15. A 34-es és a 27-es

Dantès végigszenvedte mindazt a kínt, amelyet a feledésre ítélt foglyok csak átélhetnek a börtönben.

Eleinte a remény következtében és ártatlansága tudatában viselte sorsát. Később kételkedni kezdett ártatlanságában, és ezzel már-már igazolta az igazgatónak azt a hitét, hogy foglya megőrült. Végül lezuhant büszkesége magasságából, könyörögni kezdett az embereknek, de még nem az Istennek. Isten a végső menedék. Az a szerencsétlen, akinek legelőször az Úrhoz kellene folyamodnia, csak akkor kezd benne reménykedni, amikor a reménynek már minden más forrása kiapadt.

Dantès tehát azért könyörgött, hogy helyezzék másik zárkába, még akkor is, ha az sötétebb és mélyebb, mint a régi. Még a kedvezőtlen változás is változás lett volna, és néhány napra ez is lekötötte volna figyelmét. Kérte, hogy engedélyezzék a sétát, a szabad levegőt, és könyveket, szerszámokat kért. Egyik kívánságát sem teljesítették. Nem törődött vele, azért csak egyre könyörgött. Kezdte megszokni, hogy beszéljen új börtönőréhez, noha az, ha lehetséges, még némábbnak tűnt, mint a régi. De már az is öröm volt, ha szólhatott valakihez, még ha némához is. Dantès azért beszélt, hogy a saját hangját hallja. Megpróbált olyankor is beszélni, amikor egyedül volt, de ilyenkor megijedt önmagától.

Mikor Dantès még szabadon élt, gyakran festett maga elé rémképeket a börtönökről, amelyeket csavargók, útonállók, gyilkosok töltenek meg: ezeknek aljas öröme értelmetlen tivornyákba és ijesztő barátkozásokba fullad. Most már egyenesen vágyott egy ilyen lebuj után, csak azért, hogy más embereket is lásson, ne csak annak a börtönőrnek érzéketlen arcát, aki a világért sem állt vele szóba. Szánta a gályarabokat, megbecstelenítő ruhájukban, lábukra vert bilincseikkel és vállukon a bélyeggel. De a gályarabok legalább egymás társaságában voltak, a szabad levegőt szívták, látták az égboltot. Ó, boldogok a gályarabok!

Egyik napon azért könyörgött őrének, kérjen társat a számára, bárkit: még az a bolond abbé is jó lesz, akinek már hallotta hírét. A porkolábok zord külseje mögött mindig lappang valami emberség. Az új börtönőr, bár az arca mit sem árult el, szíve mélyén gyakran megsajnálta ezt a szerencsétlen fiatalembert, akit olyan súlyosan megviselt a rabság. Továbbította a 34-es kérését az igazgatóhoz, de az olyan óvatos volt, mint valami politikus. Attól tartott, hogy Dantès fel akarja lázítani a foglyokat, valami összeesküvésre készül, valamelyik barátja segítségével szökést akar megkísérelni, és visszautasítatta Dantès kérését.

Dantès tehát embertől nem remélhetett többé segítséget. Ahogy mondottuk, elérkezett az az idő, hogy Istenhez forduljon. Eszébe jutottak azok a vallásos gondolatok, amelyekre a sorsüldözött szerencsétle­nek rendszerint rátalálnak. Visszaemlékezett azokra az imádságokra, amelyeket édesanyjától tanult, ám most olyan értelmet talált bennük, amelyet azelőtt nem vett észre. Mert az ember számára az imádság egyhangú és üres marad mindaddig, amíg boldog, ha ellenben bajba jut, a fájdalom megérteti vele azt a magasztos nyelvet, amelyben Istennel beszélhet.

Nem buzgón, hanem dühvel imádkozott, és fennhangon, hogy ne féljen saját szavától. Imádság közben valami eksztázis fogta el. Minden kiejtett szavánál nagy ragyogás közepette látni vélte az Istent. Úgy hitte, hogy megalázott és elveszett életének minden mozzanata a mindenható Isten akarata, és levonta az események tanulságát.

Feladatokat tűzött maga elé, minden imádság végére odacsempészte és magára is értette azt a könyörgést, amellyel az emberek sokkal gyakrabban fordulnak embertársaikhoz, mint Istenhez: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek.”

Dantès mind e sok buzgó imádság ellenére is fogoly maradt. Idővel agya elborult, szeme előtt köd sűrűsödött. Dantès egyszerű, tanulatlan ember volt. A múltat sötét fátyol takarta előle, amelyet csak a tudás lebbenthetett fel. Börtönének magányában és gondolatai pusztaságában nem tudta maga elé varázsolni az elmúlt korokat, nem tudta életre kelteni a kihalt népeket, újjáépíteni az ókori városokat, amelyeket a képzelet felnagyít és költőivé tesz, s amelyek óriásinak tűnnek fel, és égi fényben látszanak ragyogni, mint Martin babilóniai képei. Neki csak rövidke múltja, sötét jelene és igen kétes jövője volt, csupán tizenkilenc esztendő világosságával elmélkedhetett egy talán örök éjszakáról. Így hát semmiféle elfoglaltság sem segíthetett rajta. Tetterős lelke, amely legszívesebben végigszáguldott volna a korok végtelenjén, arra kényszerült, hogy fogságban maradjon, mint a sas, ha kalitkába zárják. Egy gondolatba kapaszkodott: valami különös végzet minden látható ok nélkül összetörte a boldogságát. E gondolathoz kétségbeesetten ragaszkodott, ezerszer is meghányta-vetette, és úgy szétmarcangolta, mint Dante Poklában a könyörtelen Ugolino szétrágja Rogerius érsek koponyáját. Dantès csak ideig-óráig hitt az isteni hatalomban, de a hitét azután elveszítette, mint ahogy elveszítik azt mások is, ha sikert értek el, Csakhogy neki nem volt belőle semmi haszna.

Az aszketizmust vak düh váltotta fel. Edmond olyan istenkáromlásokra fakadt, amelyek hallatára még a börtönőr is elképedt. A zárka falához verdeste testét. Dühvel vont felelősségre mindent, ami csak körülötte volt, és főleg önmagát a legcsekélyebb kellemetlenség miatt, ha akárcsak egy homoksze­mecske, egy szalmaszál vagy egy kis szellő okozta is. Akkor hirtelen eszébe ötlött az a feljelentő levél, amelyet látott és megérintett, mert Villefort a kezébe adta. A feljelentő levél minden sora úgy lángolt, mint Belzacár Mene Tekel Ufarsin-ja. Azt mondta magában, hogy az emberek gyűlölete taszította őt abba az örvénybe, amelyben most van, nem pedig Isten bosszúja. Azoknak az ismeretlen embereknek kívánta mindazt a szenvedést, amelyekkel lázas képzelete megtöltötte agyát, és úgy találta, hogy még a legszörnyűbb kínok is túlságosan enyhék s főleg nem elég hosszan tartók ezeknek a számára, mert a kínszenvedés után a halál következik. És a halálban, ha nem is volt meg a nyugalom, de megvolt legalább az érzéketlenség, amely hasonlít hozzá.

Minthogy elhitette magával, éppen az ellenségei miatt, hogy a halál nyugalmat jelent, és hogy aki kegyetlenül akar büntetni, annak a büntetés más módjait kell kitalálnia, mint a halált; az öngyilkosság sötét gondolata foglalkoztatta. Jaj annak, akit a szerencsétlenség lejtőjén ilyen komor gondolatok kerítenek hatalmukba! Olyan ez, mint valami holt tenger, amelynek tiszta hullámai égszínkéken csillognak, amelyben azonban az úszó lába egyre jobban és jobban beletapad egy szurokkal telt edénybe. Ez az edény vonzza, szívja, elnyeli. Aki egyszer így járt, annak vége, hacsak az isteni Gondviselés nem jön segítségére. Minden kísérlet, amellyel meg akarná menteni magát, csak egyre közelebb viszi a halálhoz.

És ez az erkölcsi haldoklás mégsem annyira szörnyű, mint az a szenvedés, amely megelőzte, és mint amilyen az a büntetés lehet, amely majd követi. A vigasztalódásnak valami szédületes fajtája ez, amely megmutatja a tátongó örvényt, de egyúttal megmutatja az örvény mélyén a semmit is. Amikor Edmond eddig jutott gondolatai sorában, kissé megvigasztalódott. Minden fájdalma, minden szenvedése, a rémképek sorozata, amely ezek nyomában járt, mintha elillant volna a börtön zugából, ahová nesztelenül beléphetett a halál angyala. Dantès most nyugodtan tekintett vissza elmúlt életére, félt a jövőjétől, és azt a középutat választotta, amelyet menedéknek vélt.

- Néha - mondta akkor magában - régi életemben, amikor még ember, szabad és erős ember voltam, másoknak adtam parancsokat, és parancsaimat teljesítették, láttam beborulni az eget, háborogni és zúgni a tengert, láttam, amint az ég egy sarkában vihar születik, és óriási sasként szárnyával beborítja a látóhatárt. Akkor úgy éreztem, hogy hajóm csak gyenge menedék, könnyű, mint a pehely egy óriás kezében, s az óriás maga is remeg és imbolyog. Kisvártatva a hullámok ijesztő zajának hallatára, a hegyes sziklák láttára halálfélelem fogott el. Minden erőmet összeszedtem, hogy megmeneküljek, megfeszítettem minden akaraterőmet, és latba vetettem minden tengerész-tudásomat, hogy megküzdjek Istennel!... Mert akkor boldog voltam. Életem megmentése azt jelentette, hogy visszatérhetek a boldogsághoz; nem én hívtam, nem én választottam a halált: úgy éreztem, túlságosan kemény fekvőhely az a hínáros kavicságy. Felháborodtam azon, hogy én, aki hitem szerint Isten képmására vagyok teremtve, halálom után tengeri sirályok és keselyűk eledelévé váljak, Ma már másként áll a dolog. Elveszítettem mindazt, ami kedvessé tette előttem az életet, ma úgy mosolyog felém a halál, miként a dajka arra a gyermekre, akit el akar ringatni. Ma már kedvemre van a halál, elalszom fáradtan és összetörten, mint ahogy elaludtam azoknak a kétségbeesett és őrjöngő estéknek egyikén, amikor háromezerszer róttam végig zárkámat, harmincezer lépést tettem meg, vagyis csaknem tíz mérföldet.

Mióta ez a gondolat megszületett lelkében, a fiatalember szelídebb, vidámabb lett. Jobban elviselte a kemény fekhelyet és a fekete kenyeret, még kevesebbet evett, alig aludt valamit, és csaknem elviselhetőnek találta az életnek azt a kis maradványát, amelyről tudta, hogy akkor hagyja ott, amikor kedve tartja, mint ahogy az ember levet valami elhasznált ruhát.

Két módja volt a halálnak: az egyszerűbb mód, hogy felkötözi zsebkendőjét az egyik ablakrácsra, és felakasztja magát. De azt is megteheti, hogy csak látszólag eszi meg ételét és éhen hal. Az elsőtől nagyon idegenkedett Dantès. Úgy nevelték, hogy irtózzék a tengeri kalózoktól, márpedig azokat szokták a hajóvitorla rúdjára felkötni: az akasztást tehát megbecstelenítő büntetésnek tekintette, amelyet nem akart önmagával szemben alkalmazni. Így hát inkább a másodikat fogadta el, és terve végrehajtását még aznap meg is kezdte.

Csaknem négy esztendő telt el az elmondott viszontagságok közepette. A második év végén Dantès már nem számolta a napokat, és visszazuhant az időtlenségbe, amelyből valamikor a főfelügyelő ragadta ki.

Dantès azt mondta: “Meg akarok halni”, és halált is választott. De amikor jobban szembenézett a halállal, attól való féltében, hogy visszariad elhatározásától, még egyszer megesküdött önmagának: meg kell halnia.

“Amikor behozzák a reggelimet és a vacsorámat - gondolta -, az ételeket kiöntöm az ablakon. Azt fogják hinni, hogy elfogyasztottam.”

Úgy is tett, ahogy megfogadta. Napjában kétszer kiöntötte ennivalóját a szűk, rácsos nyíláson, amelyen át csak egy kis darabka eget láthatott. Eleinte vidáman tette, később elgondolkodva, utóbb pedig sajnálkozva. Nem volt szabad megfeledkeznie esküjéről, hogy végre tudja hajtani rettenetes tervét, csakhogy ezekről az ételekről, amelyektől azelőtt irtózott, most éhségében úgy érezte: étvágygerjesztőek, fűszeres illatúak. Megtörtént, hogy olykor egy óra hosszat is kezében tartotta a tele tálat, tekintetét le nem vette a rothadó húsdarabkáról vagy a romlott halról és a fekete, penészes kenyérről. Az életösztön még harcolt benne, és időről időre gátat vetett elhatározásának. Ilyenkor zárkáját sem látta olyan sötétnek, állapotát sem annyira kétségbeejtőnek. Még fiatal volt, huszonöt vagy huszonhat éves lehetett, még körülbelül ötven év hátra volt életéből, vagyis kétszer annyi, mint amennyit eddig élt. Ilyen óriási idő alatt az események feltörhetik a kapukat, felboríthatják If várának falait, és visszaadhatják a szabadságát! Ilyenkor szájához emelte ételét, amelyet, Tantalus sorsát önként vállalva, önszántából tagadott meg magától, de ekkor eszébe jutott esküje. És minthogy ez a tiszta lelkű ember nem bírta volna elviselni saját megvetését, nem szegte meg fogadalmát. Szigorúan és kérlelhetetlenül élte tovább életének kis maradványát, míg egy napon már annyi ereje sem volt, hogy felkeljen, és a szelelőlyukon át kidobja a kapott vacsorát.

Másnap már nem látott, és alig hallott valamit. A börtönőr azt hitte, hogy a fogoly súlyosan megbetegedett. Edmond abban reménykedett, hogy közeledik a halál.

Így telt el ez a nap. Edmond érezte, hogy valami bizonytalan zsibbadás fogja el, de ez nem volt éppen kellemetlen. Gyomrának ideges nyugtalansága megenyhült. Szomjúsága is csillapodott. Ha behunyta szemét, ragyogó fényt látott, amely hasonlított az éjszakánként iszapos talajon futkározó lidércfény­hez. Ez már derengése volt annak az ismeretlen világnak, amelyet halálnak neveznek.

Este kilenc óra felé hirtelen tompa zaj ütötte meg a fülét. Azon a falon, amely mellett feküdt, valami koppanás hallatszott.

Annyi tisztátlan állat nesze hallatszott ebben a börtönben: Edmond lassanként megszokta, hogy ne zavartassa magát ilyen csekélységektől. De ezúttal akár azért, mert érzékei az éhségtől éberebbek voltak, akár mert a zaj erősebben hangzott, mint rendesen, akár pedig mivel ebben az utolsó percben mindent fontosabbnak vélt maga körül, Edmond felemelte a fejét, hogy jobban halljon.

Valami csöndes kaparászást hallott, amely vagy nagy karomra, vagy hatalmas fogra, vagy valami követ feszítő szerszámra vallott.

A fiatalembert, bármilyen legyengült volt is, az a gondolat kerítette hatalmába, amely minden foglyot foglalkoztat: a szabadulás gondolata. Ez a zaj pontosan abban a pillanatban hangzott fel, amikor már éppen azt hitte, hogy minden zaj örökre megszűnik számára. Úgy rémlett neki, hogy Isten végre megelégelte szenvedéseit, és azért küldte neki ezt a zajt, hogy felszólítsa: álljon meg a sír szélén, amelybe csaknem leszállt. Ki tudja, vajon valamelyik barátja vagy szeretett hozzátartozója - akikhez olyan gyakran szállt a gondolata - e pillanatban éppen nem vele foglalkozott-e, és nem kísérelte-e meg, hogy a mérhetetlen távolságon keresztül hozzá közeledjék?

De nem, kétségtelenül csalódik; ez csak azoknak az álmoknak egyike lehet, amelyek a halál kapuja előtt lebegnek!

Edmond egyre figyelte a neszt. A zaj körülbelül három órán át tartott, akkor Edmond valami omlásszerű hangot hallott, azután minden elcsendesedett.

Néhány óra múlva újra kezdődött a zaj, de most már erősebben és közelebbről. Most már nagyon érdekelte Edmond-t ez a munka, és elszórakoztatta magányában. Csakhamar belépett a börtönőr.

Mintegy nyolc napja határozta el a fogoly, hogy meghal, négy nap telt el azóta, hogy állta esküjét, és azóta egyetlen szót sem szólt ehhez az emberhez, nem is felelt neki, ha az megkérdezte, mit gondol, miféle betegség támadta meg, sőt, ha a börtönőr figyelmesen nézte, a falnak fordult. Ma azonban a börtönőr meghallhatja ezt a tompa zajt, lármát csaphat, véget vethet az egésznek, és ilyen módon megzavarhat egy nem tudni miféle reménységet, amelynek még a gondolata is megédesítette Dantès utolsó perceit.

A börtönőr hozta a reggelit.

Dantès feltápászkodott, és emelt hangon beszélni kezdett mindenféléről, ami csak eszébe jutott, a hozott ételek ehetetlenségéről, a hidegről, amelytől olyan sokat szenved ebben a zárkában; mormogott és zsörtölődött, hogy oka legyen jobban kiabálni. Kihozta a sodrából a börtönőrt, aki éppen aznap húslevest és friss kenyeret könyörgött ki a beteg fogolynak, és mindezt be is hozta neki.

Szerencsére azt hitte, hogy Dantès félrebeszél. Az ételt letette a bicegő asztalra, mint rendesen, és távozott.

Edmond most már fellélegzett, és boldogan hallgatózott tovább. A zaj most olyan tisztán hallatszott, hogy a fiatalember minden erőfeszítés nélkül is hallotta.

- Semmi kétség többé - mondta önmagának -, a zaj nappal is hallatszik, tehát valamelyik magamfajta szerencsétlen fogoly dolgozik azon, hogy kiszabaduljon. Ó, ha mellette volnék, hogy segítenék neki!

De ebben a boldogtalansághoz szokott agyban, amely már csak nagyon nehezen tudta befogadni az emberi örömöket, a reménység hajnalára hirtelen sötét felhő borult. Egyszerre az a gondolata támadt, hogy ezt a zajt talán néhány munkás okozza, akikkel az igazgató egy szomszédos szobát javíttat ki.

Könnyű lett volna erről meggyőződnie, de hogyan kockáztassa meg a kérdést? Bizonyos, hogy egyszerű volna bevárni a börtönőrt, meghallgattatni vele a zajt és látni, mit szól hozzá, de ekként értékes előnyöket veszíthet el egy percnyi elégtételért! Sajnos, Edmond fejébe, mint egy üres harangba, csak rögeszme fészkelhette be magát: olyan gyenge volt, hogy szelleme hullámzott, mint a pára, és nem tudott egy gondolatnál megmaradni. Csupán egyetlen módot látott, hogy rendet teremtsen gondolatai között, és világosan tudjon ítélni. A még párolgó húslevesre nézett, amelyet a börtönőr éppen most tett le az asztalra. Felállt, tántorogva odabotorkált, fogta a csészét, ajkához emelte, és lenyelte az italt, amely leírhatatlanul jó érzéssel töltötte el.

Volt annyi ereje, hogy beérje ezzel. Hallott róla, hogy azok a szerencsétlen hajótöröttek, akikre az éhségtől legyengülten találtak rá, azonnal szörnyethaltak, mihelyt valami nagyon is tápláló ételt falánk módon egyszeriben lenyeltek. Edmond kenyerét, amelyet már csaknem a szájához vitt, visszatette az asztalra, azután újra lefeküdt. Már nem akart meghalni.

Csakhamar érezte, hogy agya megvilágosodik. Gondolatai még bizonytalanul, határozatlanul, de ismét elfoglalják helyüket azon a csodálatos sakktáblán, amelyen talán egyetlen kockával több elég ahhoz, hogy megteremtse, az ember felsőbbrendűségét az állatok fölött. Már tudott gondolkodni, és gondolatait érveléssel támasztotta alá.

Így töprengett:

“Ki kell próbálni, de úgy, hogy senkinek se ártsak vele. Ha a zaj okozója munkás, csak kopognom kell a falon, ő azonnal abbahagyja a munkáját, megkísérli kitalálni, vajon ki kopog, és mi célból. De minthogy a munkája nemcsak megengedett, hanem még rendelt munka is, csakhamar folytatni fogja. Ha ellenben valami fogoly csinálja, akkor megijed attól a zajtól, amit én okozok, fél, hogy felfedezték, és abbahagyja munkáját. Legfeljebb este kezdi újra, amikor azt gondolja, hogy már mindenki lefeküdt és elaludt.”

Edmond újra felkelt. Most már nem remegett a lába, és a szeme sem káprázott. A zárka egyik sarkába ment, letört egy követ, amely a nedvességtől félig-meddig már levált, és megkopogtatta vele a falat ott, ahol a legerősebben visszhangzott.

Háromszor koppantott a falon.

Az első koppantásra, mintegy varázslatra, megszűnt a zaj. Edmond egész lelkével figyelt. Eltelt egy óra, eltelt két óra, de újabb zaj nem hallatszott. Edmond tökéletes csendet teremtett a vastag fal másik oldalán.

Erősödő reménnyel evett néhány falatot kenyeréből, ivott rá pár korty vizet, és hála kitűnő szervezetének, csakhamar olyan jól érezte magát, mint azelőtt.

Eltelt a nap, de a csend tovább tartott.

Leszállt az éjszaka anélkül, hogy a zaj újra kezdődött volna. Ezen az éjszakán Edmond le sem hunyta a szemét.

Ismét beköszöntött a reggel, jött a börtönőr, és hozta az ennivalót. A tegnapit már elköltötte Edmond, most bekapta a frisset, miközben állandóan a zajra fülelt, de az csak nem hangzott fel. Félt, hogy végérvényesen megszűnik, tíz vagy tizenkét mérföldet tett meg zárkájában, és hosszú órákon át rázta szelelőablakának vasrácsát. E régóta gyakorolt testmozgás következtében tagjai visszanyerték rugal­masságukat és erejüket. Végül felkészült a nagy harcra végzete ellen, mint ahogy a birkózó próbál­gatja karját, és olajjal dörzsöli meg testét, mielőtt kilép a porondra. E lázas tevékenység időközeiben hallgatózott, vajon nem ismétlődik-e a zaj. Türelmetlenné tette annak a fogolynak az óvatossága, aki nem találta ki, hogy a szabadságért vívott küzdelmében egy fogolytársa zavarta meg, akinek legalább olyan fontos volna a szabadság, mint őneki.

Három nap telt el, hetvenkét rettenetes óra, amelyeket percenként számlált!

Végre egy este, amikor a börtönőr aznap utoljára járt bent, amikor Dantès vagy századszor a falhoz tapasztotta fülét, úgy rémlett neki, mintha valami alig észrevehető rezzenést érzett volna a csendes köveken.

Dantès visszalépett, hogy rendbe hozza megzavart agyát, néhányszor körüljárt a zárkában, majd újra odatapasztotta a fülét a falnak ugyanarra a pontjára.

Nem volt többé kétség: valami történt a másik oldalon! A fogoly bizonyára rájött munkája vesze­del­mes voltára, és valami másba kezdett, bizonyára azért, hogy nagyobb biztonsággal folytassa tevékeny­ségét, s a vésőjét emelővel cserélte fel.

Edmond-t merésszé tette ez a felfedezés, és elhatározta, hogy segítségére siet fáradhatatlanul dolgozó sorstársának. Először is elmozdította ágyát, mert úgy látta, amögött munkálkodik a kiszabadulásra törekvő, és szemével olyan tárgyat keresett, amellyel feltörhetné a falat, leülhetné a nedves cementet, és végül is kiemelhetne egy követ.

De semmi ilyesmit nem látott. Nem volt sem kése, sem más éles szerszáma. Csak a kis ablak rácsára gondolhatott volna, ha számtalanszor meg nem győződött volna róla, milyen erősen tart a rács. Meg sem kísérelte kimozdítani a helyéből.

Minden bútorzata egy ágyból, székből, asztalból, vederből és korsóból állott.

Az ágyon voltak ugyan vascsapok, de ezeket a csapokat csavarok erősítették a fához. Ahhoz, hogy leszedje a csavarokat, és kiszabadítsa a csapokat, csavarhúzóra lett volna szüksége.

Az asztalon és a széken semmi alkalmas tárgy sem volt. A vedernek volt ugyan valamikor fogantyúja, de azt már régen leszedték.

Csak egyetlen lehetőség marad: el kell törnie korsóját, és az egyik cserépdarabbal nekiláthat a munkának.

Leejtette a korsót a kőpadlóra, és az darabokra tört.

Dantès kiválasztott két vagy három hegyes darabot, eldugta szalmazsákjába, a többit otthagyta a földön. A korsó eltörése sokkal természetesebb volt, semhogy gyanút kelthetett volna.

Edmond egész éjszaka dolgozhatott. De a sötétségben rosszul ment a munka, mert csak tapogatózva haladhatott, és csakhamar érezte, hogy az idomtalan szerszám valami igen kemény anyagban kicsorbult.

Helyére húzta hát az ágyat, és várta a reggelt. A reménység visszaadta türelmét is.

Egész éjszaka hallgatta ismeretlen szomszédját, aki folytatta föld alatti munkáját. Reggel, amikor bejött a börtönőr, Dantès azt mondta neki, hogy előző este ivott a korsóból, leejtette, és az darabokra tört. A börtönőr dörmögve ment ki új korsóért, és még annyi fáradságot sem vett magának, hogy a régi cserepeit magával vigye.

Egy perccel később visszatért, figyelmeztette a foglyot, hogy ügyesebb legyen, és távozott.

Dantès most kimondhatatlan örömmel hallgatta a zár csukódását, noha azelőtt ennek hallatára mindig elszorult a szíve. Hallotta, mint távolodnak a lépések, majd mikor a zaj egészen elhalt, ágyához ugrott, félrehúzta, és annál a gyenge kis fénynél, amely a reggeli napból behatolt a zárkába, láthatta, milyen hiábavaló munkát végzett az éjjel azzal, hogy a követ akarta elmozdítani, ahelyett hogy a körötte levő gipszet próbálta volna leszedni.

A nedvességben a gipsz tartása meglazult.

Dantès boldog szívdobogással látta, hogy a gipsz szépen letöredezik. Igaz, hogy a töredékek úgyszól­ván csak porszemecskék voltak, de azért Dantès egy félóra alatt csaknem egy maroknyit szedett össze. Egy számtantudós ki tudta volna számítani, hogy ha nem ütközik valami sziklába, csaknem két esztendő alatt vájhat ki egy két láb széles, ugyanolyan magas és húsz láb hosszúságú átjárót.

A fogoly szemrehányást tett önmagának, amiért nem használta fel erre a munkára a sok-sok hosszú órát, amelyek egyre lassabban teltek, és amelyeket reménykedésre, imádságra és kétségbeesésre vesztegetett el.

Csaknem hat esztendőt töltött ebben a zárkában, és azalatt, bármilyen lassan is halad, már elkészült volna munkájával.

Erre a gondolatra új tettvágy fogta el.

Három nap alatt hallatlan óvatossággal eljutott odáig, hogy leszedje az összes cementet, és az egész követ megtisztítsa: a vastag fal kis terméskövekből készült, amelyek közé, hogy fokozza a szilárdságot, egy-egy nagyobb kődarab volt beépítve. Egy ilyen kődarabot csaknem teljesen körülásott, és most már csak meg kellett volna ingatnia üregében.

Dantès körömmel próbálta kifordítani a követ, de a körme nem volt elég erős hozzá.

A korsó cserepei, amelyeket a hézagok közé dugott, eltörtek, amikor emelőként akarta használni őket.

Egyórai hiábavaló kísérletezés után Dantès homlokát kiverte a verejték. Halálos félelem fogta el.

Hát már a legelején is kudarcot vall? Tehetetlenül, tétlenül kell várnia, hogy szomszédja, aki talán még beleun a munkába, mindent maga csináljon?

Ekkor hirtelen ötlet villant fel agyában. Újra felegyenesedett és elmosolyodott. Izzadságtól nedves homloka magától felszáradt.

A börtönőr mindennap egy bádogedényben hozta Dantès levesét. Ebben a lábosban volt Dantès meg még egy fogoly levese. Dantès észrevette, hogy az edény egyszer színig van telve, máskor félig üres, aszerint, hogy a börtönőr melyiküknél kezdte el az ételosztást.

A lábosnak vasnyele volt. Ezt a vasnyelet szerette volna megszerezni Dantès, és ha kell, örömest odaadott volna tíz évet az életéből.

A börtönőr szokás szerint a lábos tartalmát Dantès tányérjába öntötte, Dantès pedig egy fakanállal elfogyasztotta levesét, majd lemosta a tányért, s ez így volt napról napra.

Ezen az estén Dantès letette a tányérját a földre, éppen az ajtó és az asztal közé. A börtönőr, amint bejött, egyenesen belelépett a tányérba, s az ezer darabra tört.

Ezúttal nem szidhatta össze Dantèst: igaz, nem volt helyes, hogy tányérját a földön hagyta, de ő is hibás volt, amiért nem nézett a lába alá. Beérte hát egy kis morgással.

Azután körülnézett, ugyan mibe is önthetné a levest. Dantèsnek ezen az egy tányéron kívül nem volt egyebe.

- Hagyja itt a lábost - mondta Dantès -, majd holnap elviszi, mikor a reggelimet hozza.

Ez a tanács kedvezett a börtönőr lustaságának, így nem kellett újra felmásznia, megint lejönnie és ismét felmennie. Otthagyta az edényt.

Dantès reszketett örömében.

Gyorsan megette a levest és a húst, amelyeket, ahogy a börtönben szokás, egy edényben hoztak. Egyórai várakozás után, megbizonyosodva arról, hogy a börtönőr nem gondolja meg magát, elhúzta ágyát, fogta a lábost, a nyele végét bedugta a cementtől megtisztított kődarab és a mellette levő terméskő közé, mint egy emelőt.

Valami könnyű lazulás arra vallott, hogy a munka jól halad.

Egy óra múlva a kő valóban kimozdult a falból, amelyben most egy több mint másfél láb átmérőjű üreg képződött.

Dantès gondosan összeszedett minden gipsztörmeléket, a zárka sarkaiba hordta, korsója egyik cserepével szürkés földet kapart rá, és így egészen elfedte a kis kupacot.

De ki akarta jól használni ezt az éjszakát, amikor a véletlen vagy inkább furfangos terve ilyen értékes szerszámot juttatott neki, és dühös szenvedéllyel folytatta az ásást.

Hajnalban a követ visszahelyezte a lyukba, ágyát a helyére húzta és lefeküdt.

A börtönőr belépett, és a darab kenyérből álló reggelit az asztalra tette.

- No, mi az, hát nem hoz másik tányért? - kérdezte Dantès.

- Nem - felelte a börtönőr. - Maga mindent eltör, eltörte a korsóját, és maga az oka annak is, hogy a tányérját eltörtem. Ha minden fogoly ennyi kárt csinálna, nem győzné a kormány. Itt hagyjuk a lábost, abba fogjuk önteni a levesét. Így talán majd nem töri el az edényeit.

Dantès égre emelte a szemét, és takarója alatt imára kulcsolta a kezét.

Ezért a darabka vasért, amely nála maradt, sokkal hálásabb volt Istennek, mint a legszebb percekért, amelyeket addigi életében valaha is átélt.

Észrevette azonban, hogy amióta ő elkezdett dolgozni, a másik fogoly abbahagyta a munkát.

Sebaj, ez nem volt ok arra, hogy ő is abbahagyja. Ha szomszédja nem jön el hozzá, majd elmegy ő ahhoz.

Egész álló nap szünet nélkül dolgozott. Estére, hála új szerszámának, több mint tíz marék terméskő-, gipsz- és cementtörmeléket szedett ki a falból.

Amikor a látogatás ideje közeledett, legjobb tudása szerint kiegyengette a lábos elgörbült nyelét, és az edényt megszokott helyére tette. A börtönőr beletöltötte a rendes adag levest és húst, vagy inkább levest és halat, mert böjtös nap volt; a foglyok számára ugyanis hetenként háromszor tartottak böjtös napot. Ilyen módon is könnyű lett volna számolni a napok múlását, ha Dantès már réges-rég abba nem hagyta volna az időszámítást.

Amint a börtönőr betöltötte a levest, el is ment.

Ezúttal Dantès meg akart bizonyosodni arról, vajon szomszédja valóban abbahagyta-e a munkát.

Hallgatózott. Minden csendes volt, mint mindig az utolsó három nap alatt, amióta a munka félbeszakadt.

Dantès felsóhajtott. Nyilvánvaló volt, hogy szomszédja bizalmatlan iránta.

Ám azért nem csüggedt, és egész éjszaka folytatta a munkát. De két vagy három óra múlva akadályba ütközött. A vas nem hatolt beljebb, valami sima felületen félresiklott.

Dantès megérintette kezével az akadályt, és rájött, hogy valami gerendához ért. Ez a gerenda keresztezte vagy inkább elzárta az egész lyukat, amelyet Dantès ásott.

Most vagy alatta, vagy fölötte kell tovább vájni.

A szerencsétlen fiatalember nem számított erre az akadályra.

- Ó, Istenem, Istenem! - kiáltott fel. - Annyit könyörögtem, és azt hittem, meghallgatod kérésemet, Istenem! Elvetted tőlem az élet szabadságát, Isten! Elvetted tőlem a halál nyugalmát, Isten! Te, aki visszaadtad életemet, könyörülj rajtam, ne hagyd, hogy meghaljak kétségbeesésemben!

- Ki beszél Istenről és ugyanakkor a kétségbeesésről? - hallatszott egy hang, amely olyan volt, mintha a föld alól jönne, és amely a sötétségen át olyan tompán ért el a fiatalember füléhez, mintha a sírból szállna fel. Edmond úgy érezte, a haja is égnek áll, és térden csúszva hátrált.

- Ah - mormogta. - Emberi szót hallok!

Elmúlt már öt vagy hat éve, hogy Edmond nem hallott beszélni mást, mint börtönőrét, és a fogoly szemében a börtönőr nem számít embernek: ez csak egy eleven ajtó a tölgyfa ajtó mögött, húsból való rács a vasrács mellett.

- Az isten szerelmére! - kiáltott Dantès. - Ön, aki az előbb szólott, beszéljen még, bár megrémített a hangja. Kicsoda ön?

- De kicsoda ön, hát ön kicsoda? - kérdezte a hang.

- Egy szerencsétlen fogoly - válaszolta Dantès egyszerűen.

- Melyik országból való?

- Franciaországból.

- A neve?

- Edmond Dantès.

- Foglalkozása?

- Tengerész.

- Mióta van itt?

- 1815. február 28. óta.

- Bűncselekménye?

- Ártatlan vagyok.

- De mivel vádolják?

- Hogy összeesküvést szőttem a császár visszatéréséért.

- Hogyan! A császár visszatéréséért? Hát a császár már nem uralkodik?

- Lemondott a trónról Fontainebleau-ban 1814-ben, és száműzték Elba szigetére. De hát mióta van ön itt, hogy minderről mit sem tud?

- 1811 óta.

Dantès megremegett. Ez az ember négy esztendővel régebben van itt, mint ő.

- Jól van, ne ásson tovább - mondta a hang igen gyorsan. - Csak azt mondja meg, milyen magasan van az az üreg, amelyet vájt?

- A padlózat magasságában.

- Hogyan van elrejtve?

- Az ágyam mögött.

- Elmozdították az ágyát, mióta a börtönben van?

- Soha.

- Hova nyílik a zárkája?

- Egy folyosóra.

- Hát a folyosó?

- Az udvarra vezet.

- Sajnos - mormogta a hang.

- Ó, istenem! Mi a baj? - kiáltott fel Dantès.

- Az, hogy tévedtem, megcsalt rajzaim tökéletlensége. Elveszek, amiért nincs körzőm. Tervrajzomon egy téves vonal tizenöt lábnyi területet jelent, és azt a falat, amelyet ön váj, a citadella falának véltem!

- De hiszen akkor a tengerhez jutna!

- Éppen ezt akartam.

- És ha sikerült volna?

- Elúsztam volna valamelyik szigetre, amely If vára közelében van, akár Daume szigetére, akár Tiboulenra, vagy akár a partra, és megmenekültem volna.

- El tudott volna úszni olyan messzire?

- Isten adott volna erőt hozzá. De most minden elveszett.

- Minden?

- Minden. Tömje be az üreget óvatosan, ne ásson tovább, ne foglalkozzék semmivel, és várja meg, amíg én jelentkezem.

- De legalább... Kicsoda ön?... Mondja meg, kicsoda ön?

- Én... én... a 27-es szám vagyok.

- Nem bízik hát bennem? - kérdezte Dantès.

Edmond a boltozaton áthatoló keserű nevetést vélt hallani.

- Ó, jó keresztény vagyok - kiáltott, mert ösztönösen kitalálta, hogy a másik fogoly el akarja hagyni. - Krisztusra esküszöm, hogy inkább meghalok, semhogy hóhérainak, akik az én hóhéraim is, egyetlen szót is eláruljak. De az isten szerelmére, ne fosszon meg a jelenlététől, ne fosszon meg a hangjától, mert esküszöm, széttöröm a fejemet a falon, hiszen fogytán az erőm, és halálom majd az ön lelkén szárad.

- Hány éves? A hangja fiatalemberre vall.

- Nem tudom, hány éves vagyok, mert nem számoltam az időt, amióta idehurcoltak. Annyit tudok, hogy tizenkilenc éves voltam, amikor 1815. február 28-án elfogtak.

- Most nem egészen huszonhat éves - mormogta a hang. - No, ebben a korban még nem áruló az ember.

- Ó, nem, nem, esküszöm! - ismételte Dantès. - Már mondtam egyszer, és most újra mondom, inkább darabokra vágatnám magam, semhogy eláruljam önt.

- Jól tette, hogy rábeszélt, jól tette, hogy könyörgött, mert már más tervem volt, és itt akartam hagyni önt. De kora megnyugtat, vissza fogok jönni, várjon reám.

- Mikor?

- Számolnom kell lehetőségeinkkel. Majd jelt adok.

- De el ne hagyjon, ne hagyjon magamra. Térjen vissza, vagy megengedi, hogy én menjek önhöz? Együtt menekülünk, és ha nem sikerül szöknünk, majd beszélgetünk. Ön azokról beszél, akiket ön szeret, én pedig azokról, akiket én szeretek. Bizonyára szeret valakit?

- Egyedül állok a világban.

- Akkor hát engem fog szeretni: ha ön fiatal, akkor a pajtása leszek, ha öreg, akkor a fia. Van édesapám, aki hetvenéves, ha ugyan még él, csak őt szerettem, és egy fiatal leányt, akit Mercédèsnek hívtak. Apám nem felejtett el, abban bizonyos vagyok. De isten tudja, vajon Mercédès gondol-e még rám. Úgy fogom szeretni önt, ahogy apámat szerettem.

- Jól van - mondta a fogoly -, viszontlátásra holnap.

E néhány szó úgy hangzott, hogy Dantès megnyugodott. Nem kért többet, felállt, ismét óvatosan elrejtette a falból kiszedett törmeléket, és visszahúzta ágyát a falhoz.

Ettől kezdve Dantès egészen átadta magát boldogságának. Többé nem lesz hát egyedül, sőt, talán ki is szabadul. Legrosszabb esetben azonban, ha fogoly marad, akkor is lesz egy társa, és a megosztott fogság már csak fél fogság. A közösen elmondott panaszok csaknem imádságszámba mennek. A kettesben mondott imádság pedig már csaknem hálaadás.

Dantès egész nap fel és alá járt zárkájában, szíve repesett örömében. Ez az öröm időnként fojtogatta, ilyenkor leült az ágyára, és kezét mellére szorította. A legkisebb zajra, amely a folyosóról behallat­szott, az ajtóhoz ugrott. Egyszer-kétszer átvillant agyán a rémület, hogy el találják választani attól az embertől, akit nem is ismer, de máris jó barátjaként szeret. Elhatározta: ha a börtönőr esetleg elhúzza az ágyat, és lehajol, hogy megvizsgálja az üreget, azonnal összetöri a fejét azzal a kővel, amelyen a korsója áll.

Halálra ítélnék, tudja jól. De vajon nem halt volna meg amúgy is már életuntságában és kétségbe­esésében, ha az a csodálatos zaj vissza nem adja az életnek?

Este bejött a börtönőr. Dantès az ágyán feküdt, úgy érezte, így jobban eltakarja a befejezetlen nyílást. Bizonyára különös módon tekintett az alkalmatlan látogatóra, mert az így szólt:

- No, mi az, csak nem bolondult meg újra?

Dantès nem válaszolt, félt, hogy izgatott hangja elárulja. A börtönőr fejét csóválva távozott.

Amint beállt az éjszaka, Dantès azt hitte, hogy szomszédja felhasználja a csendet és a sötétséget, hogy újabb beszélgetésbe kezdjen vele, de csalódott. Az éjszaka eltelt anélkül, hogy lázas várakozására bármilyen zaj is felelt volna. De másnap, a reggeli látogató után, amint éppen elhúzta ágyát a faltól, egyenlő időközben három koppanást hallott. Térdre esett.

- Ön az? - kérdezte. - Itt vagyok!

- Börtönőre már elment? - kérdezte a hang.

- El - válaszolta Dantès -, már csak este jön vissza. Tizenkét óra hosszat szabadok vagyunk.

- Akkor kezdhetem a munkát? - kérdezte a hang. - Ó, hogyne, hogyne, azonnal, most rögtön, könyörgök!

És ekkor Dantès, aki félig a nyílásban volt, úgy érezte, hogy az a darab föld, amelyre két kezével támasz­kodik, megmozdul alatta. Hátravetette magát, erre egy csomó föld és levált kődarab omlott le egy lyukba. Ez a lyuk az alatt a nyílás alatt keletkezett, amelyet ő vájt. És ekkor a sötét lyuk alján, amelynek mélységét nem tudta felmérni meglátott egy fejet, két vállat, és végül egy egész embert, aki elég fürgén bújt ki a mesterséges nyílásból.