13. A vádirat

A bírák a legnagyobb csendben foglalták el helyüket. Az esküdtek is leültek. Villefort úr volt az érdeklődés tárgya, szinte azt mondhatnánk, az általános csodálat központja, elfoglalta a karosszékét, és nyugodt tekintettel nézett körül.

Mindenki bámulattal tekintett erre a komoly és szigorú arcra, amelynek közömbösségét az apai fájda­lom sem tudta megrendíteni. Szinte bizonyos borzalommal nézték ezt a férfit, akire semmiféle emberi indulat nem volt hatással.

- Csendőrök! - mondta az elnök. - Vezessék elő a vádlottat.

E szavakra megélénkült a hallgatóság, és minden szem az ajtóra szegeződött, amelyen át Benedettó­nak meg kellett jelennie.

Csakhamar nyílt is az ajtó, és a vádlott megjelent.

Mindenkire ugyanazzal a hatással volt, az arckifejezése se lepett meg senkit.

Vonásai nem mutatták azt a mélységes izgalmat, amelytől elszorul a szív, s amelytől az arc halál­sápadt lesz. Egyik kezében kalapját tartotta könnyedén, másikat fehér pikémellénye kivágásában, s még csak meg sem reszketett: a szeme nyugodt volt, sőt csillogott is.

Alig lépett a fiatalember a terembe, tekintete végigfutott a bírák és esküdtek sorain. Legtovább az elnökön, s főleg a királyi ügyészen időzött.

Andrea mellett helyezkedett el az ügyvédje. Hivatalból kirendelt védő volt (mert Andrea nem volt hajlandó ilyen apróságokkal vesződni, amelyeket egyáltalában nem tartott fontosnak), a fakószőke hajú fiatalember arca kipirult az izgalomtól, amely őt százszor jobban a hatalmába kerítette, mint a vádlottat.

Az elnök kérte, hogy olvassák fel a vádiratot, amelyet, mint tudjuk, Villefort ügyes és könyörtelen tolla szerkesztett meg.

Míg a felolvasás tartott - és hosszan tartott, s bizony mindenki másra nézve lesújtó hatással lett volna - a közfigyelem tárgya Andrea volt, aki ezt a súlyos terhet egy spártai lelki derűjével fogadta.

Villefort talán még sohasem volt ilyen tömör és ékesen szóló. A bűntettet a legélénkebb színekkel ecsetelte. A vádlott előéletét, átalakulását, cselekedeteinek összefüggését legzsengébb kora óta leve­zette úgy, ahogy csak az élettapasztalat és az emberi lélek ismerete sugallhatta egy olyan magasröptű szellemnek, mint a királyi ügyészé volt.

Pusztán ezzel az egyetlen bevezetéssel már Benedetto örökre elveszett a közvélemény szemében, úgyhogy tulajdonképpen már csak az volt hátra, hogy az igazságszolgáltatás kiszabja rá büntetését.

Andrea ügyet sem vetett a reá zúduló vádak sorozatára: Villefort úr gyakran figyelte, és kétségtelenül folytatta nála lélektani tanulmányait, mint ahogy ez szokása volt más vádlottaknál is, de egyetlenegy­szer sem tudta arra kényszeríteni, hogy lesüsse a szemét, pedig ugyancsak szúrós és mélyreható tekintetet vetett rá.

Végre befejezték a felolvasást.

- Vádlott - mondta az elnök -, mi a családi és keresztneve?

Andrea felállt.

- Bocsásson meg, elnök úr - mondta tisztán csengő hangon -, de úgy látom, olyan sorrendben tetszik feltenni a kérdéseket, amilyen sorrendben én nem tudom követni. Később be akarom majd bizonyítani, hogy kivétel vagyok a közönséges vádlottak között. Azért kérem, tessék megengedni, hogy ne a kérdések sorrendjében adjam meg a válaszomat. Én azért mindegyikre megfelelek.

Az elnök meglepetten pillantott az esküdtekre, akik viszont a királyi ügyészre néztek.

Az egész közönség körében nagy meglepődés nyilvánult meg.

Andrea azonban nem veszítette el nyugalmát.

- Kora? - folytatta az elnök. - Megfelel erre a kérdésre?

- Erre éppúgy, mint a többire is megfelelek, elnök úr, de a maga rendjén.

- Kora? - ismételte az elnök.

- Huszonegy éves vagyok, vagyis csak néhány nap múlva töltöm be a huszonegyet, mivelhogy 1817. szeptember 27-ről 28-ra virradó éjszakán születtem.

Villefort úr, aki éppen feljegyzett valamit, e dátum hallatára felkapta a fejét.

- Hol született? - folytatta az elnök.

- Auteuilben, Párizs mellett - válaszolta Benedetto.

Villefort úr másodszor is felkapta a fejét, úgy nézett Benedettóra, mintha valami Meduza-fej volna előtte, és arca ólomszínűre sápadt.

Benedetto pedig kecsesen megtörülte ajkát finom zsebkendője hímzett sarkával.

- Foglalkozása? - kérdezte az elnök.

- Először okirathamisító voltam - felelte Andrea a világ legnyugodtabb hangján -, később tolvaj lettem, és legújabban gyilkosságot követtem el.

A terem minden részéből a méltatlankodás és meglepetés vihara tört ki: maguk a bírák is megdöb­benve néztek össze, az esküdtek undorodásuknak adtak kifejezést e cinizmus hallatára, amit oly kevéssé vártak egy ilyen elegáns embertől.

Villefort úr végigsimította a homlokát, amely előbb sápadt lett, azután kivörösödött és égni kezdett.

Hirtelen felállt, megzavarodva nézett körül: nem kapott levegőt.

- Keresni tetszik talán valamit, királyi ügyész úr? - kérdezte Benedetto legkedvesebb mosolyával.

Villefort úr nem válaszolt, hanem visszaült, vagy inkább visszaroskadt székébe.

- Hajlandó volna most megmondani a nevét, vádlott? - kérdezte az elnök. - Az a keresett durvaság, amellyel elsorolta különböző bűntetteit foglalkozása gyanánt, az a furcsa kérkedés, amelyet ebben az irányban mutat, s amely miatt az emberiségnek járó erkölcs és tisztelet nevében az esküdtszék szigorúan megrója, ez okozta talán, hogy késlekedett megnevezni magát. Úgy látszik, az imént felsorolt címeivel akarja hangzatossá tenni a nevét.

- Szinte hihetetlen, elnök úr - mondta Benedetto kecses hanghordozással, a legnagyobb udvariasság hangján -, úgyszólván olvasni tetszett gondolataimban. Valóban azért, ennek a célnak az érdekében kértem a kérdések sorrendjének megbontását.

A megdöbbenés tetőfokára hágott. A vádlott szavaiban nem volt már kérkedés, sem cinizmus. Az izgatott hallgatóság úgy érezte, hogy ez a sötét felhő egy kitörni készülő villámot takar.

- Tehát - folytatta az elnök - neve?

- A nevemet nem mondhatom meg, mivelhogy nem tudom. De azt tudom, hogy kicsoda az apám, s azt meg is mondhatom.

Villefort szemét fájdalmasan vakító fény homályosította el. Arcáról nehéz cseppekben folyt le a verejték irataira, amelyeket görcsösen és rémülten markolászott.

- Mondja meg tehát az apja nevét - folytatta az elnök.

A hatalmas gyülekezet mélységes csendjét egy lehelet sem zavarta meg: mindenki feszülten várakozott.

- Az apám királyi ügyész - válaszolta Andrea nyugodtan.

- Királyi ügyész! - ismételte megdöbbenve az elnök, és nem vette észre, hogy Villefort vonásai mennyire eltorzultak. - Királyi ügyész!

- Igen, és mivel tudni akarják a nevét, azt is megmondom: Villefort-nak hívják!

Hirtelen kirobbant a felháborodás, amelyet olyan soká féken tartott a törvény iránti tisztelet, s mint a mennydörgés, úgy hangzott fel minden torokból. Maga az esküdtszék igyekezett elnyomni a tömeg e megmozdulását. A továbbra is érzéketlen Benedettóra zúduló szidalmak és sértések, a fenyegető öklök, a csendőrök mozgolódása, s annak a söpredéknek gúnyos rikoltozása, amely a zűrzavar és botrány perceiben minden gyülekezet felszínére kerül, mindez öt percig is eltartott, mielőtt az esküdtszék és az őrök helyre tudták állítani a csendet.

A zaj kellős közepén is hallani lehetett, amint az elnök így kiáltott:

- Ön játszik az igazságszolgáltatással, és polgártársai előtt a lealjasulásnak olyan példáját merészeli adni, amely még a mi romlott korunkban is ritkítja párját?

Tízen is odafurakodtak a királyi ügyész közelébe, aki mélyen lesújtva ült a helyén, vigasztalgatták, bátorították, buzgón és rokonérzéssel támogatták.

A teremben helyreállt a nyugalom, csupán egy helyen volt egy elég nagyszámú csoport, ahol igen nagy volt a mozgolódás és sugdosás.

Úgy beszélték, hogy egy asszony elájult. Repülősót szagoltattak vele, mire magához tért.

Andrea az egész kavarodás alatt mosolyogva nézte a közönséget, majd végre egyik kezével a pad támlájához támaszkodott, mégpedig igen kecses testtartással.

- Uram - mondotta -, isten ments, hogy megbántsam az esküdtszéket, és e mélyen tisztelt gyülekezet előtt hiábavaló botrányt okozzak. Azt kérdezték, hány éves vagyok, megmondtam. Megkérdezték, hol születtem, megmondtam. Megkérdezték a nevemet, azt nem mondhatom meg, mivel a szüleim elhagytak. De ha a nevemet nem mondhatom is meg, mert hiszen nincs nevem, azért bízvást megmondhatom apám nevét. És ismétlem, apámat Villefort-nak hívják, és ezt kész vagyok be is bizonyítani.

A fiatalember hangjában annyi bizonyosság, meggyőző erő és energia volt, hogy a kavarodást ismét teljes csend váltotta fel. A tekintetek egy percig a királyi ügyészen pihentek, aki a villámsújtotta ember mozdulatlanságával ült a helyén.

- Uraim - folytatta Andrea, s kezével meg hangjával csendre intett -, tartozom önöknek bizonyítékot és magyarázatot szolgáltatni szavaimról.

- De hiszen a kihallgatáskor azt mondta - kiáltott fel az elnök izgatottan -, hogy Benedettónak hívják, azt mondta, hogy árva, és azt mondta, hogy a hazája Korzika.

- A kihallgatáskor azt mondtam, amit akkor helyesnek találtam mondani, mert nem akartam, hogy veszítsen az erejéből az, aminek el kellett következnie, az az ünnepélyes hatás, amelyet szavaimnak biztosítani akartam. Most tehát elismétlem, hogy Auteuilben születtem, 1817. szeptember 27-ről 28-ra virradó éjszaka, és hogy Villefort királyi ügyész úr fia vagyok. Akarják hallani a részleteket? Azonnal elmondom. A rue de la Fontaine 28. számú ház első emeletén születtem, egy piros damaszttal kárpitozott szobában. Apám a karjára vett, és azt mondta anyámnak, hogy meghaltam. Beburkolt egy H és N betűvel jelölt asztalkendőbe, levitt a kertbe, és elevenen eltemetett.

A jelenlevőkön borzongás futott végig, mikor látták, hogy a vádlott magabiztosságának növekedésével egy időben fokozódik Villefort úr rémülete is.

- De honnan tudja ezeket a részleteket? - kérdezte az elnök.

- Azt is megmondom, elnök úr. A kertben, ahová apám eltemetett, ugyanazon az éjjelen behatolt egy ember, aki halálosan gyűlölte apámat, és már régóta leselkedett rá, hogy korzikai módra bosszút álljon rajta. A férfi egy bozótba rejtőzött, és látta, amint apám elásott valami kis ládát, s még e művelet alatt belévágta kését apámba. Majd abban a hitben, hogy az elásott ládikában valami kincset rejtett el, felásta a gödröt, és engem még életben talált. Ez az ember elvitt a lelencházba, ahol az 57-es szám alatt iktattak be. Három hónap múlva a nővére Roglianóból Párizsba utazott. Értem jött, kikért mint gyermekét, és magával vitt. Ezért van, hogy Korzikában nevelkedtem, noha Auteuilben születtem.

Csend állott be, olyan mélységes csend, hogy ha nincs az ezernyi ember feszült szorongása, azt lehetett volna hinni, hogy üres a terem.

- Folytassa - hallatszott az elnök hangja.

- Bizonyos, hogy boldogan élhettem volna ezeknél a derék embereknél, akik bálványoztak - folytatta Benedetto. - De az én gonosz természetem legyőzte mindazt a jót, amelyet nevelőanyám megpróbált a szívembe oltani. A rosszban nőttem, és elérkeztem a bűntetthez. Végre egy napon, amikor Istent káromoltam, amiért olyan rosszá tett, és olyan iszonyú sorsra kárhoztatott, nevelőapám azt mondta nekem: “Ne káromold az Istent, szerencsétlen! Mert Isten harag nélkül teremtett erre a világra! A bűn nem tőled származik, hanem apádtól. Apádtól, aki a pokolnak szánt, ha meghaltál volna, s a nyomornak, ha valami csoda következtében életben maradsz!” Ettől kezdve nem káromoltam többé Istent, hanem az apámat átkoztam. És ezért mondtam el azokat a szavakat az imént, amelyet szememre hányt, elnök úr. Ezért okoztam botrányt, amely még mindig megremegteti ezt a gyülekezetet. Ha ez is növeli bűneim számát, büntessenek. De ha meggyőztem önöket arról, hogy sorsom születésem pillanatától kezdve végzetes, fájdalmas, keserű és siralmas volt, legyenek hozzám irgalommal!

- Hát az édesanyja? - kérdezte az elnök.

- Anyám halottnak hitt. Anyám nem bűnös. Nem akartam megtudni anyám nevét, nem is ismerem anyámat.

Ebben a pillanatban zokogásba fúló éles sikoltás hangzott fel annak a csoportnak a közepéből, amely, mint mondtuk, egy asszonyt vett körül.

Az asszony súlyos idegrohamot kapott, és kivitték a teremből. Miközben vitték, az arcát elleplező sűrű fátyol félrecsúszott, és felismerték Danglars-nét.

Villefort felizgatott érzékeinek kimerültsége, fülzúgása és az agyáig hatoló zűrzavar ellenére felismerte és felállt.

- Bizonyítékot! Bizonyítékot! - mondta az elnök. - Vádlott, ne feledje el, hogy e borzalmak szövevényét a lehető legdöntőbb bizonyítékokkal kell alátámasztania.

- Bizonyítékot? - mondta Benedetto nevetve. - Bizonyítékot akarnak?

- Igen, bizonyítékot.

- Tessék! Nézzenek Villefort úrra, és mondják meg, kell-e több bizonyíték.

Minden szem a királyi ügyész felé fordult, aki az ezernyi tekintet súlya alatt támolyogva, kuszált hajjal, körmével összekarmolt arccal az emelvény korlátjához lépett.

A közönségen az elképedés moraja zúgott végig.

- Bizonyítékot kérnek tőlem, apám - mondta Benedetto -, kívánja, hogy adjak bizonyítékot?

- Nem, nem - hebegte Villefort úr fuldokolva. - Fölösleges.

- Hogyhogy fölösleges? - kiáltott fel az elnök. - Mit akar ezzel mondani?

- Azt akarom mondani - kiáltott a királyi ügyész -, hogy úgyis hiába vergődnék a halálos csapás alatt, amely lesújtott rám, uraim. Elismerem, a bosszúálló Isten kezében vagyok. Nem kell ide bizonyíték! Nincs rá szükség. Minden igaz, amit ez a fiatalember elmondott.

Komor és súlyos csend burkolta be ólomköpenyébe a jelenlevőket, akiknek haja az égnek meredt. Olyan volt ez, mint az a csend, amely a nagy elemi csapásokat szokta megelőzni.

- Ej, Villefort úr - kiáltott az elnök -, csak nincsenek rémlátomásai? Eszénél van? Meg lehetne érteni, ha ilyen különös, váratlan, irtózatos vád meg is zavarta volna az agyát! Kérem, szedje össze magát.

A királyi ügyész a fejét rázta. Foga összeverődött, mint akit lázas hidegrázás gyötör, és arca halálosan sápadt volt.

- Teljesen eszemnél vagyok, uram - mondta. - Csak a testem szenved, és ez érthető is. Bűnösnek érzem magam mindabban, amit ez a fiatalember felsorolt ellenem, és ettől a perctől kezdve otthonomban rendelkezésére állok utódomnak, a királyi ügyésznek.

E szavakkal, amelyeket tompán és fojtottan ejtett ki Villefort úr, tántorogva az ajtó felé ment, amelyet gépiesen kinyitott előtte a szolgálattevő ajtónálló.

Az egész gyülekezet némán és megdöbbenve hallgatta ezt a nyilatkozatot. Ez a vallomás szörnyű megoldást hozott azokra a bonyodalmakra, amelyek már két hét óta izgalomban tartották a párizsi társaságot.

- Nohát, mondja még valaki, hogy a drámát nem az élet szolgáltatja! - jegyezte meg Beauchamp.

- Mondhatom - mondta Château-Renaud -, már akkor inkább úgy végeznék magammal, mint ahogy Morcerf úr tette: egy pisztolylövés szinte semmiségszámba megy az ilyen katasztrófa mellett.

- Meg aztán rögtön meg is öl - jelentette ki Beauchamp.

- És még volt egy olyan pillanatom, mikor el akartam venni a lányát! - mondta Debray. - De jól tette, hogy meghalt a szegény kislány, istenem!

- Az ülést felfüggesztem, uraim - jelentette ki az elnök. - Az ügyet a következő ülésszakon tárgyaljuk. Újra át kell tanulmányozni az egészet, és másik ügyésznek kell kiadni.

Andrea teljes nyugalommal és egyre nagyobb érdeklődés közepette hagyta el a termet, csendőrök kíséretében, akik akaratlanul is némi tisztelettel vették körül.

- Nohát, mit szól ehhez, jóember? - kérdezte Debray a rendőrt, mialatt egy aranyat csúsztatott a markába.

- Lesznek majd enyhítő körülmények - válaszolta a rendőr.