1. A vendégek

Abban a rue du Helder-i házban, ahová Albert de Morcerf még Rómában meghívta Monte Cristo grófját, május 21-en reggel nagy készülődés folyt, hogy a fiatalember derekasan beválthassa a szavát.

Albert de Morcerf egy nagy udvar sarkán levő kis házban lakott, amely szemközt állt a személyzeti épülettel. A kis háznak csupán két ablaka nyílt az utcára, a többiek közül három az udvarra, kettő pedig a kertre nézett.

Az udvar és a kert között Morcerf gróf és grófné divatos és tágas, de a Császárság ízléstelen modorában épült palotája állott.

A kertet az utca felől, egész szélességében, magas fal kerítette el, amelyet helyenként virágvázák díszítettek. A falat középen aranyozott hegyű rácsoskapu törte meg, a díszbejárat. A portásfülke tőszomszédságában kisebb kapun közlekedett a személyzet és a gyalog érkező vagy távozó háziak.

Abból, hogy Albert lakásául éppen ezt a kis kerti házat választották, kiérződött az anya gyöngéd figyelme. Az anya ugyanis nem akart megválni fiától, de megértette, hogy a vicomte korában levő fiatalembernek teljes szabadságra van szüksége. De hadd mondjuk meg azt is, hogy másrészt megnyilvánult benne a fiatalember értelmes önzése is. Imádta az elkényeztetett fiúk szabad és tétlen életét, amelyet úgy bearanyoztak, mint a madárnak kalitkáját.

Albert de Morcerf az utcára néző két ablakon át megfigyelhette, mi történik odakint. A fiatalok mindig szeretnek kitekinteni, meg akarnak nézni mindenkit, aki csak feltűnik látókörükben, még akkor is, ha szemhatáruk mindössze az utca. Albert de Morcerf, miután befejezte az effajta szemlélődést, nekiláthatott kutatásainak, és eltávozhatott egy kiskapun, amely a portás fülkéje melletti ajtónak párja volt, és érdemes arra, hogy külön is beszéljünk róla.

Erről a kiskapuról azt lehetett volna hinni, hogy mindenki elfeledkezett róla, amióta csak a ház felépült, és hogy mindörökre feledésre is van ítélve, annyira szerény és poros volt. Gondosan meg­olajozott zárja és sarkai azonban titokzatos és állandó használatról tanúskodtak. Ez az alattomos kiskapu vetélytársa volt a másik kettőnek, és kijátszotta a kapus éberségét és hatalmát, hiszen úgy nyílt, mint az Ezeregyéjszaka barlangjának nevezetes bejárata, mint Ali Baba elvarázsolt szezámja, néhány bűvös szó segítségével, amelyeket a legédesebb hangon suttognak el, vagy a világ legkarcsúbb ujjainak valamely előre megállapodott kopogtatására.

Egy hatalmas és csendes folyosó végén, amelyhez ez a kiskapu vezetett, és amely egyúttal előszoba volt, jobbra Albert-nek az udvarra néző ebédlője, balra pedig a kertre tekintő szalonja nyílt. Sűrű bozótok és kúszónövények legyező módjára terpeszkedtek széjjel az ablakok előtt, az udvar és a kert elől elrejtették a két földszinti szoba belsejét, ahová egyébként tolakodó tekintetek behatolhattak volna.

Az első emeleten ugyancsak volt két szoba, de a lakás itt bővült a földszinti előszoba fölé épült harmadik szobával. E három szoba közül egy szalonnak, egy hálónak, egy pedig öltözőnek volt berendezve.

A földszinti szalon inkább dohányzóul szolgált, és csupán egy algériai dívány állt benne.

Az első emeleti öltöző a hálószobába vezetett, és egy láthatatlan ajtón keresztül összeköttetésben állt a lépcsővel. Minden nagy gonddal készült.

Az első emelet fölött hatalmas műterem volt elhelyezve, amelyet még a közfalak és a válaszfalak lebontásával is megnagyobbítottak. Ez a dandyre rátukmált mindenféle szedett-vedett holmival volt tele. Itt húzódott meg és halmozódott fel Albert-nek minden szeszélyből összeszedett holmija: vadászkürtök, nagybőgők, fuvolák, egy teljes zenekar hangszerei, mivel Albert-t egy időben nem a kedve, hanem csak a szeszélye a muzsikához vezette, azonkívül festőállványok, paletták, pasztellkré­ták, mert a zene szeszélyét a hivalkodó festőszenvedély váltotta fel. Végül vívótőrök, bokszkesztyűk, vívókardok és mindenféle botok, mert végre is, az akkori kor divatos ifjainak hagyományait követve, Albert de Morcerf mérhetetlenül több kitartással áldozott három művészetnek, amely teljessé tette az úri nevelést, mint amennyivel a zenének és a festészetnek. Ez a három művészet a vívás, a bokszolás és a botforgatás volt, és ebben a helyiségben, amely a testgyakorlás céljait szolgálta, fogadta Grisier-t, Cooksot és Charles Leboucher-t.

E kiváltságos helyiség többi bútorzata I. Ferenc korabeli régi ládákból állt, amelyek tele voltak kínai porcelánnal, japáni vázával, Pucca della Robbia fajanszaival és Bernard de Palissy tálaival, voltak ott antik karosszékek is, amelyekben valamikor talán IV. Henrik vagy Sully, XIII. Lajos vagy Richelieu ült, mert e karosszékek közül kettőn faragott címer ékeskedett, amelyen égszínkék alapon Francia­ország három szál fehér lilioma ragyogott, s fölötte ott díszelgett egy királyi korona - tehát bizonyára a Louvre, vagy legalábbis valamelyik királyi palota bútorraktárából kerültek ki. A komor és sötét alapszínű karosszékekről itt-ott élénk színű szövetek omlottak a földre, amelyek Perzsia napjának színárnyalatait tükrözték, vagy Kalkutta és Csandernagor asszonyainak ujjai alatt születtek. Senki sem tudta volna megmondani, mit kerestek itt ezek a szövetek. Gyönyörködtették a tekintetet, s várták további sorsukat, amely még tulajdonosuk előtt is ismeretlen volt, de addig is beragyogták a helyiséget selymes és aranyos fényükkel.

A legszembeötlőbb helyen zongora állott, amelyet Roller és Blanchet készített rózsafából. Ez a zongora a mi liliputi szalonjaink méreteihez készült, keskeny belsejében azonban mégis egy egész jó csengésű zenekar rejtőzködött, és Beethoven, Weber, Mozart, Haydn, Grétry és Porpora mesterműveit lehetett rajta megszólaltatni.

Azután mindenfelé - a falak hosszában, az ajtók fölött, a mennyezeten - kardok, maláji tőrök, buzogányok, csatabárdok, aranyozott vagy berakott díszítésű teljes fegyverzetek, növénygyűjtemé­nyek, ásványtömbök, lószőrrel kitömött madarak, mozdulatlan repülésre lebbentve tűzszínű szárnyukat, és örökre kitátva csőrüket.

Mondani sem kell, hogy ez a helyiség volt Albert legkedvesebb tartózkodási helye.

A találkozó napján azonban a fiatalember, amikor félig felöltözött, mégiscsak a földszinti kis szalonban ütött tanyát.

Ott, egy asztalon, amely körül széles és puha kerevet futott, látható volt minden ismert dohányfajta, a pétervári szőke dohánytól Sinaj fekete dohányáig. Itt díszelgett a marylandi, portorico és latakia repedezett mázú fajanszkupákban, amelyeket a hollandusok imádnak. Mellettük illatos farekeszekben, nagyság és minőség szerint osztályozva, feküdtek a puros, a regália, a havanna és a manillai szivarok. Végül egy nyitott szekrényben német pipák, borostyánszopókás, korallal díszített csibukok, és kígyókként összecsavart, hosszú csövű, aranyberakásos nargilék gyűjteménye várta marokentokban a dohányzók szeszélyét vagy kegyét. Albert maga szokott felügyelni a tárgyak elrendezésére, vagy inkább arra a szimmetrikus rendetlenségre, amelyet kávézás után egy modern reggeli vendégei szeret­nek szemlélgetni a szeszélyes csigavonalban mennyezet felé szálló füstön keresztül.

Háromnegyed tízkor egy komornyik lépett be. Ez a tizenöt esztendős, John névre hallgató kis groom csak angolul beszélt, és Albert egyetlen szolgája volt. Hétköznapokon azonban rendelkezésre állott a grófi palota szakácsa is, sőt, különleges alkalmakkor a gróf vadásza is.

Ez a komornyik, akit most Germainnek neveztek el, és aki ifjú gazdájának teljes bizalmát élvezte, egész köteg újságot tartott a kezében, amelyet letett az asztalra, egy levélcsomót pedig átnyújtott Albert-nek.

Albert szórakozott pillantást vetett a különböző üzenetekre, kiválasztott két gyöngéd írású és illatos borítékú levelet, felbontotta és bizonyos figyelemmel olvasta át őket.

- Hogy érkeztek ezek a levelek? - kérdezte.

- Az egyik postán jött, a másikat Danglars-né komornyikja hozta.

- Jelentse Danglars-nénak, hogy elfogadom a páholyába való meghívást... Várjon csak... Később, a nap folyamán, menjen el Rosához. Mondja meg neki, hogy meghívása értelmében elmegyek hozzá vacsorázni az opera után, és vigyen neki hat üveg válogatott bort, ciprusit, xeresit, malagait, azonkívül egy kis hordó ostende-i osztrigát... Az osztrigát Borelnél vegye, és ne felejtse el megmondani, hogy nekem lesz.

- Hány órára parancsolja, uram, hogy tálaljunk?

- Most hány óra van?

- Háromnegyed tíz.

- Tálaljanak pontosan fél tizenegykor. Lehet, hogy Debray-nek el kell mennie hivatalába, a minisztériumba... Egyébként - Albert belenézett jegyzőkönyvébe - ezt az időpontot jelöltem meg a grófnak... Május 21-én délelőtt fél tizenegykor... Nem valami sokat adok az ígéretére, de magam mégis pontos akarok lenni. Igaz is, nem tudja, hogy a grófné felkelt-e már?

- Ha a vicomte úr parancsolja, azonnal megtudakolom.

- Jó lesz... Kérje el tőle az egyik likőröskészletet, mert az enyém bizony hiányos. Mondja meg neki, hogy három óra felé tiszteletemet teszem nála, és kérem szíves engedelmét arra, hogy valakit bemutassak neki.

A komornyik távozott. Albert levetette magát a díványra, letépte két-három újság borítószalagját, megnézte a színházi híreket, elbiggyesztette a száját, mikor meglátta, hogy este operát adnak, nem pedig balettet, hiába kereste annak a fogpasztának a hirdetését, amelyet dicsértek neki, és egymás után dobta félre Párizs három legolvasottabb újságját, egy hosszú ásítás közben ezt mormogva:

- Ezek az újságok igazán egyre unalmasabbak lesznek.

Ebben a pillanatban könnyű kocsi állt meg a kapu előtt. Egy perccel később a komornyik belépett, és Lucien Debray urat jelentette.

Magas, szőke, sápadt, szürke szemű, bátor tekintetű fiatalember lépett be. Ajka keskeny és hideg, ruhája kék színű, vésett aranygombokkal, nyakkendője fehér, selyemzsinóron csüngő gyöngyház monoklit viselt, amelyet a szemöldökizmának rándításával sikerült olykor jobban belehelyeznie jobb szeme üregébe. Nem mosolygott, arckifejezése félig hivatalos volt.

- Jó napot, Lucien... Jó napot! - mondta Albert. - Kedves barátom, ön megijeszt a pontosságával. Mit is mondok? Pontosság! Hiszen azt hittem, utolsónak fog megjelenni, és lám, beállít már öt perccel tíz óra előtt, holott a meghatározott találkozó csak fél tizenegykor van! Ez csodálatra méltó! Nem bukott meg véletlenül a miniszterük?

- Nem, kedvesem - felelte a fiatalember, és elhelyezkedett a díványon. - Legyen csak nyugodt, bár ingadozunk állandóan, de nem bukunk meg. Kezdem már azt hinni, hogy az elmozdíthatatlanság állapotában vagyunk, nem szólva arról, hogy a Félsziget eseményei teljes mértékben meg fognak majd bennünket szilárdítani.

- Igaz is, önök kikergetik Don Carlost Spanyolországból?

- Kedvesem, ne zavarjuk össze a dolgokat: csak Franciaország túlsó határszélére akarjuk telepíteni, és királyi vendégszeretettel fogadjuk majd Bourges-ban.

- Bourges-ban?

- Bizony, nincs mit panaszkodnia, az ördögbe is! Bourges VII. Károly király székvárosa volt! Nem tudta? Tegnap óta mindenki tudja Párizsban, már tegnapelőtt megszimatolták a tőzsdén is, mert Danglars úr (meg nem foghatom, honnan tudja meg ez az ember az új híreket ugyanakkor, amikor mi), mert Danglars úr hausse-ra játszott, és nyert egymilliót.

- Ön pedig egy új szalagot, amint látom. Most veszem csak észre a kék csíkot a rendszalagjai között.

- Hát igen, elküldték a III. Károly-rendjelet - felelte hanyagul Debray.

- Ugyan már, ne adja itt a közönyöst, és vallja be, hogy örült a kitüntetésnek.

- Már hogyne örültem volna. A begombolt fekete kabáton nagyszerűen mutat ez az érdemrend. Elegáns.

- És - tette hozzá mosolyogva Morcerf - olyan vele az ember, mint a walesi vagy a reichstadti herceg.

- Hát ezért lát engem ilyen korán reggel, kedvesem.

- Mert megkapta a III. Károly-érdemrendet, és mert nekem be akarta jelenteni ezt a jó hírt?

- Nem, hanem mert az éjszakát azzal töltöttem, hogy leveleket küldözgettem szét: huszonöt diplomáciai táviratot. Amikor ma reggel hazamentem, aludni akartam. De megfájdult a fejem, és újra felkeltem, hogy egy óra hosszat lovagoljak. Boulogne-ban eluntam magam, és éhes is lettem. Ez két olyan ellenség, amely ritkán jár együtt, mégis most mind a kettő ellenem esküdött, mint valami karlista-republikánus szövetség. Akkor hirtelen eszembe jutott, hogy ma délelőtt önnél valami ünnepi lakoma lesz, és most itt vagyok. Éhes vagyok, adjon ennem. Unatkozom, szórakoztasson.

- Vendéglátó kötelességem, kedves barátom - felelte Albert, és csengetett komornyikjának, mialatt Lucien türkizzel díszített aranygombos pálcája hegyével a kibontott újságokat dobálta szét. - Germain, egy pohár xeresit és kétszersültet!... Addig is, kedves Lucien, ezek itt valódi csempészett szivarok. Nagyon kérem, kóstolja meg, és hívja fel a miniszterét, hogy ilyeneket árusíttasson azok helyett a diófalevélbe burkolt holmik helyett, amelyekre a derék polgárokat kárhoztatja.

- Teringettét! Dehogyis teszek ilyesmit. Attól a perctől fogva, hogy az állam adná el őket, már nem volnának önnek ínyére, és utálatosaknak találná. Ez különben sem a belügyre tartozik, hanem a pénzügyre. Forduljon Humann úrhoz, közvetett adók osztálya. A. folyosó, 26. ajtó.

- Igazán bámulatba ejt széles körű tájékozottságával! - jelentette ki Albert. - De vegyen hát egy szivart.

- Ah, kedves vicomte - mondta Lucien, miközben az aranyozott tartóban égő rózsaszín gyertyáról rágyújtott egy manillára, és végigheveredett a díványon -, bizony, kedves vicomte, milyen boldog ön, hogy nincs semmi tennivalója! Igazán nem is tudja, micsoda boldogság ez!

- És mit csinálna ön, kedves országbékéltetőm - kezdte ismét Morcerf, könnyed gúnnyal -, ha nem volna semmi tennivalója? Hogyan, egy miniszter személyes titkárja, aki a nagy európai bonyodalmak útvesztőiben éppúgy otthon van, mint az apró párizsi cselszövésekben, akinek királyokat, sőt mi több, királynékat kell megvédenie, aki a pártokat egyesíti, és a választásokat irányítja, aki kis dolgozószobá­jában a tollával és a telegráfjával többet tesz, mint amennyit Napóleon tett a csatatéren kardjával és győzelmeivel, akinek a rendes fizetésén kívül évi huszonötezer frank járadéka van, egy olyan lova, amelyért Château-Renaud négyszáz aranyat kínált, és amelyet ön nem akart odaadni, olyan szabója, aki soha még egy nadrágját sem szabta el, akinek rendelkezésére áll az Opera, a Jockey Club és a Variétés Színház - az mindebben nem találja meg a szórakozását? Hát jól van, majd én elszórakozta­tom.

- Ugyan hogyan?

- Új ismeretséget szerzek önnek.

- Férfit vagy nőt?

- Férfit.

- Ó, már nagyon sok férfi ismerősöm van.

- De olyat még nem ismer, mint az, akiről én beszélek.

- Hát honnan jön? A világ végéről?

- Talán még messzebbről.

- Mi az ördög! Remélem, a reggelinket nem ő hozza?

- Nem, legyen nyugodt, a mi reggelink az anyám konyháján készül. De hát csakugyan éhes?

- Bevallom, éhes vagyok, bármilyen megalázóan hangzik is. De tegnap Villefort úrnál ebédeltem, és megfigyelte-e már, kedves barátom, hogy ezeknél a törvényszéki embereknél nem nagyon lakik jól az ember. Mintha mindig valami lelkifurdalás bántaná őket.

- No, ne mondja! Lebecsüli a mások ebédjét, hiszen az ön minisztereinél olyan jó a konyha.

- Azt hiszem, téved. De mi legalább nem hívjuk meg az igazi úriembereket. És ha nem volnánk kénytelenek asztalunknál hajbókolni egy-két semmiházinak, aki politikailag megbízható, és főleg jól szavaz, igazán úgy óvakodnánk attól, hogy otthon ebédeljünk, akár a pestistől. Ezt elhiheti nekem.

- Nohát, kedvesem, igyék még egy pohár xeresit, és vegyen ki még egy kétszersültet.

- Nagyon szívesen, kitűnő az ön spanyol bora. Láthatja, minden okunk megvolt rá, hogy kibékítsük ezt az országot.

- Ez igaz. De hát Don Carlos?

- Ej, hát Don Carlos majd bordeaux-it fog inni, és tíz év múlva a fiát összeházasítjuk a kis királynővel.

- Ez meghozná önnek, persze, az aranygyapjas rendet, ha ugyan még akkor ott lesz a minisztériumban.

- Azt hiszem, Albert, a maga módszere ma reggel az, hogy füsttel akar jóllakatni.

- Ej, hiszen ez a gyomor legjobb szórakozása, higgye el. De várjon csak, éppen hallom Beauchamp hangját az előszobából. Majd vitatkoznak egy kicsit, ez megkönnyíti a várakozást.

- Miről vitatkoznánk?

- Az újságokról.

- Ó, kedves barátom - mondta Lucien megvetéssel -, azt hiszi, olvasok én újságot?

- Egy okkal több. Akkor még többet vitázhatnak róla.

- Beauchamp úr! - jelentette a komornyik.

- Tessék, tessék! Félelmetes tollforgató! - mondta Albert, felállva és a fiatalember elé lépve. - Nézze csak, itt van Debray, aki gyűlöli önt anélkül, hogy olvasná az írásait, legalábbis ezt állítja.

- Igaza is van - felelte Beauchamp -, úgy van vele, mint én: bírálom őt anélkül, hogy tudnám, mit is csinál. Jó napot, Becsületrend parancsnoka!

- Ó, hát már tudja - válaszolta a személyi titkár, miközben kezet szorított az újságíróval, és kölcsönösen egymásra mosolyogtak.

- Teringettét! - viszonozta Beauchamp.

- És mit beszélnek a világban?

- Miféle világban? Igen sokféle világ van az Úrnak 1838. esztendejében.

- Ej, hát abban a világban, amelynek ön az egyik főoszlopa: a kritizáló politikában.

- Azt mondják, hogy a kritika a legigazságosabb valami. Elég sok vöröset vetettek önök, hogy végre egy kis kék sarjadjon belőle.

- Lám, lám, ez nem is rossz - jegyezte meg Lucien. - Miért is nem tartozik ön miközénk, kedves Beauchamp? Ennyi elmésséggel három vagy négy év alatt igen sokra vihetné.

- Hiszen csak egyvalamire várok, hogy kövessem tanácsát: egy olyan minisztériumra, amely egy fél esztendeig megmarad. Most pedig egy szót csak, kedves Albert-em, mert hagynom kell, hogy ez a szegény Lucien lélegzethez jusson. Reggelizünk vagy ebédelünk? Nekem ma el kell mennem a képviselőházba, amint látják, nem minden olyan rózsás ám a mi mesterségünkben.

- Csak reggelizni fogunk. Már csak két vendéget várunk, és amint megérkeznek, azonnal asztalhoz ülünk.

- Miféle vendégeket vár reggelire? - kérdezte Beauchamp.

- Egy nagyurat meg egy diplomatát - felelte Albert.

- Akkor két rövid óra, míg a nagyúr, és két jókora óra, míg a diplomata megérkezik, A csemegéhez visszatérek. Tegyen el nekem epret, kávét és szivart. Majd a képviselőházban eszem egy karajt.

- Eszébe se jusson ilyesmi, Beauchamp, mert még ha a nagyúr Montmorency, a diplomata meg maga Metternich volna is, pontosan fél tizenegy órakor reggelizünk. Addig is tegyen úgy, mint Debray, kóstolja meg a xeresimet és kétszersültemet.

- No, nem bánom, maradok. Ma délelőtt feltétlenül szórakozni akarok.

- Nagyszerű, ön éppen úgy tesz, akár Debray! Pedig azt hittem, hogy amikor a minisztérium szomorkodik, az ellenzék jókedvű.

- Hát látja, kedves barátom, ön nem tudja, mi fenyeget engem. Még ma délelőtt végighallgatom Danglars úr beszédét a képviselőházban, és ma este a feleségénél egy francia pair tragédiájának felolvasását. Hogy az ördög vinné el az alkotmányos kormányt! És minthogy állítólag magunk választottuk, azt mondják, miért választottuk éppen ezt?

- Értem. Most igazán jó adag tartalékvidámságra van szüksége.

- Ne mondjon rosszat Danglars úr beszédéről - jegyezte meg Debray. - Önökre szavaz, ő is az ellenzékhez tartozik.

- Éppen az a baj! Számítok is rá, hogy átküldik majd a Luxembourg-palotába szónokolni, akkor legalább kedvemre nevethettem volna.

- Kedvesem - mondta Albert Beauchamp-nak -, látni való, hogy a spanyolországi ügyek már rendbe jöttek. Ön ma reggel lázítóan fanyar. Tud arról, amit a párizsi krónika beszél, hogy feleségül veszem Eugénie Danglars kisasszonyt? Így hát már csak lelkiismeretességből sem hagyhatom, hogy rosszat mondjon annak az embernek az ékesszólásáról, aki egy szép napon majd ezt mondja nekem: “Vicomte úr, ön tudja, hogy a leányom hozománya kétmillió.”

- Ugyan, ugyan! - mondta Beauchamp, - Ez a házasság nem jön létre soha. A király báróvá tehette ugyan, pairré is kinevezhette, de igazi urat sohasem csinálhat belőle, és Morcerf gróf sokkal arisztokratikusabb, semhogy hitvány kétmillióért beleegyezzék fiának valami rangon aluli házasságába. Morcerf vicomte csak marquise-t vehet feleségül.

- Kétmillió! Márpedig ez egészen szép kis összeg - jegyezte meg Morcerf.

- Ez egy körúti színház, vagy a Jardin des Plantes-tól a Râpéeig vezető vasút alaptőkéje.

- Hagyja, ne törődjék vele, Morcerf, és házasodjék meg - jegyezte meg Debray hanyagul. - Hiszen csak egy pénzeszsák feliratát veszi nőül, igaz? Mit törődik vele? Azon a feliraton többet ér, ha egy címerrel kevesebb és egy nullával több van. Az ön címerében van hét rigó, abból hármat odaad a feleségének, és önnek marad négy. Ez még mindig több eggyel, mint amennyi Guise herceg címerében volt, aki csaknem királya lett Franciaországnak, és akinek első unokatestvére Németország császára volt.

- Szavamra mondom, úgy látom, igaza van, Lucien - felelte Albert szórakozottan.

- Hogyne volna igazam! Egyébként is minden milliomos nemes, vagyis azzá lehet.

- Ne beszéljen így, Debray - szólt közbe Beauchamp nevetve -, mert itt van Château-Renaud, aki keresztüldöfi önt ősének, Renaud de Montaubannak a kardjával, hogy elvegye kedvét a paradoxonok gyártásától.

- Ezzel csak leereszkednék hozzám - válaszolta Lucien -, mert én nem nemesi, hanem nagyon is jobbágyi származású vagyok.

- Helyes! - kiáltott fel Beauchamp. - Íme, a minisztérium már Béranger-ból idéz, hová jutunk, Istenem!

- Château-Renaud úr! Maximilien Morrel úr! - jelentette az inas a két most érkezett vendéget.

- Akkor hát mind együtt vagyunk! - mondta Beauchamp. - És mindjárt reggelizünk is. Mert ha nem csalódom, csak két vendéget várt, Albert?

- Morrel? - mormogta Albert meglepetten. - Morrel! Mit jelent ez?

De még mielőtt befejezhette volna, Château-Renaud úr, a harmincéves szép fiatalember, tetőtől talpig úr, Guiche arcával és Mortemart szellemével megáldva, kézen fogta Albert-t:

- Engedje meg, kedvesem, hogy bemutassam Maximilien Morrel szpáhikapitány urat, barátomat, sőt megmentőmet. Egyébként nem is szorul semmiféle ajánlásra. Fogadja szívesen az én hősömet, vicomte.

És félreállt, hogy utat engedjen egy magas homlokú, átható tekintetű, fekete bajuszos, nyúlánk és nemes külsejű fiatalembernek, akivel olvasóink már találkoztak Marseille-ben, eléggé tragikus körülmények között ahhoz, hogy el ne feledjék. A félig francia, félig keleties, gazdagon díszített egyenruha pompásan érvényesült a Becsületrend keresztjével ékesített széles mellén, és kiemelte viselőjének délceg tartását. A fiatal tiszt finom udvariassággal hajolt meg. Morrel mindig kecsesen mozgott, mert erős volt.

- Uram - kezdte Albert szívből jövő melegséggel -, Château-Renaud báró úr jó előre tudta, milyen örömet szerez nekem, ha megismertet önnel. Ön az ő barátja, kérem, legyen a miénk is.

- Nagyon helyes - jegyezte meg Château-Renaud -, de tegye még hozzá azt az óhaját is, hogy adott esetben önért is megtegye azt, amit énérettem tett.

- Mit tett hát önért? - kérdezte Albert.

- Ó - mondta Morrel -, nem érdemes beszélni róla, a báró úr igazán túloz.

- Hogyhogy? - kiáltott fel Château-Renaud. - Nem érdemes beszélni róla? Hát az élet nem éri meg, hogy beszéljenek róla?... Ez már igazán nagyon magasröptű mondás, kedves Morrel úr... Az ön szemében, aki naponta kockára teszi az életét, talán hihető is, de nekem, aki csak egyszer, véletlenül...

- Mindebből csak azt az egyet látom tisztán, báró, hogy Morrel kapitány úr megmentette az ön életét.

- Ó, Istenem! Bizony megmentette - szólt Château-Renaud.

- Ugyan milyen alkalommal? - kérdezte Beauchamp.

- Beauchamp barátom, ön tudja, hogy menten éhen halok - jegyezte meg Debray. - Ne kezdjenek hát bele valami hosszú történetbe.

- No de hát én nem akadályozom meg, hogy asztalhoz üljünk... - mondta Beauchamp. - Majd az asztalnál meséli el Château-Renaud.

- Uraim - mondta Morcerf -, még csak negyed tizenegy van, ne feledjék el, és még egy utolsó vendéget várunk.

- Ah, igaz! Valami diplomatát - felelte Debray.

- Diplomatát vagy másvalakit, magam sem tudom, annyit tudok csak, hogy az én ügyemben megbíztam egyszer egy küldetéssel, és azt olyan tökéletesen intézte el, hogy ha király lettem volna, azonnal valamennyi rendem lovagjává ütöm, még ha egyszerre az Aranygyapjas- és a Térdszalagrend is rendelkezésemre állt volna.

- Így hát, miután úgysem ülünk asztalhoz - mondta Debray -, öntsön magának egy pohár xeresit, mint ahogy mi is tettük, és beszélje el az esetet, báró.

- A dolog úgy kezdődött, hogy amint mindannyian tudják, eszembe jutott, hogy Afrikába megyek.

- Ezt az utat már megtették az ősei is, kedves Château-Renaud - válaszolt udvariasan Morcerf.

- Az igaz, de nem hinném, hogy ön is a Krisztus koporsóját akarta volna megmenteni, mint ők.

- Igaza is van, Beauchamp - jegyezte meg az ifjú arisztokrata. - Mindössze azért mentem, hogy a pisztolyaimmal lövöldözgessek, mint afféle műkedvelő. A párbajtól idegenkedem, mint tudja, amióta két segédem, akiket azért választottam, hogy elegyengessenek egy ügyet, arra kényszerített, hogy eltörjem egyik legjobb barátom karját... ej, hát annak a szegény Franz d’Épinaynek a karját, akit valamennyien jól ismernek.

- Igaz, igaz! - jegyezte meg Debray. - Önök megverekedtek valamikor... Ugyan mi volt az oka?

- Vigyen el az ördög, ha még emlékszem rá! - felelte Château-Renaud. - Arra azonban pontosan emlékszem, hogy szégyelltem parlagon hevertetni olyan tehetséget, mint amilyen az enyém, és az arabokon akartam kipróbálni az új pisztolyaimat, amelyeket akkor kaptam ajándékba. Ennélfogva áthajóztam Oranba. Oranból Constantine-ba mentem, és éppen akkor érkeztem oda, amikor az ostromot megszüntették. Magam is együtt tartottam a visszavonulókkal. Negyvennyolc óra hosszat elég jól elviseltem nappal az esőt, éjnek idején pedig a havat. Végre a harmadik reggelen a lovam kimúlt a hidegtől. Szegény állat, takarókhoz és fűtött istállóhoz volt hozzászokva... Az arab ló kissé hontalannak érezte magát, amikor Arábiában tízfokos hideggel találkozott.

- Ezért akarta hát megvenni az én angol lovamat - mondta Debray. - Úgy gondolta, hogy az jobban el tudja viselni a hideget, mint az arab ló.

- Téved, megfogadtam, soha többé nem megyek Afrikába.

- Talán félt ott? - kérdezte Beauchamp.

- Bevallom, féltem - válaszolta Château-Renaud. - És volt is miért! A lovam tehát elpusztult. A visszavonulást gyalogszerrel csináltam végig. Hat arab rohant rám, hogy levágja a fejemet. Kettőt lelőttem a puskámmal, kettőt a pisztolyommal. Telitalálat. De még mindig maradt kettő, és én már fegyvertelen voltam. Az egyik arab megfogott a hajamnál fogva, ezért viselek azóta rövid hajat, mit tudja az ember, mi történhet, a másik a jatagánjával készült nekimenni a nyakamnak, és már szinte éreztem a vas hidegét, amikor ez az úr, akit itt látnak, rájuk vetette magát, egy pisztolylövéssel leterítette azt, amelyik a hajamba markolt, majd egy kardcsapással széthasította annak a fejét, aki a nyakamat akarta elvágni. Ez az úr aznap azt tűzte ki feladatául, hogy megmenti egy ember életét, a véletlen pedig azt akarta, hogy az az ember én legyek. Ha egyszer gazdag leszek, Klagmannal vagy Marochettivel mintáztatom meg a Véletlen szobrát.

- Igen - mondta Morrel mosolyogva -, szeptember 5-én volt, vagyis egy olyan nap évfordulóján, amelyen az apámat csodálatos körülmények között megmentették. Amennyire csak tehetem, minden esztendőben megünnepelem ezt a napot valami különös cselekedettel...

- Hősies cselekedettel, ugye? - szakította félbe Château-Renaud. - Röviden, én voltam a kiválasztott, de ez még nem minden. Miután megmentett a vastól, megmentett a hidegtől is, amennyiben nem felét adta ide a köpenyének, mint annak idején Szent Márton cselekedte, hanem az egészet nekem adta. Végül megmentett az éhségtől is, mert megosztotta velem - kitalálják-e, hogy mit?

- Egy Félix-féle pástétomot talán? - kérdezte Beauchamp.

- Nem azt, hanem a lovát, amelyből igen jó étvággyal fogyasztottunk el egy-egy darabot. De azért nehéz volt.

- A lovat megenni? - kérdezte nevetve Morcerf.

- Nem, hanem az áldozatot meghozni - válaszolta Château-Renaud, - Kérdezzék csak meg Debrayt, vajon feláldozná-e angol lovát egy idegen kedvéért?

- Egy idegen kedvéért nem - válaszolta Debray -, de egy barátom kedvéért talán igen.

- Kitaláltam, hogy ön a barátom lesz, báró úr - jegyezte meg Morrel. - Egyébként már volt szerencsém kijelenteni önnek; hogy akár hősiesség, akár nem, akár áldozat, akár nem az, azon a napon tartoztam a végzetnek valami áldozattal, viszonzásképpen azért a jóért, amelyet valamikor velünk tett.

- Az a történet, amelyre Morrel úr céloz - folytatta Château-Renaud -, egész csodálatos eset volt, amelyet majd elmond önöknek egyszer, amikor már jobban összebarátkoztak. A mai napon inkább a gyomrunkat lássuk el, ne pedig az emlékezetünket. Hány órakor reggelizik, Albert?

- Fél tizenegykor.

- Pontosan? - kérdezte Debray, elővéve óráját.

- Ó, hát ötpercnyi kíméleti időt kérek, mivel én is életmentőt várok.

- Kinek az életmentőjét?

- Az enyémet, a mindenségit! - válaszolta Morcerf. - Azt hiszi talán, hogy engem nem lehet éppúgy megmenteni, mint másvalakit, és hogy csak az arabok vághatják le az ember fejét? A mi reggelink emberbaráti reggeli, és asztalunknál az emberiség két jótevője fog helyet foglalni, legalábbis remélem.

- Mit csináljunk? - kérdezte Debray. - Csak egy Montyon-díjunk van!

- Ej, hát olyan valakinek fogják odaadni, aki semmit sem tett érte - jelentette ki Beauchamp. - Az Akadémia is rendszerint ilyen módon húzza ki magát a csávából.

- És honnan jön ez az úr? - kérdezte Debray. - Bocsásson meg az állhatatosságért, hiszen tudom, hogy egyszer már válaszolt erre a kérdésre, de ez a válasz olyan bizonytalan volt, hogy bátor vagyok még egyszer feltenni.

- Igazán nem tudom - felelte Albert. - Amikor három hónappal ezelőtt meghívtam, akkor Rómában volt, de ki tudja, azóta merre járt.

- És azt hiszi, pontos tud lenni? - kérdezte Debray.

- Mindent meg tud tenni - felelte Morcerf.

- Ne feledje, hogy az ötpercnyi kíméleti idővel együtt már csak mindössze tíz percünk van hátra.

- Jól van, ezalatt mondok önöknek egy-két szót a vendégemről.

- Bocsánat - kérdezte Beauchamp -, tárcatéma ez, amit el akar mondani?

- Nagyon is az - jelentette ki Morcerf -, mégpedig a legkülönösebb történet.

- Mondja el hát, mert már látom, hogy a képviselőházba nem megyek el, és ezért kárpótolnom kell magamat.

- Az utolsó karnevált Rómában töltöttem.

- Ezt tudjuk - jegyezte meg Beauchamp.

- Igen, de azt már nem tudják, hogy haramiák hurcoltak el.

- Haramiák nincsenek - jegyezte meg Debray.

- De bizony vannak, mégpedig szörnyűek, azaz csodálatosak, mert én félelmetesen szépeknek láttam őket.

- Nézze csak, kedves Albert - mondta Debray -, vallja be szépen, hogy a szakácsa megkésett kissé, hogy az osztriga nem érkezett meg Ostende-ból vagy Marennes-ből, és hogy Maintenonné asszony példájára ön is elbeszélésekkel akarja a fogásokat helyettesíteni. Vallja csak be, kedvesem, elég jól neveltek vagyunk, hogy ezt megbocsássuk önnek, és hogy meghallgassuk elbeszélését, bármennyire meseszerűnek ígérkezik is.

- Márpedig én azt mondom, hogy bármilyen meseszerű is, elejétől végig a színigazat mondom. A rablók tehát elhurcoltak, és egy igen szomorú helyre cipeltek, amelyet Szent Sebestyén katakombái­nak neveznek.

- Ismerem azt a helyet - jegyezte meg Château-Renaud. - Kis híján kilelt a hideg ott.

- Én akkor ennél jobban jártam - mondta Morcerf -, engem valóban ki is lelt. Kijelentették, hogy fogoly vagyok, hacsak le nem fizetem a váltságdíjat, hitvány négyezer római tallért, vagyis huszonhatezer frankot. Szerencsétlenségemre mindössze ezerötszáz frankom volt. Utazásom végén jártam, és hitelem kimerült. Írtam Franznak. No, a mindenségit, látják, Franz is ott volt, megkérdezhe­tik tőle, vajon hazudom-e egy szót is. Megírtam Franznak, hogy ha reggel hat órára meg nem hozza a négyezer tallért, hat óra tíz perckor már szemtől szemben állok a megboldogult szentekkel és a dicsőséges vértanúkkal, akiknek a társaságában volt szerencsém lenni. És Luigi Vampa úr, ez az én rablóvezérem neve, higgyék el, kérem, igen lelkiismeretesen megtartotta volna a szavát.

- Megérkezett hát Franz a négyezer tallérral? - kérdezte Château-Renaud. - Az ördög vigye el, csak nem jön zavarba az ember négyezer tallér miatt, ha valakit Franz d’Épinaynek vagy Albert de Morcerf-nek hívnak?

- Nem, egészen egyszerűen annak a vendégemnek a társaságában érkezett, akit most idevárok, és akit, remélem, bemutathatok önöknek.

- No lám! De hiszen akkor ez az úr valami Herkules lehet, aki megölte Cacust, vagy egy Perszeusz, aki megszabadította Andromedát?

- Nem, körülbelül olyan magamfajta termetű ember.

- A körme hegyéig felfegyverkezve?

- Még egy kötőtű sem volt nála.

- De lealkudta a váltságdíjat?

- Csak két szót súgott a rablóvezér fülébe, és már szabad is voltam.

- Talán még bocsánatot is kértek tőle, amiért téged elfogtak - tette hozzá Beauchamp.

- Pontosan így volt - felelte Morcerf.

- No de hát akkor Ariosto lehetett ez az ember?

- Nem, egyszerűen csak Monte Cristo grófja.

- Monte Cristo nevű gróf nincs - jegyezte meg Debray.

- Nem hinném - jelentette ki Château-Renaud, annak az embernek hidegvérével, aki töviről hegyire ismeri az európai nemességet -, hogy lenne valaki, aki ismer egy Monte Cristo nevű grófot.

- Talán a Szentföldről került ide - jegyezte meg Beauchamp. - Valamelyik őse birtokában lehetett a Kálvária, mint ahogy a Holttenger a Mortemart-oké volt.

- Bocsánat - szólt közbe Maximilien -, azt hiszem, én meg tudom magyarázni a dolgot, uraim. Monte Cristo egy kicsike sziget. Sokat hallottam róla apám tengerészeitől. Egy homokszem a Földközi-tenger közepén, egy atom a végtelenségben.

- Pontosan így van, uram - mondta Albert. - Hát ennek a homokszemnek, ennek az atomnak ura és királya az, akiről beszélek. A grófi címet valahol Toszkánában vehette.

- Így hát gazdag ember ez az ön grófja?

- Azt hiszem.

- Úgy gondolnám, azt látni lehet.

- Ebben aztán téved, Debray.

- Most már aztán nem értem.

- Olvasta az Ezeregyéjszaká-t?

- Ugyan már, micsoda kérdés!

- Hát ott tudni lehet-e, hogy akiket látunk, gazdagok-e vagy szegények? Vajon a búzájuk nem rubinból vagy gyémántból van-e? Nyomorult halászoknak tűnnek fel, ugye? Aszerint is bánunk velük, és akkor egyszer csak megnyitnak valami titokzatos barlangot, ahol annyi kincs van felhalmozva, hogy egész Indiát meg lehetne venni érte.

- És aztán?

- Aztán az én Monte Cristo grófom egyike az ilyen halászoknak. Onnan vette egyik nevét is. Szindbádnak, a tengerésznek nevezi magát, és egy barlangja van színig arannyal telve.

- És ön látta ezt a barlangot, Morcerf? - kérdezte Beauchamp.

- Nem, én nem, hanem Franz, az látta. De csitt! Erről nem szabad előtte beszélni. Franzot bekötött szemmel vezették le oda, némák szolgálták ki, és olyan nők, akik mellett, úgy látszik, még Cleopatra szépsége is elhomályosul. Csak azt az egyet nem tudja bizonyosan, hogy a nők nemcsak akkor jöttek-e be hozzá, amikor már lenyelte a hasist, s így könnyen meglehet, hogy azok, akiket ő asszonyoknak tartott, egész egyszerűen egy szoborcsoportozat alakjai voltak.

A fiatalemberek olyan tekintettel néztek Morcerf-re, mintha azt mondanák: “No mi az, talán megbolondult, kedvesem, vagy csúfolódik velünk?”

- Csakugyan hallottam effélét mesélni egy Penelon nevű öreg tengerésztől, mint amit most Morcerf úr mondott el - jegyezte meg elgondolkozva Morrel.

- Ah - mondta Albert -, szerencsére Morrel úr segítségemre jön. De talán nincs ínyükre, hogy ő dobja be útvesztőmbe a kivezető fonalat?

- Bocsásson meg, kedves barátom - mondta Debray -, de ön olyan valószínűtlen dolgokat ad elő itt...

- Hát aztán! Mert az ön követeik, konzuljaik nem tettek róla jelentést? Persze, nincs rá idejük, nekik utazgató honfitársaikat kell nyaggatniuk.

- Lám! Ön megharagudott, és most nekimegy szegény hivatalnokainknak. Ej, Istenem, ugyan mivel védenék meg önöket? A képviselőház napról napra lenyeseget valamit a fizetésükből. Hiszen már alig találnak oda embert. Akar követ lenni, Albert? Kineveztetem Konstantinápolyba.

- Dehogy akarok! Hogy a szultán az első tüntetés alkalmával, amelyet Mehemet-Ali érdekében rendeznék, elküldje nekem a selyemzsinórt, és a titkáraim megfojtsanak.

- Na látja - jegyezte meg Debray.

- Igen, de mindez nem jelenti azt, hogy az én Monte Cristo grófom nem él a valóságban!

- A mindenségit! Mindenki a valóságban él, ez nem nagy csoda!

- Mindenki a valóságban él, ez kétségtelen, de nem egyforma körülmények között. Nem mindenkinek vannak fekete rabszolgái, fejedelmi képtára, fegyvergyűjteménye, hatezer frankos lovai és görög szeretői!

- Ön látta a görög nőt?

- Láttam és hallottam is. Láttam a Valle Színházban, egy alkalommal pedig hallottam, mikor a grófnál reggeliztem.

- Ez a rendkívüli ember enni is szokott?

- Szavamra mondom, olyan keveset eszik, hogy még beszélni sem érdemes róla.

- Még kiderül, hogy vámpír.

- Csak nevessen, ha jólesik. Ez G... grófnő véleménye, aki, mint tudja, ismerte Ruthwen lordot.

- Ó, nagyszerű! - jegyezte meg Beauchamp. - Aki nem újságíró, azt hihetné, hogy itt van a Constitutionnel híres tengeri kígyójának a párja. Annyi szent, hogy vámpír!

- Rőt színű szem, amelynek bogara tetszés szerint kitágul vagy összehúzódik - mondta Debray. - Egyenes arcél, nemes homlok, ólomszínű arcbőr, fekete szakáll, és fehér fogsor, és egészen ehhez illő udvariasság.

- Ez éppen, Lucien - mondta Morcerf -, a leírás pontról pontra találó. Éles és metsző udvariasság. Gyakran megborzongatott ez az ember. Egyszer például, amikor együtt néztünk végig egy kivégzést, azt hittem, hogy rögtön elájulok, amint láttam és hallottam, milyen közönyösen társalog a világ valamennyi kivégzési módjáról, miközben a hóhér teljesítette kötelességét, s a halálraítélt üvöltözött.

- Nem vezette önt kissé a Colosseum romjai közé, hogy kiszívja a vérét, Morcerf? - kérdezte Beauchamp.

- Vagy pedig, mikor már kiszabadította önt, nem íratott alá önnel valami lángszínű pergament, amelynek értelmében ön eladja neki a lelkét, akárcsak Ézsau az elsőszülöttségi jogát?

- Csak csúfolódjanak! Csúfolódjanak, amennyit akarnak, uraim! - mondta Morcerf kissé sértődötten. - Mikor elnézem önöket, szép párizsi urakat, a boulevard de Grand törzsvendégeit, a bois de Boulogne közönségének tagjait, és erre az emberre gondolok, akkor bizony eszembe jut, hogy nagyon is különbözünk egymástól.

- Igazán hízelgő reám nézve! - jegyezte meg Beauchamp.

- Az ön Monte Cristo grófja ráérő perceiben igen előkelő ember lehet - tette hozzá Château-Renaud -, de megvannak a maga kis ügyei az olasz banditákkal.

- Ej! Nincsenek olasz banditák! - jelentette ki Debray.

- Nincsenek vámpírok! - tette hozzá Beauchamp.

- Nincsen Monte Cristo gróf - tódította Debray. - Nézze csak, kedves Albert, már üti az óra a fél tizenegyet.

- Vallja be, hogy képzelődött, és menjünk reggelizni - mondta Beauchamp.

De a falióra kondulásának hangja még el sem ült, már nyílt az ajtó, és Germain jelentette:

- Monte Cristo gróf úr őexcellenciája!

A hallgatóság minden tagja összerezzent, mert Morcerf elbeszélése akaratuk ellenére is lelkük mélyére hatolt. Albert maga sem tudta visszafojtani hirtelen támadt izgalmát.

Nem hallatszott sem kocsi gördülése az utcáról, sem léptek zaja az előszobából. Maga az ajtó is zajtalanul nyílt ki.

A küszöbön megjelent a gróf, a legegyszerűbb öltözékben: még a legkényesebb divatfi sem találhatott volna ruháján semmi kivetnivalót. Minden pompás ízlésről tanúskodott, minden a legelőkelőbb helyekről került ki: ruha, kalap, fehérnemű.

Alig látszott harmincöt évesnek, és mindenkit meglepett, hogy tökéletes mása volt annak az arcképnek, amelyet Debray rajzolt róla. A gróf mosolyogva ment a szalon közepére, egyenesen Albert felé, aki kezet nyújtva jött elébe, és sietve kezet szorított vele.

- A pontosság - mondta Monte Cristo - a királyok udvariassága, mint ahogy, gondolom, valamelyik uralkodónk állította. De az utasok, bármennyire meg is van bennük a jóakarat, nem mindig tudnak ennek eleget tenni. Hanem azért remélem, kedves vicomte, hogy jóakaratom figyelembevételével megbocsátja nekem azt a két-három másodpercnyi késedelmet, amellyel a találkozón megjelentem. Ötszáz mérföldet nem lehet akadály nélkül megtenni, főleg Franciaországban, ahol, mint látom, nem szabad megverni a postakocsist.

- Gróf úr - felelte Albert -, éppen most jelentem az ön látogatását néhány barátomnak, akiket az ön tiszteletére hívtam meg. Van szerencsém be is mutatni őket. Ez itt Château-Renaud gróf úr, akinek nemessége a tizenkét pairig nyúlik vissza, és akinek ősei helyet foglaltak a Kerekasztalnál. Ez itt Lucien Debray úr, a belügyminiszter személyi titkára. Ez meg Beauchamp úr, a félelmetes újságíró, a francia kormány mumusa, akiről azonban nagy nemzeti hírneve ellenére sem hallott semmit Olasz­országban, mivelhogy az ő újságját oda nem engedik be. Végül ez itt Maximilen Morrel úr, szpáhikapitány.

E névre a gróf, aki mindmostanáig udvariasan, de egészen angolos hidegséggel és közönnyel köszöngetett, önkéntelenül egy lépést tett előre, és halvány arcán könnyű pirosság ömlött el.

- A kapitány úr az új francia hódítók egyenruháját viseli - jegyezte meg -, szép egyenruha.

Senki sem tudta volna megmondani, miféle érzés adott a gróf hangjának olyan mélységes rezgést, és mitől csillant meg, szinte akarata ellenére, szép, nyugodt, tiszta szeme, mikor nem volt semmi oka arra, hogy fátyolossá legyen.

- Ön még sohasem látta a mi afrikai katonáinkat, uram? - kérdezte Albert.

- Soha - felelte a gróf, és most már ismét teljesen ura lett önmagának.

- Hát, uram, e katonaruha alatt a hadsereg egyik legjobb és legnemesebb szíve dobog.

- Ó, vicomte úr - szakította félbe Morrel.

- Hagyja csak elmondanom, kapitány... Éppen most hallottunk a kapitány úrról egy olyan hősre valló történetet, hogy noha ma látom őt első ízben, azt a kegyet kérem tőle, úgy mutathassam be önnek, mint barátomat.

És e szavaknál ismét észre lehetett venni Monte Cristón azt a különös, merev tekintetet, a futó pírt az arcán és szemhéja könnyed rezdülését, amely nála mindig meghatottságot jelentett.

- Ó, hát a kapitány úr ilyen nemes lélek! - mondta a gróf. - Annál jobb!

Ez a felkiáltás, amely inkább a gróf saját gondolataira adott választ, semmint arra, amit Albert mondott, mindenkit meglepett, főleg pedig Morrelt, aki bámulattal nézte Monte Cristót. De ugyanakkor a gróf hangja olyan lágyan és kellemesen hangzott, hogy bármilyen különös volt is ez a felkiáltás, nem lehetett rossz néven venni.

- Ugyan miért kételkedett volna ebben? - kérdezte Beauchamp Château-Renaud-tól.

- Valóban - felelte Château-Renaud, aki nagyvilági tapasztalatával és arisztokratikus szeme élességével annyira behatolt Monte Cristo lelkébe, amennyire ez csak lehetséges volt -, valóban, Albert nem csapott be bennünket. A gróf különös egyéniség. Mit szól hozzá, Morrel?

- Csak azt mondhatom - felelte Morrel -, hogy a tekintete őszinte, a hangja rokonszenves, elannyira, hogy nekem nagyon tetszik, noha a reám tett megjegyzése kissé furcsa volt.

- Uraim - mondta Albert -, Germain jelenti, hogy tálalva van. Kedves grófom, engedje meg, hogy mutassam az utat.

Szótlanul mentek át az ebédlőbe. A terített asztalnál mindenki elfoglalta a helyét.

- Uraim - kezdte a gróf, miközben leült -, engedjenek meg egy vallomást, amely egyúttal mentségemül is szolgál, ha esetleg valami illetlenséget találnék elkövetni. Idegen vagyok, mégpedig annyira idegen, hogy most vagyok első ízben Párizsban. A francia élet tehát egészen ismeretlen előttem, és mostanáig csak a keleti életmódot szoktam meg, amely a jó párizsi hagyományoknak a lehető legellenszenve­sebb. Nagyon kérem tehát, ne vegyék rossz néven, ha valami túlságosan törököset, túlságosan nápolyit vagy túlságosan arabosat találnak viselkedésemben. Ezek után, uraim, reggelizhetünk.

- Hogyan mondja mindezt! - mormogta Beauchamp. - Bizonyára valami igen nagy úr.

- Nagy úr - tette hozzá Debray.

- Nagy úr ez minden országban, Debray úr - jegyezte meg Château-Renaud.