4. Locusta
Valentine egyedül maradt. A Saint-Philippe du Roule toronyórája után kissé késve ütötte el az éjfélt különböző időközökben két másik óra. Azután, holmi távoli kocsizörgéstől eltekintve, csend uralkodott.
Valentine minden figyelme a szobában levő faliórára irányult, amelynek mutatója a másodpercet is jelezte.
Számolni kezdte a másodperceket, és rájött, hogy szíve kétszer olyan gyorsan ver. De azért még mindig kételkedett. Az ártatlan Valentine nem tudta elképzelni, hogy valaki az ő halálát kívánhatná. Ugyan miért? Miféle szándékból? Mi rosszat tehetett, ami ellenségévé tett volna valakit?
Attól nem félt, hogy el talál aludni.
Ébren tartotta egy gondolat, az a szörnyű gondolat, hogy van a világon valaki, aki az ő életére tört, és aki még továbbra is azon lesz, hogy meggyilkolja.
Hátha most az a valaki kifogy a türelméből, mert látja, hogy méreggel nem ér célt, és mint ahogy Monte Cristo mondta, fegyverhez folyamodik! És ha a grófnak nem lenne már ideje segíteni rajta! Hátha ütött az utolsó órája! Ha nem látja soha többé Morrelt!
E gondolatra Valentine elsápadt, és egész testét hideg verejték öntötte el. Már-már meg akarta ragadni a csengőzsinórt, hogy segítséget hívjon.
De ebben a pillanatban a könyvszekrény ajtaján keresztül mintha megpillantotta volna a gróf felcsillanó szemét, s ez a szem kissé reánehezedett lelkére, és ha csak rágondolt is, olyan szégyenkezés fogta el, hogy azon tűnődött, vajon a hála érzése legyűri-e majd valaha is a gróf barátságának kínos tapintatlanságát.
Húsz perc, húsz örökkévaló perc telt el így, azután még tíz perc. Végre a falióra, amely egy másodpercet sietett, egyet kongatott érces hangján.
Ugyanakkor a könyvszekrény felől halk kaparászás adta tudtul Valentine-nek, hogy a gróf őrködik, és kéri, hogy ő is legyen résen.
És a túlsó oldalról, vagyis Édouard szobája felől valóban mintha megreccsent volna a padló. Valentine fülelt, még a lélegzetét is visszafojtotta. A kilincs megcsikordult, és az ajtó megfordult a sarkain.
Valentine eddig a könyökére támaszkodott, és már éppen csak annyi ideje maradt, hogy visszafeküdjék ágyára, és szemét karja mögé rejtse.
Azután reszketve, izgatottan, valami legyőzhetetlen félelemtől dobogó szívvel várakozott.
Valaki közeledett az ágyához, és gyengén félrelibbentette a függönyt.
Valentine összeszedte minden erejét, és halkan, egyenletesen lélegzett, mint aki nyugodtan alszik.
- Valentine! - szólalt meg egészen halkan egy hang.
A fiatal lány szíve mélyéig megborzadt, de nem válaszolt.
- Valentine! - ismételte ugyanaz a hang.
Ismét csend: Valentine szentül megfogadta, hogy nem ébred fel.
Most teljes lett a csend.
Valentine csak azt az alig hallható neszt fogta fel, amelyet egy folyadék pohárba való csepegtetése okoz. Azt a poharat az imént ürítette ki.
Ekkor kinyújtott karja védelme alatt félig kinyitotta a szemét.
Megpillantott egy fehér hálóköpenyben levő nőt amint éppen néhány csepp folyadékot önt az ő poharába valami kis üvegből.
E rövid pillanat alatt Valentine talán visszatartotta a lélegzetét az is meglehet, hogy kissé megmozdult, mert a nő nyugtalanul megállt, az ágy fölé hajolt, hogy jobban lássa, csakugyan alszik-e a lány: a nő Villefort-né volt.
Valentine-t olyan reszketés fogta el, mikor felismerte mostohaanyját, hogy még az ágy is megmozdult alatta.
Villefort-né a fal mellé húzódott, és az ágy függönye mögött lapulva, némán, nagy figyelemmel leste Valentine minden legcsekélyebb mozdulatát.
A fiatal lánynak eszébe jutottak Monte Cristo rettenetes szavai. Úgy látta, mintha a nő egyik kezében a kis üveg, a másikban pedig valami hosszú, élesre fent kés villanna meg. Valentine segítségül hívta minden akaratát, erőnek erejével behunyta a szemét. De legfélénkebb érzékszervünknek ez a mozdulata, amely rendszerint olyan egyszerűen megy, ebben a pillanatban csaknem tehetetlennek tűnt fel, Valentine-en annyira erőt vett a mohó kíváncsiság, hogy ismét kinyissa a szemét, és megtudja az igazat.
Villefort-né most már megnyugodott, mert látta, hogy Valentine szabályosan lélegzik, tehát mélyen alszik. Ismét kinyújtotta a karját, és az ágy fejénél összehúzott függönyöktől továbbra is félig eltakarva, a maradék folyadékot a kis üvegből mind beleöntötte Valentine poharába.
Utána eltávozott, de távozását Valentine-nek a legkisebb nesz sem adta hírül.
Látta eltűnni az asszony karját, mást nem vett észre: ennek a huszonöt esztendős, szép fiatalasszonynak üde, gömbölyű karját, amely a halált öntötte az ő poharába.
Lehetetlenség kifejezni, mit érzett Valentine a másfél perc alatt, amíg Villefort-né a betegszobában időzött.
A könyvszekrény felől hallatszó kaparászás magához térítette a lányt kábulatából, amely már-már dermedtségnek is beillett volna.
Erőszakkal emelte fel a fejét.
Az ajtó ismét nesztelen gördüléssel nyílt ki, és újra megjelent Monte Cristo.
- No, hát kételkedik még? - kérdezte a gróf.
- Ó, istenem - mormogta a fiatal lány.
- Látta?
- Fájdalom, láttam.
- Felismerte?
Valentine felnyögött.
- Felismertem - válaszolta - de nem tudom elhinni.
- Tehát inkább meghal, és halálba kergeti Maximilient!
- Istenem! Istenem! - ismételte a lány szinte megzavarodva. - Nem mehetnék-e el a házból, nem menekülhetnék innen?
- Valentine, az a kéz, amely üldözi, eléri önt mindenütt: arannyal megvesztegeti az ön cselédeit, és utoléri a halál, bármilyen alakban is, a vízben, amelyet a forrásból iszik, a gyümölcsben, amelyet maga szakít le a fáról.
- De hiszen azt mondta, hogy nagyapám már jó előre megvédett a méreg hatása ellen.
- Egy méreg ellen, s csak kis mennyiségű méreg ellen. De más mérget adhatnak, vagy felemelhetik az adagot.
Kezébe fogta a poharat, és megnedvesítette az ajkát.
- Látja - mondta -, már meg is történt. Most már nem brucinnal akarják megmérgezni, hanem valami egyszerű kábítószerrel. Fölismerem az alkohol ízét, amelyben feloldották. Ha megitta volna ezt az italt, amelyet Villefort-né a poharába öntött, Valentine, Valentine, már nem is élne!
- De istenem! - kiáltott fel a lány. - Hát miért üldöz ennyire?
- Ön olyan szelíd, olyan jó, annyira nem tud rosszat feltételezni senkiről, hogy ezt sem érti meg, Valentine?
- Nem - felelte a fiatal lány. - Soha életemben nem vétettem neki.
- De ön gazdag, Valentine, önnek kétszázezer frank életjáradéka van, és ezt a kétszázezer frank járadékot az ő fia elől vette el.
- Hogy érti ezt? Hiszen a vagyonom nem tőle származik, hanem a nagyszüleimtől örököltem.
- Ez bizonyos, és lám, ezért kellett meghalnia Saint-Méran úrnak és feleségének: hogy ön örökölje a vagyonukat. És ugyanezért ítélte halálra Noirtier urat is attól a naptól fogva, hogy önre hagyta az örökségét. És ezért lett volna most önön a sor, hogy meghaljon, Valentine: a cél, hogy mindent az édesapja örököljön, és hogy az ön öccse, mint egyetlen gyerek, apja örököse lehessen.
- Édouard! Szegény gyerek! Hát mindez a bűntett őmiatta történt?
- No, csakhogy megérti!
- Ó, istenem! Csak ne szálljon majd vissza az ő fejére!
- Ön igazán angyal, Valentine!
- De arról már lemondtak, ugye, hogy nagyapámat megöljék?
- Úgy gondolták, hogy ha ön meghal, és ha csak kitagadásra nem kerül sor, az örökség természetesen az öccsét illeti, és arra is gondoltak, hogy végül is fölöslegessé válik a bűntett, tehát elkövetése kétszeres veszedelmet jelentene.
- Hogyan teremhetett meg egy asszony fejében ilyen borzalmas terv? Ó, istenem! istenem!
- Jusson csak eszébe Perugia, a postafogadó kis lugasa, a barna köpenyes férfi, akit az ön mostohaanyja az aqua-tofanáról faggatott: hát bizony ettől az időtől kezdve érlelődött agyában ez a pokoli terv.
- Uram! - kiáltott fel a szelíd lány, és zokogásra fakadt. - Látom már, hogy ha így áll a dolog, akkor én halálfia vagyok.
- Nem, Valentine, nem, mert én előre láttam mindezt a cselszövést. Nem, mert legyőztük ellenségünket, hiszen lelepleztük. Nem, élni fog, Valentine, élni fog, hogy szeressen, és hogy szeressék, élni fog, hogy boldog legyen és boldoggá tegyen egy nemes szívet. De ahhoz hogy élhessen, Valentine, feltétlenül meg kell bíznia bennem.
- Rendelkezzék velem, uram, mit tegyek?
- Vak engedelmességgel be kell vennie mindent, amit adok.
- Isten a tanúm, hogy ha nem volna senkim, sokkal szívesebben meghalnék! - kiáltott fel Valentine.
- Nem szabad megbíznia senkiben még az édesapjában sem.
- De apám csak nincs benne ebben a borzasztó cselszövésben, uram? - kérdezte Valentine összetett kézzel.
- Nincs, de azért apjának, a vádakban jártas jogtudósnak feltétlenül gyanítania kell, hogy a házában előfordult halálesetek nem egészen természetesek. Édesapja kötelessége lett volna, hogy őrködjék ön felett, ebben az órában is neki kellene az én helyemen lennie, neki kellett volna e pohár tartalmát kiöntenie, és az ő kötelessége lett volna a gyilkos kézrekerítése is. Szörnyeteget a szörnyeteg ellen - mormogta, és a mondatot egészen hangosan fejezte be.
- Uram - mondta Valentine -, mindent megteszek, hogy élhessek, mert két lény van a világon, aki halálosan szeret engem: nagyapám és Maximilien.
- Őrködöm majd felettük is, ahogy ön felett is őrködtem.
- Rendelkezzék hát velem, uram - mondta Valentine. És halkan hozzátette: - Ó, istenem! Istenem! Mi fog még velem történni?
- Bármi történik is önnel, Valentine, ne ijedjen meg. Ne féljen még akkor sem, ha elveszíti látását, hallását, tapintását, vagy ha fájdalmai vannak. Ne féljen, ha arra ébred fel, hogy nem tudja, hol van, még akkor sem, ha netán sírboltban vagy koporsóba zárva ébredne fel. Rögtön szedje össze magát, és arra gondoljon: “Ebben a pillanatban egy jó barát, egy apa őrködik fölöttem olyan ember, aki Maximilien boldogságát és az én boldogságomat akarja!”
- Ó, jaj! Micsoda szörnyű gondolat!
- Valentine, inkább feljelenti a mostohaanyját?
- Inkább százszor meghalok! Igen, igen, meghalok!
- Nem, dehogy hal meg, és ígérje meg, hogy akármi éri, nem esik kétségbe, hanem reménykedik.
- Maximilienre fogok gondolni.
- Ön az én jó kislányom, Valentine. Csakis én tudom megmenteni önt, és meg is mentem.
Valentine a rémület tetőfokán összetette a kezét (úgy érezte itt az ideje, hogy Istenhez fohászkodjon erőért), felült s imádkozni kezdett, összefüggéstelen szavakat mormolt, és nem gondolt arra, hogy fehér vállát nem borítja egyéb, mint hosszú hajfürtjei, és hogy hálóköntöse finom csipkéje alól még a szíve dobbanása is meglátszik.
A gróf gyöngéden a fiatal lány karjára tette a kezét, nyakig beburkolta bársony paplanába, és apai mosollyal mondta:
- Kislányom, higgyen az én odaadásomban, mint ahogy hisz Isten jóságában és Maximilien szerelmében.
Valentine hálás tekintetet vetett reá, és olyan engedelmes volt, mint egy gyermek.
A gróf ekkor elővette mellénye zsebéből a smaragd szelencét, levette aranyfedelét, és Valentine jobb kezébe egy borsó nagyságú, kerek kis pasztillát hullatott.
Valentine megfogta a másik kezével, és figyelmesen nézett a grófra: a rettenthetetlen pártfogó arcán valami felséges ragyogás és isteni hatalom fénye lobogott. Nyilvánvaló volt, hogy Valentine pillantása kérdést rejtett magában.
- Igen - felelte a gróf erre a kérdésre.
Valentine szájába vette a pasztillát és lenyelte.
- Most pedig a viszontlátásra, gyermekem - mondta a gróf -, megkísérlem az alvást, mert az ön élete már meg van mentve.
- Csak menjen - mondta Valentine -, ígérem, hogy bármi történjék velem, nem fogok félni.
Monte Cristo hosszan elnézte a lányt, aki lassan-lassan elaludt annak az altatónak a hatására, amelyet a gróf adott neki.
Akkor a gróf fogta a poharat, háromnegyed részét a kandallóba loccsantotta, hadd higgyék, hogy az ital hiányzó részét Valentine itta meg, azután visszatette az éjjeli asztalkára, majd a könyvszekrény ajtajához érve eltűnt, de előbb még egy végső pillantást vetett Valentine felé, aki az Úr lábánál fekvő angyal bizalmával és ártatlanságával aludt.