27
Norvégia

Ravnsfjord kopár szépsége terült el alatta, ahogy a Golf-áramlat elvonult, de Nina alig figyelt.

Máshol járt az esze, visszagondolt az elmúlt napok eseményeire. Bár Kari mindent megpróbált, hogy segítsen, Nina még mindig szomorú volt, úgy érezte, a lényeget vesztette el önmagából. A visszatérő fájdalom, amit érzett, mikor meglátta a szülei holttestét, Chase halála… és maga Atlantisz elpusztítása, a civilizáció minden utolsó nyoma, amelyet végleg eltörölt Qobras. Minden eltemetve, visszavonhatatlanul, és a kutatás, amely meghatározta az egész életét, hirtelen véget ért.

Bizonyos értelemben az élete, ahogy addig ismerte, befejeződött. Minden megváltozott a világában.

– Jól vagy? – kérdezte Kari.

– Hogy? Igen, jól vagyok. Miért?

– Mert egy kicsit… zárkózottnak tűnsz.

– Igen? – Nina elgondolkodott ezen. – Talán igen. Csak gondolkodtam.

– Min?

– Azon, ahogy megtaláltam azt, amit éveken át kerestem, megtaláltam Atlantiszt… de most eltűnt. Minden más lett. És én nem… nem tudom, mit fogok csinálni.

Kari mosolygott. – Most, Dr. Nina Wilde, foglalja a helyét közöttünk. Te közénk tartozol, és mi vigyázni fogunk rád.

– Valójában még meg sem köszöntem ezt neked. Mindazt, amit tettél.

– Nem kell nekem megköszönni. És nem veszítetted el Atlantiszt.

– Hogyhogy nem?

– Mert most egy új Atlantiszt tudunk építeni. Többé nem kell a múltba tekinteni, mert létrehozzuk a jövőt.

Nina felhúzta a szemöldökét. – Csak úgy érdeklődöm, mikor fogod nekem elmondani, pontosan hogyan fogjátok létrehozni azt a jövőt? Még mindig nem értem, hogy tudja egy tizenegyezer éves DNS megváltoztatni a világot.

– Hidd el, meg tudja. – Kari közelebb hajolt Ninához. – Azt hiszem, készen állsz.

– Mire állok készen?

– Itt az ideje, hogy megmutassam neked, mit fogunk csinálni. Hogyan fogjuk átalakítani a világot.

A repülőgép még egy utolsó fordulatot tett, aztán elindult lefelé a hosszú kifutópálya felé.

Chase kételkedve nézett Starkmanre. – Ha ez a művelet hosszú ideje meg volt tervezve, akkor miért nem csináltátok meg egyszerűen, mindenkinek megspórolva egy csomó bajt vele?

– Nem tudtuk biztosan, hogy Frost mit csinál. Giovanni pedig nem akart megkockáztatni egy támadást, amíg nem volt feltétlenül szükséges – magyarázta Starkman. – Azzal a figyelem előterébe került volna a Társaság, és onnantól fogva nem lehetett volna többé titokban tartani.

– Azt hiszem, a szaglászásnak vége. – Chase felállt a székéből, és átment a repülőgép rakodóterén keresztül, hogy kinézzen egy kis ablakon. A gép, egy két légcsavaros C-123 Provider teherszállító, néhány perccel korábban lépte át a norvég határt, és most északra tartott a hófoltokkal tarkított táj fölött.

Hamarosan azonban egy igen meredek leszállást fognak végrehajtani.

Chase hátranézett a raktérben lévő többi utasra. Qobras – most már Starkman – tizenkét embere, mindannyian a Társaság tagjai, gyűltek össze négy nap után, ennyi időre volt szüksége az Arany Hegycsúcs két túlélőjének ahhoz, hogy visszatérjenek Európába.

Chase remélte, tizenkét ember elég lesz.

– Apa! – mondta Kari, amikor Ninával az oldalán belépett Frost irodájába a biolabor fölött. Frost az íróasztalánál ült, mögötte az ablakon keresztül látni lehetett Ravnsfjord látképét. – Azt hiszem, elérkezett az idő. Nina készen áll.

Frost arckifejezése azt sugallta Ninának, ő nem volt ebben olyan biztos, de nem szólt semmit.

– Mit akarnak nekem elmondani? – kérdezte Nina. – Mi az a nagy terv? Kari olyan titokzatosan beszél róla.

– A nagy terv, Dr. Wilde… – kezdte Frost. Kari erősen ránézett. – Vagyis Nina. Ha megengedi.

– Természetesen – mondta Nina széles mosollyal.

Frost visszamosolygott, aztán felállt. – A nagy terv tehát, ahogy maga mondja, az nem más, mint hogy a mai napon meg fogjuk változtatni a világot. Örökre.

– Ez elég nagy kihívás.

– Tényleg az. De olyan kihívás, amin egész életemen át dolgoztam. Hála magának, most már meg is lehet valósítani. Maga tette lehetővé, amikor megtalálta Atlantiszt.

– De mindent elpusztítottak – válaszolta Nina. – Talán néhány leletet meg tudunk menteni az Atlantisz alatti üledékből, de az összes érintetlen épület, amelyet megtaláltunk, és az összes tárgy, amelyek bennük voltak… mind elveszett.

– Az nem számít – mondta Frost különös hanglejtéssel.

– Nem számít? Nem számít?

– Azok a DNS-minták, amelyeket kivettem az utolsó király és királyné testéből, többet érnek, mint bármennyi arany és orichalcum. A DNS-ek fogják megváltoztatni a világot. Sőt: megmenteni.

– Hogyan? – kérdezte Nina. – Valamiféle védőoltást akar belőle készíteni, vagy mit?

– Mit? – Frost ismét mosolyogva nézett rá, ezúttal egy kicsit rejtélyesen. – Jöjjön velem, és megmutatom. – Megkerülte az íróasztalát, és majdnem odaért Nina és Kari mellé, amikor megszólalt a telefonja. Láthatóan bosszankodott, amiért megzavarják, de lenyomta a gombot, hogy válaszoljon. – Mi az?

– Uram – szólalt meg a hangszóróból Schenk hangja –, az irányítótoronyból most kaptam az információt, hogy egy repülőgép engedélyt kér kényszerleszálláshoz. Motorproblémájuk van, és nem tudnak eljutni Bergenig.

– Most hol vannak?

– Körülbelül tízpercnyire, déli irányból közelednek.

Frost összeharapta az ajkát. – Rendben van, adja meg neki az engedélyt a leszálláshoz. De folyamatosan figyeljék őket!

– Igen, uram. – Schenk letette a kagylót.

– Elnézést kérek – mondta Frost, miközben csatlakozott Ninához és Karihoz.

– Semmi probléma – mondta neki Nina. – Úgy értem, ha meg akarja menteni az egész világot, akkor akár kezdheti egy repülőgéppel is, nem?

– Valóban – felelte Frost mosolyogva. – Kérem, kövessen. Megmutatom, hogy csináljuk.

– Megadták az engedélyt a kényszerleszálláshoz – mondta Starkman Chase-nek a motorzajt túlkiabálva. – Tíz perc.

– Van valami gond? – kérdezte Chase.

– A norvég légiirányítók egyfolytában a repülési tervünket kérik. A pilóta húzza az időt, de azt hiszem, kezdenek gyanakodni.

– Amíg nem gyanakodnak annyira, hogy vadászrepülőket küldenek utánunk, nem számít. – Chase odafordult a többi emberhez. – Oké, fiúk! Tíz perc! Készüljetek fel az ugrásra!

Frost bevezette a két lányt a biztonsági területre, ahol keresztülmentek még egy zsilipkamrán, és tovább haladtak a még mélyebben fekvő földalatti helyiségbe.

– Idebent – mondta. A folyosó végén lévő ajtó tiszta acélból készült, ami mögött nem lehetett látni a helyiséget, szemben a többi laborral, amelyeknek átlátszó alumínium bejárata volt. A fémajtóra egy háromágú szigonyt festettek. Frost rányomta a hüvelykujját az ajtó melletti biometrikus leolvasóra. A nehéz ajtó oldalra csúszva kinyílt. – Kérem, csak ön után.

Nina nem volt biztos abban, mit is lát, amikor belépett. Néhány tudományos berendezést nagyjából felismert, de a csillogó hardverek legnagyobb része rejtély maradt a számára. A hatalmas laboratórium túlsó végén látható sok-sok szuperszámítógépet könnyű volt felismerni, de voltak nagyon magas kékes fémszekrények, amelyek hűtőfolyadék-rendszerekhez voltak csatlakoztatva. Az egyik sarokban volt egy elkülönítő kamra; voltak ablakai, de el voltak sötétítve.

– Ez itt – kezdte Frost némileg teátrálisan – az a hely, ahol életem célja végre megvalósul. Az üzleti birodalmam minden egyes része csak azt szolgálta, ami ebben a helyiségben történik. Harminc éven át használtam a Frost Alapítvány forrásait arra, hogy az egész világot átkutassam, és azonosítsam a bolygónkon élő összes embercsoport genetikai származását.

– És az atlantiszi gént kereste? – kérdezte Nina.

– Pontosan. A világ lakosságának csupán egy százaléka hordozza azt, amit én a génállomány „tiszta” formájának tekintek. Mi részei vagyunk ennek az egy százaléknak.

– A világ egy százaléka… az, mennyi is, hatvanöt millió ember?

– Igen, annyi, mint az Egyesült Királyság lakosságának száma. De szétszóródva az egész földön, mindenféle etnikai csoportban. Aztán vannak olyanok, akikben a genetikai jelek nem tiszta formája van jelen – vagy felhígult az ezzel a génnel nem rendelkezőkkel való keveredéstől, vagy a természetes mutációtól. Ezek az emberek a lakosság mintegy tizenöt százalékát teszik ki.

– Kilencszázhetvenöt millió – bökte ki Nina azonnal.

Frost elmosolyodott. – Maga kétségtelenül közénk tartozik. Az atlantiszi génállomány egyik jellemző vonása a vele született képesség olyan logikai rendszerekre vonatkozóan, mint például a matematika.

– Figyelembe véve azt, amire rájöttél – vette át a szót Kari –, úgy gondoljuk, teljes mértékben az ősi atlantisziaknak köszönhető a nyelvi és a számrendszerek kifejlődése az egész világon.

– Még Atlantisz elsüllyedése után is meghatározó erőt képviseltek az emberi civilizációban az atlantiszi túlélők – folytatta Frost. – Ők voltak a vezetők, a feltalálók, a felfedezők. Ők dolgozták ki azokat a rendszereket, amelyek lehetővé tették az emberiség számára, hogy fejlődjenek és terjeszkedjenek: a nyelvet, a mezőgazdaságot, az orvostudományt. De paradox módon – itt elkomorult – miközben ezt tették, saját vereségük magjait szórták el. Mielőtt elhozták volna a civilizációt a világnak, az ember életben maradása teljes mértékben a természetes kiválasztódás útján érvényesült. Akik gyengék voltak, elpusztultak. Azáltal, hogy csökkentették a természet külső erőinek a fenyegetését, az atlantisziak lehetővé tették a gyengék számára, hogy boldoguljanak.

– Nem tudom, ugyanígy fogalmaznám-e meg… – kezdte Nina.

– De én igen – makacskodott Frost. – És az utóbbi ötven évben ez a folyamat úgy felgyorsult, hogy már nem lehet szabályozni. Előrejelzések szerint négy év múlva a világ lakossága el fogja érni a hétmilliárdot. Hétmilliárd ember. Ez egy tarthatatlan szám. Ráadásul nyolcvannégy százalékuknak nincsen atlantiszi génállománya. Ez azt jelenti, a világ teljes lakosságának négyötöde hasznavehetetlen.

Nina meglepődött Frost szavainak nyerseségétől. – Hogy érti azt, hogy hasznavehetetlen?

– Szó szerint úgy értem. Az a sok milliárd ember semmi értékeset nem tud nyújtani az emberiségnek. Nem újítanak, nem alkotnak, még csak nem is gondolkodnak. Egyszerűen csak vannak, táplálkoznak, de ami a legszörnyűbb… szaporodnak.

– Hogy mondhat ilyet? – tiltakozott Nina. – Ez, ez egyszerűen…

– Nina – mondta Frost, kicsit közelebb hajolva – csak nézze meg a saját országát. Nem lehet, hogy nem látja. Amerikát a lusta, ostoba és szándékosan tudatlan tömegek irányítják, akik semmi mást nem csinálnak, csak fogyasztanak. A demokrácia csupán állandósítja a rendszert, mert megengedi, hogy a tömegek a legkisebb ellenállást válasszák, kerüljék a munkát, kerüljék a gondolkodást, és ne érjenek el semmit. Azok pedig, akiknek ki kellene vezetniük őket ebből az állapotból, korrumpálódtak a mohóságuk miatt, mert semmi mást nem akarnak, csak kihasználni őket. A pénzért! – Ezt a szót szinte undorral ejtette ki a száján. – Nem ez egy vezető feladata! Az atlantisziak tudták, a társadalom előrébb jutásához az embereket vezetni kell, nem pedig hagyni, hogy kielégítsék a falánkságukat.

– De az atlantisziak ugyanabba a csapdába estek bele – emlékeztette Frostot Nina. – Emlékszik a Kritiászra? „Azok szemében persze, akik képtelenek az igazi, a boldogság felé vezető életet meglátni, épp ekkor tűntek a legszebbnek és a legboldogabbaknak, amikor már telve voltak az igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal.” És az istenek elpusztították őket emiatt.

– Egy hiba, amit nem szabad megismételni.

– Mindig meg fog ismétlődni! Atlantisziak vagy sem, még mindig mindenki ember. „… Túlsúlyba került az emberi jelleg…”, ahogy Platón mondta.

– Tanulni fogunk a múltból.

– Hogyan? – kérdezte Nina. – Mit fog csinálni? Megváltoztatja a világot egy tizenegyezer éves hullából szerzett DNS-mintával?

– Pontosan ezt fogjuk tenni! – mondta Frost. Odamutatott a szuperszámítógépekre. – Mindeddig ezek a gépek szimulációkkal dolgoztak, ugyanannak a dolognak egymillió, egymilliárd variációját létrehozva. De egy teljesen tiszta atlantiszi DNS-minta hiányában lehetetlen volt megmondani, melyik a jó. Még a mi DNS-ünk is valamelyest megváltozott az idők folyamán, pedig mi vagyunk a modern világban a legközelebb a tiszta vérű atlantisziakhoz. De most már… – Odanézett az elsötétített ablakos kamrára. – Most már pontosan tudom, mik azok a változások. És képes vagyok azokat figyelembe venni.

– Figyelembe venni mihez? – kérdezte Nina.

– Ahhoz, hogy visszaállítsuk a világot olyanná, amilyen valamikor volt – és amilyennek mindig is lennie kellett volna. Olyan világgá, amelyben az atlantisziak visszafoglalják a helyüket mint az emberiség jogos uralkodói, és új magasságokba viszik őket anélkül, hogy visszatartanák a haszontalan, improduktív tömegek. – Frost átsétált a laboron, Kari pedig ment utána. Nina is velük ment, szinte a saját akarata ellenére, mert nem volt képes felfogni, amit Frost mondott. Megőrült volna? Ugyanolyan őrülten hangzott, mint Qobras!

– Ez az – mondta Frost, egy vastag gumitömítéssel ellátott üvegfalú szekrényre mutatva –, amit végül megalkothattam az igazi atlantiszi DNS felfedezése révén. Ez volt az egyik variáns, amit a számítógépek szimuláltak, de mostanáig nem lehetett tudni, hogy ez a jó.

Nina belekukucskált a szekrénybe. Egy sor üveg- és acélhenger volt benne, amelyek színtelen folyadékkal voltak teletöltve.

Abban biztos volt, nem víz van bennük.

– Mik azok? – kérdezte szorongva.

– Az – mondta Frost – amit én Tridentnek, vagyis háromágú szigonynak hívok. Ez volt Poszeidón legerősebb fegyvere. Mindegyik henger egy genetikailag előállított vírust tartalmaz, szuszpenziós formában.

Nina hátraugrott az üvegtől. – Micsoda?

– Teljesen biztonságos – nyugtatta meg Kari. – Legalábbis a számunkra.

– Hogy érted azt, hogy a számunkra?

– Mi immúnisak vagyunk – vette át a szót Frost –, vagyis inkább a vírus ártalmatlan ránk nézve. Olyan formában állították elő, hogy ne tudja megtámadni az atlantiszi DNS-ben meglévő egyedi genetikai sort, még akkor sem, ha a sorozat mutálódott. De bárki számára, aki nem rendelkezik ezzel a DNS-sorral… száz százalékban halálos.

Nina úgy érezte, mintha a levegőt kiszippantották volna a szobából. – Ó, Istenem! – mondta levegő után kapkodva. – Maga megőrült? Nem, ne válaszoljon, maga megőrült!

– Nem, Nina, kérlek, figyelj ide – könyörgött Kari. – Tudom, hogy számodra ezt nehéz elfogadni, de valahol a legmélyebb bensődben, ha visszatekintesz szociális beállítottságod eredetére, akkor tudod, hogy igazunk van. A világ egy szemétdomb, és egyre rosszabb lesz. Az egyetlen mód annak megakadályozására, hogy a folyamat visszafordíthatatlan legyen, az az atlantiszi elit uralmának visszaállítása.

– Arra gondolni, hogy a tömeggyilkosság rossz dolog, nem szociális beállítottság kérdése! – fakadt ki Nina. – Komolyan azt akarod mondani nekem, ti azt tervezitek, hogy az emberi faj nyolcvannégy százalékát kiirtjátok? Az csaknem öt és fél milliárd ember! És a gyerekek?!

– Szükség van rá – mondta Frost. – Ha nem tesszük meg, akkor az emberiséget a saját szemete fogja megfojtani. Az értéktelenek százszor annyian lesznek, mint mi, és minden rendelkezésre álló készletet felhasználnak, amíg minden el nem fogy. A mi megoldásunkban az uralkodásra alkalmasak képesek lesznek átépíteni a világot olyanná, amilyennek mindig is lennie kellett volna. A Frost Alapítvány egyesíteni fogja a túlélőket az egész világon.

Nina lassan hátrálni kezdett. – És maga lesz a főnök, mi? Maga kurvára megőrült. Emberekről beszél, nem pedig hulladékról! Mikorra tervezte a maga kis apokalipszisének a beindítását?

Frost szélesen elmosolyodott. – Én nem tervezek semmit, Dr. Wilde. Már csinálom.

Nina ismét érezte, hogy elfogy a levegő. – Micsoda?

– Van egy repülőgép a fjord fölötti kifutón, egy A380-as Airbus teherszállító. Tizenöt perc múlva fel fog szállni, először Párizsba repül, aztán tovább Washingtonba. Repülés közben szét fogja szórni a Trident vírust egész Európa fölött, aztán beleszórja az Atlanti-óceán északi részébe, végül pedig az Egyesült Államok keleti tengerpartjára. Előzetes számításaink azt mutatják, a vírus egy hónapon belül a föld minden lakott területére eljut. Mindenki, aki nem hordoz magában atlantiszi génállományt, meg fog fertőződni.

– És azután mi lesz? – suttogta Nina.

– Azután pedig… – Frost átment a kamrához, és egy vezérlőasztalon matatott. Az elsötétített ablakok depolarizálódtak, és átlátszóak lettek. – Ez fog történni.

Nina alig mert odanézni, miközben egy lépést tett előre. Látni lehetett a kamra belsejét. Egy antiszeptikus fehér cella volt benne, amely teljesen üres volt, leszámítva egy rozsdamentes acél vécékagylót és egy alacsony fekvőhelyet, amelyen ott feküdt…

Nina a szájához kapta a kezét rémületében. – Jonathan…

Philby kifejezéstelen tekintete a mennyezetre tapadt, a szeme fehérje vérvörös volt a megrepedt vérerektől. A bőre nyirkos, halottszürke színű, a mellkasa alig mozgott a nehézkes lélegzéstől.

– Tegnap fertőződött meg – mondta Frost vérfagyasztóan közömbös hangon. – A Trident vírus az autonóm idegrendszert támadja meg, és elzárja a szerveket az agytól. Ha a folyamat úgy zajlik a valóságban is, mint a szimulációk esetén, akkor hat óra múlva halott lesz.

– Úristen! – fordult el Nina émelyegve. – Nem engedheti, hogy így haljon meg. Kérem, megmutatta a lényeget, de most adja be neki az ellenszert, a védőoltást, vagy amire szüksége van.

– Nincs védőoltás – mondta Frost. – Az a cél ellen hatna. Amikor a vírus elszabadul, azt kell tennie, amire megalkották. Az egyetlen ellenszer a halál.

– Nina – szólalt meg Kari halkan –, pontosan azt kapta, amit megérdemelt. Elárult bennünket, de legfőképp téged. Eladta a szüleidet Qobrasnak. És ugyanazt akarta tenni veled is. Nem volt a barátod, csak azért törődött veled, mert bűntudata volt.

– Senki sem érdemel ilyesmit – felelte Nina. Kari rátette a kezét Nina vállára, de ő mérgesen lerázta magáról. – Ne nyúlj hozzám!

– Nina…

Nina szembefordult velük, telve hirtelen támadt dühvel és keserűséggel. – Azt hittétek, hogy én is belemegyek ebbe a… ebbe a népirtásba? Uramisten! Ez tiszta őrültség! Ez lenne a legnagyobb… a legnagyobb gonosztett az emberiség történetében! Mit gondolsz, milyen ember vagyok én?

– Te közülünk való vagy – erősködött Kari.

– Nem! Én egyáltalán nem vagyok olyan, mint ti! Én nem fogok ebben részt venni!

– Az elég kellemetlen – jelentette ki Frost hűvösen. – Mert ez egy olyan helyzet, amikor vagy velünk van… vagy ellenünk.

– Teljes mértékben igaza van: maguk ellen vagyok!

– Akkor meg fog halni. – Frost benyúlt a zakójába.

Az idő lassított felvételnek tűnt Ninának, ahogy figyelte Frostot, aki előhúzott egy keskeny ezüstpisztolyt. Látta a csillogó csövet, és a csőtorkolat fekete lyukát, amely a mellkasára mutatott. Szeretett volna megfordulni és elszaladni, de a sokk és a hitetlenkedés megállította és megbénította a lábait. Látta, hogy Frost kezén megfeszülnek az inak, és a mutatóujja készült meghúzni a ravaszt…

– Apa! Ne!

Kari ellökte Frost karját, amikor tüzelt. A golyó elment Nina mellett és belecsapódott a falba. Sikítani akart, de csak egy elfojtott zihálás jött ki a torkán.

Frost arcán alig titkolt düh jelent meg, amikor Kari kétségbeesetten könyörgött neki norvégül. Aztán a haragja alábbhagyott. Egy kicsit. – A lányom megmentette az életét, Dr. Wilde – mondta. – Egyelőre.

– Nina, kérlek – mondta Kari hadarva –, tudom, ez most hirtelen zúdult rád, de kérlek, hallgass meg. Ismerlek téged, tudom, közülünk való vagy, te is úgy gondolkodsz, mint mi. Hát nem érted? Bármit, mindent megkaphatsz, ha csatlakozol hozzánk. Csak arra kérlek, gondolkodj el ezen racionálisan.

– Racionálisan? – kérdezte Nina elakadó lélegzettel. – Azt tervezitek, hogy kiirtjátok az emberi faj nagy részét, és azt kéred tőlem, legyek racionális?

– Ennek semmi értelme – mondta Frost. – Tudtam, hogy így fog reagálni, amikor nem volt hajlandó megölni Qobrast. Túlságosan átnevelte a társadalma. Soha nem fog megváltozni.

– De igen – erősködött Kari, akinek a hangjában némi kétségbeesést lehetett érezni. – Én tudom, meg fog változni!

– Rendben van – mondta végül Frost. – Annyi ideje van, amíg elindítjuk az első vírusadagot. Ha akkor sem hajlandó meggondolni magát… te fogod megölni.

Kari levegő után kapkodott. – Nem, apa, ezt én nem tudom megtenni…

– De. – Frost arca nagyon szigorú volt. – Meg tudod tenni. Érted, amit mondtam, Kari? Te fogod megölni.

A lány meghajtotta a fejét. – Igen, apa.

– Jól van. Akkor vidd a repülőgéphez. Kari zavartan nézett fel. – A repülőgéphez?

– A pilóta meg tudja mondani, hogyan áll a visszaszámlálás az első vírusadag elindításáig. Feltételezem, az utolsó másodpercig meg akarod adni neki a lehetőséget arra, hogy helyesen döntsön, ugye? – Kari bólintott. – Akkor mind a ketten pontosan tudni fogjátok, mennyi ideje van még. Ha azután sem hajlandó meggondolni magát, akkor megölöd és a holttestét bedobod a tengerbe.

Még mindig Ninára tartva a pisztolyát, Frost odament a telefonhoz, és beütött egy számot. – Biztonsági szolgálat, itt Frost. Küldjenek két embert ide a Trident laborba, és kísérjék el a lányomat és Dr. Wilde-ot a repülőtérre. Dr. Wilde le van tartóztatva, meg kell bilincselni. Ha szökni próbál, öljék meg. – Ránézett Karira. – Még akkor is, ha a lányom ellenkezik. Ez parancs. – Frost letette a kagylót.

– És most hálásnak kell lennem? – kérdezte Nina fogvicsorgatva.

– Legyen hálás Karinak. Legyen nagyon hálás. Ő az egyetlen ok, amiért még él.

Kinyílt az ajtó, két egyenruhás biztonsági őr lépett be, kezüket a fegyverükön tartva. Nina nem ellenkezett, csak gyűlölködő pillantást vetett rájuk, amikor összebilincselték a kezét a háta mögött.

– Szálljatok le Párizsban, és használjátok az egyik vállalati gépet a hazajövetelhez! – mondta Frost Karinak, amikor távoztak. – Dr. Wilde?

– Mi az? – csattant fel.

– Remélem, van annyi esze, hogy ott lesz a visszafelé jövő gépen Karival együtt.

Nina nem szólt semmit, amikor becsukódott mögötte az ajtó.

Chase kinézett a pilótafülke ablakán. Ravnsfjord terült el alattuk.

Sietve a rakodótérbe ment. – Még egy dolog! – mondta Starkmannek, miközben az ejtőernyője kioldó kötelét ráakasztotta a mennyezeti sínre. – Néhányan ezek közül az emberek közül civilek. Csak mert Frostnak dolgoznak, nem kell automatikusan célpontoknak tekinteni őket, tehát akkor lőjenek valakire, ha az lőni akar magukra!

– Mindig jótét lélek voltál, igaz, Eddie? – felelte Starkman.

– Csak nem szeretnék megölni olyasvalakit, aki nem érdemli meg a halált.

– Mi van, ha a cég ügyvédeibe botlunk?

– Ez csábító… de mégsem! Oké, mindenki kapcsolja be magát!

Chase megnyomta a gombot, hogy lejjebb eressze a Provider hátsó felhajtóját. A repülőgép gyorsan ereszkedett lefelé. Fagyos szél csapott be a repülőgép motorjainak fülsiketítő zajával együtt. Irodai épületek fölött haladtak el; aztán következett Frost háza, a sziklaorom legmagasabb pontján, ahonnan mindent lehetett látni, azon túl pedig a biolabor.

A gép alig harminc méterrel zúgott a ház fölött, aztán a talaj eltűnt. A legkisebb magasság, amelynél az ejtőernyők még működnek, körülbelül hétszáz méter, és a ház és a biolabor közötti terület éppen elég messze volt odalenn…

– Ugrás!

Chase kiugrott. Az ejtőernyő azonnal kipattant a tokjából, amikor a kioldó kötél elszakadt. Ilyen alacsony ugrás esetén, ha az ejtőernyő nem nyílik ki tökéletesen, az ember egyszerűen belecsapódik a földbe, mielőtt még bármit is tehetne.

Fű, hó és kövek rohantak neki, egy személyautó haladt a híd felé a fjord fölött…

Chase hirtelen megrándult a lassulástól, amikor az ernyő kibomlott, és a szíj megfeszült a mellkasán.

Nekigyürkőzött…

Puff!

Ez zúzódásos földet érés volt, mert az ejtőernyőnek alig volt ideje az utasát lelassítani, hogy az túlélje az ugrást. Chase nem törődött az ütközés okozta fájdalommal, lerázta magáról az ejtőernyőt és körbenézett.

A többi ejtőernyős egymás után ért földet körülötte, keményen a földnek csapódva. Chase bízott benne, Starkman emberei tudták, mit csinálnak. Ha valaki megsérült a landolásnál, az megszívta, hisz sem idejük, sem emberük nem volt arra, hogy a sebesülteket magukkal vigyék.

Miután ledobta utasait, a G-123 éles fordulatot tett, és magasabbra szállt, hogy átrepüljön a fjord fölött.

A fjord széléről egy füstcsík ívelt felfelé, egy Stinger légvédelmi rakéta csíkja, ahogy célra repült…

És felrobbant!

Miután az egyik szárny égő üzemanyagfelhő közepette felrobbant, a Provider csigavonalban tehetetlenül zuhant a meredek oldalú völgy felé, belecsapódott a sziklafalba, és hatalmas tűzgolyóként darabokra szakadt.

– A rohadt életbe! – kiáltotta Starkman.

– Úgy néz ki, gyalog megyünk haza! – kiabált vissza neki Chase. Most hogy levette az ejtőernyőt, előkészítette a fegyverét, egy Heckler & Koch UMP-45-ös géppisztolyt. – Oké! Kapjuk el a rohadt Frostokat!