2. A reggeli

A gróf, mint emlékszünk rá, mértékletes volt az étkezésben. Albert észrevette ezt, és attól tartott, hogy a párizsi élet már kezdettől fogva nem lesz ínyére a világutazónak, a legmateriálisabb, de egyúttal legszükségesebb tekintetben.

- Kedves grófom - mondta -, félek, hogy a rue du Helder-i konyha nem nyeri meg annyira a tetszését, mint a piazza Espagnán levő. Érdeklődnöm kellett volna az ízlése felől, és néhány fogást az ön kedve szerint kellett volna készíttetnem.

- Ha jobban ismerne, uram - felelte mosolyogva a gróf -, nem foglalkozna velem annyit, hiszen ez szinte megalázó a magamfajta utasra nézve, aki sorjában élt Nápolyban makarónival, Milánóban polentával, Valenciában olla-podridával, Konstantinápolyban piláffal, Indiában karpickkal, Kínában pedig fecskefészekkel. A magamfajta világpolgár semmiféle konyhától sem riad vissza. Mindenből és mindenhol eszem, csakhogy nem sokat. És ma, amikor szememre hányja mértékletességemet, éppen nagyon is jó étvágyam van, mivel tegnap reggel óta semmit sem ettem.

- Hogyan, tegnap reggel óta?! - kiáltoztak a vendégek. - Huszonnégy órája nem evett semmit?

- Nem én! - felelte Monte Cristo. - Kénytelen voltam kerülőt tenni, mert Nîmes környékén értesüléseket kellett beszereznem. Így azután némi késést szenvedtem, és nem akartam megállni.

- Így hát csak a kocsijában evett? - kérdezte Morcerf.

- Nem én, aludtam, mint ahogy ez megesik velem, ha unatkozom és lusta vagyok hozzá, hogy szórakozást keressek magamnak, vagy olyankor, amikor éhes vagyok, és nincs kedvem enni.

- De aludni akkor tud, amikor akar? - kérdezte most Morrel.

- Körülbelül.

- Van erre valami biztos módszere, uram?

- Csalhatatlan módszerem van.

- Az bizony jó volna nekünk, afrikaiaknak, mert nem mindig van ennivalónk, és csak ritkán van italunk - jegyezte meg Morrel.

- Igen ám - felelte Monte Cristo -, de sajnos, ez a recept csak az olyan ember számára kitűnő, aki, mint én, kivételes életmódot folytat. Igen veszedelmes lehetne azonban egy hadseregben, amelyet nem lehetne felébreszteni, amikor szükség volna rá.

- Megtudhatnánk, mi az a recept? - kérdezte Debray.

- Ó, Istenem, hogyne! - felelte Monte Cristo. - Nem csinálok belőle titkot: egy keverék ez, amely kitűnő ópiumból és a legjobb hasisból készül. Az ópiumot magam hoztam Kantonból, hogy bizonyos legyek a tisztaságáról, a hasis pedig Keleten terem, pontosabban a Tigris és az Eufratesz között. Ezt a két anyagot egyenlő arányban összekeverem, a keveréket apró pirulákká formálom, és akkor veszem be, amikor szükség van rá. Tíz perc múlva jelentkezik a hatása. Kérdezzék csak meg Franz d’Épinay báró urat, azt hiszem, egy alkalommal ő is megkóstolta.

- Úgy van - jegyezte meg Morcerf -, beszélt róla, sőt igen szívesen emlékezik rá.

- De - szólt közbe Beauchamp, aki újságíró lévén, nagyon hitetlen volt - ön mindig magánál hordja ezt a szert?

- Mindig - válaszolta Monte Cristo.

- Illetlen dolog volna megkérni rá, hogy mutassa meg ezeket a pirulákat? - folytatta Beauchamp, abban a reményben, hogy az idegen most rajtaveszt.

- Nem, uram - válaszolt a gróf.

Zsebéből egyetlen smaragdból faragott, csodálatos szelencét vett elő. A szelence arany csavarral záródott, s ha ezt megcsavarták, borsó nagyságú, zöldes golyócskát bocsátott keresztül. A kis golyónak fanyar és átható illata volt. Négy vagy öt ilyen golyócska volt a smaragdszelencében, de mintegy tizenkettő is belefért volna.

A szelence kézről kézre járt az asztal körül, de a vendégek inkább a csodálatos smaragdot bámulták, s nem a pirulákat nézték vagy szagolgatták.

- És ezt a szert a szakácsa készíti el? - kérdezte Beauchamp.

- Dehogy, uram - felelte Monte Cristo -, az efféle igazi élvezet céljára készülő szert sohasem bízom méltatlan kézre. Elég jó vegyész vagyok, magam készítem a piruláimat.

- Csodálatosan szép ez a smaragd, és a legnagyobb, amelyet életemben láttam, pedig anyámnak elég tekintélyes családi ékszerei vannak - jegyezte meg Château-Renaud.

- Három hasonló volt a birtokomban - folytatta Monte Cristo. - Az egyiket a Nagyúrnak adtam, aki belefoglaltatta kardja markolatába. A másodikat a Szentatyánknak, a pápának adtam, aki beletétette tiarájába, egy majdnem ugyanilyen nagyságú, de nem ilyen tüzű smaragd mellé, amelyet elődje, VII. Pius pápa kapott Napóleon császártól. A harmadikat megtartottam magamnak, kivájattam, aminek következtében értéke felét elvesztette, de alkalmasabbá tette erre a használatra, amelyre magamnak szántam.

Valamennyien bámulattal tekintettek Monte Cristóra. Olyan egyszerűen beszélt, hogy nyilvánvaló volt: vagy az igazat mondja, vagy pedig bolond. A kezében tartott smaragdkő látása azonban arra késztette őket, hogy az első feltevés mellett maradjanak.

- És ezt a pompás ajándékot mivel viszonozta önnek a két uralkodó? - kérdezte Debray.

- A Nagyúr szabadon bocsátott egy asszonyt - válaszolta a gróf. - Szentatyánk, a pápa pedig egy ember életét adta ajándékba. Ilyen módon életemben egyszer olyan hatalmas voltam, mintha Isten egy trón lépcsőire teremtett volna.

- Ugye Peppino volt az, akinek az életét megmentette? - kiáltott fel Morcerf. - Az ő számára kérte a kegyelmet?

- Meglehet - felelte Monte Cristo mosolyogva.

- Gróf úr, ön nem is sejti, mennyire örülök, hogy így hallom beszélni - jelentette ki Morcerf. - Már előre úgy festettem önt le barátaimnak, mint valami mesebeli embert, mint az Ezeregyéjszaka varázslóját, mint egy középkori boszorkánymestert. A párizsiak azonban annyira torkig vannak a paradoxonokkal, hogy már a legkétségtelenebb igazságokat is a képzelet szeszélyének tartják, ha ezek az igazságok nem felelnek meg az ő mindennapi életük összes feltételeinek. Itt van például Debray, aki elolvassa, és Beauchamp, aki kinyomatja mindennap, hogy a körúton elfogták és kirabolták a Jockey Club egyik elkésett tagját, hogy négy embert meggyilkoltak a rue Saint-Denis-n vagy a faubourg Saint-Germainen, hogy letartóztattak tíz, tizenöt, húsz tolvajt, akár valamelyik boulevard du Temple-i kocsmában, akár a Thermes de Julienben, hanem azért tagadják, hogy a Maremmákban, Róma mezőin vagy a Pontini-mocsarak tájékán haramiák vannak. Mondja hát meg nekik, gróf úr, maga, nagyon kérem, hogy engem bizony elhurcoltak ezek a banditák, és hogy az ön nemes lelkű közbenjárása nélkül ma már, minden valószínűség szerint, az örök feltámadást várnám Szent Sebestyén katakombáiban, ahelyett hogy most reggelivel szolgálok nekik szerény kis rue du Helder-i házamban.

- Ugyan! - mondta Monte Cristo. - Hiszen megígérte, hogy nem beszélünk többé erről a csekélységről.

- Nem én ígértem meg, gróf úr! - kiáltott Morcerf. - Másvalaki ígérte meg, akinek ön bizonyára ugyanezt a szolgálatot tette, amit nekem, és akit összetéveszt velem. Ellenkezőleg: beszéljünk róla, nagyon kérem. Mert ha rászánja magát, hogy beszéljen róla, nemcsak azt mondja el talán, amit tudok, hanem olyasvalamit is, amiről nincs tudomásom.

- De nekem úgy rémlik - mondta mosolyogva a gróf -, ön eléggé fontos szerepet játszott ebben a dologban ahhoz, hogy éppúgy tudja, mi történt, mint jómagam.

- Volna szíves megígérni, hogy ha elmondom mindazt, amit tudok - mondta Morcerf -, kiegészíti majd azzal, amit nem tudok?

- Rendben van - válaszolt Monte Cristo.

- Hát bizony - kezdte ismét Morcerf -, még ha hiúságom csorbát is szenved, elmondom, hogy három napig azt hittem, bálványa vagyok egy álarcos női alaknak, akit a Tulliák vagy Poppaeák leszármazott­jának tartottam, holott egész egyszerűen csupán egy contadina játékszere voltam. És azért nevezem contadinának, hogy ne kelljen parasztlányt mondanom. Annyit tudok, hogy mint valami ostoba, még sokkal ostobább, mint az, akiről azt imént beszéltem, ezt a parasztlányt véltem felismerni egy tizenöt-tizenhat éves, csupasz állú, nyúlánk termetű banditasuhancban, aki abban a pillanatban, amikor habfehér vállára az első csókot merészkedtem rálehelni, torkomnak szegezte pisztolyát, és hét vagy nyolc társa segítségével levezetett, vagy talán inkább lehurcolt Szent Sebestyén katakombáinak mélyére, ahol egy igen művelt rablóvezér elé vezettek. Szavamra mondom, Caesar Kommentárjai-t olvasta, és kegyeskedett olvasmányát félbeszakítani, hogy tudtomra adja: ha másnap reggel hat órára nem fizetek be négyezer tallért a kasszájába, reggel egynegyed hétkor bevégzem az életemet. Az erről szóló levél, amit küldtem, megvan, Franz őrzi az én aláírásommal és Luigi Vampa mester utóiratával. Ha kételkednek benne, írhatok Franznak, ő majd igazolja az aláírások hitelességét. Ennyit tudok. Mármost, amit nem tudok, az az, hogy miképpen szerzett ön, gróf úr, olyan mélységes tiszteletet a római banditáknál, akik vajmi kevés dolgot tartanak tiszteletben. Bevallom, hogy Franzcal együtt szemünk-szánk elállt a bámulattól.

- Ennél semmi sem egyszerűbb, uram - válaszolt a gróf -, én több mint tíz esztendeje ismerem a hírneves Vampát. Még egészen fiatal bojtárgyerek volt, mikor valami aranypénzt adtam neki, mert megmutatta nekem az utat, ő pedig, hogy ne maradjon alul, egy olyan tőrt adott nekem, amelyet maga faragott, és amelyet ön bizonyára látott fegyvertáramban. Később, akár mivel elfeledkezett erről a kis ajándékról, amelynek biztosítania kellett volna kettőnk barátságát, akár mert nem ismert rám, megpróbált elfogni engem. A vége az lett, hogy én fogtam el őt mind a tizenkét cimborájával. Átadhattam volna a római igazságszolgáltatásnak, amely gyorsan dolgozik, és nem sokat teketóriázott volna vele, de nem tettem semmit. Hazaküldtem a bandájával együtt.

- Azzal a feltétellel, hogy többé sohase követnek el semmi bűnt sem - szólt közbe az újságíró nevetve. - Örömmel látom, hogy lelkiismeretesen megtartották adott szavukat.

- Dehogy, uram - felelte Monte Cristo -, azzal az egyszerű feltétellel, hogy engem a hozzám tartozókkal együtt mindig tiszteletben fognak tartani. Talán különösnek találják, amit mondani fogok, önök, szociális, haladó szellemű és humanista urak. Én azonban sohasem foglalkozom felebarátaim­mal, nem kísérlem meg, hogy megvédjem azt a társadalmat, amely nem véd meg engem, sőt merem mondani, amely általában csak azért foglalkozik velem, hogy ártalmamra legyen. És hacsak nem sokra becsülöm őket, és nem ártom magam a dolgukba, még mindig a társadalomnak és felebarátaimnak van köszönnivalójuk velem szemben.

- Nagyszerű! - kiáltott fel Château-Renaud. - Tessék, itt az első bátor ember, aki őszintén, nyíltan magasztalja az önzést: ez gyönyörű dolog! Bravó, gróf úr!

- Legalább őszinte - jegyezte meg Morrel. - Hanem azért bizonyosra veszem, a gróf úr nem bánta meg, hogy egy alkalommal eltért azoktól az elvektől, amelyeket az imént itt kifejtett nekünk.

- Hogyan tértem volna el ezektől az elvektől, uram? - kérdezte Monte Cristo, aki nem állhatta meg, hogy időről időre figyelmesen ne vizsgálgassa Maximilient, mire a merész ifjú két vagy három ízben kénytelen volt lesütni a szemét a gróf tiszta és átható tekintete előtt.

- Úgy vélem - kezdte ismét Morrel -, hogy amikor kiszabadította Morcerf urat, akit nem is ismert, mégiscsak felebarátját és a társadalmat szolgálta.

- Amelynek ő az egyik legszebb ékessége - jelentette ki komolyan Beauchamp, és egy hajtásra kiivott egy pohár pezsgőt.

- Gróf úr! - kiáltott fel Morcerf. - Most csávába került ön, aki pedig egyike a leglogikusabban gondolkodó embereknek, akiket csak ismerek. És meglátja, ragyogó világossággal bebizonyítják önnek, hogy korántsem önző, hanem ellenkezőleg, a legnagyobb mértékben emberbarát. Ó, gróf úr, ön azt állítja, hogy Keletről jött ide, levantei, maláj, indiai, kínai, barbár ember. A Monte Cristo családnevet viseli, ehhez keresztnévként pedig a “Szindbád, a tengerész” elnevezést fűzi hozzá. Márpedig alig tette Párizsba a lábát, ön ösztönösen követi azt a legnagyobb erényt vagy legnagyobb hibát, amely nekünk, különcködő párizsiaknak szokásunk, hogy kohol olyan bűnöket, amelyek nincsenek meg önben, és elrejti meglevő erényeit!

- Kedves vicomte-om - felelte Monte Cristo -, mindabban, amit mondtam vagy tettem, nem látok egyetlen olyan szót sem, amellyel kiérdemeltem volna az öntől és ezektől az uraktól kapott dicséretet. Ön nem volt nekem idegen, hiszen ismertem már, átengedtem önnek két szobát, vendégem volt reggelire, kölcsönadtam az egyik kocsimat, a Corsón együtt néztük végig az álarcosokat, és a piazza del Popolo egyik ablakából egymás társaságában néztük végig azt a kivégzést, amelynek láttára ön csaknem rosszul lett. Mármost azt kérdem ezektől az uraktól, ott hagyhattam-e vendégemet azoknak a szörnyű banditáknak a keze között, ahogy önök nevezik őket? Ezenkívül, mint tudja, mikor önt megmentettem, volt egy mellékgondolatom is: fel akartam önt kérni arra, hogy vezessen be a párizsi társaságba, mikor Franciaországba utazom. Egy ideig ön talán azt hitte, hogy ez az elhatározásom csak afféle bizonytalan és futó terv, de ma már láthatja, hogy ízig-vérig valóság, és ígéretének eleget kell tennie, hacsak nem akar szószegő lenni.

- Meg akarom tartani a szavamat - mondta Morcerf -, de attól félek, hogy erősen csalódni fog, kedves gróf, hiszen ön változatos tájakhoz, festői látványosságokhoz, csodálatos dolgokhoz van szokva. Nálunk a legcsekélyebb olyan élményben sem lesz része, mint amelyekhez hozzászokott kalandos életében. A mi Csimborasszónk a Montmartre, a mi Himalájánk a Valérien-hegy, a mi nagy sivatagunk a grenelle-i síkság, ahol artézi kutat fúrnak, hogy a karavánok vízhez jussanak. Tolvajunk is van, méghozzá sok, noha nem annyi, mint ahogy híre jár, hanem ezek a tolvajok sokkal jobban félnek a legkisebb titkosrendőrtől, mint a legnagyobb úrtól. Végül Franciaország elannyira prózai hely, Párizs pedig annyira civilizált város, hogy nem találhat nyolcvanöt megyénkben - nyolcvanöt megyét mondok, Korzikát természetesen nem számítom Franciaországhoz -, nyolcvanöt megyénkben tehát nem találhat olyan kis helyet, amelyen ne volna telegráf, s olyan kicsi, valamennyire is sötét barlangot, amelybe a rendőrség már be ne vezette volna a gázvilágítást. Így csupán egyetlen szolgálat van, amellyel viszonozni tudom önnek a barátságát, kedves gróf, és ebben a tekintetben rendelkezé­sére állok: bemutatom önt mindenütt, vagy bemutattatom barátaimmal, ez magától értetődik. Ehhez egyébként nincs szüksége senkire sem. Az ön nevével, vagyonával és szellemével (Monte Cristo kissé gúnyos mosollyal hajolt meg) az ember bárhol bemutatkozhat önmaga is, és mindenütt szívesen látják. A valóságban tehát csak egy dologban lehetek szolgálatára. Ha a párizsi életben való bizonyos fokú jártasságomnak, a kényelmes életben szerzett tapasztalatomnak vagy bazárainkról való ismereteimnek hasznát veheti, rendelkezésére állok, hogy megfelelő szállást találjunk az ön számára. Nem merem felajánlani, hogy lakásomat megosztom önnel, mint ahogy Rómában ön megosztotta velem az önét. Én ugyan nem hirdetem az önzést, de azért kiváltképpen önző ember vagyok, mert az én lakásomban rajtam kívül nem tartana ki még egy árnyék sem, feltéve, hogy az nem egy nő árnyéka.

- Ó - mondta a gróf -, ez már egészen hitvesi fenntartás. Igaz is, ön Rómában említette, uram, hogy házasodni készül. Kívánhatok szerencsét jövendő boldogságához?

- A dolog mindeddig terv maradt, gróf úr.

- És aki tervet mond, az csak eshetőségre gondol - jegyezte meg Debray.

- Szó sincs róla! - jelentette ki Morcerf. - Apám ragaszkodik hozzá, és remélem, minél előbb bemutat­ha­tom önöknek, ha nem is a feleségemet, legalább a menyasszonyomat: Eugénie Danglars kis­asszonyt.

- Eugénie Danglars! - ismételte a nevet Monte Cristo. - Várjon csak, nem Danglars báró az édesapja?

- De igen - felelte Morcerf -, csakhogy amolyan újdonsült báró.

- Sebaj - jelentette ki Monte Cristo -, ha az államnak olyan szolgálatokat tett, amelyekkel kiérdemelte ezt a kitüntetést.

- Mégpedig nagy szolgálatokat - mondta Beauchamp. - Noha lélekben szabadelvű volt, 1829-ben hatmilliós kölcsönt adott X. Károly királynak, aki báróvá és a Becsületrend lovagjává tette, úgyhogy a szalagot Danglars nem a mellénye zsebében viseli, mint ahogy azt az ember hinné, hanem egyenesen kabátja gomblyukában.

- Ó - nevetett Morcerf -, Beauchamp, Beauchamp, ezt tegye közzé a Consaire-ben és a Charivari-ban. De előttem kímélje jövendő apósomat.

Azután ismét Monte Cristóhoz fordult:

- De az imént úgy említette a nevet, mintha ismerné a bárót - jegyezte meg.

- Nem ismerem - mondta hanyagul Monte Cristo -, de minden valószínűség szerint hamarosan megismerkedem vele, tekintve, hogy nyílt hitelem van nála a londoni Richard és Blount, a bécsi Arstein és Eskeles és a római Thomson és French cégektől.

E két utolsó név kiejtésekor Monte Cristo a szeme sarkából figyelte Maximilien Morrelt.

Ha az idegen azt várta, hogy ez a két név hatással lesz Maximilien Morrelre, nem is csalatkozott. Maximilien összerezzent, mintha villamos áram futott volna rajta keresztül.

- Thomson és French - mondta. - Ismeri ezt a céget, uram?

- Ez a cég a bankárom a keresztény világ fővárosában - válaszolta a gróf a legnagyobb nyugalommal. - Tehetnék talán náluk valamit az ön érdekében?

- Ó, gróf úr, ön talán segítségünkre lehet a mostanáig oly hiábavaló kutatásainkban. Ez a cég valamikor igen nagy szolgálatokat tett a mienknek, és nem tudom, miért, mind a mai napig tagadja, hogy bármit is tett volna.

- Rendelkezésére állok, uram - válaszolta Monte Cristo meghajolva.

- Hanem - szólt közbe Morcerf - mi most Danglars úr miatt egészen eltértünk beszélgetésünk tárgyától. Arról volt szó, hogy megfelelő szállást találjunk Monte Cristo gróf számára. Kérem, uraim, szedjük össze magunkat, és találjunk ki valamit. Hol legyen a nagy Párizs ez új vendégének lakása?

- A faubourg Saint-Germainen - jelentette ki Château-Renaud.

- Ott talál majd a gróf úr egy édes kis kertes házat.

- Ugyan már, Château-Renaud - szólt közbe Debray -, ön csak azt a bús és mogorva faubourg Saint-Germaint ismeri. Ne hallgasson rá, gróf úr, inkább a Chaussée d’Antinre menjen lakni, az Párizs igazi szíve.

- A boulevard de l’Opérán, az első kerületben, szép erkélyes házban - jegyezte meg Beauchamp. - A gróf úr odavitethet ezüstszövetű párnákat, és miközben csibukját szívja vagy hasispiruláit szedegeti, a szeme előtt vonul el egész Párizs.

- Önnek nincs semmi ötlete, Morrel, hogy nem javasol semmit? - kérdezte Château-Renaud.

- Dehogy nincs - felelte mosolyogva a fiatalember. - Ellenkezőleg, csak arra vártam, hogy hátha elfogadja a gróf úr valamelyikük ragyogó ajánlatát. Most azonban, hogy nem felelt, felajánlhatok egy lakosztályt egy igen bájos, Pompadour-stílusú kis házban, amelyet egy év óta bérel a húgom a rue Meslayn.

- Önnek húga is van? - kérdezte Monte Cristo.

- Van, uram, mégpedig kitűnő testvér.

- Asszony?

- Idestova kilenc esztendeje.

- Boldog? - kérdezte ismét a gróf.

- Olyan boldog, amennyire emberi lény csak lehet - válaszolta Maximilien. - Annak lett a felesége, akit szeretett, és aki kitartott mellettünk balszerencsénkben is. Emmanuel Herbaut-nak.

Monte Cristo alig észrevehetően elmosolyodott.

- Ott szoktam lakni a félévi szabadságom alatt - folytatta Maximilien -, és sógorommal, Emmanuellel együtt szolgálatára leszünk a gróf úrnak minden felvilágosítással, amire csak szüksége lesz.

- Vigyázat! - kiáltott fel Albert, mielőtt Monte Cristónak ideje lett volna felelni. - Gondolja meg, mit cselekszik, Morrel úr. Ön be akarja zárni a világjárót, Szindbádot, a tengerészt, egy szűk családi körbe. Abból az emberből, aki azért jött ide, hogy Párizst lássa, ön otthon ülő pátriárkát akar csinálni.

- Ó, szó sincs róla - válaszolta Morrel mosolyogva -, hiszen a húgom huszonöt éves, a sógorom pedig harminc. Fiatalok, jókedvűek, boldogok. A gróf úr különben is a saját otthonában lenne, és csak akkor találkozna házigazdáival, ha kedve tartja, hogy lemenjen hozzájuk.

- Köszönöm, uram, köszönöm - mondta Monte Cristo. - Én azonban beérem vele, ha ön megtisztel azzal, hogy majd bemutat a kedves húgának és sógorának. De nem fogadtam el egyiket sem az urak ajánlatai közül, minthogy berendezett lakásom már készen áll.

- Hogyan? - kiáltott Morcerf. - Csak nem fog szállóban lakni? Ez túlságosan barátságtalan volna.

- Hát olyan rossz helyem volt talán Rómában? - kérdezte Monte Cristo.

- A mindenségit! Rómában ötvenezer piasztert költött arra, hogy berendeztessen magának egy lakosztályt - jegyezte meg Morcerf. - De úgy gondolom, ekkora kiadást nem ismételhet meg olyan gyakran.

- Nem ez tartott vissza - válaszolta Monte Cristo -, hanem elhatároztam, hogy házam lesz Párizsban, úgy értem, hogy saját házam. Előre küldtem komornyikomat, ő azóta már bizonyára meg is vette, be is bútoroztatta nekem azt a házat.

- De hiszen akkor van egy olyan komornyikja, aki ismeri Párizst? - kérdezte Beauchamp.

- Ő is most van először Franciaországban, akárcsak jómagam. Fekete bőrű és néma - jegyezte meg Monte Cristo.

- Akkor hát Ali az? - kérdezte Albert, az általános csodálkozás közepette.

- Ali az, uram, csakugyan, Ali, az én núbiaim, az én némám, akit, azt hiszem, Rómában látott.

- Igaz, hogyne - válaszolta Morcerf -, csodálatosan jól emlékszem rá. De hogyan bízott ön meg egy núbiait, hogy házat vegyen önnek Párizsban, egy némát, hogy a házat bebútoroztassa? Hiszen mindent megfordítva fog csinálni, a szegény szerencsétlen!

- Ki kell önt ábrándítanom, uram, én ellenkezőleg bizonyosra veszem, hogy mindent az én ízlésem szerint fog elintézni. Mert tudja, az én ízlésem nem olyan, mint az általános ízlés. Ali egy héttel ezelőtt érkezett ide. Eddig már bizonyára végigszaladt a városon azzal az ösztönnel, amellyel a magában vadászó kutya szokott futkosni. Ali ismeri szeszélyeimet, ötleteimet, szükségleteimet, már bizonyára mindent megszervezett az én kedvem szerint. Tudta, hogy ma tíz órakor érkezem. Kilenc óra óta várt a fontainebleau-i sorompónál, és átadta nekem ezt a cédulát. Ez az új címem: tessék elolvasni.

Monte Cristo egy papírszeletet nyújtott át Albert-nek.

- Champs-Élysées 30. szám - olvasta Morcerf.

- Nahát, ez igazán eredeti! - szaladt ki Beauchamp száján.

- És hozzá fejedelmi - folytatta Château-Renaud.

- Mi az? Ön nem ismeri a saját házát? - kérdezte Debray.

- Nem én - felelte Monte Cristo -, hiszen már említettem, hogy nem akartam elkésni a találkozóról. A kocsiban öltözködtem át, és a vicomte kapujánál szálltam ki.

A fiatalemberek összenéztek. Nem tudták, komédiázik-e Monte Cristo. De minden szó, amit ez az ember csak kiejtett, eredetisége ellenére is olyan természetesen egyszerű volt, hogy hazugságot fel sem tételezhettek. És különben is, miért hazudott volna?

- Be kell tehát érnünk azzal - mondta Beauchamp -, hogy azokat az apró szolgálatokat tegyük meg a gróf úrnak, amelyeket módunkban áll megtenni. Én mint újságíró, megnyitom előtte Párizs valamennyi színházának kapuját.

- Köszönöm, uram - felelte mosolyogva Monte Cristo. - Titkáromat azonban már megbíztam vele, hogy minden színházban béreljen számomra egy-egy páholyt.

- És a titkár is núbiai és néma? - kérdezte Debray.

- Nem, uram, ő egészen egyszerűen az önök honfitársa, ha egy korzikai egyáltalában honfitársa lehet bárkinek is. De hiszen ön ismeri is, Morcerf úr.

- Csak nem a derék signor Bertuccio az, aki olyan pompásan ért az ablakok megszerzéséhez?

- Éppen ő az. Ön aznap látta nálam, amikor reggelire volt szerencsém önökhöz. Nagyon derék ember, kissé katona volt, kissé csempész, egyszóval egy kissé mindaz, ami csak lehet az ember. Még arra sem mernék megesküdni, hogy nem volt-e dolga a rendőrséggel valami potomság, mondjuk egy kis késelés miatt.

- És ön éppen ezt a derék világpolgárt választotta titkárának, gróf úr? - kérdezte Debray. - Mennyit lop ez öntől évenként?

- Szavamra mondom - felelte a gróf -, bizonyos vagyok benne, nem többet, mint bárki más. De nekem megfelel, nem ismer lehetetlent, és ezért tartom magam mellett.

- Így hát - jegyezte meg Château-Renaud - már van berendezett lakása, háza a Champs-Élysées-n, cselédsége, titkárja, most már csak barátnő kellene.

Albert mosolygott. A szép görög nőre gondolt, akit a Valle és az Argentína Színházban, a gróf páholyában látott.

- Én ezt jobban csinálom - mondta Monte Cristo -, van egy rabszolganőm. Önök az Opéra, a Vaudeville és a Variétés Színházakból bérlik barátnőiket, én Konstantinápolyban vettem a magamét. Az enyém talán kissé drágább volt, de ebben a tekintetben semmi okom az aggodalomra.

- Ön azonban elfelejti - mondta nevetve Debray -, hogy mint Károly király mondotta, mi itt nevünkben és természetünkben egyaránt szabad emberek vagyunk, hogy tehát, amint ön Franciaország földjére tette a lábát, rabnője is szabaddá lett.

- Ki mondja ezt meg neki? - kérdezte Monte Cristo.

- Ejnye, hát a legelső ember, aki útjába akad.

- Ő csak újgörögül ért.

- Az már más.

- De látni legalább fogjuk, vagy pedig nemcsak néma szolgája, hanem eunuchjai is vannak? - kérdezte Beauchamp.

- Bizony az nincs - jelentette ki Monte Cristo -, ilyen messzire nem megyek el a keletiességben. Mindenki, aki a környezetemhez tartozik, bármikor szabadon elhagyhat, és ha engem elhagy, nem lesz már sem rám utalva, sem másra. Talán éppen ezért nem hagynak el.

Már túl voltak ekkor a csemegén és a dohányzáson is.

- Kedves barátom - mondta Debray Morcerf-nek távozóban - fél háromra jár, az ön vendége igen szeretetre méltó, de nem lehet olyan kedves társaság, amelyet az ember végül is ott ne hagyjon, olykor a rosszabb kedvéért is. Vissza kell térnem a minisztériumba. A miniszternek beszélni fogok a grófról, végtére is meg kell tudnunk, hogy kicsoda.

- Vigyázzon - mondta Morcerf -, még a legravaszabbak is rajtaveszthetnek.

- Ugyan! A rendőrségnek hárommillió áll a rendelkezésére, noha igaz, hogy csaknem mindig jó előre elköltik a pénzt. De nem baj, azért még mindig marad ötvenezer frankja erre a célra.

- És ha megtudja, hogy kicsoda, elmondja nekem?

- Ezt ígérem. A viszontlátásra, Albert. Uraim, alázatos szolgájuk.

Debray azután kint, az előszobában, jó hangosan kiáltotta:

- Jöjjön a kocsim!

- Helyes - mondta most Beauchamp Albert-nek -, nem megyek ugyan már a képviselőház ülésére, hanem azért olvasóimnak érdekesebb olvasmánnyal fogok szolgálni, mint Danglars úr beszéde.

- Kegyelem, Beauchamp - mondta Morcerf -, egyetlen szót se, könyörgök! Ne vegye el tőlem az érdemet, hogy én mutathassam be, és én beszélhessek róla elsőnek. Ugye, érdekes ember?

- Több annál - mondta Château-Renaud -, és csakugyan az egyik legcsodálatosabb ember, akit életemben valaha is láttam. Jön, Morrel?

- Egy pillanat - mondta Morrel -, csak a névjegyemet adom át a gróf úrnak, aki volt szíves megígérni, hogy meglátogat bennünket a rue Meslay 14. szám alatt.

- Legyen nyugodt, nem mulasztom el ezt a látogatást, uram - mondta meghajolva a gróf.

És Maximilien Morrel együtt távozott Château-Renaud báróval, magára hagyva Monte Cristót és Morcerf-t.