11. A sértés
Lent a bankár kapujában Beauchamp megállította barátját.
- Várjon csak - mondta -, az imént odafent Danglars úrnál azt mondtam, hogy Monte Cristo úrtól kell magyarázatot kérnie?
- Azt mondta, és most elmegyünk hozzá.
- Gondolkozzunk csak, Morcerf, mielőtt felkeressük a grófot.
- Ugyan min gondolkozzam?
- Ennek a lépésnek a komolyságán.
- Ez talán komolyabb lenne, mint az, hogy Danglars-hoz mentünk?
- Nagyon is. Danglars úr a pénz embere, és mint tudja, a pénzemberek ragaszkodnak a tőkéhez, és nem egykönnyen párbajoznak. A másik ellenben nemesember, vagy legalábbis annak látszik. De nem fél tőle, hogy a nemesember máza alatt valami brávó rejtőzik?
- Én csak egyetlen dologtól félek: hogy olyan emberrel kerülök szembe, aki nem verekszik meg.
- Ó, legyen nyugodt - felelte Beauchamp -, a gróf ugyancsak megverekszik. Én viszont attól az egytől félek, hogy túlságosan jól tud verekedni. Csak vigyázzon ám!
- Barátom - mondta Morcerf verőfényes mosollyal -, hiszen minden vágyam ez! És lehetnék-e boldogabb, mintha apámért halhatnék meg? Ez mindannyiunkat megmentene.
- Az édesanyja belehalna!
- Szegény édesanyám - mondta Albert, és kezével eltakarta a szemét -, tudom én jól. De még mindig jobb, ha ettől hal meg, mintha a szégyen ölné meg.
- Tehát elszánta magát, Albert?
- El.
- Gyerünk hát! De gondolja, hogy megtaláljuk?
- Néhány órával eljöttöm után ő is elindult, azóta tehát már bizonyára meg is érkezett.
Kocsiba szálltak, és elhajtattak a Champs-Élysées 30. szám alá.
Beauchamp egyedül akart kiszállni, de Albert figyelmeztette, hogy ilyen rendkívüli ügyben eltekinthetnek a párbaj megszokott illemszabályaitól.
A fiatalember olyan szent ügynek kezelte az egészet, hogy Beauchamp mindenben alávetette magát barátja akaratának. Így hát engedett és követte, Albert a kapus fülkéjéből egyetlen ugrással már a lépcsőfeljáratnál termett.
Baptistin fogadta.
A gróf valóban megérkezett, de éppen fürdött, és megtiltotta, hogy bárkit is bebocsássanak hozzá.
- És a fürdő után? - kérdezte Morcerf.
- Akkor ebédel a gróf úr.
- És ebéd után?
- Alszik egy órát.
- Azután?
- Azután az Operába megy.
- Bizonyos ez? - kérdezte Albert.
- Egészen bizonyos. A gróf úr pontban nyolc órára rendelte a fogatot.
- Nagyszerű - felelte Albert. - Csak ennyit akartam megtudni.
Azután Beauchamp-hoz fordult:
- Ha van valami dolga, Beauchamp, intézze el most mindjárt. Ha találkája volna ma estére, azt is halassza holnapra. Megérti, ugye, számítok rá, hogy velem jön az Operába. Ha lehet, hozza magával Château-Renaud-t is.
Beauchamp élt az engedelemmel, s miután megígérte Albert-nek, hogy háromnegyed nyolcra érte megy távozott.
Albert, amint hazaért, értesítette Franzot, Debrayt és Morrelt, hogy szívesen venné, ha este eljönnének az Operába.
Azután meglátogatta édesanyját, aki az előző esti események óta bezáratta ajtaját, s nem mozdult ki a szobájából. A nyilvános megalázás okozta fájdalom ágyba döntötte.
Mikor Mercédès meglátta fiát, mint várható volt, zokogásba tört ki, és megragadta Albert kezét. A sírás kissé enyhítette fájdalmát.
Albert egy percig némán szemlélte anyját. A fiatalember sápadt arcán és összehúzott szemöldökén tisztán látszott, hogy a szívében kissé lelohadt a bosszúvágy.
- Anyám - kérdezte Albert -, tud róla, hogy Morcerf grófnak van valami ellensége?
Mercédès összerezzent. Észrevette, hogy fia nem azt mondta: “apámnak”.
- Édes fiam - felelte -, az olyan magas állású embernek, mint a gróf sok olyan ellensége van, akiről nem is tud. Egyébként, akikről tudunk, azok nem is a legveszedelmesebb ellenségek.
- Persze tudom, és éppen ezért fordulok az ön éleslátásához. Ön olyan okos asszony, anyám, hogy semmi sem kerüli el a figyelmét.
- Miért mondod ezt?
- Mert ön észrevette például azt is, hogy az estélyünkön Monte Cristo úr semmit sem akart fogyasztani nálunk.
Mercédès remegve könyökölt fel láztól forró karjára.
- Monte Cristo úr! - kiáltott fel. - Ugyan mi összefüggésben lehet ő az előbbi kérdéseddel?
- Tudja, anyám, hogy Monte Cristo úr úgyszólván keleti ember, és a keletiek se nem esznek, se nem isznak ellenségeik házában, hogy bosszújuk szabadságát semmi se csorbítsa.
- Monte Cristo úr a mi ellenségünk volna, azt mondod, Albert? - folytatta Mercédès, és fehérebb lett, mint ágyán a lepedő. - Ki hitette ezt el veled? És miért? Bolond vagy, Albert. Monte Cristo úr mindig csak előzékenyen viselkedett irányunkban. Monte Cristo úr megmentette az életedet, és a grófot te magad mutattad be nálunk. Ó, fiam, nagyon kérlek, ha ilyen gondolataid vannak, vesd el őket, és ha tanácsolhatok valamit, sőt többet mondok, ha kérhetlek valamire, csak az lehet, hogy légy vele jó barátságban.
- Anyám - vetette ellen a fiatalember sötét tekintettel -, önnek valami különös oka lehet rá, hogy annyira lelkemre köti, kíméljem ezt az embert...
- Nekem! - kiáltott fel Mercédès, és most éppolyan gyorsan elpirult, mint ahogy az előbb elsápadt, s csaknem utána mindjárt még halványabb lett, mint az imént volt.
- Hogyne volna, mégpedig az az oka, ugye - folytatta Albert -, hogy ez az ember nem árthat nekünk?
Mercédès megborzongott, és kutató pillantást vetett a fiára:
- Furcsán beszélsz velem, Albert - jegyezte meg -, és különösen elfogultnak látszol. Mit vétett neked a gróf? Három nappal ezelőtt vele voltál Normandiában. Három nappal ezelőtt mindketten a legjobb barátodnak tekintettük.
Albert ajkán gúnyos mosoly jelent meg. Mercédès észrevette ezt a mosolyt, asszonyi és anyai kettős ösztönével mindent kitalált. De mivel okos és erős volt, zavarát és kétségbeesését ügyesen elrejtette.
Albert nem folytatta a beszélgetést. Kisvártatva azonban a grófné szólalt meg:
- Azért jöttél, hogy megkérdezd, hogy érzem magam - mondta. - Őszintén megvallom, fiam, nem jól vagyok. Jó volna, ha itt maradnál, Albert, mert az egyedüllét nagyon rossz hatással van rám.
- Édesanyám - válaszolta a fiatalember -, tudja, milyen boldogan állnék rendelkezésére, ha egy sürgős és fontos ügy nem kényszerítene rá, hogy egész este magára hagyjam.
- Jól van! - felelte Mercédès sóhajtva. - Menj csak, Albert, nem akarom, hogy fiúi részvéted rabszolgája légy.
Albert úgy tett, mintha nem hallotta volna anyja szavait. Köszönt és távozott.
Alig csukódott be az ajtó a fiatalember mögött, Mercédès behívatta egyik meghitt inasát, és meghagyta neki, hogy kövesse Albert-t egész teste, bárhová megy is, és őt azonnal értesítse mindenről.
Azután csengetett komornájának, és noha gyengének érezte magát felöltözött, hogy minden eshetőségre készen álljon.
Az adott megbízást az inasnak nem volt nehéz teljesítenie. Albert visszatért a szobájába, és keresett gondossággal öltözött át. Tíz perccel nyolc óra előtt betoppant Beauchamp: találkozott Château-Renaud-val, aki megígérte, hogy még a függöny felgördülése előtt ott lesz a földszinten.
Mindketten Albert kocsijába szálltak, és mivel nem volt rá okuk, hogy titkolják, hová indulnak, Albert jó hangosan adta ki az utasítást:
- Az Operához!
Türelmetlenségében úgy sietett, hogy előbb ért be, mintsem a függönyt felhúzták volna. Château-Renaud a helyén ült már: Beauchamp mindenről értesítette, így hát Albert-nek nem volt magyaráznivalója. Château-Renaud olyan természetesnek találta, hogy a fiú bosszút akar állni apjáért, hogy meg sem próbálta lebeszélni róla, hanem biztosította arról, hogy mindenben rendelkezésére áll.
Debray még nem érkezett meg, de Albert tudta, hogy ritkán mulasztja el az Opera egy-egy előadását. Albert összevissza járkált a színházban, míg csak fel nem húzták a függönyt. Abban reménykedett, hogy összetalálkozik Monte Cristóval akár a folyosón akár a lépcsőházban. A csengő azonban a helyére szólította, és helyet foglalt földszinti székén Château-Renaud és Beauchamp között.
Tekintetét eközben nem vette le a két oszlop között levő páholyról, amely azonban az egész első felvonás alatt csökönyösen zárva maradt.
Végre, mikor Albert már talán századszor nézte meg az óráját, a második felvonás kezdetén nyílt a páholy ajtaja, és fekete ruhában megjelent Monte Cristo. A páholy széléhez támaszkodott, hogy szemügyre vegye a nézőteret. Nyomában volt Morrel, aki szemével nővérét és sógorát kereste. Rájuk is talált egy másodemeleti páholyban, és intett nekik.
A gróf, amint körülnézett a nézőtéren, tekintete megakadt egy sápadt arcon és két villogó szemen, amely szinte felfalta pillantásával. Noha felismerte Albert-t, de a fiatalember feldúlt arca láttára úgy tett, mintha nem vette volna észre. Leült tehát, gondosan megőrizte közönyösségét, elővette messzelátóját tokjából, és másfelé kezdett nézelődni.
Ám ha úgy tett is, mintha nem látná a fiatalembert, a gróf mégsem veszítette szem elöl, és mikor a második felvonás végén leeresztették a függönyt, csalhatatlan és biztos pillantása követte a fiatalembert, amint két barátjával együtt kimegy a nézőtérről.
Csakhamar megpillantotta Albert sápadt arcát a vele szemben levő első emeleti páholyban. A gróf érezte, hogy közeledik a vihar, és mikor hallotta, hogy kulcs fordul meg páholya zárjában, noha éppen a legvidámabb arccal beszélgetett Morrellel, azért jól tudta, mihez tartsa magát, és mindenre elkészült.
Nyílt az ajtó.
Csak akkor fordult meg Monte Cristo, és megpillantotta Albert-t halotthalványan, az izgalomtól remegve. Mögötte jött Beauchamp és Château-Renaud.
- No lám! - kiáltott fel azzal a jóindulatú udvariassággal, amely rendesen megkülönböztette a mindennapi emberek modorától. - Lám, az én lovasom célba futott! Jó estét, Morcerf úr.
Annyira ura volt magának, hogy arca a legtökéletesebb barátságot fejezte ki.
Morrelnek csak akkor jutott eszébe, milyen levelet kapott a vicomte-tól. A levélben minden magyarázat nélkül arra kérte, hogy jöjjön el az Operába. És megértette, hogy valami rettenetes dolog van készülőben.
- Nem azért jöttünk ide, hogy képmutató udvariaskodásokkal vagy álbarátsággal halmozzuk el egymást - jegyezte meg a fiatalember. - Azért jöttünk, hogy magyarázatot kérjünk, gróf úr.
A fiatalember remegő hangja alig tudott előtörni összeszorított foga közül.
- Magyarázatot? Az Operában? - felelte a gróf olyan nyugalommal és olyan átható tekintettel, mint aki mindig tud uralkodni önmagán. - Akármilyen kevéssé ismerem is a párizsi szokásokat, azt nem hittem volna, uram, hogy ezen a helyen szoktak magyarázatot kérni.
- De ha egyesek elrejtőznek otthonukban - jegyezte meg Albert -, ha nem lehet behatolni hozzájuk, hol azzal az ürüggyel, hogy fürödnek, hol asztalnál ülnek vagy alusznak, akkor azt a helyet kell megragadni, ahol éppen találkozni lehet velük.
- No, énvelem nem valami nehéz találkozni - jelentette ki Monte Cristo -, mert még tegnap, uram, ha nem csal az emlékezetem, az én vendégem volt.
- Tegnap, uram - mondta a fiatalember egészen összezavarodva -, valóban az ön vendége voltam, mert nem tudtam, kicsoda ön.
E szavakat olyan emelt hangon mondta Albert, hogy a szomszéd páholyokban ülők és a folyosón sétálgatók is meghallhassák. A páholyokban hátra is fordultak, a folyosón sétálgatók pedig megálltak Beauchamp és Château-Renaud mögött e szóváltás hallatára.
- Honnan jön ön, uram? - kérdezte Monte Cristo, a legkisebb látható felindulás nélkül. - Mintha nem volna egészen eszénél.
- Mivel megértem az ön álnokságát, uram, és meg tudom értetni önnel, hogy bosszút akarok állni, talán mégis eléggé eszemnél vagyok - mondta Albert dühösen.
- Uram, egyáltalában nem értem önt - ellenkezett Monte Cristo -, de ha érteném is, ön mindenesetre túlságosan hangosan beszél. Én itt itthon vagyok, uram, és csupán nekem van jogom emeltebb hangon beszélni. Távozzék, uram! - Monte Cristo csodálatosan parancsoló mozdulattal mutatott ajtót Albert-nek.
- Ohó, tudom ám a módját, hogy mivel lehet önt kimozdítani innen! - folytatta Albert, és görcsösen szorongatta kesztyűjét, ami nem kerülte el a gróf figyelmét.
- Helyes, helyes! - mondta egykedvűen Monte Cristo. - Ön mindenképpen össze akar tűzni velem, uram, azt már látom. De fogadjon el egy tanácsot tőlem, vicomte, és ne feledje el: nagyon rossz szokás lármát csapni, amikor párbajra hív valakit. Egyeseknek nem tesz jót a nagy zaj, Morcerf úr.
E név hallatára a csodálkozás moraja futott végig a jelenet hallgatóin. Az este óta a Morcerf név szájról szájra járt.
Albert elsőnek és mindenkinél jobban megértette a célzást, és olyan mozdulatot tett, mint aki a gróf arcába akarja dobni a kesztyűjét. De Morrel megragadta a csuklóját, Beauchamp és Château-Renaud hátulról tartották vissza, mivel attól féltek, hogy a jelenet túllő a célon.
Monte Cristo azonban fel sem állt, előrehajolt a székén, és csak a kezét nyújtotta ki. Kiragadta a fiatalember görcsösen összeszorított ujjai közül az izzadt és összegyűrt kesztyűt:
- Uram - mondta félelmes hangon -, úgy veszem, mintha ide dobta volna kesztyűjét, és golyóra csavarva fogom önnek visszaküldeni. Most pedig távozzék innen, vagy inasaimmal dobatom ki.
Albert vérben forgó szemmel, tántorogva, riadtan hátrált két lépést.
Morrel felhasználta az alkalmat, és gyorsan becsukta az ajtót.
Monte Cristo ismét kezébe vette messzelátóját, és úgy nézelődött mindenfelé, mintha semmi különös sem történt volna.
Ércből volt a szíve és márványból az arca. Morrel a gróf füléhez hajolt:
- Mit vétett ellene? - kérdezte.
- Én? Semmit, legalábbis személyesen semmit - válaszolta Monte Cristo.
- Márpedig ezt a furcsa jelenetet mégiscsak előidézte valami!
- Morcerf gróf kalandja hozta ki ennyire a sodrából a szerencsétlen fiatalembert.
- Részese ön ennek a leleplezésnek?
- A kamarát Haydée világosította fel Morcerf árulásáról.
- Hallottam róla - mondta Morrel -, de nem akartam hinni, hogy valóban Ali pasa leánya az a görög rabszolganő, akit itt, ebben a páholyban önnel együtt láttam.
- Márpedig ez az igazság.
- Ó, istenem! - mondta Morrel. - Most már mindent értek, az előbb itt lejátszódott jelenet előre ki volt tervezve.
- Hogyhogy?
- Albert írt nekem, hogy legyek estére az Operában. Bizonyára azt akarta, hogy tanúja legyek a sértésnek.
- Ez valószínű - jelentette ki Monte Cristo rendíthetetlen nyugalmával.
- És most mit csinál vele?
- Kivel?
- Albert-rel.
- Albert-rel? - folytatta Monte Cristo ugyanazon a hangon. - Hogy mit csinálok, Maximilien? Holnap reggel tíz óra előtt megölöm, olyan igaz, mint az, hogy ön itt áll, és megszorítom a kezét. Hát ezt csinálom vele.
Most Morrel ragadta meg mindkét kezével Monte Cristo kezét, és megborzongott, mikor érezte, hogy az milyen hideg.
- Ó, gróf - mondta -, annyira szereti az apja!
- Hagyjuk az ilyesmit! - válaszolta emeltebb hangon Monte Cristo, és először látszott rajta, hogy haragszik. - Hadd szenvedjen!
Morrel megdöbbenten engedte el a gróf kezét.
- Gróf! Gróf! - mondta.
- Kedves Maximilien - szakította félbe Monte Cristo -, hallgassa csak, milyen elragadóan énekli Duprez ezt az áriát:
Ó, Mathilde! Lelkem bálványa…
- Látja, Duprezt én fedeztem fel Nápolyban, és én tapsoltam neki először! Bravó! Bravó!
Morrel megértette, hogy itt hiába beszélne, és várt.
A függöny, amelyet éppen akkor húztak fel, amikor Albert jelenete bevégződött, most ismét legördült. Kopogtak az ajtón.
- Tessék! - felelte Monte Cristo anélkül, hogy hangja a legkisebb izgalmat is elárulta volna.
Beauchamp lépett be.
- Jó estét, Beauchamp úr - fogadta Monte Cristo, mintha az este folyamán még nem látta volna. - Foglaljon helyet.
Beauchamp köszönt és leült.
- Uram - fordult Monte Cristóhoz -, mint láthatta, az imént együtt voltam itt Morcerf úrral.
- Ami annyit jelent - folytatta Monte Cristo nevetve -, hogy valószínűleg együtt vacsoráztak valahol. Nagyon jólesik látnom, Beauchamp úr, hogy ön józanabb, mint a barátja.
- Uram - mondta Beauchamp -, belátom, hogy helytelen volt, hogy Albert elragadtatta magát, és saját felelősségemre kérem szíves elnézését. És most, hogy már bocsánatot kértem, tetszik érteni, a magam számára, meg akarom mondani, gróf úr, sokkal inkább úriembernek tartom önt, semhogy visszautasítaná, hogy magyarázatot adjon arról, milyen szálak fűzik a janinai esethez, és még néhány szót szeretnék mondani a fiatal görög hölgyről is.
Monte Cristo szája és szeme mozdulatával csendet parancsolt.
- Ejnye no! - mondta nevetve. - Minden reményem szertefoszlott.
- Hogy érti ezt? - kérdezte Beauchamp.
- Eddig kétségtelenül mindig valami rendkívüli embernek a hírét költötték rólam: önök szerint egy Lara, egy Manfréd, egy lord Ruthwen vagyok. Majd, mikor ezen a nézeten túl voltak, elvetették ezt az alakot, és énbelőlem egészen közönséges ember lett. Azt akarják, hogy hétköznapi, szürke személyiség legyek. Végül pedig magyarázatot kérnek tőlem. Ej no! Beauchamp úr, ne tréfáljunk!
- Márpedig vannak olyan körülmények - folytatta Beauchamp gőgösen -, amikor a becsület azt parancsolja...
- Beauchamp úr - szakította félbe a különös ember -, Monte Cristo gróf úrnak egyedül csak Monte Cristo gróf úr parancsol. Így hát, nagyon kérem, ne beszéljünk erről többet. Azt teszem, amit jónak látok, Beauchamp úr, és higgye el, az mindig helyénvaló is.
- Uram - válaszolta a fiatalember -, ilyen aprópénzzel nem lehet becsületes embereket kifizetni. A becsületet meg is kell védeni.
- Uram, magam vagyok az élő védelmező - jelentette ki Monte Cristo hidegvérrel, de a szeme fenyegető villámokat szórt. - Albertnek is, nekem is vér folyik az ereinkben, és mindkettőnknek kedvünk van kiontani azt a vért. Ezt a választ vigye meg a vicomtenak, és mondja meg, hogy holnap reggel tíz óra előtt tudni fogom, milyen színű a vére.
- Nekem tehát nem marad más tennivalóm, mint megállapítani a párbaj feltételeit.
- Az nekem teljesen mindegy, uram - jelentette ki Monte Cristo. - De az ilyen semmiség miatt kár volt engem itt az előadáson megzavarni. Franciaországban karddal vagy pisztollyal verekednek. A gyarmatokon karabélyt vesznek elő. Arábiában tőrrel dolgoznak. Mondja meg megbízójának, hogy noha én vagyok a sértett fél, a végletekig viszem különcködésemet, és átengedem neki a fegyvernem megválasztását. Vita nélkül, ellentmondás nélkül mindenbe beleegyezem. Mindenbe, értette? Mindenbe, még a sorshúzásba is, ami pedig ostoba találmány. Én azonban nem hátrálok meg semmitől, biztos vagyok a győzelmemben.
- Biztos a győzelmében! - ismételte Beauchamp, és megdöbbenten bámult a grófra.
- No, természetesen - mondotta Monte Cristo, és könnyedén vállat vont. - Máskülönben meg sem verekednék Morcerf úrral. Megölöm, ennek meg kell lennie, és meg is lesz. Csak arra kérem, hogy ma este a lakásomon mondja meg a pontos órát és a fegyvernemet. Nem szeretek senkit sem várakoztatni.
- Pisztolyt választunk, a párbaj ideje reggel nyolc óra a vincennes-i erdőben - mondta Beauchamp kissé kiesve szerepéből, mert nem tudta, elbizakodott szájhőssel vagy valami természetfölötti lénnyel áll-e szemben.
- Rendben van, uram - felelte Monte Cristo. - Most, hogy már mindenben megállapodtunk, engedje meg, hadd figyeljem az előadást, és mondja meg Albert barátjának, hogy ma este már ne jöjjön el hozzám: az efféle ízléstelen durvaság egészen fölösleges. Menjen csak nyugodtan haza, és aludja ki magát.
Beauchamp azt se tudta, hová legyen a csodálkozástól, és távozott.
- Most pedig - mondotta Monte Cristo Morrelhez fordulva - számíthatok önre, ugye?
- Nagyon természetes - válaszolta Morrel -, csak rendelkezzék velem, gróf. Hanem...
- No, mi az?
- Fontosnak tartom, gróf, hogy tudomásom legyen a valódi okról...
- Ez annyit jelent, hogy visszautasít?
- Szó sincs róla.
- A valódi ok, Morrel? - ismételte a gróf. - Ez a fiatalember vakon botorkál előre, és maga sem tudja a valódi okot. A valódi okot csak ketten tudjuk, én meg az Isten. De becsületszavamra mondom, Morrel, hogy Isten mellettünk áll ebben az ügyben.
- Ez nekem elég, gróf - válaszolta Morrel. - Ki lesz a másik segédje?
- Nem ismerek Párizsban mást, akit kitüntetnék ilyen kéréssel, mint önt, Morrel, és sógorát, Emmanuelt. Gondolja, hogy Emmanuel megteszi nekem ezt a szívességet?
- Felelek érte, csakúgy, mint magamért, gróf.
- Rendben van! Másra nincs is szükségem. Holnap reggel hét órakor nálam lesznek, ugye?
- Ott leszünk.
- Csitt! Felmegy a függöny, most már hallgassunk. Ebből az operából nem szeretek egy taktust sem elveszíteni. Olyan bűbájos zene ez a Tell Vilmos!