14. Bűnhődés
Villefort úrnak utat nyitott a zsúfolt sorokban álló tömeg. A nagy fájdalmak annyira tiszteletreméltóak, hogy még a legszerencsétlenebb pillanatokban is az összegyűlt tömeg első mozdulata mindenkor a szánalom szokott lenni nagy katasztrófa esetén. Sok gyűlölt ember életét oltották ki zendülések alkalmával, de vajmi ritkán esett meg, hogy a halálraítéltet a jelenlevők kigúnyolták volna, még ha nagy bűnös volt is.
Villefort tehát végighaladt a nézők, az őrök, a bírák és az ügyvédek sorfala között, és bántatlanul távozott, noha saját vallomása szerint is bűnös volt, de védelmezte hatalmas fájdalma.
Vannak olyan helyzetek, amelyeket csak ösztöneink fognak fel, de értelmünk nem tud rájuk magyarázatot adni. Ilyen esetben a legnagyobb költő az, aki a legfájdalmasabb és legtermészetesebb kiáltást hallatja. A tömeg ezt a kiáltást elfogadja minden magyarázat helyett, és igaza van, ha beéri vele, sőt, még helyesebben teszi, ha magasztosnak is találja, feltéve, hogy ez a kiáltás őszinte volt.
Egyébként nehéz volna leírni azt a kábulatot, amely elfogta Villefort szívét a Palotából távoztában, nagy feladat volna ecsetelni, milyen lázasan lüktettek erei, hogyan merevedtek meg izmai, hogyan száguldozott benne a vér, és miként cibálta-tépte halandó teste minden részecskéjét a mérhetetlen fájdalom.
Villefort végigvánszorgott a folyosókon, de útján csak a szokás vezette. Ügyészi talárját ledobta válláról, nemcsak azért, mert így volt illő, hanem azért is, mivel súlyos tehernek érezte, mint Nesszosz gyötrelmekben gazdag köntösét.
Tántorogva ért el a Dauphine-udvarig, ott megpillantotta a kocsiját, felköltötte a kocsist, maga nyitotta ki a kocsi ajtaját, hátravetette magát a párnákra, és némán mutatott a faubourg Saint-Honoré irányába. A kocsi elindult.
Lefolyt életének minden műve összeomlott, s a fejére hullt. Ez a súly összezúzta, és be sem tudta látni következményeit. Nem is mérlegelte, csak érezte őket, nem vette számba a törvényt, nem úgy, mint az a hidegvérű gonosztevő, aki még az ismert törvénycikket is idézi.
Szíve mélyén ott érezte Istent.
- Isten! - mormogta, de azt sem tudta, mit beszél. - Isten! Isten!
Összeomlása mögött nem látott mást, csak az Istent.
A kocsi gyorsan gördült előre. Villefort, amint ide-oda rázódott a kocsi ülésén, valami kellemetlen tárgy érintését érezte.
Odanyúlt: Villefort-né legyezője volt, amelyet az asszony ott felejtett a kocsi párnái és támlája között. Ez a legyező emléket ébresztett benne, s ez az emlék most világot gyújtott a sötét éjszakában.
Villefort a feleségére gondolt...
- Ó! - kiáltotta, mintha tüzes vas járná át a szívét.
Egy óra óta valóban nem látott mást maga előtt, csak szörnyű szerencsétlenségét, és lám, most egy második és nem kevésbé borzasztó baj ötlik fel előtte.
Nemrég még könyörtelen bírája volt ennek az asszonynak, halálra ítélte. És ez a szegény asszony, aki gyengén és védtelenül állt egy felsőbb hatalommal szemben, talán éppen ebben a pillanatban készül a halálra, mert szörnyű félelem fogta el, lelkifurdalás gyötri, és elmerült a szégyen örvényébe, amelyet ő, a feddhetetlen erényű ember olyan ékesszólóan tárt elé!
Egy óra telt el már, mióta halálra ítélte feleségét. Ezalatt az asszony bizonyára újra átélte gondolatban minden bűnét, irgalomért könyörgött Istenhez, levelet írt, hogy térden állva esedezzék tiszta erkölcsű férjének bocsánatáért, s ezt a bocsánatot életével váltotta meg.
Villefort ismét felüvöltött fájdalmában és dühében.
- Ó - kiáltott fel, ide-oda dobálva magát a hintó selyempárnáin. - Ez az asszony maga is csak azért lett bűnössé, mivel hozzám ért. Árasztom magamból a bűnt, és ő úgy kapta meg ezt a bűnt, mint valami tífuszt vagy kolerát, vagy akár a pestist!... És én akarom megbüntetni!... Azt merészeltem mondani neki: szálljon magába, és haljon meg... Én!... Nem!... Nem! Élni fog... velem jön... Elmenekülünk, elmegyünk Franciaországból, és megyünk, ameddig csak lehet. És én még a vérpadot emlegettem neki!... Szent isten! Hogyan is mertem kiejteni ezt a szót? Hiszen énreám is a vérpad vár! Elmenekülünk... Igen, mindent bevallok neki, megalázom magam előtte mindennap, és meggyónok mindent, elmondom neki, milyen bűnt követtem el magam is... Ez a tigris meg a kígyó szövetsége lesz! Ez az asszony méltó az ilyen férjhez, amilyen én vagyok!... Élnie kell, azt akarom, hogy az én gyalázatom elhomályosítsa az övét!
És Villefort inkább lerántotta, semmint leeresztette a kocsi ablakát.
- Gyorsabban! - kiáltotta, hogy a kocsis felszökött ültéből a bakon.
A lovak félelmükben szélsebesen repítették hazáig a kocsit.
- Igen, igen - ismételte magában Villefort, amint közeledtek otthonához -, bizony ennek az asszonynak élnie kell, meg kell bánnia bűneit, és fel kell nevelnie a fiamat, szegény gyermekemet, mert az elpusztíthatatlan aggastyánon kívül ő az egyetlen, aki túlélte a család pusztulását! Szerette a fiát, és őérette tett mindent. Sohase szabad kétségbeesni olyan anya lelke miatt, aki szerette gyermekét. Bűnbánó lesz, senki sem fog tudni a bűneiről. A házamban elkövetett bűntettek, amelyek miatt máris sokan nyugtalankodnak, idővel feledésbe mennek, vagy ha valami rosszindulatú ember emlékezni találna reá, az én bűnlajstromomra vállalom. Egy-két-három bűntettel több, ki törődik vele? A feleségem elmenekül, magával viszi az aranyat, és főleg a fiamat, minél távolabb attól az örvénytől amelybe - úgy érzem - velem együtt az egész világ belezuhan. Az asszony élni fog, és boldog lesz még, hiszen minden szeretete a fiáé, és a fia sohasem fogja elhagyni. Jótettet viszek véghez, s ez megnyugtatja lelkiismeretemet.
A királyi ügyész végre nyugodtan fellélegzett, ami már réges-régen nem történt meg vele.
A kocsi megállt a palota udvarán.
Villefort a kocsi lépcsőjéről a feljáróra ugrott. Látta, hogy a cselédek csodálkoznak, amiért ilyen hamar visszatért. Egyebet nem olvasott le az arcukról. Senki sem szólt hozzá. Úgy álltak meg előtte, mint rendesen, hogy beengedjék.
Elhaladt Noirtier szobája előtt, és a félig nyitott ajtón keresztül mintha két árnyékot vett volna észre, de nem nyugtalankodott miatta, hogy ki lehet apjánál. Más nyugtalanság hajtotta. “No, csak előre!” - mondta magában, miközben felhaladt a kis lépcsőn, amely a lépcsőházi folyosóra vezetett. Ide nyílt felesége lakosztálya és Valentine elárvult szobája. “Előre, nem változott itt semmi!”
Legelőször is bezárta a lépcsőházra nyíló ajtót.
- Senki se zavarjon bennünket - mondta. - Szabadon kell beszélnem vele, vádolni akarom magamat, mindent elmondok neki...
Az ajtóhoz ment, az üveg nyomógombra tette a kezét. Az ajtó engedett.
- Nincs bezárva! Jól van, nagyszerű! - mormogta.
Belépett abba a kis szalonba, ahol Édouard-nak szoktak ágyazni. Mert a fiú, noha intézetben volt, minden este hazatért. Édesanyja sohasem akart megválni tőle.
Egy pillantással végigfutott a kis szalonon.
- Senki - mondta. - Bizonyára a hálószobájában van.
Az ajtóhoz sietett. Itt már rá volt húzva a retesz. Villefort megborzongott.
- Héloïse! - kiáltotta.
Úgy rémlett neki, mintha bentről valami bútor reccsenését hallotta volna.
- Héloïse! - ismételte.
- Ki az? - hallatszott az asszony hangja.
Villefort-nak úgy tűnt fel, mintha ez a hang gyengébb volna, mint máskor.
- Nyissa ki! Nyissa ki! - kiáltotta Villefort. - Én vagyok az!
De az ajtó sem parancsszóra, sem az aggodalmaskodó hangra nem nyílt ki.
Villefort egy rúgással felszakította az ajtót.
A budoárba vezető szoba ajtajában állott Villefort-né sápadtan, feldúlt arccal, és ijesztően merev tekintettel bámult férjére.
- Héloïse! Héloïse! - kiáltotta a férfi. - Mi történt? Beszéljen!
A fiatalasszony feléje nyújtotta erőtlen, merev karját.
- Megtörtént, uram - mondta olyan hörgéssel, amely szinte felszaggatta a torkát. - Mit akar még egyebet?
Ezzel teljes nagyságában végigzuhant a szőnyegen.
Villefort hozzárohant, és megragadta a kezét. Ez a kéz még görcsösen szorongatott egy aranydugós kristályüveget.
Villefort-né már halott volt.
Villefort az irtózattól kábultan a küszöbig hátrált, és onnan nézte a holttestet.
- Fiam! - kiáltott fel hirtelen. - Hol van a fiam? Édouard! Édouard!
Kirohant a szobából, és folyton ezt kiáltozta:
- Édouard! Édouard!
Annyi aggodalommal szólongatta, hogy a cselédség összefutott.
- A fiam! Hol van a fiam? - kérdezte Villefort. - Vigyék el hazulról, hogy ne lássa...
- Édouard úr nincs odalent, uram - válaszolt a komornyik.
- Bizonyára lent játszik a kertben. Nézzék csak meg!
- Nem, uram. Mintegy félórája úrnőm felhívta a fiát, Édouard úr bement édesanyjához, és azóta nem is jött le.
Villefort homlokát elöntötte a jeges verejték, lába rogyadozott a kőlapon, gondolatai úgy összekavarodtak a fejében, mint a törött óra belsejében a bomlott kerekek.
- Az anyjához! - mormogta. - Az anyjához!
Lassan nekiindult, egyik kezével a homlokát törülte le, a másikkal a falnak támaszkodott.
Amint a szobába ért, ismét látnia kellett a szerencsétlen asszony holttestét.
Ha Édouard-t akarta szólítani, akkor meg kellett törnie a koporsóvá lett szoba csendjét. A hangos szó szentségtörés lett volna a síri csendben.
Villefort úgy érezte, hogy nyelve megbénult.
- Édouard! Édouard! - hebegte.
A gyermek nem válaszolt. De hát hová lehetett az a gyermek, aki a cselédek szavai szerint bement anyjához, és nem jött ki onnan?
Villefort egy lépést tett előre.
Villefort-né holtteste keresztben feküdt a budoár ajtajában, és abban a szobában kellett lennie Édouard-nak is. Mintha ez a holttest őrködött volna a küszöbön nyitott, merev szemével és rémítő, titokzatos, gúnyos mosolyával.
A holttest mögött a félrehúzott függöny látni engedte a budoár egy részét, egy zongorát meg egy kék selyempamlag sarkát.
Villefort három-négy lépést ment előre, és a pamlagon megpillantotta ott fekvő gyermekét.
A gyermek kétségtelenül aludt.
A szerencsétlen embert egy pillanatra határtalan öröm járta át. A fénynek egy sugara szállt le abba a pokolba, ahol vergődött.
Most már csak át kellett lépnie a holttestet, bemennie a budoárba, karjaiba vennie a gyermeket, és elfutnia vele messzire, igen messzire.
Villefort nem volt már az az ember, akinek túlfinomult romlottsága szinte jelképezi a civilizált embert. Már halálra sebzett tigris volt, amely beletöri fogát utolsó áldozatába.
Már nem a balítéletektől, csak a kísértetektől félt. Egy ugrással átszökkent a holttesten, mintha valami égető parázs fölött lépne keresztül.
Karjába kapta a gyermeket, magához szorította, megrázogatta, szólongatta. A fiú nem felelt. Mohón rányomta ajkát a gyermek arcára, de az az arc halotthalvány és jéghideg volt. Megtapogatta merev tagjait, kezét a gyermek szívére tette: ez a szív nem dobogott már.
A gyermek halott volt.
Édouard melléről négyrét hajtott papírlap esett le.
Villefort térdre rogyott, mintha villámcsapás érte volna, és térden csúszott oda a papírért. A gyermek kicsúszott erőtelen karjából, és odagurult anyja mellé.
Villefort felvette a papírlapot, felismerte felesége írását, és mohón végigfutott rajta.
A papírlap ezt tartalmazta:
Ön tudja, hogy jó anya voltam, hiszen a fiamért követtem el bűneimet! A jó anya nem utazik el gyermeke nélkül!
Villefort nem hitt a szemének. Villefort nem hihetett józan eszében. Édouard holttestéhez vonszolta magát, újra alaposan megvizsgálta fia holttestét, mint ahogy az anyaoroszlán nézegeti elhullt kölykét.
Akkor egyszerre szívet tépő kiáltás szakadt fel a melléből.
- Isten! - mormogta. - Mindig Isten!
Ez a két áldozat megrémítette, érezte, hogy a két holttest jelenlétében borzalma nőttön-nő.
Az imént még erőt adott neki az a düh, az erős embereknek ez a hatalmas tehetsége, a kétségbeesés, a halálos félelem e legfőbb erénye, amely a titánokat arra bírta, hogy ostromolják meg az eget, és Ajaxot, hogy megküzdjön az istenekkel.
Villefort fejét lehorgasztotta a fájdalom súlya alatt, feltápászkodott térdéről, megrázta izzadságtól nedves haját, amely a rémülettől égnek állt, és az az ember, aki életében soha senkit sem szánt meg, nekiindult, hogy felkeresse apját, az aggastyánt, hogy elesettségében legyen valakije, akinek elmondhassa szerencsétlenségét, valakije, aki mellett sírhat.
Lement azon a lépcsőn, amelyet ismerünk, és bement Noirtierhoz.
Mikor Villefort a szobába lépett, Noirtier igen figyelmesen és - már amennyire bénasága ezt megengedte - a gyöngéd szeretet kifejezésével hallgatott Busoni abbéra, aki most is éppen olyan nyugodt és higgadt volt, mint rendesen.
Amint Villefort megpillantotta az abbét, a homlokához kapott. Úgy bukkant fel lelkében a múlt, mint valami hullám, amelyben a harag több tajtékot ver, mint a többi hullámban.
Eszébe jutott az auteuili ebéd harmadnapján tett látogatása az abbénál, és az abbénak nála tett látogatása Valentine halála napján.
- Ön itt van, uram? - kérdezte. - Ön tehát mindig a halál nyomában jár?
Busoni felegyenesedett. Mikor meglátta az ügyész elváltozott arcát, szemének vad tüzét, megértette vagy megérteni vélte, hogy az esküdtszék ülése lezajlott. A többiről semmit sem tudott.
- Akkor azért jöttem, hogy a leánya holttesténél imádkozzam! - válaszolta Busoni.
- És miért jött ma?
- Azért jöttem, hogy megmondjam, eleget fizetett már adóssága fejében, és hogy ettől a pillanattól kezdve azért imádkozom Istenhez, hogy ő is érje be ennyivel, mint én.
- Istenem! - mondta Villefort hátrahőkölve, az irtózat kifejezésével arcán. - Ez a hang nem Busoni abbé hangja!
- Nem.
Az abbé letépte hamis tonzúráját, megrázta a fejét, mire hosszú fekete fürtjei ismét vállára omlottak, és keretbe foglalták férfias arcát.
- Monte Cristo úr arca! - kiáltott Villefort tétova tekintettel.
- Nem is az, királyi ügyész úr, tessék csak jobban és távolabbi időkben kutatni.
- Ez a hang! Ez a hang! Hol is hallottam én először ezt a hangot?
- Először Marseille-ben tetszett hallani, huszonhárom esztendővel ezelőtt, azon a napon, amikor eljegyzését tartotta Saint-Méran kisasszonnyal. Nézzen csak széjjel az iratai között.
- Ön nem Busoni? Nem is Monte Cristo? Istenem, hát ön az én titkos, könyörtelen, halálos ellenségem! Valami nagyot vétettem ön ellen Marseille-ben, ó, én szerencsétlen!
- Eltaláltad, így történt - mondta a gróf, és keresztbe fonta karját széles mellén. - Csak keress, keress tovább!
- De hát mit vétettem neked tulajdonképpen? - kiáltott fel Villefort, akinek agyában már összezavarodott a józan ész meg az őrület abban a ködben, amely még nem maga az ébredés, de már nem is álom többé. - Mit vétettem neked? Mondd el! Beszélj!
- Ön lassú és borzalmas halálra kárhoztatott engem, megölte az édesapámat, ön szabadságommal együtt elvette tőlem szerelmemet, s a szerelemmel együtt boldogságomat is!
- Kicsoda hát ön? Kicsoda ön? Istenem!
- Annak a szerencsétlen embernek a kísértete vagyok, akit ön If várának tömlöcébe vettetett. Ennek a sírból kikerült kísértetnek megengedte Isten, hogy magára vegye Monte Cristo grófjának álarcát, elborította gyémánttal meg arannyal, hogy ön mind a mai napig ne ismerje fel.
- Ó! Most már rád ismerek! Rád ismerek! - mondta a királyi ügyész. - Te vagy...
- Edmond Dantès vagyok!
- Edmond Dantès vagy! - kiáltott a királyi ügyész, és megragadta a gróf csuklóját. - Gyere hát!
Magával vonszolta a lépcsőn. Monte Cristo csodálkozva követte, hiszen maga sem tudta, hová vezeti a királyi ügyész, de előre érezte, hogy valami újabb katasztrófa tanúja lesz.
- Nézd, Edmond Dantès! - mondta, és felesége meg fia holttestére mutatott. - Ide nézz! Eléggé megbosszultad magad!
Monte Cristo elsápadt erre az ijesztő látványra. Megértette, hogy túlment a bosszúállás jogainak határán. Megértette, hogy nem mondhatja többé:
- Isten mellettem és velem van.
Kimondhatatlan aggodalommal hajolt rá a gyermekre, kinyitotta szemhéját, megtapogatta érverését, s a gyermekkel együtt Valentine szobájába rohant, és kétszeresen magára zárta az ajtót…
- Gyermekem! - kiáltotta Villefort. - Elviszi a fiam holttestét! Ó micsoda átok! Milyen csapás! Halál reád!
Monte Cristo után vetette volna magát, de mint valami álomban, egyszerre úgy érezte, hogy földbe gyökerezett a lába, a szeme kidülledt üregéből, ujjaival a mellébe vájt, és olyan mélyre hatolt, hogy a vér is kiserkedt belőle, és megfestette körmét. Halántékán az erek kidagadtak az agyában forrongó gondolatoktól, amelyek kiáradtak koponyája túlságosan szűk boltozatából, és lángba borították elméjét.
Ez a feszültség jó néhány percig tartott, míg csak az értelem rémületes zűrzavara teljessé nem vált.
Ekkor nagy kiáltás tört elő torkából, amely csakhamar rettentő nevetésbe fulladt, s az ügyész lerohant a lépcsőn.
Egy negyedóra múlva nyílt Valentine szobájának ajtaja, és ismét megjelent Monte Cristo grófja.
Sápadtan, komoran, elszorult szívvel állt meg. E máskor olyan nyugodt és nemes arcot teljesen feldúlta a fájdalom.
Karjában tartotta a gyermeket, akit semmi sem tudott visszahozni az életbe.
Fél térdre ereszkedett, és áhítattal helyezte oda anyja mellé. A gyermek fejét az anya keblére fektette.
Majd ismét felállt, kiment és a lépcsőn megszólította az egyik inast:
- Hol van Villefort úr? - kérdezte.
Az inas nem felelt, csak a kert felé mutatott.
Monte Cristo lement, és a mutatott helyre sietett, s megpillantotta cselédei között Villefort urat, ásóval kezében, amint szinte dühvel túrta fel a földet.
- Itt még nincs - mondta -, itt még nincs.
És távolabb kezdett ásni.
Monte Cristo közeledett hozzá, és halkan megszólalt:
- Uram - kezdte szinte alázatos hangon -, elveszítette egyik gyermekét, de...
Villefort félbeszakította. Se nem hallotta, se nem figyelt reá.
- Ó, meg fogom találni - mondta. - Hiába állította, hogy nincs itt, majd csak rábukkanok, még ha ítélet napjáig kellene is keresnem.
Monte Cristo megborzadva hőkölt vissza.
- Ó! - mondta. - Ez megháborodott.
És mintha attól félne, hogy az átkozott ház ráomlik, kisietett az utcára, és most első ízben kételkedett benne, hogy joga volt megtenni azt, amit cselekedett.
- Elég már, elég! - mondta. - Mentsük meg az utolsót!
Monte Cristo hazamenet találkozott Morrellel, aki a Champs-Élysées-i palotában bolyongott, némán, mint valami árny, aki várja az Isten által meghatározott pillanatot, hogy visszatérjen sírjába.
- Készülődjék, Maximilien - mondta neki mosolyogva -, holnap elhagyjuk Párizst.
- Itt már nincs semmi tennivalója? - kérdezte Morrel.
- Nincs - válaszolta Monte Cristo -, és adja Isten, hogy ne is tettem légyen többet a kelleténél.