a város keleti része felé indult.

Monte Cristo bevárta, míg Maximilien jó messzire távozik, egy helyben állt, míg csak a fiatalember el nem tűnt. Akkor indult el az allées de Meilhan felé, hogy felkeresse azt a kis házat, amelyet e történet kezdetekor ismertek meg olvasóink.

Ez a ház most is a nagy hársfasor árnyékában húzódott meg, amely a dologtalan marseille-ieknek sétahelyül szolgált. Roppant vadszőlőindák függönye borította a ház falát, a délvidéki nap hevétől megsárgult kövön az indák megfeketedtek, és szétszakadoztak a vénségtől. Két alaposan kitaposott kőlépcső vezetett a kapuhoz, amely három deszkából állott, s noha évről évre nagyobb hézagok támadtak közöttük, sohase láttak enyvet vagy festéket, hanem türelmesen bevárták, hogy a nedves idő beálltával ismét összedagadjanak.

Ez a kis ház minden ódonsága mellett is igen kedves volt, nyomorúságos külseje ellenére egész vidáman hatott, ugyanaz volt, amelyben valamikor Dantès apó éldegélt. Csakhogy az aggastyán a padlásszobában lakott, a gróf pedig az egész házat Mercédès rendelkezésére bocsátotta.

Ide ment be az a lefátyolozott asszony, akit Monte Cristo az induló hajónál búcsúzkodni látott. A nő abban a percben zárta be a kaput maga mögött, amikor a gróf megjelent az utca sarkán, úgyhogy a férfi látta is Mercédèst eltűnni, csaknem rögtön azután, hogy megpillantotta.

Monte Cristo jól ismerte a kitaposott lépcsőt. Nagyon jól tudta, hogyan nyílik ez az ódon kapu, amelyet nem kulccsal, hanem egy széles fejű szeggel reteszeltek el belülről.

Nem is kopogtatott, hanem egészen otthonosan lépett be, mint egy jó barát, mint egy szívesen látott vendég.

Egy téglával kirakott fasor végén napfényes kertecske nyílt. Ebben a kertben, a megjelölt helyen találta meg Mercédès azt az összeget, amelyről a gróf gyöngédségből azt állította, hogy huszonnégy esztendővel ezelőtt ásta el oda. Az utcai kapu küszöbéről meg lehetett pillantani ennek a kertnek szélső fáit.

Amint Monte Cristo a küszöbre lépett, olyan mély sóhajtást hallott, amely zokogásnak is beillett volna. A sóhaj irányába tekintett, és egy virginiai jázminlugas lombjai és bíborpiros virágai alatt megpillantotta Mercédèst, aki ott ült lehajtott fejjel és sírt.

Hátravetette fátyolát, és abban a hitben, hogy egyedül van az égbolttal, arcát kezébe rejtette, és szabad folyást engedett sóhajainak és zokogásának, amelyet fia jelenléte miatt olyan sokáig visszafojtott.

Monte Cristo közelebb lépett hozzá. A homok megcsikordult léptei alatt.

Mercédès felkapta a fejét, és felsikoltott ijedtében, amint egy férfit pillantott meg.

- Asszonyom - kezdte a gróf -, ma már nincs hatalmamban, hogy boldoggá tegyem önt, de vigasztalást talán nyújthatok. Volna olyan kegyes, hogy elfogadja ezt egy régi barátjától?

- Igaz, nagyon boldogtalan vagyok - válaszolta Mercédès. - Egyedül állok a világban... Nem volt senkim a fiamon kívül, és most ő is elhagyott.

- Fia helyesen cselekedett, asszonyom - vetette ellen a gróf -, igazán nemes lélekre vall. Megértette, hogy minden ember tartozik megfizetni hazájának a maga adóját: egyesek tehetségükkel, mások szorgalmukkal, némelyek tanulással, megint mások a vérükkel róják le. Ha önnel marad, tétlenül teltek volna napjai, és nem tudta volna megszokni az ön nagy fájdalmát. Így pedig nagy és erős lesz küzdelmében a sorssal, amelyet a maga oldalára fog állítani. Engedje, hadd hozza helyre fia mindkettőjük életét, asszonyom. Merem ígérni, hogy biztos kézben van.

- Ó! - felelte a szegény asszony, és szomorúan rázta a fejét. - Azt a boldogságot, amelyről beszél, és amelyért szívem mélyéből könyörgök Istennek fiam számára, én magam bizony nem sokat fogom élvezni. Annyi minden tört össze bennem és körülöttem, hogy úgy érzem, közel állok a síromhoz. Nagyon jól tette, gróf úr, hogy elhozott ide, közel ahhoz a helyhez, ahol annyira boldog voltam. Ott kell meghalnunk is, ahol boldogok voltunk.

- Fájdalom! - felelte Monte Cristo. - Minden szava keserűen és égetően hull a szívemre, asszonyom, s annál keserűbben és égetőbben, mert igaza van, ha engem gyűlöl. Minden baját én okoztam: miért panaszkodik nekem, ahelyett hogy vádolna? Így még boldogtalanabbá tesz...

- Önt gyűlölni, vádolni, önt, Edmond... Gyűlölni, vádolni azt az embert, aki megmentette fiam életét, mert ugye az volt az ön végzetes és irtózatos szándéka, hogy megölje Morcerf úr fiát, akire az olyan büszke volt? Nézzen rám, és meglátja, van-e bennem csak egy szikrája is a szemrehányásnak?

A gróf felemelte tekintetét, és Mercédèsen nyugtatta, aki kissé felemelkedve nyújtotta feléje mindkét kezét.

- Nézzen csak rám - folytatta az asszony mélységes szomorúsággal. - Már nem jelent veszedelmet a szemem ragyogása, elmúlt az az idő, amikor Edmond Dantesre mosolyogtam, aki odafent várt reám öreg apja padlásszobájának ablakában... Azóta már sok szomorú nap telt el, s ezek a napok mély szakadékot ástak közöttem s a múlt között. Hogy önt vádoljam, Edmond, önt gyűlöljem, kedves barátom! Nem, magamat vádolom, és magamat gyűlölöm! Jaj, de nyomorult is vagyok! - kiáltotta, és kezét összekulcsolva felnézett az égre. - De megbűnhődtem!... Lelkemben élt a hit, ártatlan és szerelmes voltam, és az angyalok e hármas gazdagságával, én nyomorult, kételkedtem Istenben!

Monte Cristo feléje lépett, és némán nyújtotta a kezét.

- Nem - mondta Mercédès, és szelíden visszahúzta a kezét - barátom, ne érintsen meg. Megkímélt engem, márpedig mindazok közül, akik vétettek önnek, én voltam a legbűnösebb. A többiek valamennyien gyűlöletből, kapzsiságból, önzésből cselekedtek, én azonban gyáva voltam. Nekik vágyaik voltak, de én féltem. Nem, ne szorítsa meg a kezem, Edmond. Gyöngéd szavai volnának a számomra, érzem, de kérem, ne mondja ki őket. Őrizze meg ezeket a szavakat másvalaki számára, mert én már nem vagyok méltó rájuk. Látja... - most egészen felfedte az arcát - a bánattól már egészen megőszültem. Annyira kisírtam a szememet, hogy lila karikák övezik. A homlokomon redők bújnak meg. Ön ellenben, Edmond, még mindig fiatal, még most is szép és büszke. Mert önnek megmaradt a hite, mert ön erős maradt, mert ön bízott Istenben, és ő meg is segítette. Én gyáva voltam, megtagadtam őt. Isten elhagyott, és most így állok itt.

Mercédès könnyekben tört ki, szíve majd megszakadt az emlékek megrázó súlya alatt.

Monte Cristo megfogta a kezét, és hódolattal csókolta meg. De Mercédès maga is érezte, hogy ebben a csókban nem volt semmi tűz, mintha a gróf egy szent márványszobrának csókolt volna kezet.

- Vannak olyan kiválasztott sorsüldözöttek - folytatta az asszony -, akik egyetlen hibájukkal tönkreteszik egész életüket. Én önt holtnak hittem, nekem is ön után kellett volna halnom. Mert hiszen egész életemben gyászt viseltem önért a szívem mélyén. És most ez a gyász egy harminckilenc éves asszonyból ötvenévest csinált. Mit ért az, hogy valamennyiünk közül csak én egymagam ismertem fel? Csak a fiamat mentettem meg. Nem kellett volna-e megmentenem azt a férfit is, bármilyen bűnös volt, akit hitvestársul fogadtam? Márpedig őt hagytam meghalni. Mit is beszélek, istenem! Én is okozója voltam halálának gyáva érzéketlenségemmel, megvetésemmel, mert nem gondoltam arra, nem akartam arra gondolni, hogy énérettem lett hitszegő és áruló! Mire volt jó, hogy elkísértem fiamat idáig, ha egyszer itt magára hagytam, és engedtem egyedül elutazni Afrika gyilkos partjára? Ó, gyáva voltam, ha mondom! Megtagadtam szerelmemet, és mint a hitehagyottak, szerencsétlenséget hozok mindenkire, aki csak körülöttem van!

- Nem, Mercédès - válaszolta Monte Cristo -, nem úgy van. Legyen jobb véleménnyel önmagáról. Nem. Ön nemes lelkű és szent asszony, és fájdalma teljesen lefegyverzett. De mögöttem, láthatatlanul, ismeretlenül, haragosan állt az Isten, akinek én csupán küldöttje voltam, s aki nem akarta megaka­dályozni, hogy lesújtsak a kezemben levő villámmal. De kérve kérem ezt az Istent, akinek lábánál tíz esztendő óta mindennap leborulok, tanúmul hívom ezt az Istent, hogy önnek áldoztam fel életemet, s életemmel együtt azokat a terveket is, amelyek hozzá voltak láncolva. Büszkén vallom, Mercédès, Istennek szüksége volt reám, és én életben maradtam. Vizsgálja csak meg a múltat, vizsgálja meg a jelent, kísérelje meg, hogy a jövőt is szemügyre vegye, és meglátja, hogy valóban eszköz vagyok az Úr kezében. Életem első fele abban telt el, hogy a legkegyetlenebb kínok, a legszörnyűbb szenvedések jutottak osztályrészemül, mindazokat el kellett hagynom, akik szerettek és üldöztek, akik nem is ismertek. Aztán hirtelen a börtön, a magány, a nyomor után a szabad levegő, a szabadság és olyan mérhetetlen, káprázatos vagyon birtokosa lettem, hogy igazán vak lettem volna, ha fel nem ismerem Isten ujját, mert Istennek nagy szándékai voltak velem. Ettől kezdve ezt a vagyont szent küldetés eszközének láttam. Ettől kezdve egy pillanatig sem gondoltam arra az életre, amelynek édességét ön, szegény asszony, bizony gyakorta megízlelte. Egyetlen nyugodt órám sem volt. Úgy éreztem magam, mintha tűzfelhő volnék, amelyet csak azért hajszolnak a szélviharok, hogy felégesse az elátkozott városokat. Mint a kalandvágyó kapitányok, akik veszedelmes útra indulnak hajójukkal, akik veszélyekkel teli hadjáratra készülnek, úgy készítettem én is el az élelmiszereket, teleraktam hajómat fegyverekkel, felhalmoztam a támadó és védő eszközöket, testemet hozzáedzettem a leghevesebb gyakorlatokhoz, lelkemet a legdurvább megrázkódtatásokhoz, karomat hozzászoktattam az ember­öléshez, szememet a szenvedés látásához, ajkamat ahhoz, hogy mosolyogni tudjon a legborzalma­sabb szenvedések láttára is. Abból a jólelkű, bízó és megbocsátásra kész emberből, aki voltam, bosszú­vágyó, színlelő, gonosz ember lettem, aki érzéketlen, mint a süket és vak végzet. Akkor elindultam azon az úton, amely megnyílt előttem, keresztülvágtam a térségen, és célhoz értem: jaj volt minden­kinek, aki keresztezte utamat!

- Elég! - mondta Mercédès. - Elég, Edmond! Arra gondoljon, hogy az egyetlen, aki felismerte, szintén az egyetlen, aki megértheti önt. Edmond, az az asszony, aki fel tudta önt ismerni, az, aki meg tudta érteni, ha az a nő útjába került volna, és ön ízzé-porrá töri, bizony akkor is csak bámulni tudta volna önt, Edmond! Mint ahogy szakadék van ön és a többi ember között is, és mondhatom, a leggyötrőbb fájdalmam most is az összehasonlítás. Mert nincs a világon semmi, ami felérne önnel, semmi, ami akár csak meg is közelítse. És most búcsúzzunk, Edmond, és váljunk el.

- Mielőtt elhagynám, mondja meg, mit kíván, Mercédès? - kérdezte Monte Cristo.

- Egyetlen kívánságom van csupán, Edmond: hogy a fiam boldog legyen.

- Kérje erre az Urat, mert ő tartja kezében az emberek sorsát, kérje azt, hogy tartsa távol tőle a halált, a többi az én dolgom.

- Köszönöm, Edmond.

- És saját maga számára, Mercédès?

- Nekem nincs szükségem semmire, én két sírdomb között élek: egyik Edmond Dantèsé, aki már olyan nagyon régen meghalt. Őt szerettem! Ez a szó nem illik már az én hervadt ajkamra, de a szívemben még él az emlék, és szívemnek ezt az emlékezetét a világon semmiért oda nem adnám. A másik egy olyan ember sírja, akit Edmond Dantès ölt meg. Jogosnak érzem ezt a tettét, de azért a halottért imádkoznom kell.

- A fia boldog lesz, asszonyom - ismételte a gróf.

- Akkor én is olyan boldog leszek, amilyen csak lehetek.

- De... végre is... mit fog csinálni?

Mercédès szomorúan mosolygott.

- Azt nem hinné el, hogy úgy fogok élni, mint ahogy a hajdani Mercédès élt, vagyis hogy dolgozni fogok. Már nem tehetek egyebet, csak imádkozom, de arra nem szorulok, hogy dolgoznom kelljen. Az a kis vagyon, amelyet ön elásott valamikor, a kezembe került a megjelölt helyen. Majd kutatnak utána, ki vagyok, megkérdezgetik, mit csinálok, senki sem fogja tudni, miből élek. Mit bánom én! Ez hármónk dolga: Istené, az öné meg az enyém.

- Mercédès - mondta a gróf -, nem teszek önnek szemrehányást, de ön túlozza az áldozatot, amikor Morcerf úr teljes vagyonáról lemond, mert annak a fele önt illetné takarékossága és ébersége miatt.

- Látom már, mit akar ajánlani, de azt nem fogadhatom el, Edmond, a fiam megtiltaná.

- Őrizkedem tőle, hogy olyasmit ajánljak, ami beleütközik Albert de Morcerf úrnak az akaratába. Majd megtudom a szándékait, és aszerint cselekszem. De ha ő elfogadja azt, amit tenni szándékozom, akkor önnek sem lesz ellenvetése?

- Tudja jól, Edmond, hogy én már nem vagyok gondolkozó lény. Elhatározásom, ha ugyan van, az, hogy többé semmit sem határozok el. Isten annyira megrázott a szörnyű viharokban, hogy elveszítettem akaratomat. Az ő kezében vagyok, mint a veréb a sas karmai között. Nem akarja a halálomat, mert akkor nem élnék. Ha segítséget küld nekem, az azt jelenti, hogy Ő így akarja, és én elfogadom.

- Vigyázzon, asszonyom - mondotta Monte Cristo -, nem így kell Istent imádni! Isten azt akarja, hogy megértsük őt, és hogy vitassuk a hatalmát: ezért adott szabad akaratot nekünk.

- Szerencsétlen! - kiáltotta Mercédès. - Ne beszéljen így velem. Ha azt hinném, hogy Isten szabad akaratot adott nekem, akkor ugyan mi tartana vissza a kétségbeeséstől?

Monte Cristo kissé elsápadt, és lehajtotta a fejét, mert a fájdalomnak ez a kitörése egészen lesújtotta.

- Nem is búcsúzik el tőlem? - kérdezte, a kezét nyújtva az asszonynak.

- Ellenkezőleg, azt mondom, a viszontlátásra - válaszolta Mercédès, és ünnepélyesen az égre mutatott. - Ez bizonyítja, hogy még reménykedem.

És Mercédès remegő kezével megérintette a gróf kezét, majd felsietett a lépcsőn, és eltűnt a gróf szeme elöl.

Monte Cristo ekkor lassan kiment a házból, és ismét nekiindult a kikötő felé vezető útnak.

De Mercédès már nem látta, mikor eltávozott, noha odaállt Dantés apó kis szobájának ablakába. Tekintete a messzeségben azt a hajót kereste, amely elvitte fiát a hatalmas tengerre.

De azért szinte öntudatlanul mégiscsak ezt suttogta:

- Edmond! Edmond! Edmond!