14. A mazzolata

- Uraim - kezdte Monte Cristo grófja, amint belépett -, ezerszer bocsánatot kérek, amiért engedtem, hogy megelőzzenek, de attól tartottam, hogy alkalmatlan leszek, ha korábban látogatom meg önöket. Egyébként, mivel azt üzenték nekem, hogy átjönnek, alkalmazkodtam kívánságukhoz.

- Franz és én hálás köszönetet mondunk önnek, gróf úr - mondta Albert. - Igazán nagy zavarból ment ki bennünket, már-már a legfantasztikusabb járóművekről gondolkoztunk, mikor megkaptuk az ön szíves meghívását.

- Ej, ej, istenem! - kezdte ismét a gróf, és intett a két fiatalembernek, hogy üljenek le egy pamlagra. - Bizony csak annak az ostoba Pastrininak köszönhető, hogy olyan sokáig hagytam kínlódni önöket! Egy szóval sem tett említést az önök zavaráról, pedig én, aki olyan magányosan és elszigetelten élek itt, szinte lestem az alkalmat, mikor ismerkedhetek meg a szomszédaimmal. Abban a pillanatban, amikor tudomásomra jutott, hogy valamiben segítségükre lehetek, láthatták, hogyan ragadtam meg az alkalmat.

A két fiatalember meghajolt. Franz még mindig nem talált szavakat, még nem jutott semmiféle elhatározásra, és mivel a gróf arcán nem látszott, hajlandó-e ráismerni, vagy kívánja-e, hogy ő felismerje, nem tudta, szabad-e egyáltalán célzást tennie a múltra, vagy jobb, ha bevárja, míg újabb bizonyosságokat hoz a jövő. Egyébként, ha azt tudta is, hogy őt látta előző este a páholyban, azt nem állíthatta teljes bizonyossággal, hogy a Colosseumban is vele találkozott két nappal azelőtt. Elhatározta tehát, hogy szabad folyást enged a dolgoknak, anélkül hogy bármit is szóvá tenne a grófnak. Franz különben is fölényben volt, mert tudott a gróf titkáról, neki pedig, minthogy nem volt mit rejtegetnie, nem kellett tartania a gróftól.

De azt azért elhatározta, olyan mederbe tereli a társalgást, hogy némi fény derengjen kétségeire.

- Gróf úr - mondta -, ön helyet ajánlott nekünk a kocsijában és a Rospoli-palota ablakaiban. Nem tudná megmondani azt is, hogyan lehetne a piazza del Popolón bármilyen “helyet” szerezni?

- Ah, igaz! - mondta a gróf szórakozott arccal és merőn nézve Morcerf-re. - Nem valami kivégzés lesz a piazza del Popolón?

- De igen - felelte Franz, mert látta, hogy a gróf maga tér arra a tárgyra, amelyre reá akarta vezetni.

- Várjon csak, azt hiszem, tegnap megbíztam vele a titkáromat, hogy szerezzen oda helyet. Meglehet, hogy ebben is tudnék egy kis szolgálatot tenni önöknek.

Egy csengő zsinórja után nyúlt, és háromszor meghúzta.

- Nem gondolt még a gazdaságos időbeosztásra és arra, hogy egyszerűsítse a szolgák járás-kelését? - kérdezte Franztól. - Én tanulmányoztam ezt. Ha egyet csengetek, az inasomat hívom, a kettős csengetés a pincért szólítja, a három csengetés pedig a titkárt hívja be. Ilyen módon egyetlen pillanatot sem vesztegetek el, és a felesleges beszédtől is megkímélem magam. Tessék, itt a mi emberünk.

Belépett egy negyven-ötven év körüli férfi. Franz úgy látta, hogy ez annyira hasonlít ahhoz a csempészhez, aki őt a barlangba bevezette, mint egyik vízcsepp a másikhoz. Úgy látszott azonban, hogy az ember egyáltalában nem ismerte fel őt. Franz látta, hogy ez parancsszóra történik.

- Bertuccio úr - mondta a gróf -, megkísérelt ablakot foglalni a piazza del Popolón? Tegnap utasítást adtam rá.

- Igenis, eccellenza - válaszolta a titkár -, de már elkéstem vele.

- Hogy lehet az? - kérdezte a gróf, összehúzva szemöldökét. - Nem megmondtam, hogy helyet akarok?

- Van is, eccellenza, az, amelyet Lobanyev herceg bérelt ki. De fizetnem kellett érte száz...

- Jól van, jól van. Bertuccio úr, kímélje meg ezeket az urakat az apró-cseprő részletektől. Az a fontos, hogy megvan az ablak. Majd adja meg a kocsisnak a házszámot, és maradjon a lépcsőn, hogy odavezessen bennünket: ez elég. Elmehet.

A titkár elköszönt, és távozni akart.

- Igaz - mondta még a gróf -, legyen szíves, kérdezze meg Pastrinitól, megkapta-e a tavolettát, és kéretem, küldje ide nekem a kivégzés programját.

- Fölösleges - jegyezte meg Franz, és kihúzta zsebéből kis jegyzőkönyvét. - Elolvastam azt a kis táblát és lemásoltam. Tessék.

- Nagyszerű! Akkor távozhat, Bertuccio úr, nincs már szükségem önre. Csak akkor kérek értesítést, amikor a reggelit felszolgálták. Az urak - folytatta a két fiatalemberhez fordulva - megtisztelnek vele, hogy velem reggeliznek?

- De gróf úr - vetette ellen Albert -, ezt már nem fogadhatjuk el.

- Szó sincs róla, ellenkezőleg, igen nagy örömet okoznak vele. Majd egy szép napon Párizsban viszonozhatja egyikük vagy másikuk, esetleg mindketten. Bertuccio úr, három terítéket adasson.

Átvette Franztól a jegyzőkönyvecskét.

- Eszerint tehát - folytatta olyan hangon, mintha a Petites Affiches-t olvasta volna -, “Február 22-én, kedden kivégzik Andrea Rondolót, a nagybecsű főtisztelendő don Cesare Terlininek, a San Giovanni in Laterano templom kanonokának gyilkosát, és Peppinót, aki Rocca Priori néven bűnszövetségben állt a gyűlöletes Luigi Vampa rablóval és bandája tagjaival...” Hm! “Az első mazzolata lesz, a második decapitato.” Igen, csakugyan - folytatta a gróf -, valóban így is kellett volna történnie a dolognak, de azt hiszem, tegnap óta valami változás történt a ceremónia rendjében és menetében.

- Ugyan! - mondta Franz.

- Igen, tegnap Rospigliosi bíborosnál töltöttem az estét, és ott úgy hallottam, hogy az egyik halálraítélt kivégzését elhalasztják.

- Andrea Rondolóét? - kérdezte Franz.

- Nem - felelte hanyagul a gróf -, a másikét... (egy pillantást vetett a jegyzőkönyvecskébe, mintha a név nem jutna eszébe) a Peppinóét, az úgynevezett Rocca Prioriét. Így elmulasztják a lefejezést, de még mindig végignézhetik a mazzolatát, ami igen érdekes kivégzési mód annak, aki először látja, sőt, még annak is, aki másodszorra nézi végig. A lefejezés, mint bizonyára jól tudják, igen egyszerűen, simán megy: nincs benne semmi váratlan. A mandaia sohasem véti el, nem remeg, nem üt mellé, nem csap le harmincszor, mint az a katona, aki Chalais gróf fejét vágta le. Richelieu talán külön is figyel­mébe ajánlotta a grófot. De nézzék - tette hozzá a gróf megvetően -, ne beszéljünk az európaiakról, ha a halálbüntetésről van szó, nem értenek ők hozzá, a kegyetlenség itt még valósággal gyermekcipőben jár, vagy inkább már elaggott.

- Gróf úr - jegyezte meg Franz -, úgy fest a dolog, mintha ön összehasonlító tanulmányt végzett volna a világ különböző népeinek halálbüntetéseiről.

- Legalábbis kevés olyan kivégzés van, amelyet ne láttam volna - jegyezte meg a gróf hidegen.

- És örömét lelte ezekben a szörnyű látványosságokban?

- Első érzésem az irtózat volt, a második a közöny, a harmadik már a kíváncsiság.

- A kíváncsiság! Borzasztó ez a szó.

- Miért? Az életben csak egyetlen komoly gondolat van: a halál. Nos, nem érdekes-e tanulmányozni, hány módon távozhat el a lélek a testből, és hogy az egyes emberek jellemük, vérmérsékletük, sőt országuk szokásai szerint miképpen teszik meg azt a végső utat, amely a létből a nemlétbe vezet? Annyit mondhatok: minél több embert látunk meghalni, annál könnyebben nyugszunk bele a halál gondolatába. Nézetem szerint a halál egyébként is csak testi büntetés, de nem valódi bűnhődés.

- Nem egészen értem önt - jelentette ki Franz. - Magyarázza meg bővebben, mert rendkívül érdekel, amit mondott.

- Hallgasson ide - mondta a gróf. Arcát úgy elöntötte a gyűlölet, ahogy más ember arcát a vér. - Ha egy ember irtózatos kínzásokkal, véget nem érő szenvedések okozásával pusztulásra ítélné az ön apját vagy anyját, vagy kedvesét, egyszóval olyasvalakit, akinek elvesztése örökké fájdalmas űrt és vérző sebhelyet hagy szívében, úgy gondolja, eléggé kárpótolhatja önt a társadalom, ha a gyilkos nyakszirtje és csuklyás izma közé behatol a guillotine vasa, vagy ha az, aki önnek hosszú esztendők erkölcsi kínszenvedését okozta, néhány másodpercig fizikai fájdalmat érzett?

- Igen, tudom - válaszolta Franz -, az emberi igazságszolgáltatás vigasztalásnak nem elég. Csupán vért onthat vérért, ez az egész tudománya. De nem követelhetünk tőle többet, mint amit adni tud.

- Pedig ezúttal egyszerű példára hivatkoztam - kezdte ismét a gróf -, amikor a társadalom, amelyet egy ember halála az alapjaiban támad meg, ezt a halált halállal bosszulja meg. De vajon nincs-e milliószámra olyan fájdalom, amely porig sújthatja az embert anélkül, hogy a társadalom a legkevésbé is foglalkozna vele, anélkül, hogy a bosszúállásnak azt a ki nem elégítő módját is nyújtaná neki, amelyről az imént beszéltünk? Nincsenek-e olyan bűnök, amelyekre még a törökök karóbahúzása, a perzsák kerékbetörése, az irokézek idegszaggatója is csak enyhe büntetés, noha éppen ezeket a közönyös társadalom büntetlenül hagyja?... Feleljen, nincsenek-e ilyen bűnök?

- De vannak - válaszolta Franz -, és ezeknek a megtorlására való a párbaj.

- Ah, a párbaj! - kiáltott fel a gróf. - Szavamra mondom, ez aztán szép kis módja a cél elérésének, ha a bosszúállás a cél! Ha valaki elrabolta öntől a kedvesét, elcsábította a feleségét, meggyalázta a leányát, ha az ön életét, amely joggal várhatta Istentől a boldogságot, minden Isten teremtette emberi lény jogos osztályrészét, nyomor vagy gyalázat martalékává tette - azt hiszi ön, hogy bosszút áll azon az emberen, aki megzavarta az ön eszét, és kétségbeesést ültetett el az ön szívébe, ha kardjával a mellébe vág, vagy agyába golyót röpít? Dehogy! Nem is szólok arról, hogy gyakran az a másik ember kerül ki diadalmasan a párviadalból, tisztára mosva magát a világ előtt, és úgyszólván felmentve önmagát Isten előtt is. Nem, nem - folytatta a gróf -, ha nekem valaha is volna mit megbosszulnom, nem így csinálnám.

- Ön tehát nem híve a párbajnak? Nem is párbajozik? - kérdezte most Albert, igen meglepődve e különös felfogáson.

- Ó, dehogynem! - mondta a gróf. - Értsük meg egymást: kiállok párbajra valami hitványság, valami jogtalanság, meghazudtolás vagy arculütés megtorlásául, és annál is nagyobb nemtörődömséggel forgatom a fegyvert, mivel alaposan megszoktam a veszedelmet, s így csaknem bizonyos, hogy én ölöm meg az ellenfelemet. Igen, mindezekért én is kiállok párbajra. De lassú, mély, vég nélküli, örökké tartó fájdalomért, amit nekem okoztak, hacsak lehetséges, én is hasonló fájdalommal fizetnék. Szemet szemért, fogat fogért, mint ahogyan a keletiek, a teremtés kiválasztottjai mondták, ők, akik mindenben mestereink, akik meg tudták teremteni a maguk álomvilágát és a valóságok paradicsomát.

- De - vetette ellen Franz - ezzel az elmélettel, amellyel önmagát teszi meg bírává és hóhérrá saját ügyében, nehéz olyan mértéket tartani, hogy ne ütközzék bele a törvényes hatalomba. A gyűlölség vak, a harag nem ismer mértéket, és aki bosszút akar állni, könnyen ihatja ki maga is a keserű poharat.

- Hogyne, ha valaki szegény és ügyetlen. De akkor már nem, ha milliomos és ügyes. Egyébként a legrosszabb reá nézve az az utolsó kivégzési mód, amelyről az imént beszéltünk és amelyet az emberbaráti érzelmű francia forradalom a felnégyelés és a kerékbetörés helyébe állított, tehát mondják csak, a lefejezés talán megtorlást jelent? Igazán, szinte haragszom, amiért az a nyomorult Peppino itt valószínűleg nem lesz ma decapitato, mint ahogy hírlik: meglátták volna, milyen rövidke ideig tart az ilyesmi, jóformán beszélni sem érdemes róla. De uraim, igazán furcsa egy téma ez a karnevál napjára. Hogy is került szóba? Ah, emlékszem már! Önök helyet kértek az ablakomban. Rendben van, meglesz. De előbb talán üljünk asztalhoz, mert éppen jelentik, hogy tálalva van.

Valóban, a szalon négy ajtaja közül az egyik megnyílt, és felhangzottak a szertartásos szavak:

- Al suo commodo!

A fiatalemberek felálltak, és átmentek az ebédlőbe.

A kifogástalanul felszolgált kitűnő reggeli alatt Franz Albert tekintetét kereste, hogy kiolvassa belőle, milyen hatást keltettek benne vendéglátó gazdájuk szavai. De akár mert a gróf könnyed hangja miatt Albert nemigen vetett ügyet a mondottakra, akár, mert a párbaj tekintetében Franz nézetei részben megegyeztek Monte Cristo grófjának felfogásával, végül pedig talán azért, mert az előzményeket, amelyeket elbeszéltünk, csupán Franz ismerte, a gróf elmélete csak reá hatott ilyen erősen. Nem vette észre, hogy barátja egyáltalán foglalkozott volna vele. Ellenkezőleg, Albert alaposan nekilátott a lakomának, minthogy négy vagy öt hónap óta olasz konyhára, vagyis a világ egyik legrosszabb konyhájára volt kárhoztatva. A gróf alig nyúlt az ételekhez, mintha azzal, hogy vendégeivel asztalhoz ült, csupán egyszerű udvariassági kötelességet akart volna teljesíteni, és arra számítana, hogy távozásuk után különös vagy sajátságos ételeket szolgáltat majd fel magának. Franznak ekkor, akarata ellenére, eszébe jutott, hogy a gróf látása milyen rémületet keltett G... grófnőben, és hogy a grófnő annak a meggyőződésének adott kifejezést: a szemközti páholyban ülő férfi vámpír.

Amint befejezték a reggelit, Franz elővette óráját.

- Mit csinál? - kérdezte a gróf.

- Bocsásson meg, gróf úr - válaszolta Franz -, de még ezer dolgunk van.

- Mégpedig?

- Még nincs jelmezünk sem, márpedig a jelmez ma mindenkinek kötelező.

- Sose törődjenek vele. Külön szobánk lesz, ha jól tudom, a piazza del Popolón, majd oda vitetek olyan jelmezeket, amilyeneket önök kívánnak, ott nyugodtan átöltözünk.

- A kivégzés után? - kiáltott fel Franz.

- Természetesen utána, de lehet közben vagy előtte, ahogy óhajtják.

- A vérpaddal szemben?

- A vérpad is az ünnepség egy része.

- Nézze, gróf úr, én meggondoltam - jegyezte meg Franz. - Mindenesetre nagyon köszönöm lekötelező szívességét, de megelégszem vele, ha ad egy helyet a kocsijában, egy helyet a Rospoli-palota ablakában, és kérem, rendelkezzék csak nyugodtan azzal a hellyel, amelyet nekem szánt a piazza del Popolón levő ablakban.

- Figyelmeztetnem kell, hogy igen különleges látványtól fosztja meg magát - válaszolta a gróf.

- Majd elbeszéli nekem - mondta Franz -, és bizonyos vagyok kenne, hogy az ön elbeszélésének színessége éppúgy fog rám hatni, mintha csak láttam volna az eseményt. Egyébként már több ízben akartam végignézni egy-egy kivégzést, de sohasem tudtam rászánni magam. Hát ön, Albert?

- Én láttam - felelte a vicomte - a Castaing kivégzését. De azt hiszem, aznap kissé részeg voltam. Azon a napon végeztem a kollégiumot, és nem is tudom, miféle kocsmában töltöttük az éjszakát.

- Különben pedig - mondta a gróf -, amiért Párizsban nem csinált valamit, külföldön még megteheti. Ha az ember utazik, okulni akar. Csak azért változtatunk helyet, hogy sok mindent láthassunk. Gondolja csak el, ha párizsi ismerősei megkérdik: milyen Rómában a kivégzés? És így válaszol: nem tudom. Azonfelül azt mondják, hogy a halálraítélt valami gyalázatos gazfickó, egy csirkefogó, aki piszkavassal verte agyon azt a derék kanonokot, aki őt úgy nevelte fel, mintha saját fia lett volna. Az ördögbe is! Ha már az ember papot öl meg, akkor valami illedelmesebb szerszámmal üsse agyon, ne piszkavassal, főleg ha az a pap talán az apja is. Ha Spanyolországba utaznánk, megnéznénk a bikaviadalokat is, ugyebár? Hát, kérem, képzelje azt, hogy viadalt fog látni. Jussanak eszébe a régi rómaiak cirkuszelőadásai, vadászatok, ahol megöltek háromszáz oroszlánt és vagy száz embert. Emlékezzenek arra a nyolcvanezer nézőre, aki mind tapsolt, azokra a bölcs matrónákra, akik elvitték oda eladó leányaikat, és azokra a bájos Veszta-szüzekre, akik fehér kezük hüvelykujjával jelezték kecsesen: “Előre, gyorsabban! Végezzetek ezzel az emberrel, akiben már alig van élet.”

- Ön odamegy, Albert? - kérdezte Franz.

- Már hogyne mennék, barátom! Én is úgy vélekedtem, mint ön, de a gróf ékesszólása megmásította elhatározásomat.

- Menjünk hát, ha kedve tartja - mondta Franz. - De a piazza del Popolóra menet a Corsón szeretnék végigmenni. Lehetséges ez, gróf úr?

- Gyalog igen. Kocsin nem.

- Sebaj, gyalog megyek.

- Feltétlenül a Corsón át akar menni?

- Igen, valamit meg akarok nézni.

- Rendben van, menjünk hát a Corsón keresztül, a kocsisnak meghagyjuk, hogy a piazza del Popolón várjon ránk, és menjen oda a strada del Babuinón. Magam sem bánom, ha a Corsón át megyünk, legalább meglátom, vajon végrehajtották-e bizonyos utasításaimat.

- Eccellenza - nyitott be most a szolga -, egy vezeklőbarát szeretne önnel beszélni.

- Ah, igen! - mondta a gróf. - Tudom, miről van szó. Uraim, fáradjanak vissza a szalonba, kitűnő havanna-szivarokat találnak a középső asztalon, egy perc múlva magam is ott leszek.

A két fiatalember felállt, és az egyik ajtón távozott, míg a gróf, ismételt bocsánatkérések közepette, a másikon ment ki. Albert, aki imádta a jó füstölnivalót, és amióta Olaszországban időzött, valóságos áldozatnak érezte, hogy nem élvezheti a Café de Paris dohányát, most az asztalhoz lépett, és örömében felkiáltott, amikor megpillantotta a valódi havanna-szivarokat.

- Mondja csak - kérdezte Franz -, mi a véleménye Monte Cristo grófjáról?

- Hogy mi a véleményem? - felelte Albert, szemmel láthatóan csodálkozva, amiért barátja ilyen kérdést intéz hozzá. - Az a véleményem, hogy kedves ember, kitűnő házigazda, sokat látott, sokat tanult, nagy gondolkodó, és mint Brutus, a sztoikus iskola híve. Főként pedig - tette hozzá, szinte szeretettel fújva ki a füstkarikákat, amelyek csiga alakban szálltak a mennyezet felé - kitűnő szivarjai vannak.

Ez volt Albert véleménye a grófról. Mivel pedig Franz jól tudta, hogy Albert csak érett megfontolás után mond véleményt emberekről és dolgokról, meg sem kísérelte, hogy ezt a véleményt megváltoz­tassa.

- De - mondta - nem vett észre valami különöset?

- Ugyan mit?

- Hogy milyen figyelmesen nézte önt.

- Engem?

- Igen, önt.

Albert elgondolkodott.

- Ó - mondta sóhajtva -, ezen nincs mit csodálkozni. Én már csaknem egy esztendeje távol vagyok Párizstól, a ruháim egészen ódivatúak. A gróf bizonyára valami elmaradott vidékinek tart. Ábrándítsa ki őt, kedves barátom, és mondja meg neki az első alkalommal, hogy tévedett.

Franz mosolygott. Egy perccel később belépett a gróf.

- Már itt is vagyok, uraim - mondta -, és egészen rendelkezésükre állok. Az utasításokat kiadtam. A kocsi a piazza del Popolóra megy, mi a magunk útvonalán megyünk oda, ha úgy akarják, a Corsón keresztül. Vegyen magához ebből a szivarból néhányat, Morcerf úr.

- Ezer örömmel - mondta Albert -, hiszen az önök olasz szivarjai még a mi kincstári szivarjainknál is rosszabbak. Majd ha Párizsba jön, mindent viszonozni fogok.

- Nem utasítom vissza. Egyszer majd ellátogatok Párizsba, és ha megengedi, önnél is bekopogtatok. Induljunk, uraim, induljunk, nincs veszíteni való időnk. Fél egyre jár, mennünk kell.

Mindhárman lementek. A kocsis átvette gazdája utolsó parancsait, áthajtott a via del Babuinón, mialatt a gyalogosok a piazza del Espagnán és a via Frattinán felfelé tartottak, és útjuk éppen a Fiano-palota és a Rospoli-palota között vezetett tovább.

Franz pillantása a Rospoli-palotát kereste. Nem felejtette el, miféle jeladásban állapodott meg a köpönyeges férfi a Tiberisen túli paraszttal a Colosseum romjai között.

- Melyek az ön ablakai? - kérdezte Franz a grófot, a tőle telhető legtermészetesebb hangon.

- A három utolsó - felelte a gróf hanyagul, minden tettetés nélkül, mert hiszen nem is sejthette, miért kérdezte meg Franz.

Franz pillantása gyorsan erre a három ablakra esett. A két oldalsó ablakon sárga damasztfüggöny volt, a középsőn pedig fehér függöny vörös kereszttel.

A köpönyeges ember tehát megtartotta a parasztnak adott szavát, és ahhoz immár kétség sem fért, hogy a köpönyeges férfi nem volt más, mint maga a gróf.

A három ablak még üresen állt.

A többi ablakokban már készülődtek. Székeket helyeztek el, állványokat hordtak össze, kitárták az ablaktáblákat. Az álarcosok nem jelenhettek meg, a kocsik nem indulhattak el, amíg meg nem kondult a harang. De azért minden ablak mögött ott settenkedtek az álarcosok, és minden kapu mögött a hintók.

Franz, Albert és a gróf folytatták útjukat a Corsón. Amint közelebb kerültek a piazza del Popolóhoz, egyre sűrűbb lett a tömeg, és a tömeg feje fölött már csak két dolog volt látható: az obeliszk, amelynek keresztje a tér közepét jelzi, és az obeliszk előtt, szemben a három odatorkolló utcával, a Babuinóval, a Corsóval és a Ripettával, a vérpad két tartógerendája. Ezek közül a mandaia kerek vasa fénylett.

Az utca sarkán már ott találták a gróf titkárát, aki gazdáját várta. Az az ablak, amelyet a gróf kétség­telenül borsos áron bérelt, de amelyhez vendégeitől nem fogadott el hozzájárulást, a via del Babuino és a Monte Pincio között levő nagy palota második emeletén volt. Mint már mondottuk, afféle öltözőszoba volt ez, amely egy hálószobára nyílt. Ha a bérlők bezárták a hálószoba ajtaját, otthon érezhették magukat. A székeken a legelegánsabb fehér és kék selyem bajazzó-jelmezek feküdtek.

- Minthogy reám bízták a jelmezek kiválasztását - mondta a gróf a két jó barátnak -, ezeket szemeltem ki. Először is az idén ez a legdivatosabb, azután meg nem látszik meg rajta a liszt, és így nyugodtan állja a konfettit is.

Franz nem értette egészen tisztán a gróf szavait, és talán nem is értékelte kellően ezt az újabb figyelmességet, mert minden érdeklődését lekötötte az a látvány, amelyet a piazza del Popoló nyújtott, és az a rettenetes szerszám, amely ebben az órában a tér legfőbb díszét jelentette.

Franz most látott első ízben guillotine-t. Guillotine-nak nevezzük, mert a római mandaia csaknem teljesen arra a mintára készült, mint a mi halálgépünk. A félhold alakú kés a domború oldalával vág, és alacsonyabban áll, ez az egész különbség.

Azon az emelvényen, ahová az elítélteket fektetik, két ember üldögélt. Várakozás közben reggeliztek, amennyire Franz láthatta, kenyeret és kolbászt falatoztak. Egyikük a dobogó alá nyúlt, egy üveg bort húzott ki alóla, ivott egyet, azután továbbadta társának az üveget. A hóhér segédei voltak.

Franznak erre a puszta látványra elöntötte a verejték a homlokát.

Az elítélteket előző este a Carceri Nuovéból áthozták a Santa Maria del Popoló kis templomába, az éjszakát két-két pap társaságában, egy vasráccsal elzárt gyászkápolnában töltötték. Óránként felváltott őrök sétáltak a kápolna előtt.

A templom ajtajától a vérpadig két sor katonaság állt mindkét oldalon. A katonák mintegy tíz lábnyi széles utat, a guillotine körül pedig mintegy száz lépésnyi térséget hagytak szabadon, egyébként teljesen körülvették a vérpadot. A térnek minden talpalatnyi helyén férfiak és nők szorongtak, fej fej mellett. Sok asszony a vállára emelve tartotta gyermekét. Ezek a gyermekek egész törzsükkel emelkedtek ki a tömegből, és így pompás helyük volt.

A Monte Pincio olyan volt, mint egy hatalmas amfiteátrum, amelynek lépcsőit zsúfolásig megtöltötték a nézők. A via Babuino és a Ripetta sarkán levő két templom erkélyeit kiváltságos érdeklődők foglalták el. Az oszlopos folyosó lépcsőfokai olyanok voltak, mint egy mozgó, tarka hullám, amelyet valami állandó áradat az oszlopcsarnok felé sodor. A vastag fal minden kiszögellésén, ahol csak volt rá hely, egy-egy eleven szobor állott.

Igaz volt hát, amit a gróf mondott: az életben a legérdekesebb látvány a halál.

A csend helyett azonban, amelyet a látvány ünnepélyessége parancsolt volna, a tömegből nagy zaj, nevetgélés, kiabálás és vidám sikoltozás zsivaja szállt fel. Nyilvánvaló lett ekkor, hogy - mint ahogy a gróf mondotta - ez a kivégzés mindenki számára csak a karnevál kezdetét jelentette.

A zaj, mintegy varázsszóra, hirtelen elült, és megnyílt a templom ajtaja.

Először vezeklőbarátok jelentek meg, valamennyien szürke csuklyát viseltek, csak a szemük látszott ki belőle, kezükben pedig égő viaszgyertyát tartottak. Élükön a csoport vezetője haladt.

A vezeklőbarátok mögött hatalmas szál ember lépkedett. Mezítelen volt, csupán kis vászonnadrág volt rajta, amelynek bal oldaláról nagy, tokba rejtett kés csüngött. Ezenkívül szandált is viselt, amelyet zsinór szorított a lábszárához. Jobb vállán súlyos vasbunkót cipelt. A hóhér.

A hóhér mögött, a kivégzés sorrendje szerint, előbb Peppino, azután Andrea haladt.

Mindegyiket két-két pap kísérte. A szemük nem volt bekötve.

Peppino elég határozott léptekkel ment. Kétségtelenül értesítették arról, ami az érdekében történt.

Andreát mindkét hóna alatt egy-egy pap támogatta.

Időről időre mindketten megcsókolták a feszületet, amelyet a gyóntató nyújtott oda nekik.

Erre a látványra Franz úgy érezte, hogy meginog a lába. Albert-re pillantott. Albert fehér volt, mint az inge, és egy gépies mozdulattal messzire eldobta szivarját, noha még csak félig szívta el.

Csak a gróf látszott érzéketlennek, de gyenge pirosság színesítette meg arca sápadtságát.

Orrlyuka kitágult, mint a vért szimatoló vadállaté, és félig kinyílt ajkán át látszott fehér, apró és hegyes fogazata, amely olyan volt, mint a sakálé.

És mindezek ellenére arcán valami mosolygó szelídség ömlött el, amelyet Franz eddig még nem látott rajta. Főleg fekete szeme volt csodálatosan jóságos és bársonyos tekintetű.

Az elítéltek közben egyre közelebb mentek a vérpadhoz, és előrehaladtukban egyre jobban lehetett látni arcukat.

Peppino huszonnégy-huszonhat éves szép fiú volt, arca napbarnított, tekintete szabad és vad. A fejét magasra tartotta, és körülszimatolt, hogy vajon melyik irányból jön majd a szabadítója.

Andrea erős, zömök ember volt. Durván kegyetlen arca nem árulta el a korát. Mégis: mintegy harminc esztendős lehetett. A börtönben megnőtt a szakálla. A fejét egyik vállára ejtette, a lába meg-megbicsaklott alatta. Olyan gépiesen lépkedett, mint aki már el is vesztette öntudatát.

- Úgy emlékszem - mondta Franz a grófnak -, ön azt mondta, hogy csak egy kivégzés lesz.

- Igazat is mondtam - felelte a gróf hidegen.

- És mégis, két elítélt van itt.

- Igen, de a két elítélt közül csak az egyik hal meg, a másik még sokáig fog élni.

- Azt hiszem, ha kegyelmet várunk, nem sok idő van már hátra.

- Lám, már jön is, nézzen csak oda - mondta a gróf.

Valóban abban a pillanatban, amikor Peppino a mandaia lábához ért, egy vezeklőbarát, aki, úgy lát­szott, megkésve érkezett, áthatolt a sorfalon, anélkül, hogy a katonák útját állták volna, és a vezeklő­barátok vezetőjéhez sietve, átnyújtott neki egy négyrét összehajtott papírlapot.

Peppino égő tekintete semmit sem veszített el e részletekből. A vezető kibontotta a papirost, elolvasta és felemelte a kezét:

- Áldott legyen az Úr, és dicsértessék Őszentsége - mondta hangosan és jól érthetően. - Az egyik halálraítélt kegyelmet kapott.

- Kegyelem! - zúgott a tömeg. - Megkegyelmeztek!

A “kegyelem” szóra Andrea megrázkódott, és felkapta a fejét.

- Megkegyelmeztek? Melyiknek? - kiáltotta.

Peppino nem mozdult, némán és lihegve figyelt.

- Kegyelmet kapott a halálra ítélt Peppino, akit Rocca Priorinak is neveznek - mondta a vezeklőbará­tok vezetője.

Az írást átadta a csendőrök parancsnokának, aki elolvasta, azután visszaadta neki.

- Peppinónak kegyelem! - kiáltott Andrea, egyszerre felocsúdva fásultságából, amely mostanáig elhatalmasodott rajta. - Miért neki, miért nem nekem? Együtt kellett volna meghalnunk... Azt ígérték, ő hal meg előbb. Nincs joguk hozzá, hogy egyedül engem öljenek meg! Nem akarok egyedül meg­halni, nem akarok!

Ezzel kiszakította magát a két pap karjából, görcsösen rángatózott, üvöltött, ordított, és esztelen erőfeszítéseket tett, hogy széttépje a kezét szorító köteléket.

A hóhér intett két segédjének, ezek leugrottak a vérpadról, és megragadták az elítéltet.

- Mi történt? - kérdezte Franz a gróftól, mert nemigen értette meg a római tájszólással mondott szavakat.

- Hogy mi történt? - mondta a gróf. - Hát nem érti? Az történt, hogy ez az emberi lény, aki meg fog halni, dühös a társára, amiért az nem hal meg vele együtt, és ha lehetne, a saját körmeivel és fogával marcangolná széjjel, semhogy az visszakapja az életet, amit tőle elvesznek. Ó, emberek! Emberek! Igazi krokodilfajzat, mint ahogy Karl Moor mondja! - kiáltott a gróf, és mindkét öklével megfenye­gette a tömeget. - Mennyire rátok ismerek, és mennyire méltók vagytok önmagatokhoz mindig!

Andrea meg a két pribék már akkor lent hempergett a porban. A halálraítélt egyre azt kiáltotta: “Meg kell halnia! Azt akarom, hogy meghaljon! Nincs joguk hozzá, hogy csak engem öljenek meg!”

- Nézzék, nézzék - mondta a gróf, mindkét fiatalember kezét megragadva -, nézzék hát, mert lelkemre mondom, érdekes látvány. Ez az ember már belenyugodott a sorsába, a vérpad felé haladt, gyáván ugyan, de ellenállás és panaszkodás nélkül halt volna meg. Tudják, mi adott neki erőt? Tudják, mi vigasztalta meg? Tudják, miért bírta volna elviselni a kivégzés gondolatát? Mert más is osztozott volna a sorsában, Mert más is meghalt volna vele együtt. Mert másvalaki meghalt volna őelőtte! Vigyenek két ökröt a vágóhídra, két birkát a mészárszékre, értessék meg egyikükkel, hogy a másik nem hal meg, a birka bégetni fog örömében, az ökör bőgni fog a boldogságtól. De az ember, az az ember, akit Isten saját képmására alkotott, az az ember, akinek Isten a legfőbb, a legelső és egyetlen törvényül adta a felebaráti szeretetet, az az ember, akinek Isten szavakat adott, hogy kifejezhesse gondolatait, ha megtudja, hogy társa megmenekült, mit mond az első szavával? Istent káromolja. Üdv az embernek, a természet e remekének, a teremtés királyának!

És a gróf nevetésben tört ki, de olyan félelmes nevetésben, amely arról tanúskodott, hogy borzasztó sokat kellett szenvednie, míg eljutott addig, hogy így nevessen.

A küzdelem eközben folytatódott. Iszonyú látvány volt. A két pribék felvonszolta Andreát a vérpadra. Az egész nép ellene fordult, húszezer hang kiáltotta egyszerre: “Halál reá! Halál reá!”

Franz elfordult, de a gróf megragadta a karjánál, és ott tartotta az ablaknál.

- Mit csinál? - kérdezte. - Sajnálja? No, a szánalomnak itt nincs helye. Ha veszett kutya után hallana kiáltozni, fogná a puskáját, kirohanna az utcára, és sajnálkozás nélkül megölné a szegény állatot, amelynek végül is nem volt egyéb bűne, csak az, hogy megharapta egy másik kutya. Most pedig ön megszán egy olyan embert, akit nem harapott meg egy másik ember, aki azonban meggyilkolta jótevőjét. És mivel már nem tud gyilkolni, mert a keze meg van kötözve, mindenáron látni akarja, miként hal meg fogolytársa, a bajtársa a szerencsétlenségben. Nem, nem, nézze csak, nézze!

Ez a felszólítás szinte felesleges volt, hiszen Franzot egészen megbűvölte az irtózatos látvány. A két pribék felvonszolta az elítéltet a vérpadra, és ott, annak minden erőfeszítése, harapása, kiáltozása ellenére, térdre kényszerítette. Ezalatt a hóhér oldalt állt, és felemelte a bunkóját. Adott jelre a pribékek félreálltak. Az elítélt fel akart állni, de mielőtt ezt megtehette volna, a vasbunkó lesújtott a bal halántékára. Tompa, súlyos ütés hangja hallatszott, az elítélt úgy zuhant le, mint egy letaglózott ökör, arccal a földre fordult, majd egy második csapás a hátára terítette. Ekkor a hóhér leeresztette bunkóját, övéből elővette kését, egyetlen metszéssel elvágta a halálraítélt torkát, majd azon nyomban a hasára lépve, lábbal kezdte taposni.

Az elítélt nyakából minden egyes nyomásra vér szökkent elő. Franz most már nem bírta tovább. Hátrament és félig eszméletlenül vetette magát egy karosszékbe.

Albert behunyt szemmel a helyén maradt, de az ablakfüggönybe kapaszkodott.

A gróf nyugodtan és diadalmasan állt, mint egy gonosz szellem.