13. Pyramus és Thisbe

A faubourg Saint-Honoré nagyobbik felén túl, a gazdag negyed jelentékeny házai közt is feltűnő szép palota mögött hatalmas kert terül el, amelynek lombos gesztenyefái bástya magasságú, óriási fal mögül nyúlnak ki, és tavasz jöttével rózsaszínű és fehér virágaikat két barázdált díszű kővázába hullatják. A párhuzamosan elhelyezett vázák két négyszögletes pilléren nyugszanak, amelyek között XIII. Lajos korabeli vasrácsos kapu nyílik.

A két vázában még pompázó gerániumok virulnak, amelyek márványosan erezett leveleiket és bíborszínű virágaikat ide-oda lengetik a szélben, de ez a nagyszerű bejárat állandóan zárva van, mint ahogy a palota tulajdonosai már jó ideje csak a házat, az utcára néző, fával teli udvart és a rács mögött elterülő kertet tartották meg maguknak. Ez a kapu valamikor a park melletti egy holdnyi pompás veteményeskertre nyílott. A spekuláció ördöge azonban vonalat húzott oda, vagyis utcát nyitott a konyhakert szélén. És még meg sem volt az utca, egy fényezett vastáblára máris kiírták a nevét. Abban reménykedtek, el tudják majd adni a veteményest, hogy annak utca felőli részén építkezni lehessen, versenyre kelvén Párizs ama nagy ütőerével, amelyet faubourg Saint-Honorénak hívnak.

Ámde a spekulációk terén ember tervez, pénz végez. A tervezett utca még bölcsőjében kimúlt. A veteményeskert vevője a vételárat teljesen kifizette, de azután nem tudott többé túladni rajta azon az áron, amelyet el akart érni, és így arra az áremelkedésre várt, amelynek ma vagy holnap, de be kell következnie, s amely majd busásan kárpótolja régi veszteségeiért és befektetett tőkéjéért. Így hát beérte azzal, hogy bérbe adta a bekerített kertet konyhakertészeknek, évi ötszáz frankért.

Az így kamatozó pénz nem hozott többet fél százaléknál. Manapság, amikor vannak, akik pénzüket ötven százalékra helyezik ki, és így is úgy vélik, hogy tőkéjük igen gyatrán jövedelmez, a fél százalék nem valami fényes jövedelem.

Hanem azért, mint mondottuk, a kert kapuját, amely hajdanában a veteményeskertre nyílt, állandóan zárva tartották, és sarkait a rozsda rágta. Sőt, hogy holmi alantas kertészlegények be ne mocskolják közönséges tekintetükkel az arisztokratikus kertet, hat láb magas deszkapalánkot illesztettek a rács mögé. Igaz, hogy a deszkák nincsenek olyan jól összeillesztve, hogy a hézagok között ne furakodhatna át titkos pillantás. A házban azonban szigorú rend uralkodik, és nem kell a kíváncsi tekintettől tartani.

A veteményeskertben káposzta, répa, retek, borsó és dinnye helyett csak hatalmas lucerna nő; ez az egyetlen növény hirdeti, hogy még van valakinek gondja az elhagyatott helyre. Alacsony, a tervezett utcára néző kapu nyílik e falakkal körülzárt térségre, amelyet terméketlensége miatt hagytak ott a bérlői, és egy hét óta már nemhogy egy fél százalékot nem hoz, mint amennyit a múltban hozott, hanem egyáltalában semmi jövedelmet sem hajt.

A falnak a palota felé eső oldalán azok a gesztenyefák nyújtogatják lombjukat a fal mentén, amelyekről már beszéltünk, ez azonban nem akadályozza meg, hogy más, buján tenyésző és virágba borult fák ne dugják ki közöttük levegőre éhes ágaikat. A kert egyik sarkában, ahol a lombok annyira sűrűn borulnak egymásra, hogy a napfény alig-alig hatol rajtuk keresztül, széles kőpad és kerti székek mutatják, hogy itt a száz lépésnyire eső s a környező lomboktól alig látható palota valamelyik lakójának kedvelt tartózkodási vagy pihenőhelye lehet. Ezt a titkos kis zugot egyébként többféle okból is választhatta a gazdája: ide nem hatolt be a nap melege, és állandóan üde levegő áramlott, még a nyár legforróbb napjaiban is; idehallatszott a madarak csivitelése; és ez a hely mind a háztól, mind az utcától távol esett, vagyis semmiféle zaj nem hatolt idáig.

Egy meleg alkonyatkor, amellyel a tavasz ajándékozta meg Párizs lakóit, ezen a kőpadon egy könyv, napernyő, kézimunkakosár és egy batiszt zsebkendő hevert, amelynek hímzése még nem volt készen. Nem messze a padtól, a rács közelében, a deszkapalánk mellett, szemét a lécekre illesztve, fiatal lány állott. Tekintete egy hasadékon át behatolt abba az elhagyatott kertbe, amelyet már ismerünk.

Csaknem ugyanabban a pillanatban az elzárt kert kiskapuja zajtalanul kinyílt: nyersvászon zubbonyt és bársonysapkát viselő magas, erős fiatalember jelent meg. Gondosan ápolt bajusza, szakálla és fekete haja elütött hanyag öltözetétől. Gyors pillantást vetett maga köré, hogy megbizonyosodjék, senki sem leselkedik utána, azután a kiskaput gondosan bezárta maga mögött, és gyors léptekkel a rácshoz ment.

A fiatal lány, mikor megpillantotta azt, akit várt ugyan, de valószínűleg nem ebben az öltözetben várta, megijedt. A fiatalember azonban a szerelmesek éles tekintetével a kapu hasadékán keresztül meglátta már a fehér ruhát és hosszan lebegő kék övszalagját. A deszkapalánkhoz sietett.

- Ne féljen, Valentine - mondta -, én vagyok az.

A lány közelebb lépett.

- Ó, uram - mondta -, miért jött ma ily későn? Tudja, hogy hamarosan ebédelünk, és mennyi ügyeskedésre és gyorsaságra volt szükségem, hogy lerázzam mostohaanyámat, aki leskelődik utánam, szobalányomat, aki árulkodik rám, és öcsémet, aki kínoz - hogy idejöhessek hímzésemhez, amely, attól tartok, nem egyhamar készül el. Majd ha már kimentette magát a késése miatt, elmondja azt is, miféle ruha ez, amelyet visel, és amely miatt alig ismertem önre.

- Valentine, kedves - mondta a fiatalember -, ön sokkal magasabban áll, semhogy beszélni mernék szerelemről, és mégis valahányszor csak látom, tudtára kell adnom: imádom! Szavaim vissza­csengenek bennem olyankor, amikor ön már nincs a szemem előtt, s lágyan simogatják szívemet. Hálás vagyok, amiért zsörtölődött velem: kedves dolog ez, mert azt bizonyítja, hogy gondolt rám, noha azt nem merészelem mondani, hogy várt is. Tudni akarta, miért késtem, és miért vagyok ebben a ruhában. Mindjárt megmondom mind a kettőt, és remélem, megbocsát. Állást vállaltam.

- Állást!... Hogy érti ezt, Maximilien? Hát annyira boldogok vagyunk, hogy ilyen tréfásan beszélhet arról, ami reánk vár?

- Ó, isten őrizzen! - mondta a fiatalember. - Dehogy veszem tréfára azt, ami az életemet jelenti. De belefáradtam abba, hogy örökké csak a mezőn futkossak és a falakon mászkáljak keresztül, és komolyan megrémültem arra a gondolatra, amelyet ön a múltkoriban egyik este juttatott eszembe: hátha édesapja majd tolvajnak talál nézni. Ez az egész francia hadsereg becsületét tönkretenné. Nem kevésbé ejtene kétségbe, ha észrevennék, hogy a kert körül, ahol a legkisebb ostromolni való fellegvár, a legparányibb, védelemre váró erődítmény sincs, örökösen itt lebzsel egy szpáhikapitány. Ezért hát kertészlegény lettem, és hivatásomhoz illő ruhát öltöttem.

- Ugyan már, micsoda hóbort!

- Ellenkezőleg! Azt hiszem, ez a lehető legokosabb ötlet életemben, mert teljes biztonságot nyújt nekünk.

- Magyarázza meg bővebben.

- Hallgasson hát ide. Elmentem a telek tulajdonosához. A régi bérlőkkel kötött szerződése lejárt, és most én lettem a bérlő. Az a sok lucerna, amelyet itt körös-körül lát, Valentine, mind az enyém. Semmi akadálya, hogy összetákoltassak valami kalibát itt, a széna között, és hogy itt éljek ezentúl, húsz lépésnyire öntől. El sem tudok viselni ennyi boldogságot és örömöt! Gondolná-e, Valentine, hogy az ilyen boldogságot meg lehessen fizetni? Lehetetlen, ugye? És nézze, ez az egész boldogság, mindez az öröm, amelyért szívesen odaadtam volna tíz évet az életemből, találja ki, mennyibe kerül?... Ötszáz frankba évenként, negyedéves részletekben. Láthatja hát, hogy a jövőben nincs mitől félnünk. Itt idehaza vagyok, nyugodtan létrát támaszthatok a falamhoz, és elnézhetek fölötte, nem kell attól tartanom, hogy valami őrjárat megzavar, jogomban áll megmondanom önnek, hogy szeretem, ha ugyan az ön büszkeségét nem sérti majd, hogy ez a szó egy zubbonyos, sapkás napszámos szájából hangzik el.

Valentine boldog meglepetéssel sikoltott fel, de aztán hirtelen elkomolyodott.

- Fájdalom, Maximilien! - mondta szomorúan, mintha váratlanul valami irigy felhő fátyolozta volna el a szívét betöltő verőfényt. - Most már nagyon is szabadok leszünk, boldogságunk megkísérti Istent. Visszaélünk majd biztonságunkkal, és ez a biztonság lesz a vesztünk.

- Hogy mondhat ilyet, drágám, nekem, aki amióta önt ismerem, naponta bebizonyítom, hogy gondolataimmal és életemmel az ön gondolatait és az ön életét akarom szolgálni? Mi keltett önben bizalmat irántam? A boldogságom, ugye? Amikor ön azt mondta nekem, hogy valami bizonytalan ösztön arra inti, hogy nagy veszedelem fenyegeti, az ön szolgálatának szenteltem minden odaadáso­mat, és cserébe semmi más jutalmat nem kértem, csak azt a boldogságot, hogy önt szolgálhassam. Adtam-e azóta egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal okot arra, hogy megbánja, amiért kitüntetett azok között, akik boldogan haltak volna meg önért? Ön azt mondta nekem, szegény gyermek, hogy d’Épinay úr menyasszonya volt, hogy az ön édesapja kívánta ezt a házasságot, vagyis, hogy ez már eldöntött dolog volt, mert amit Villefort úr akar, az feltétlenül be is következik. Én mégis a háttérben maradtam, bízva, ó, nem a magam akaratában, nem is az önében, hanem a Gondviselésnek, Istennek az akaratában. Azután ön megszánt engem. Szeret, Valentine, és ezt be is vallotta. Hálásan köszönöm az édes szót, és nem kérek mást, csak azt, hogy időnként ismételje el, mert ez mindent elfeledtet velem.

- És ez tette önt merésszé, Maximilien. Lássa, ez tett engem boldoggá, de ugyanakkor szerencsétlenné is, annyira, hogy gyakran azt kérdem magamtól, vajon mi jobb: az a bánat, amelyet valamikor mostohaanyám szigora és fia iránt táplált elvakult szeretete okozott, vagy az a veszedelmekkel teli boldogság, amelyet az ön láttára érzek.

- Veszedelmekkel teli! - kiáltott fel Maximilien. - Hogyan ejthet ki ilyen zord és igazságtalan szavakat! Látott-e már engedelmesebb rabszolgát, mint amilyen én vagyok? Azt megengedte nekem, Valentine, hogy olykor szóljak önhöz, de azt megtiltotta, hogy elkísérjem. Engedelmeskedtem. Amióta rájöttem a módjára, hogy ide besurranjak, és ezen a kapun keresztül beszélhessek önnel, egyszóval, hogy egészen közelében lehessek és mégse lássam, mondja meg, kértem-e csak egyetlenegyszer is, hogy megcsókolhassam a ruhája szegélyét itt a rácson keresztül? Tettem-e valaha is egyetlen lépést, hogy áthatoljak a falon, amely nevetséges akadály fiatalságomnak és erőmnek? Soha egyetlen zokszót nem hallattam szigorúsága miatt, soha hangosan kimondott kívánságom nem volt. Úgy hozzá voltam láncolva adott szavamhoz, mint valami középkori lovag. Legalább lássa ezt be, hogy ne kelljen igazságtalannak tartanom önt.

- Mindez igaz - felelte Valentine, és két deszka hasadékán átdugta egyik karcsú ujja hegyét, amelyet Maximilien megcsókolt. - Igaz, ön becsületes jó barátom. De végre is, ön csak a saját érdekében cselekedett így, kedves Maximilien, mert jól tudta, hogy a rabszolga abban a pillanatban, amikor követelőzővé válik, mindent elveszít. Ön a testvér barátságával kecsegtetett engem, akinek nincsenek barátaim, engem, akiről még az édesapja is elfeledkezett, akit mostohaanyja üldöz, és akinek egyetlen vigasztalása az a mozdulatlan, néma, megdermedt aggastyán, akinek keze nem tudja megszorítani az enyémet, aki csak a szemével tudja nekem megmondani, mit akar, akinek a szíve azonban minden megmaradt hevével kétségtelenül énértem dobog. Keserűen gúnyolódik velem a sors, hogy ellensége és áldozata lettem mindazoknak, akik erősebbek, mint én, viszont támaszul és jó barátul egy élőhalottat adott mellém. Ó, Maximilien, nagyon szerencsétlen vagyok. Igaza van, ha magam miatt és nem magáért szeret.

- Valentine - mondta a fiatalember mélységes meghatottsággal -, azt nem mondhatom, hogy a világon senki mást nem szeretek, csak önt, mert hiszen szeretem a húgomat és a sógoromat is, hanem ez a szeretet olyan szelíd és nyugodt érzés, amely semmiképpen sem hasonlít ön iránt táplált vonzalmam­hoz. Mert amikor önre gondolok, forr a vérem, a mellem feszül, a szívem túlárad. De ezt az erőt, ezt a forróságot és ezt az emberfölötti energiát csak addig a napig állítom pusztán a szerelmem szolgálatába, amíg azt nem mondja, hogy érdekeit is szolgálhatom vele. Azt mondják, Franz d’Épinay úr még egy évig távol marad. Egy esztendő alatt mennyi kedvező fordulat állhat be, hányféle esemény lehet segítségünkre! Reméljük tehát mindig, hiszen olyan jó és édes a reménykedés! De ön, Valentine, aki azt veti szememre, hogy önző vagyok, mi volt hát ön az én számomra? A szemérmes Venus szép és hideg szobra. Az én odaadásomért, engedelmességemért és tartózkodásomért cserébe mit ígért ön nekem? Semmit. Mit engedett meg? Vajmi keveset. Beszél nekem d’Épinay úrról, vőlegényéről, és sóhajtva gondol arra, hogy valamikor a felesége lesz. Hát mondja csak, Valentine, semmi más nem lakik a lelkében? Hogyan? Hát én lekötöm az életemet, a lelkemet adom önnek, a szívem minden dobbanását önnek szentelem, és amikor már egészen az öné vagyok, amikor azt mondom magamban, hogy meghalok, ha el kell önt veszítenem, ön meg sem borzad arra a gondolatra, hogy egy másik férfié lesz! Ó, Valentine, Valentine! Ha önnek volnék, és tudnám, hogy úgy szeret valaki, mint ahogy én önt szeretem, már százszor is kinyújtottam volna a kezemet e rácsok között, megszorítottam volna szegény Maximilien kezét, és azt mondtam volna neki: “Az öné vagyok, Maximilien, csak az öné, itt és a másvilágon.”

Valentine nem válaszolt, de a fiatalember hallotta, hogy sóhajt és sírva fakad.

Ez hirtelen hatással volt Maximilienre.

- Ó! - kiáltott fel. - Valentine! Valentine! Feledje el, amit mondtam, ha szavaimban bármi is megbánthatta volna!

- Nem - mondta a lány -, önnek igaza van. De nem látja-e, hogy milyen szerencsétlen teremtés vagyok? Itt élek egy csaknem idegen házban, mert hiszen apám úgyszólván idegen hozzám, s akaratomat megtörte már tíz esztendeje napról napra, óráról órára, percről percre azoknak a zsarnokoknak vasakarata, akik reám nehezednek! Senki sem látja, mit szenvedek, és nem is mondtam el soha senkinek, csak önnek. Látszólag és a világ szemében mindenki jó, mindenki szíves hozzám. A való­ságban azonban mindenki az ellenségem. Azt mondják az emberek: “Villefort úr sokkal komo­lyabb és szigorúbb férfiú, semhogy nagyon gyöngéd lehetne a leányához. De a lány legalább második anyát talált Villefort-né személyében.” Nohát, az emberek csalódnak, apám közönyösen megy el mellettem, mostohaanyám pedig annál szörnyűbb elkeseredéssel gyűlöl, minthogy indulatait állandó mosoly mögé kell ellepleznie.

- Önt gyűlölni! Önt, Valentine! Hát hogyan lehet önt gyűlölni?

- Fájdalom, barátom - felelte Valentine -, be kell vallanom, hogy ez a gyűlölet szinte természetes érzésből fakad. Imádja a fiát, Édouard öcsémet.

- No és?

- Bizony furcsán esik nekem kissé, hogy anyagi kérdést keverek beszélgetésünkbe, de azt hiszem, gyűlölete innen származik. Mivel neki magának nincs vagyona, én viszont anyai ágról gazdag vagyok, és minthogy a vagyonom több mint a duplájára emelkedik majd a Saint-Méran házaspár vagyona révén, amely valamikor reám száll, azt kell hinnem, ezt a vagyont irigyli tőlem. Ó, istenem, ha neki adhatnám a vagyon felét, és ezzel ismét apám szeretett leánya lehetnék az apai házban, még ebben a pillanatban megtenném.

- Szegény Valentine!

- Úgy érzem magam csakugyan, mintha leláncoltak volna, de ugyanakkor olyan gyönge is vagyok, hogy szinte támasznak tekintem azokat a kötelékeket, és félek széttépni őket. Egyébként sem olyan ember az apám, akinek a parancsait büntetlenül lehet megszegni. Hatalmas ő hozzám képest, az volna önhöz képest is, sőt, magával a királlyal szemben is az lenne, mert hiszen őt szeplőtlen múltja és csaknem megingathatatlan állása védi. Ó, Maximilien! Esküszöm, csak azért harcolok, mert attól félek, nemcsak magamat töröm össze ebben a küzdelemben, hanem önt is.

- De utóvégre is - folytatta Maximilien -, miért esik ennyire kétségbe, Valentine, és miért látja ilyen sötétnek a jövőt?

- Azért, barátom, mert a múlt alapján ítélem meg.

- De hát, ha arisztokrata szemmel nézve személyem nem jelent is valami fényes házasságot, többféle szempontból mégiscsak ahhoz a társasághoz tartozom, amelyben ön is él. Elmúlt már az a világ, amikor két Franciaország volt e hazában. A Monarchia legelőkelőbb családjai keveredtek a Császár­ság családjaival: a lándzsa arisztokráciája összeházasodott az ágyú nemességével. Én ehhez az utóbbihoz tartozom, szép jövő vár reám a hadseregben, nem valami nagy, de függetlenséget biztosító vagyonom van. Édesapám emlékét úgy őrzik a mi szűkebb hazánkban, mint egyikét a legbecsülete­sebb kereskedőkének. Azért mondtam azt, hogy a mi szűkebb hazánkban, Valentine, mert ön is csaknem marseille-i.

- Ne is említse nekem Marseille-t, Maximilien, mert édesanyám jut eszembe róla, az az angyal, akit mindenki sajnált, aki rövid földi életében gondot viselt leányára, és gondot visel ma is örök mennyországi otthonában, vagy legalább remélem ezt. Ó, ha szegény anyám élne, nem volna mitől félnem. Megmondanám neki, hogy önt szeretem, és ő megvédene bennünket.

- Fájdalom, Valentine - jegyezte meg Maximilien -, ha ő élne, akkor én bizonyára nem is ismerném önt, mert hiszen éppen most mondta, hogy ha ő élne, ön boldog volna, márpedig a boldog Valentine bizonyára megvetéssel nézne le reám, nagysága magasságából.

- Ó, barátom! - kiáltott fel Valentine. - Lám, most ön az igazságtalan... De mondja csak...

- Mit mondjak? - kérdezte Maximilien, látva, hogy Valentine habozik.

- Mondja csak - folytatta a fiatal lány -, volt valaha Marseille-ben valami egyenetlenség az ön édesapja és az én apám között?

- Nem tudok róla, hogy lett volna - válaszolta Maximilien -, hacsak az nem, hogy az ön édesapja a Bourbonoknak volt igen buzgó híve, az enyém pedig szívvel-lélekkel a császár mellé állt. Amint tudom, mindössze ennyi választotta el őket egymástól. De miért kérdezte ezt, Valentine?

- Mindjárt megmondom - felelte a fiatal lány -, mert önnek mindent kell tudnia. Hallgasson csak ide. Aznap volt, amikor az újságban közölték, hogy önt a Becsületrend tisztjévé nevezték ki. Mindannyian nagyapámnál, Noirtier úrnál voltunk, sőt, még ott volt Danglars úr is, tudja, az a bankár, akinek a lovai tegnapelőtt mostohaanyámnak és öcsémnek csaknem a halálát okozták. Hangosan olvastam fel nagyapámnak az újságot, miközben ezek az urak Danglars kisasszony házasságáról beszéltek. Amikor ahhoz a részhez értem, amely önre vonatkozott, és amelyet én már előzőleg olvastam, mert hiszen ön előtte való reggel már közölte velem a jó hírt, amikor, mint mondtam, odaértem az önt érintő szakaszhoz, nagyon boldog voltam... de ugyanakkor féltem is attól, hogy hangosan ki kell mondanom az ön nevét, és bízvást ki is hagytam volna, ha nem tartok attól, hogy rosszul értelmezik hallgatáso­mat. Így hát összeszedtem minden bátorságomat és felolvastam.

- Drága Valentine!

- Alig hangzott el azonban az ön neve, apám hátrafordult. Annyira bizonyosra vettem (látja, milyen csacsi vagyok!), hogy mindenkire villámcsapásként hat majd ez a név, hogy úgy láttam, mintha apám összerezzenne, sőt még (de ezt már bizonyosra veszem, hogy képzelődés volt) Danglars úr is. “Morrel - mondta apám -, várjon csak! (Összevonta a szemöldökét.) Vajon valamelyik marseille-i Morrel volna ez, azoknak a dühös bonapartistáknak egyike, akik annyi bajt okoztak nekünk 1815-ben?” “Az bizony - válaszolta Danglars úr. - Sőt, azt hiszem, az öreg hajótulajdonos fia.”

- Igazán? - kérdezte Maximilien. - És mondja csak, Valentine~ mit felelt az édesapja?

- Valami szörnyűt mondott, amit nem is merek elismételni.

- De csak mondja - biztatta Maximilien mosolyogva.

- “Az ő császáruk - folytatta apám a szemöldökét összehúzva - értette a módját, hová tegye fanatikus híveit. Ő maga is ágyútölteléknek nevezte őket, és ez volt az egyetlen név, amit érdemeltek. Örömmel látom, hogy az új kormányzat visszaállítja ezt az üdvös elvet. És ha csak ezért védenék Algériát, gratulálnék a kormánynak, noha kissé sokba kerül ez a hadjárat.”

- Hát ez valóban eléggé embertelen politika - jegyezte meg Maximilien. - De sose piruljon, drága barátnőm, azért, amit Villefort úr mondott. Az én jó apám ebben a tekintetben egy cseppet sem maradt az öné mögött. Ezt szokta hangoztatni: “Vajon a császár, aki annyi szép tettet vitt végbe, miért nem állít össze égy ezredet bírákból és ügyvédekből, és miért nem küldi őket a tűzvonalba?” Láthatja, drága barátnőm, mind a festői kifejezésekben, mind a gondolatok szelídségében mennyire hasonlíta­nak egymáshoz a pártok. De mi volt a véleménye Danglars úrnak a királyi ügyész szavairól?

- Szokott alattomos nevetésével nevetett, amelyet mindig oly kegyetlennek találok. Egy perc múlva felálltak és távoztak. Csak akkor láttam, hogy drága jó nagyapám milyen izgatott lett. Meg kell mondanom, Maximilien, hogy én vagyok talán az egyetlen, aki kitalálja, mi okozza ennek a szegény, szélütött embernek az izgalmát. Sejtettem egyébként, hogy az előtte lefolyt beszélgetés hathatott rá így (mert egyáltalában nem veszik tekintetbe őt, szegény nagyapát!), hiszen rágalmazták a császárját, akinek ő állítólag olyan fanatikus híve volt.

- Ez így is volt - jegyezte meg Maximilien -, a Császárságban ismert név, szenátor volt az ön nagyapja, és mint ön is tudja, vagy nem tudja, Valentine, a Restauráció alatt csaknem minden bonapartista összeesküvésben részt vett.

- Igen, olykor hallok suttogni ezekről a dolgokról, amelyeket elég különöseknek találok. A nagyapa bonapartista, az apa királypárti. De elvégre mit lehet tenni?... Én tehát visszatértem hozzá.

Tekintetével az újságra mutatott.

- Mi tetszik, nagyapa? - kérdeztem. - Meg van elégedve?

Igent intett a fejével.

- Azzal, amit apám mondott az imént? - kérdeztem.

Most nemet intett.

- Azzal, amit Danglars úr mondott?

Ismét nemet íntett.

- Akkor azzal, hogy Morrel urat - nem mertem azt mondani, hogy Maximilien - kinevezték a Becsületrend tisztjévé?

Igent intett.

- Hitte volna ezt, Maximilien? Örült neki, hogy önt a Becsületrend tisztjévé nevezték ki, holott nagyapa nem is ismeri önt. Talán egy kis hóbort ez az ő részéről, mert azt mondják, már egészen gyermekes lett. De én nagyon szeretem ezért az igenért.

- Furcsa dolog - tűnődött Maximilien. - Édesapja tehát gyűlölne, míg nagyapja ellenkezőleg... Különös dolog ez a pártálláson alapuló szeretet és gyűlölet!

- Csitt! - kiáltott fel hirtelen Valentine. - Bújjon el, meneküljön, jön valaki!

Maximilien felkapott egy ásót, és nekifogott nagy buzgalommal a lucerna irtásának.

- Kisasszony! Kisasszony! - kiáltotta egy hang a fák mögül. - Villefort-né asszony keresi mindenfelé, és hívatja önt. Látogató érkezett a szalonba.

- Látogató! - ismételte Valentine izgatottan. - Ugyan ki az a látogató?

- Valami nagyúr, egy herceg, ahogy mondják. Monte Cristo grófja.

- Megyek már - felelte Valentine jó hangosan.

A gróf nevének hallatára megremegett a kerítés túlsó oldalán valaki, aki egyébként minden találkozáskor ezt a megyek már-t hallotta utoljára szerelme ajkáról.

- Ejha! - tűnődött Maximilien, és elgondolkozva támaszkodott ásójára. - Vajon Monte Cristo grófja honnan ismeri Villefort urat?