12. Az éjszaka

Monte Cristo úr szokása szerint végigvárta, míg Duprez elénekli híres Kövess engem! kezdetű áriáját, és csak akkor állt fel és távozott.

A kapuban Morrel megismételte ígéretét, hogy másnap reggel pontban hét órára Emmanuellel együtt nála lesz. Aztán Monte Cristo nyugodtan és mosolyogva szállt be kocsijába. Öt perccel később már otthon is volt. Nem ismerte a grófot az, akit megtévesztett volna a hang, amellyel Alinak odaszólt, mikor belépett:

- Ali, az elefántcsontagyú pisztolyaimat!

Ali behozta gazdájának a fegyvereket tokostul, a gróf pedig annyi gondossággal vizsgálta meg fegyvereit, ami egészen természetes az olyan embernél, aki egy darabka vasra és ólomra bízza az életét. Egészen különleges pisztolyok voltak ezek, Monte Cristo egyenesen azért csináltatta őket, hogy otthon célba lőjön velük. A lövéshez elég volt egy gyutacs, és még a szomszéd szobából sem lehetett meghallani, hogy a gróf lövöldözésben gyakorolja magát.

Már éppen kezébe vette az egyik pisztolyt, és egy kis bádoglemezen a célpontot kereste, mikor nyílt az ajtó, és belépett Baptistin.

De még mielőtt a komornyik megszólalhatott volna, a nyitva maradt ajtón keresztül a gróf meg­pillantott egy sűrűn lefátyolozott női alakot a szomszédos szoba félhomályában. A nő követte Baptistint.

Az asszony is észrevette őt pisztollyal a kezében, meglátta az asztalon levő két kardot is és berohant.

Baptistin a szemével kérdezte meg gazdáját. A gróf intett, mire Baptistin távozott, és becsukta az ajtót maga mögött.

- Kicsoda ön, asszonyom? - kérdezte a gróf a lefátyolozott nőtől.

Az ismeretlen asszony körülnézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban egyedül vannak-e, aztán úgy hajolt meg, mintha le akarna térdelni, könyörögve tette össze a kezét, és kétségbeesett hangon szólalt meg:

- Edmond - mondta -, ne ölje meg a fiamat!

A gróf hátrált egy lépést, halkan felkiáltott, és kiejtette kezéből a pisztolyt.

- Milyen nevet ejtett ki, Morcerf grófné? - kérdezte.

- Az önét! - kiáltotta az asszony, és felhajtotta fátyolát. - Az önét, amelyet egyes-egyedül csak én nem felejtettem el talán. Edmond, most nem Morcerf grófné jött el önhöz, hanem Mercédès.

- Mercédès meghalt, asszonyom - válaszolta Monte Cristo -, és senki mást nem ismerek ezen a néven.

- Mercédès él, uram, és Mercédès emlékezik, mert senki más nem ismerte fel önt, uram, csak ő, amint meglátta, azonnal, sőt még látnia sem kellett, ráismert a hangjára, Edmond, az első szavára. És azóta követi önt lépésről lépésre, őrzi önt, fél öntől, s neki nem is kellett kutatnia, kinek a karja sújtott le Morcerf úrra.

- Úgy gondolja, hogy Fernand-ra, asszonyom - folytatta Monte Cristo keserű gúnnyal. - Ha már egyszer felidézzük a régi neveket, idézzük fel valamennyit.

És Monte Cristo olyan gyűlölettel ejtette ki Fernand nevét, hogy hallatára Mercédès egész testében megborzongott.

- Látja, hogy nem csalódtam, Edmond! - kiáltott fel Mercédès. - És jó okom volt rá, hogy azért könyörögjek: kímélje meg fiam életét!

- Ugyan ki mondta önnek, asszonyom, hogy bántani akarom a fiát?

- Istenem, senki! De az anya lelke mindent megérez. Kitaláltam, Ma este utána mentem az Operába, és egy földszinti páholyban elrejtőzve mindent láttam.

- Hát ha mindent látott, asszonyom, akkor azt is látta, hogy Fernand fia engem nyilvánosan megsértett - jelentette ki Monte Cristo félelmes nyugalommal.

- Ó, irgalom!

- Látta - folytatta a gróf -, hogy még a kesztyűjét is az arcomba vágta volna, ha egy barátom, Morrel úr, le nem fogja a kezét.

- Hallgasson meg. A fiam is megsejtette, hogy ki ön, és önnek tulajdonítja mindazt a szerencsétlensé­get, amely az apját sújtotta.

- Asszonyom - felelte Monte Cristo -, ön összetéveszti a fogalmakat. Ezek nem szerencsétlenségek, hanem mindez büntetés. Nem én sújtottam le Morcerf úrra, hanem a Gondviselés büntetése érte el.

- És miért lép ön a Gondviselés helyébe? - kiáltott fel Mercédès. - Miért emlékezik ön, ha a Gondviselés már feledett? Mit érdekli önt, Edmond, Janina és vezírje? Mit vétett önnek Fernand Mondego azzal, hogy elárulta Ali Tepelentit?

- Igaza van, asszonyom - válaszolta Monte Cristo -, hiszen ez csak a francia kapitánynak és Vasziliki leányának a dolga. Igaza van, ehhez semmi közöm, és ha megesküdtem, hogy bosszút állok, az nem a francia kapitányra, nem is Morcerf grófra, hanem Fernand-ra, a halászra, a katalán Mercédès férjére vonatkozott.

- Jaj, uram! - kiáltott fel a grófné. - Milyen szörnyű bosszú ez azért a hibáért, amelybe a végzet taszított! Mert a bűnös én vagyok, Edmond, és ha valóban bosszút akar állni, itt vagyok! Én nem bírtam elviselni távollétében rettenetes magányomat.

- De hát miért voltam én távol? - kiáltott fel Monte Cristo. - És miért volt ön olyan magára hagyatott?

- Mert önt letartóztatták, Edmond, és börtönbe hurcolták.

- És miért tartóztattak le? Miért hurcoltak börtönbe?

- Azt én nem tudom - mondta Mercédès.

- Persze, nem tudja, asszonyom, legalábbis remélem, hogy nem tudja. Nohát, majd én megmondom. Azért tartóztattak le és hurcoltak börtönbe, mivel a Réserve lugasában, az esküvőnket megelőző estén, egy Danglars nevezetű ember megírta ezt a levelet, amelyet Fernand, a halász, saját kezűleg adott postára.

Ezzel Monte Cristo az íróasztalhoz lépett, kihúzta az egyik fiókját, elővett egy színehagyott papírlapot, amelyen a tinta már rozsdaszínűvé vált, és átnyújtotta Mercédèsnek.

Danglars levele volt az, amelyet a királyi ügyésznek írt, és amelyet Monte Cristo grófja a Thomson és French cég megbízottjának álruhájában elcsent Edmond Dantès iratcsomójából aznap, amikor Boville úrnak a kétszázezer frankot kifizette.

Mercédès iszonyodva olvasta a következő sorokat:

A trón és a vallás egyik híve értesíti a királyi ügyész urat, hogy a Pharaon hajó Edmond Dantès nevű másodtisztje ma reggel megérkezett Szmirnából, mintán hajójával kikötött Nápolyban és Porto Ferrajón. A nevezettet Murat bízta meg, hogy levelet adjon át a bitorlónak, a bitorló pedig egy másik levelet küldött vele a párizsi bonapartista bizottság számára.

Bűnének bizonyítéka nyomban meglesz letartóztatása után, mert ez a levél vagy nála, vagy apjánál, vagy pedig a Pharaon hajón levő fülkéjében található.

- Jaj, istenem! - tört ki Mercédèsből, és végigsimította verejtékező homlokát. - Ezt a levelet...

- Kétszázezer frankért vettem meg, asszonyom - jelentette ki Monte Cristo. - De még nem is volt drága, hiszen ma ezzel igazolhatom magam ön előtt.

- És ennek a levélnek mi volt a következménye?

- Tudja jól, asszonyom, letartóztattak. De azt már nem tudja, asszonyom, hogy ez a rabság mennyi ideig tartott. Azt nem tudja, hogy tizennégy esztendeig voltam bezárva If várának egyik börtönében, egynegyed mérföldnyire öntől. Azt nem tudja, hogy e tizennégy év minden napján, csakúgy, mint első nap, újra és újra esküvel fogadtam, hogy bosszút állok, pedig nem tudtam, hogy ön feleségül ment Fernand-hoz, árulómhoz, s nem tudtam azt sem, hogy apám éhen halt!

- Irgalmas Isten! - kiáltott fel Mercédès és megtántorodott.

- De megtudtam mindent mikor tizennégy esztendei raboskodás után kikerültem a börtönből, és esküvéssel fogadtam meg az élő Mercédèsre és megholt apámra, hogy bosszút állok Fernand-on, és... bosszút is állok.

- Bizonyos ön abban, hogy a szerencsétlen Fernand követte ezt el?

- Lelkem üdvösségére mondom, asszonyom, úgy történt, ahogy elmondtam. De egyébként ez sem sokkal gyűlöletesebb, mint az, ha valaki, akit a franciák maguk közé fogadtak, az angolokhoz pártol, s hogy valaki, aki spanyolnak született, a spanyolok ellen harcol, mint Ali zsoldosa elárulja és meggyilkolja Alit. Ilyen tettekhez képest eltörpül ez a levél! Hiszen csak gáláns cselszövényről van szó, és bevallom, hogy megértem, ha megbocsát neki az az asszony, aki a felesége lett, amelyet azonban nem bocsát meg soha szerelmese, aki nőül akarta venni. A franciák nem bosszulták meg az árulót, a spanyolok nem lőtték le az árulót, a sírjában pihenő Ali futni hagyta az árulót. De én, akit elárult, megölt és sírba vetett, Isten segítségével kijutottam a sírból, és tartozom Istennek azzal, hogy bosszút álljak. Azért küldött engem ide, és most itt vagyok.

A szegény asszony kezébe rejtette arcát, lába megingott, és térdre roskadt.

- Bocsásson meg, Edmond - mondta -, bocsásson meg énérettem, hiszen még most is szeretem önt!

A hitvesi méltóságot elsöpörte a szerető nő és az anya szenvedélye. Homlokával csaknem a szőnyeget érintette.

A gróf odaugrott hozzá és felemelte.

Mercédès egy karosszékben ülve, könnyein át jól megnézte Monte Cristo sápadt arcát, amelyen a fájdalom és a gyűlölet fenyegető kifejezése tükröződött.

- Hogy ne tiporjam el ezt az átkozott fajzatot! - mormogta. - Hogy ne engedelmeskedjem Istennek, aki rám bízta a büntetést! Lehetetlen, asszonyom lehetetlen!

- Edmond - mondta a szegény anya, aki minden eszközét latba vetette -, istenem, ha én Edmond-nak hívom, miért nem szólít Mercédèsnek?

- Mercédès - ismételte Monte Cristo -, Mercédès! Hát igen, igaza van, még most is kedves nekem ez a név, és bizony hosszú idő óta most először hagyja el ajkamat. Ó, Mercédès, az ön nevét a fájdalom sóhajával, a szenvedés hörgésével és a kétségbeesés jajszavával ejtettem ki. Ezt a nevet mondogattam a hidegtől dermedten börtönöm szalmáján kuporogva. Ezt ismételgettem, mikor a hőség kínozott, és a börtön kőlapján hemperegtem. Bosszút kell állnom Mercédès, mert tizennégy esztendeig szenvedtem, tizennégy esztendeig sírtam, átkozódtam. És bizony azt mondom, Mercédès, bosszút kell állnom!

A gróf remegett a gondolattól, hogy végül is enged majd a hajdan imádott nő könyörgéseinek, és gyűlöletéhez segítségül hívta emlékeit.

- Bosszulja hát meg magát, Edmond! - kiáltott a szegény anya. - De a bűnösökön álljon bosszút. Sújtson hát engem, sújtsa őt, de ne álljon bosszút a fiamon!

- Meg van írva a Szentírásban - válaszolta Monte Cristo -. “Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen.” Ha egyszer Isten a prófétának ekként sugalmazta, miért lennék én jobb, mint Isten?

- Mivel Istené az idő és az örökkévalóság, s az emberek ezzel nem rendelkeznek.

Monte Cristo nagyot sóhajtott. Ez a sóhaj hörögve szakadt fel torkán, és két kezével markolt bele sűrű hajába:

- Edmond - folytatta Mercédès, és a gróf felé nyújtotta karját - Edmond, mióta csak ismerem, mindig imádtam önt, és tiszteletben tartottam emlékét. Edmond, barátom, ne kényszerítsen arra, hogy elhomá­lyosítsam nemes és tiszta képét, amely szívem tükrében kiolthatatlanul ragyog. Edmond, ha tudná, mennyit könyörögtem Istenhez önért, míg csak abban reménykedtem, hogy életben van, de azután holtnak véltem, fájdalom, halottnak. Azt hittem, hogy holttestét valami sötét torony mélyébe temették. Azt is hittem, hogy tetemét ledobták az örvénylő habokba, ahová a börtönőrök a rabokat temetni szokták. És sírtam! Mi mást is tehettem volna én önért, Edmond, mint imádkoztam és sírtam? Hallgasson rám: tíz év óta minden áldott éjjel ugyanaz volt az álmom. Mintha azt mondták volna, hogy ön szökni akar, hogy elfoglalta egy másik rab helyét, hogy egy halott helyére csúszott be egy zsákba, és If várának magasából az élő testet hajították le. A valóságot csak a sziklákra zuhantában kitörő sikoltása fedte fel a temetkezőknek, akik hóhérai lettek, Edmond! A fiam életére esküszöm, akiért könyörgök, Edmond, tíz esztendőn keresztül minden éjjel láttam azokat az embereket, akik egy alaktalan és ismeretlen testet vetettek le egy szikla tetejéről. Tíz álló esztendő óta minden éjjel hallom azt az irtózatos kiáltást, amelyre mindannyiszor remegve és borzongva ébredtem fel. És bizony én is, én is sokat, nagyon sokat szenvedtem, Edmond, higgyen nekem, bármilyen bűnös voltam is akkor!

- Érezte, mit jelent az, hogy míg ön távol van, az édesapja meghal? - kiáltott fel Monte Cristo a hajába markolt. - Látta az imádott nőt a vetélytárs oldalán élni, míg ön az örvény mélyén hörög?...

- Nem - szakította félbe Mercédès. - De láttam, hogy az, akit mindenkinél jobban szerettem, a fiamat akarja megölni!

Mercédès ezeket a szavakat olyan fájdalmasan, olyan kétségbeesetten ejtette ki, hogy e szavakra a gróf torkát a zokogás fojtogatta.

Az oroszlán megszelídült. A bosszúállót legyőzték.

- Mit kíván? - kérdezte. - Hogy a fia életben maradjon? Helyes. Életben marad.

Mercédès felsikoltott, mire Monte Cristo szemében két könnycsepp csillant meg. E két könnycsepp azonban hamarosan el is tűnt, mert bizonyára Isten küldte értük angyalait, hiszen ezek a könnycseppek drágábbak voltak az Úr szemében, mint Guzarata és Ophir minden igazgyöngye.

- Ó! - kiáltott Mercédès, megragadta a gróf kezét, és ajkához emelte. - Köszönöm, köszönöm, Edmond! Olyan vagy valóban, amilyennek mindig álmodtalak, amilyennek szerettelek, most már megmondhatom.

- Ez annál jobb - válaszolta Monte Cristo -, mert a szegény Edmond-t nem soká szeretheti már. A halál visszatér a sírba, a kísértet eltűnik az éjszakában.

- Mit beszél, Edmond?

- Azt mondom, mivel ön így akarja, Mercédès, meg kell halnom.

- Meghalni? Ugyan ki mondta ezt? Ki beszél itt halálról? Honnan veszi ezt a gondolatot?

- Csak nem tételezi fel, hogy ha nyilvánosan megsértettek, egy egész nézőtér szeme láttára, az ön és fia barátainak jelenlétében, mikor párbajra hívott ki egy gyermek, az diadalként kérkedhessen az én bocsánatommal? Csak nem tételezi fel, mondom, hogy akár egy percig is kedvem volna így élni? Ön után magamat szeretem a legjobban, Mercédès, vagyis a méltóságomat, vagyis azt az erőt, ami sokak fölé emelt. Ez az erő volt az életem. Ezt ön egyetlen szóval kettétöri. Meg kell halnom.

- Annak a párbajnak nem szabad megtörténnie, Edmond, ha egyszer megbocsátott.

- Meg fog történni, asszonyom - jelentette ki ünnepélyesen Monte Cristo -, csakhogy a föld nem az ön fia vérét fogja beinni, hanem az én vérem ömlik ki.

Mercédès felsikoltott, és Monte Cristóhoz rohant, de hirtelen megállt.

- Edmond - mondta -, van Isten az égben, ha egyszer ön életben van, ha viszontláthattam önt, és én szívem minden dobbanásával bízom benne. Míg az ön segítségét várom, addig is megbízom az ön adott szavában. Azt ígérte, hogy fiam élni fog. És ugye élni is fog?

- Igen. Élni fog, asszonyom - válaszolta Monte Cristo, és nem győzött rajta csodálkozni, hogy Mercédès ilyen könnyedén, minden meglepetés nélkül fogadja hősies önfeláldozását.

Mercédès kezét nyújtotta a grófnak.

- Edmond - mondta, és a szeme könnybe lábadt, amint felnézett arra, akihez szavait intézte -, milyen szép, milyen nemes cselekedet, amit véghezvisz, milyen fenséges dolog, hogy megesett a szíve egy szegény asszonyon, aki minden reménység nélkül jött el önhöz. Fájdalom, a gondok jobban itthagyták nyomukat az arcomon, mint az évek, s az én Edmond-omat már nem tudom egy mosolyra, egy tekintetre sem emlékeztetni, pedig ezt a Mercédèst valaha órákon keresztül el tudta nézegetni. Higgyen nekem, Edmond, már elmondtam, bizony én is igen sokat szenvedtem. Újra elmondom, milyen szomorú dolog örömtelenül, minden reménység nélkül leélni az életet... De mindez azt bizonyítja, hogy életünk nem ér véget itt a földön. Nem, itt még nem végződik be minden, érzem abból, ami szívemet eltölti. Ó, Edmond, újra meg újra elmondom, milyen szép, milyen nagy, milyen fenséges dolog, hogy így megbocsátott nekem!

- Most ezt mondja, Mercédès. Hátha még tudná, milyen óriási az én áldozatom? Képzelje csak el, hogy a legfőbb Lény, mikor megteremtette a világot, termékennyé tette a káoszt, csak azért állapodott volna meg a teremtés harmadrészénél, hogy egy angyal arcáról letörülje azokat a könnyeket, amelyeket majd bűneink fakasztanak halhatatlan szemében, képzelje, hogy mikor már mindent elkészített, mindent megformált, mindent termékennyé tett, akkor Isten abban a pillanatban, amikor gyönyörködhetett volna művében, ehelyett kioltotta volna a napot, és lábával visszataszította volna az egész mindenséget az örök éjszakába, s ekkor lesz némi sejtelme... vagy nem, nem, még akkor sem lesz fogalma arról, hogy mit veszítek én azzal, ha most befejezem az életemet.

Mercédès olyan tekintettel nézte a grófot, amely csodálatot, hódolatot és hálát fejezett ki.

Monte Cristo forró kezére támasztotta homlokát, mintha homloka már nem bírná el gondolatainak súlyos terhét.

- Edmond - mondta Mercédès -, már csak egyetlen szavam volna önhöz.

A gróf keserűen mosolygott.

- Edmond - folytatta az asszony -, meglátja, hogy ha a homlokom már nem is sima, ha a szemem nem csillog úgy, mint régen, ha egész szépségem elhervadt, hogy ha végül is Mercédès egész külseje nem a régi már, a szíve mégis ugyanaz!... Isten vele hát, Edmond... Már semmit sem kérek Istentől... Éppolyan nagynak és nemesnek láttam önt viszont, mint amilyen hajdan volt. Isten vele, Edmond... Isten vele, és hálás köszönet!

A gróf azonban nem válaszolt.

Mercédès kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, és már el is tűnt, mielőtt még a gróf magához tért volna fájó és mélységes álmodozásából, amelybe az elveszített bosszú tudata kergette.

Az Invalidusok toronyórája éppen egy órát ütött, mikor Morcerfné kocsija végiggördült a Champs-Élysées kövezetén, s ez a zaj magához térítette Monte Cristo grófját.

- Esztelen vagyok - mormogta -, hiszen akkor, amikor elszántam magam a bosszúra, ki kellett volna tépnem a szívemet!