6. Az elbeszélés

- Mindenekelőtt - kezdte Caderousse - arra kérem, ígérjen meg valamit, uram.

- Mit? - kérdezte az abbé.

- Azt, hogy ha ön felhasznál csak egyet is azokból a részletekből, amelyeket most el fogok mondani, soha senkinek sem árulja el, hogy tőlem hallotta őket, mert azok, akikről majd beszélek, gazdagok és hatalmasok, és hacsak az ujjuk hegyével érintenek is, pozdorjává törnek.

- Legyen nyugodt, barátom - mondta az abbé -, pap vagyok, és a gyónás titkát megőrzöm. Jusson eszébe, nincs más célunk, csak az, hogy barátunk végakaratát méltó módon hajthassam végre. Beszél­jen hát kímélet és gyűlölet nélkül. Az igazat mondja, a színigazságot: nem ismerem és valószínűleg sohasem is fogom megismerni azokat az embereket, akikről ön beszélni fog. Egyébként is olasz vagyok, nem francia. Istenhez tartozom, nem pedig az emberekhez, és visszatérek kolostoromba, ahonnan csupán azért jöttem ki, hogy egy haldokló utolsó kívánságát teljesítsem.

Ez a határozott ígéret mintha egy kissé megnyugtatta volna.

- Nohát, ebben az esetben - mondta Caderousse - fel akarom világosítani, sőt, többet mondok, fel kell világosítanom önt azokról a barátságokról, amelyeket a szegény Edmond őszintéknek és odaadóknak vélt.

- Kezdjük az édesapjánál, ha úgy tetszik - jegyezte meg az abbé. - Edmond sokat beszélt nekem erről az öregemberről, akit mélységesen szeretett.

- Szomorú történet ez, uram - mondta Caderousse, a fejét csóválva. - A kezdetét bizonyára ismeri...

- Ismerem - felelte az abbé -, Edmond mindent elmondott nekem addig a percig, amíg le nem tartóztatták egy Marseille melletti kis kocsmában.

- A Réserve-ben! Ó, istenem, még ma is magam előtt látom az egészet, mintha ott volnék.

- Nem az eljegyzési lakomáját ülték éppen?

- De igen, és amilyen vígan kezdődött ez a lakoma, éppen olyan szomorú véget ért: egy rendőrbiztos lépett be négy fegyveres kíséretében, és Dantèst letartóztatták.

- Eddig ismerem az ügyet, uram - mondta a pap. - Maga Dantès sem tudott többet, csak azt, ami saját személyére vonatkozott, mert soha többé nem látta viszont azt az öt embert, akiket már megneveztem, sőt, nem is hallott róluk többé semmit.

- Hát amikor Dantèst letartóztatták, Morrel úr elkezdett szaladgálni, tudakozódni, de szomorú eredménnyel járt. Az öregember pedig egyedül tért haza otthonába, ünneplő ruháját sírva hajtogatta össze, egész nap fel-alá járkált szobájában, este le sem feküdt: én ugyanis alatta laktam, és egész éjszaka hallottam járkálni. Meg kell mondanom, hogy akkor éjjel én sem hunytam le a szememet, mert nagyon átéreztem a szegény öreg édesapa fájdalmát, és minden lépése a szívembe szúrt, mintha csak valóban rajta lépkedett volna a mellemen. Másnap Mercédès Marseille-be ment, hogy Villefort úr pártfogásáért könyörögjön. Nem járt sikerrel. De ugyanakkor meglátogatta az öreget is. Amikor meglátta, hogy az öreg Dantès szomorú és levert, hogy egész éjjel le sem feküdt, és előző este óta egy falatot sem evett, magával akarta vinni és gondozni, de az öreg nem egyezett bele. “Nem - mondta -, nem hagyom itt a házat, mert szegény gyermekem engem szeret legjobban, és ha kijön a börtönből, legelőször is hozzám fog sietni. Mit szólna hozzá, ha engem nem találna itt, hogy őt fogadjam?” Mindezt a lépcsőházból hallgattam, mert nagyon szerettem volna, ha Mercédès rá tudja bírni az öreget, hogy vele menjen. Az öregember szüntelen járkálása a fejem fölött egy pillanatnyi nyugtot sem hagyott nekem.

- De hát ön maga nem ment fel az öreghez, hogy megvigasztalja? - kérdezte a pap.

- Ah, uram - válaszolta Caderousse. - Csak azokat vigasztalhatjuk, akik meg akarnak vigasztalódni, márpedig ő nem akart. Azonkívül nem tudom, miért, de úgy vettem észre, hogy némileg idegenkedett tőlem. Egy éjjel azonban, amikor meghallottam zokogását, nem tudtam ellenállni, és felmentem hozzá. De mire az ajtajához értem, már nem zokogott, hanem imádkozott. El sem tudnám ismételni, uram, az ő ékesen szóló szavait és fájdalmas könyörgéseit: több volt az, mint ájtatosság, több volt, mint fájdalom. Nem vagyok álszenteskedő, és nem szeretem a jezsuitákat, de aznap így gondolkod­tam: “Micsoda szerencse, hogy egyedül vagyok, és hogy a jóisten nem adott nekem gyermeket, mert ha apa volnék, és olyan fájdalom érne, mint a szegény öreget, mivel sem agyamban, sem szívemben nem találnék olyan szavakat, mint amilyeneket ő mondott a jóistennek, fognám magam és egyenesen a tengernek szaladnék, hogy véget vessek szenvedéseimnek.”

- Szegény apa! - mormogta a pap.

- Napról napra magányosabban és elhagyatottabban élt; Morrel úr és Mercédès gyakran eljöttek hozzá, de ajtaját zárva találták. És, noha bizonyosra vettem, hogy otthon tartózkodik, nem felelt. Egyik nap, amikor szokása ellenére beengedte Mercédèst, és a szegény kislány, bár maga is kétségbeesett volt, vigasztalni igyekezett, ezt felelte neki: “Higgy nekem, lányom, Edmond meghalt, és nem mi várjuk őt, hanem ő vár minket: boldog vagyok, mert öregebb lévén, én látom őt viszont először.” Látja, akármilyen jószívű is az ember, egy idő múlva nem látogatja meg azokat, akik elszomorítják. Az öreg Dantès végül már egészen magára maradt. Nem is láttam felmenni hozzá mást, mint időről időre idegen embereket, akik egy-egy rosszul takart csomaggal távoztak tőle. Azóta megértettem, miféle csomagok voltak ezek. Lassanként mindenét eladogatta, hogy legyen miből élnie. Végül is a jó öreg már az ócska ruhákig jutott, s három házbérrészlettel tartozott. Megfenyegették, hogy kiteszik lakásából. Nyolcnapi haladékot kért, ezt meg is adták neki. Tudtam ezekről a részle­tekről, mert a háziúr tőle kijövet, hozzám is betért. Az első három napon éppúgy hallottam járkál­ni, mint rendesen. A negyedik napon azonban már nem hallottam semmit. Végül rászántam magam, és felmentem hozzá: az ajtó zárva volt, de a kulcslyukon keresztül megpillantottam. Olyan sápadtnak és gyengének látszott, hogy - mivel betegnek véltem - értesítettem Morrel urat, és elfutottam Mercédès­hez. Mind a ketten azonnal odasiettek. Morrel úr orvost hozott magával. Az orvos bél­gyulladást állapított meg, és diétát rendelt. Ott voltam, uram, és sohasem felejtem el, hogyan mosolygott az öreg erre a rendelkezésre. Ettől kezdve ajtaja nyitva állt: jó ürügye volt rá, hogy többé ne egyék. Az orvos diétát rendelt.

Az abbé felnyögött.

- Érdekli önt ez a történet, ugye, uram? - kérdezte Caderousse.

- Érdekel - felelte az abbé. - Nagyon megható.

- Mercédès újra eljött, és annyira leromlottnak találta, hogy mint első ízben, ismét haza akarta vitetni saját otthonába. Ezt Morrel úr is helyeselte, és erőnek erejével véghez is akarta vinni. Az öreg azonban annyira kiáltozott, hogy megijedtek. Mercédès ott maradt az ágy fejénél. Morrel úr eltávozott, de intett a katalán leánynak, hogy a kandallóra tett egy erszényt. Az öreg azonban, az orvos tilalmára hivatkozva, nem fogadott el egy falat ételt sem. Végre, kilencnapi kétségbeesés, és önmeg­tartóztatás után, az öreg kiszenvedett, elátkozta boldogtalansága okozóit, és azt mondta Mercédèsnek: “Ha viszontlátod az én Edmond-omat, mondd meg neki, hogy őt áldottam utolsó leheletemig.”

Az abbé felállt, kétszer körüljárt a szobában, miközben remegő kezével kiszáradt torkához kapott.

- Azt hiszi tehát, hogy úgy halt meg...

- Éhen halt... uram, éhen halt - mondta Caderousse. - Felelek róla, és ez olyan igaz, mint az, hogy mi mind a ketten keresztények vagyunk.

Az abbé görcsösen fogta meg a félig telt poharat, egy hajtásra kiitta, majd újra letette. Szeme vörös, arca sápadt volt.

- Vallja be, hogy ez borzasztó szerencsétlenség volt - mondta rekedten.

- Annál nagyobb, uram, mert nem Isten küldte, hanem az emberek okozták.

- Beszéljünk hát ezekről az emberekről - mondta az abbé. - De ne feledje - folytatta csaknem fenyegető arccal -, kötelezte magát, hogy mindent elmond nekem: lássuk csak, kik voltak azok, akik miatt kétségbeesetten kellett meghalni a fiúnak, és éhen halnia az apának?

- Két irigye, uram, az egyik szerelemből, a másik becsvágyból volt az: Fernand és Danglars.

- És mondja, mi módon nyilvánult meg ez az irigység?

- Feljelentették Dantèst mint bonapartista ügynököt.

- De kettőjük közül melyik volt a feljelentő, az igazi bűnös?

- Mind a kettő, uram, egyik megírta a levelet, a másik postára adta.

- Hol írták ezt a levelet?

- A Réserve-kertben, az eljegyzést megelőző este.

- Ez az, ez az - mormogta az abbé. - Ó, Faria, Faria, mennyire ismerted az embereket, a világot.

- Mit mondott, uram? - kérdezte Caderousse.

- Semmit - felelte az abbé -, csak folytassa.

- A feljelentést Danglars írta meg bal kézzel, hogy ne ismerjék fel az írását, és Fernand vitte el.

- De hiszen - kiáltott hirtelen az abbé - ön maga is ott volt!

- Én? - csodálkozott Caderousse. - Ki mondta önnek, hogy én ott voltam?

Az abbé látta, hogy kissé túllőtt a célon.

- Senki - felelte -, de szemtanúja kellett hogy legyen az egésznek, ha egyszer ennyire ismeri a részleteket.

- Igaz - nyögte Caderousse fojtott hangon -, ott voltam.

- És ön nem tiltakozott ez ellen az aljasság ellen? - kérdezte az abbé. - Hiszen akkor ön a cinkosuk.

- Uram - válaszolta Caderoussé -, annyira itattak mind a ketten, hogy úgyszólván nem is voltam eszemnél. Mindent csak ködösen láttam. Mindent megmondtam én, amit ilyen állapotban csak mondhat az ember. De ők mindketten azt felelték, hogy csak tréfáról van szó, és hogy ennek a tréfának nem lesz semmi következménye.

- De másnap, uram, másnap már látta jól, hogy igenis van következménye, és mégsem szólt semmit. Pedig ön is ott volt, amikor Dantèst letartóztatták.

- Ó, uram, ott voltam, és akartam is beszélni, mindent el akartam mondani, de Danglars visszatartott. “Ha véletlenül csakugyan bűnös - mondta nekem - ha valóban ott időzött Elba szigetén, és ha csakugyan hozott levelet a párizsi bonapartista bizottságnak, ha megtalálják nála a levelet, bűntársnak számítanak mindazok, akik pártját fogták.” Én bizony, bevallom, féltem az akkori politikától. Hallgattam tehát. Beismerem, hogy ez gyávaság volt, de nem bűntett.

- Értem. Ön tehát nem avatkozott bele a dolgukba, ennyi az egész.

- Úgy van, uram - válaszolta Caderousse -, és ezért furdal éjjel-nappal a lelkiismeret. Ezért kérem annyiszor Isten bocsánatát, esküszöm önnek, annál is inkább, mert ez az egyetlen olyan cselekedeten egész életemben, amiért komoly szemrehányást tehetek magamnak, és kétségtelenül ezért üldöz a balszerencse is. Vezekelnem kell egy percnyi önzésért. Hiszen ezért mondom mindig Carconte-nak, amikor panaszkodik: “Hallgass, asszony, Isten akarja ezt így.”

És Caderousse őszinte megbánással hajtotta le a fejét.

- Jól van, uram - mondta az abbé -, ön őszinte volt hozzám. Aki így vádolja magát, az megérdemli a bűnbocsánatot.

- Fájdalom - mondta Caderousse -, Edmond meghalt, és nem bocsáthat meg soha!

- Nem is tudott róla... - jegyezte meg az abbé.

- De most már talán tudja - folytatta Caderousse. - Azt mondják, hogy a halottak mindent tudnak.

Egy pillanatig csend állott be. Az abbé felállt, és elgondolkozva sétált fel és alá, végül visszaült a helyére.

- Két vagy három ízben is beszélt valami Morrel úrról - mondta. - Kicsoda ez az ember?

- A Pharaon hajó tulajdonosa és Dantès főnöke volt.

- És miféle szerepe volt ennek az embernek az egész szomorú ügyben? - kérdezte az abbé.

- A becsületes, bátor és jóindulatú ember szerepe, uram. Húsz alkalommal is közbenjárt Edmond érdekében. Amikor a császár visszatért, akkor írt, kért, fenyegetőzött, annyira, hogy a második Restauráció, mint bonapartistát, erősen üldözte is. Mint már mondtam, tízszer is eljött Dantès apjához, hogy elvigye saját otthonába, és az öreg halála előtt való este, hiszen ezt is elmondtam már, a kandallón hagyott egy pénztárcát, amiből kifizették a szegény öreg adósságait, és rendezték temetését is. Így legalább a szegény öregember úgy halhatott meg, ahogyan élt: nem ártott senkinek. Még nálam is van ez a pénztárca, egy nagy, piros, kötött tárca.

- És Morrel úr életben van még? - kérdezte az abbé.

- Hogyne - felelte Caderousse.

- Ebben az esetben - folytatta az abbé - bizonyára az Isten áldása kíséri, gazdag ember... Boldog?

Caderousse keserűen mosolygott.

- Igen, olyan boldog, mint amilyen én vagyok - mondta.

- Morrel úr szerencsétlen volna? - kiáltott az abbé.

- Nyomorog, uram, sőt mi több, becsülete is kockán forog.

- Hogyan lehetséges ez?

- Bizony, ez így van - jegyezte meg Caderousse. - Huszonöt esztendei munka után, amikor a marseille-i kereskedelemben már a legbecsültebb helyet érdemelte ki, Morrel úr tökéletesen tönkrejutott. Két év alatt öt hajóját veszítette el, végigszenvedett három szörnyű csődöt, és már csak abban az egyetlen Pharaon-ban van minden reménye, amelyet valamikor a szegény Dantès vezetett, és amelyet bíbor- és indigórakománnyal mostanában várnak haza Indiából. Ha ez a hajó sem tér haza, mint a többiek, akkor Morrel elveszett.

- Van felesége, vannak gyermekei a szerencsétlen embernek? - kérdezte az abbé.

- Hogyne volna. Van felesége, aki úgy áll mellette, mint egy szent. Van leánya, aki férjhez mehetne szerelmeséhez, de a vőlegény családja ellenzi, hogy a fiatalember egy tönkrement ember leányát vegye feleségül. És van fia is, hadnagy a hadseregben. De mindez, talán ön megérti, inkább növeli a szegény jó ember fájdalmát, semhogy enyhítené. Ha egyedül állna, golyót röpítene az agyába, és minden baja el volna intézve.

- Rettenetes - mormogta a pap.

- Hát így jutalmazza meg Isten az erényt, uram - jelentette ki Caderousse. - Látja, én, aki az említett egyetlenegy eseten kívül sohasem vétettem semmit életemben, nyomorban élek. Majd látni fogom, hogyan viszi el a láz a feleségemet, anélkül hogy valamit is tehetnék érette, azután majd magam is éhen halok, mint ahogy éhen halt Dantès apó, míg Fernand és Danglars roskadoznak az aranytól.

- Hogyan?

- Mivelhogy minden sikerült nekik, a becsületes embereknek meg rosszul megy a soruk.

- Mi lett Danglars-ból? Ő volt a legnagyobb bűnös, ugye, az értelmi szerző?

- Hogy mi lett belőle? Otthagyta Marseille-t, azután Morrel úr ajánlására, aki mit sem tudott Danglars bűnéről, egy spanyol bankár irodájába került. A spanyol háború idején a francia hadsereg szállítója lett, és szerencsével dolgozott. Ezzel az első pénzzel üzleteket kötött, megháromszorozta, négyszerezte tőkéjét. Amikor első feleségét, a bankárja leányát elveszítette és özvegyen maradt, maga is egy özvegyasszonyt, Nargonnét, a mostani király kamarásának, Servieux úrnak leányát vette feleségül. Servieux úr a legnagyobb kegynek örvend. Danglars milliomos lett, bárói címet is kapott. Ilyenképpen hát ő most Danglars báró, palotája van a rue du Mont-Blanc-on, istállójában tíz lova, előszobájában hat lakája és pénztárában, isten tudja, hány milliója.

- Na lám - mondta az abbé különös hangsúllyal. - És boldog?

- Hogy boldog-e? Ki tudhatja? A boldogtalanság és a boldogság a falak titka. Fülük van ugyan a falaknak, de nyelvük nincs. Ha a nagy vagyon boldogít, akkor Danglars boldog.

- És Fernand?

- Fernand-nak még különösebb története van.

- De már ugyan hogy gazdagodhatott meg egy szegény katalán halász, akinek sem segítsége, sem a legcsekélyebb műveltsége nem volt? Megfoghatatlannak tartom, bevallom.

- Mindenki így van vele. Kell hogy legyen valami különös titok az életében, amiről senki sem tud.

- De végre is, miféle látható ranglétrán kúszott fel, hogy ezt a nagy vagyont vagy magas állását elérje?

- Mind a kettőt, uram, mind a kettőt! Vagyona is van, magas rangra is jutott, minden együtt vala nála.

- De hiszen ez valóságos dajkamese!

- Meseszerűen hangzik valóban. De hallgassa csak meg, és meg fogja érteni... Fernand-t néhány nappal a császár visszatérte előtt besorozták. A Bourbonok nyugton hagyták ott a katalánok közt, de amikor Napóleon visszaért, soron kívül mozgósítást rendeltek el, és Fernand-nak is be kellett vonulnia, Én magam is bevonultam, de mivel idősebb voltam, mint Fernand, és mert éppen akkortájt vettem nőül szegény feleségemet, engem csak a tengerparti szolgálatra osztottak be. Fernand a tényleges csapatokhoz került, ezredével a határszélre vitték, és részt vett a lignyi csatában. Az ütközetet követő éjszakán őrségen volt annak a tábornoknak az ajtaja előtt, aki titokban összejátszott az ellenséggel. A tábornoknak még azon az éjszakán találkoznia kellett az angolokkal. Felajánlotta Fernandnak, hogy kísérje el. Az beleegyezett, elhagyta őrhelyét, és követte a tábornokot.

Mindazért, amit cselekedett, ha Napóleon uralmon marad, haditörvényszék elé állították volna, a Bourbonoknál azonban inkább becsületet szerzett vele. Alhadnagyi vállrojttal tért haza Francia­országba. És mivel a tábornok, aki nagy kegyben áll, továbbra is pártfogolta, 1823-ban kapitány lett, éppen a spanyol háború idején, vagyis akkortájt, amikor Danglars is első spekulációival próbálkozott. Fernand spanyol volt, Madridba küldték, hogy kipuhatolja honfitársai hangulatát. Ott összetalálkozott Danglars-ral, tárgyalt vele, megígérte tábornokának, hogy a főváros és a vidék királypárti lakossága támogatni fogja, és ennek fejében ígéreteket kapott; ő maga is vállalt kötelezettségeket, ezredét átvezette azokon a hegyszorosokon, amelyeket csak ő ismert, és amelyeket királypártiak őriztek, és végül annyi szolgálatot tett e rövid hadjárat alatt, hogy a Trocadéro bevétele után ezredesnek nevezték ki, megkapta a Becsületrend tiszti keresztjét és a grófi rangot.

- Ó, a sors, a sors! - mormogta az abbé.

- Igen, de figyeljen csak, ez még nem minden. Amint a spanyol háború véget ért, Fernand pályafutását megakasztotta a tartósnak ígérkező európai béke. Csupán a görögök keltek fel Törökország ellen, hogy szabadságharcot indítsanak függetlenségükért. Minden szem Athén felé fordult: divat volt sajnálni és támogatni a görögöket. A francia kormány, mint tudja, nyíltan nem támogatta őket, de elnézte az önkéntes vállalkozásokat. Fernand kérte és megkapta az engedélyt, hogy görögországi szolgálatra mehessen, noha továbbra is a francia hadsereg kötelékében maradt. Hamarosan híre kelt, hogy Morcerf gróf - ezt a nevet viselte, mint kiképző tiszt - tábornoki ranggal - Ali pasa szolgálatába lépett. Ali pasát megölték, mint tudja. De még halála előtt tekintélyes összeggel jutalmazta Fernand-t szolgálataiért. Fernand ezek után visszajött Franciaországba, ahol megerősítették tábornoki rangjában.

- Úgyhogy ma...? - kérdezte az abbé.

- Úgyhogy ma - folytatta Caderousse - pompás palotája van Párizsban, a rue du Helder 27. szám alatt.

Az abbé kérdezni akart valamit, egy pillanatig mintha habozott volna, de végül is erőt vett magán.

- Hát Mercédès? - kérdezte. - Azt hallottam, hogy eltűnt.

- Eltűnt - felelte Caderousse -, igen, mint ahogy eltűnik a nap is, hogy másnap annál ragyogóbban keljen fel.

- Ő is szerencsét csinált talán? - kérdezte az abbé gúnyos mosollyal.

- Mercédès most Párizs egyik legelőkelőbb hölgye - jelentette ki Caderousse.

- Folytassa - mondta az abbé -, úgy rémlik, mintha álmot mesélne el. Hiszen magam is olyan rendkívüli események szemtanúja voltam, hogy nem is túlságosan csodálkozom a hallottakon.

- Mercédèst előbb kétségbeejtette az a csapás, amely elszakította Edmond-tól. Elmondtam már, mennyit könyörgött Villefort úrnak, és milyen odaadással gondoskodott Dantès apóról. Legnagyobb kétségbeesésében új csapás érte: Fernand bevonulása. Ő mit sem tudott Fernand bűnéről, és a fiút testvérként szerette... Fernand elutazott, Mercédès pedig egyedül maradt... Három hónap telt el folytonos könnyhullatások közt. Semmi hír Edmond-ról, semmi hír Fernand-ról. Semmi mást nem látott maga előtt, mint egy öregembert, aki az ő szeme láttára halt meg kétségbeesésében... Egy este azután, hogy szokása szerint az egész napot azoknak az utaknak a keresztezésénél töltötte, amelyek Marseille-ből a katalán telep felé vezetnek, még a szokottnál is levertebben tért haza: a két út egyikén sem jött meg sem a kedvese, sem a jó barátja, és hírt sem hallott felőlük. Hirtelen mintha ismerős lépéseket hallott volna. Félve fordult hátra, nyílt az ajtó, és megjelent Fernand, alhadnagyi egyen­ruhá­jában. Nemcsak az egyik elsiratott tért vissza, hanem egész elmúlt életének egy része is. Mercédès olyan izgatottan ragadta meg Fernand kezét, hogy a fiú azt hitte, szerelmes belé. Pedig Mercédès csak annak örült, hogy nem kell többé egyedül lennie, és hogy a szomorú magány hosszú órái után viszontláthatja végre egyik barátját. Sohasem volt ugyan szerelmes Fernand-ba, ezt meg kell hagyni, de nem is gyűlölte a fiút. Mercédès szíve másé volt, de az eltűnt... talán meg is halt. Mercédès, ha erre gondolt, zokogásba tört ki, és fájdalmában a kezét tördelte. De ez a gondolat, amelyet azelőtt még akkor is elhessegetett, ha mások említették, most magától is eszébe jutott. Ráadásul az öreg Dantès is folytonosan ezt mondogatta: “A mi Edmond-unk meghalt, mert ha élne, már visszajött volna.” Az öregember elhunyt, ezt már mondtam. Ha életben marad, Mercédès talán sohasem ment volna férjhez, mert itt lett volna az öreg, hogy számon kérje hűtlenségét. Fernand jól tudta ezt. Amikor hallotta, hogy az öreg meghalt, újra eljött. Most már hadnagy volt. Az első látogatásakor egyetlen szóval sem beszélt Mercédèsnek szerelemről. A másodiknál már emlékeztette rá, hogy szereti. Mercédès haladékot kért; arra kérte, hadd várja még vagy hadd sirassa el Edmond-t.

- Ez már - mondta az abbé keserű mosollyal - összesen másfél év. A legjobban imádott kedves sem kívánhat ennél többet! - Később az angol költő szavait mondta magában: Frailty, thy name is woman!

- Egy fél évvel később - folytatta Caderousse - megtartották az esküvőt az Accoule-ok templomában.

- Ugyanabban a templomban kellett volna Edmond-nal megesküdnie - mormogta a pap. - Csak éppen a vőlegény volt más.

- Mercédès tehát férjhez ment - folytatta Caderousse -, és bár nyugodtan viselkedett, kis híja volt, hogy el nem ájult, amikor elhaladt a Réserve előtt, ahol másfél évvel előbb ünnepelte eljegyzését azzal a férfival, akit, ha szíve mélyére mer nézni, megvallhatja magának: most is szeret... Fernand boldogabb volt ugyan, de nem nyugodtabb. Láttam akkoriban, és tudom, hogy állandóan félt Edmond visszatérésétől. Fernand azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy kivándorol a feleségével együtt. Ha a katalánok között marad, sok veszedelemmel és sok emlékkel kell számolnia. Egy héttel az esküvő után elutaztak.

- És viszontlátta ön Mercédèst? - kérdezte a pap.

- Viszontláttam a spanyol háború kitörésekor Perpignanban, ahol Fernand hátrahagyta. Akkor kisfia nevelésével foglalkozott.

Az abbé megremegett.

- Fia? - kérdezte.

- Fia - válaszolta Caderousse -, a kis Albert.

- De hogyan nevelhette a fiát, hiszen ő maga sem kapott semmiféle nevelést - folytatta a pap. - Mintha Edmond azt mondta volna, hogy egyszerű halász leánya volt, szép, de műveletlen.

- Ó - felelte Caderousse. - Hát ilyen rosszul ismerte Edmond a saját menyasszonyát! Mercédès királynő is lehetett volna, uram, ha a korona mindig csak a legszebb és legértelmesebb fejre kerülne. Vagyona gyarapodott, és vagyonával együtt maga is feljebb emelkedett. Tanult rajzolni, tanult muzsikát, mindent tanult. Magunk között szólva egyébként, azt hiszem, mindezt csak azért csinálta, hogy szórakozzék és felejtsen, csak azért töltötte meg a fejét, mert túlcsordult a szíve. Most azonban mindent el kell mondanom - folytatta Caderousse -, kétségtelen, hogy a vagyon és a rang megvigasz­talta. Gazdag is, grófné is, és mégis...

Caderousse elhallgatott.

- Mégis? - kérdezte az abbé.

- Mégis bizonyos vagyok benne, hogy nem boldog - jelentette ki Caderousse.

- Miből gondolja ezt?

- Nohát, amikor nagyon szerencsétlennek éreztem magamat, azt gondoltam, majd csak segítenek rajtam régi barátaim. Beállítottam Danglars-hoz, aki még csak nem is fogadott. Elmentem Fernand-hoz, ez meg száz frankot küldött ki az inasával.

- Így hát egyiküket sem látta?

- Nem. De Morcerf grófné látott engem.

- Miképpen?

- Mikor eljöttem, egy erszény esett a lábam elé. Huszonöt arany volt benne. Felkaptam a fejemet, és megpillantottam Mercédèst, amint éppen becsukta az ablakredőnyt.

- És Villefort úr? - kérdezte az abbé.

- Ó, hát az nem volt barátom. Azt én nem is ismertem, nem is kértem tőle soha semmit.

- Azt sem tudja, mi lett vele, és mi része volt Edmond szerencsétlenségében?

- Nem én. Csak annyit tudok, hogy a letartóztatás után rövidesen nőül vette Saint-Méran kisasszonyt, és hamarosan elköltözött Marseille-ből. Kétségtelen, hogy a szerencse őrá is rámosolygott, mint a többiekre. Bizonyára gazdag, mint Danglars, és tekintélyes, mint Fernand. Látja, csupán én maradtam szegény nyomorult, csak rólam feledkezett meg az Isten.

- Téved, barátom - mondta az abbé. - Néha úgy hisszük, hogy Isten megfeledkezik rólunk, pedig csak még nem osztott igazságot, de azért mindig eljön annak is az ideje. Itt a bizonyíték.

E szavakkal az abbé elővette zsebéből a gyémántot, és átnyújtotta Caderousse-nak.

- Vegye el, barátom - mondta -, tegye el ezt a gyémántot, mert az öné.

- Hogyan? Az enyém, csak az enyém? - kiáltott fel Caderousse. - Ah, uram, nem csúfolódik velem?

- Ezt a gyémántot Edmond barátai között kellett volna szétosztanom, de Edmond-nak csak egyetlen barátja volt, így hát a szétosztás fölöslegessé válik. Vegye át ezt a gyémántot, és adja el. Ötvenezer frankot ér, ismétlem, és ez az összeg, remélem, elég lesz arra, hogy megszabadítsa önöket a nyomortól.

- Ó, uram - mondta Caderousse, miközben félve nyújtotta ki egyik kezét, és a másikkal verejtéktől gyöngyöző homlokát törülgette: - Ó, uram, ne űzzön tréfát egy ember boldogságából vagy kétségbe­eséséből!

- Jól tudom én, mi a boldogság és mi a kétségbeesés, és soha-soha nem játszanék fölöslegesen ezekkel az érzésekkel. Vegye el hát, és cserébe...

Caderousse már-már elvette a gyémántot, de most visszakapta a kezét. Az abbé elmosolyodott.

- Cserébe - folytatta - adja nekem azt a piros selyemerszényt, amelyet Morrel úr hagyott az öreg Dantès kandallóján. Azt mondotta, hogy önnél van.

Caderousse egyre nagyobb csodálkozással lépett egy nagy tölgyfa szekrényhez, kinyitotta és átnyújtott az abbénak egy hosszúkás, kopott, piros selyemerszényt, amelyen két, hajdan aranyozott rézkarika függött.

Az abbé átvette, és cserébe odanyújtotta Caderousse-nak a gyémántot.

- Ó, ön csakugyan Isten szolgája, uram - kiáltott Caderousse -, mert igazán senki sem tudta, hogy Edmond önre bízta a gyémántot, és ön meg is tarthatta volna.

“Jól van - mondta magában az abbé -, te bizonyára úgy cselekedtél volna.”

Aztán felállt, vette a kalapját és a kesztyűjét.

- Megbízhatom, ugye, mindabban, amit elmondott, és mindent elhihetek önnek?

- Nézze csak, abbé úr - felelte Caderousse -, itt, ebben a sarokban van egy megáldott fa-feszület, ezen a ládán pedig feleségem imádságos könyve. Üsse fel a könyvet, és én kezemet a feszületre emelve, lelkem üdvösségére, keresztény hitemre esküszöm önnek, hogy mindent úgy mondtam el, ahogyan megtörtént, és ahogyan az emberek őrangyala Isten fülébe fogja súgni az utolsó ítélet napján!

- Rendben van - mondta az abbé, most már meggyőződve róla, hogy Caderousse a tiszta igazságot mondta -, rendben van. Kívánom, hogy ez a pénz szerencsét hozzon önöknek! Isten velük, én elrejtőzöm távolra az emberek elől, akik annyi bajt okoznak egymásnak.

Ezzel az abbé, nagy nehezen szabadulva Caderousse hála-kitöréseitől, kinyitotta a kaput, kiment, felült a lovára, búcsút intett a fogadósnak, aki véget nem érő búcsúzkodásba kezdett, és ugyanabban az irányban távozott, mint amerről jött.

Mikor Caderousse hátrafordult, ott állt mögötte Carconte, sápadtabban és még jobban remegve, mint valaha.

- Igaz, amit hallottam? - kérdezte.

- Micsoda? Hogy nekünk adta a gyémántot, csak nekünk? - mondta Caderousse, szinte megzavarodva örömében.

- Igen.

- Semmi sem igazabb ennél, tessék, itt a gyémánt.

Az asszony egy pillanatig nézte, azután tompa hangon kérdezte:

- Hátha hamis?

Caderousse elsápadt és megszédült.

- Hamis - mormogta -, hamis... Ugyan miért adott volna ez az ember hamis gyémántot?

- Hogy megkaparintsa a titkodat fizetség nélkül, te ostoba!

Caderousse egy pillanatra elkábult ettől a feltevéstől.

- Ó - mondta azután. - Fogta a kalapját, feltette a fején körülkötött piros kendőre. - Majd mindjárt megtudjuk.

- Ugyan, hogyan?

- Beaucaire-ben vásár van, ott vannak a párizsi ékszerészek is. Megmutatom nekik a gyémántot. Te csak őrizd a házat, asszony. Két óra múlva itthon leszek.

Caderousse, kirohanva a házból, nekiiramodott éppen az ellenkező irányban, mint amerre az ismeretlen távozott.

- Ötvenezer frank! - mormogta Carconte, mikor magára maradt. - Ez már pénz... De még nem vagyon.