2

Nina idegesen járkált fel-alá, és akárhányszor elment az ablak előtt, lenézett a sötétedő utcára. Starkman telefonhívása után elrohant, és teljesen lenullázta a hitelkártyáját, miután egy olyan mélyen kivágott kék ruhát vett, amely alkalmasnak látszott a milliárdos férfival eltöltendő vacsorához. Azt remélte.

Még mindig alig tudta elhinni. Kristian Frost találkozni akar vele! Hogy beszélgessenek az Atlantisz helyszínéről szóló elméletéről, az ő elméletéről! Abbahagyta a járkálást, és fejben végigvette azokat a pontokat, amelyeket elő kell adnia. Ha meg tudná győzni Frostot, hogy igaza van, akkor az egyetem által ajánlott pénzügyi morzsákért való versengés a múlté lesz. Nem lesz szükség arra, hogy drága kutatóhajókat béreljen. Frostnak saját kutatóhajói vannak.

Ismét kinézett az ablakon. Odalent még nyoma sem volt érkező autónak, de…

Ki az ott?

Az épület, amelyben Nina lakott, egy sarkon volt. Az utca másik oldalán valaki lehajtott fejjel eltűnt a szemben lévő lakások mentén.

Valaki fekete bőrdzsekiben.

Nina fürkésző tekintettel figyelte a járdát. Emberek jöttek-mentek, de az a férfi nem jelent meg újra.

Csak véletlen – mondta magában. New York nagyváros, és sok ember jár fekete bőrdzsekiben.

Valami más is felkeltette a figyelmét: egy hatalmas ezüst színű autó állt meg az épület előtt. Nina ránézett az órára. Mindjárt hét. Egy férfi kiszállt az autóból, és a bejárati ajtóhoz ment. Egy perccel később megszólalt a kapucsengő.

– Tessék?

– Dr. Wilde? – kérdezte az utcáról egy hang. – Jason Starkman vagyok.

– Megyek! – mondta Nina, miközben felkapta a nyomtatott lapokat tartalmazó dossziét, amelyet már korábban előkészített. Az ajtó melletti tükör előtt megállt, hogy megnézze magát – a haja gondosan megfésülve és szépen elrendezve, a sminkje elegáns, de nem túlzó – a chipsnek nyoma sem maradt –, aztán sietve kiment.

Starkman odalent várta. Nina nemigen próbálta meg magának elképzelni a hangja alapján, amiből nem sok derült ki egy enyhe texasi akcentuson túl, de kellemesen csalódott. Starkman magas, jó kötésű férfi volt drága kék öltönyben és hófehér ingben. A harmincas évei vége felé járhatott, és szemkörnyéki ráncai miatt Ninának az volt az érzése, sokat utazott életében. Már más embereken is látta ugyanezeket a napégette vonalakat, nem utolsósorban az apján.

Starkman kinyújtotta hatalmas kezét. – Dr. Wilde, örülök, hogy megismerhetem.

– Nem különben – mondta Nina, és megrázta a férfi kezét; bőre érdes volt.

Starkman egy pillantást vetett Nina medáljára, amely a ruhája fölött csillogott, majd figyelmét a lány hóna alatt lévő dossziéra fordította. – Azok a jegyzetei?

– Igen. Minden, amire szükségem van ahhoz, hogy meggyőzzem Mr. Frostot az igazamról… remélem – mondta Nina idegesen nevetve.

– Annak alapján, amit eddig hallottunk az ön elméletéről, nincs túl sok mindenre szüksége ahhoz, hogy meggyőzze. Indulhatunk?

– Természetesen.

A férfi odavezette az autóhoz, amit Nina első pillantásra Rolls-Royce-nak vélt, de aztán rájött, valójában egy Bentley. Ugyanolyan pazar, csak sportosabb – bár ezt nem személyes tapasztalatból tudta.

– Szép autó – jegyezte meg.

– Bentley Continental Flying Spur. Mr. Frost mindig a legjobbat veszi meg. – Ezzel kinyitotta a hátsó ajtót Ninának.

A Bentley belseje éppen olyan fényűző volt, mint amilyennek Nina elképzelte, az ülések és a borítás puha, halvány krémszínű bőrből voltak. A kormánynál ült még egy öltönyös férfi. Starkman bezárta az ajtót Nina mögött, aztán beszállt az anyósülésre. Intett, mire a sofőr elindult a járda mellől, majd a kereszteződésnél megállt. Nina – rutinszerűen – figyelte a forgalmat… és az utca másik oldalán meglátta azt a férfit, aki az egyetem épületénél figyelte őt. Mobiltelefonon beszélt, de a tekintete Ninára tapadt.

Nina ijedtében nagy levegőt vett.

– Valami baj van? – kérdezte Starkman, miközben hátrafordult, és ránézett.

– Én… – A Bentley elindult és befordult a sarkon, a férfi pedig eltűnt mögöttük. Nina gondolkodott, beszéljen-e Starkmannek arról, hogy valaki nyíltan követi, de úgy döntött, mégsem. Ha valamilyen veszélyt jelent rá nézve, akkor az a rendőrség dolga – és különben is, Starkmant semmivel sem ismeri jobban, mint a bőrdzsekis férfit. – Csak azt hittem, hogy láttam valakit, akit ismerek.

Starkman bólintott, és elfordította a tekintetét. A Bentley ismét befordult, ezúttal nyugati irányba tartva.

Nina számára ebben volt valami furcsa. Az interneten megnézte, hol van a Frost Alapítvány New York-i főhadiszállása – a belvárostól keletre eső részen, nem messze az Egyesült Nemzetek Szervezetétől. Az ő lakásából a legegyszerűbb út az lett volna, ha keleti irányba indulnak, aztán egyenesen végig a First Avenue-n…

Úgy döntött, vár egy kicsit, mielőtt ezt szóba hozná. A Bentley-nek műholdas navigációs rendszere volt; lehet, hogy a külvárosi rész felé valamilyen forgalmi akadály adódott, ami miatt a kitérő gyorsabb lesz.

De továbbra is nyugati irányba haladtak egy utcányit, aztán még egyet…

– Hová is megyünk most? – kérdezte Nina tettetett könnyedséggel.

– A Frost Alapítványhoz – válaszolta Starkman.

– Az nem a keleti részen van?

A tükörben Nina elcsípte a sofőr tekintetét. Mintha egy kis… aggodalom villant volna meg benne?

– Előbb egy kis kitérőt teszünk.

– Hová?

– Nem tart sokáig.

– Én… nem egészen ezt kérdeztem.

A két férfi egymásra nézett. – A fenébe – mondta Starkman egyre erősebb texasi akcentussal. – Reméltem, hogy előbb odaérünk, de… – Megfordult az ülésén, benyúlt a zakójába és kihúzott egy:

Pisztolyt!

Nina nem akart hinni a szemének. – Az mi?

– Mégis minek nézi? Azt hittem, a doktorátussal rendelkezők észlények.

– Mi történik itt? Mit akar?

Starkman kinyújtotta a másik kezét. – Először a jegyzeteit. – A pisztolyt Nina melléhez szegezte. A teljesen megdöbbent lány odaadta neki a dossziét. – Kár, hogy nem hozta el a laptopját. Azt hiszem, azt majd utána kell megszereznünk.

– Mi után? – A férfi hallgatása és rezzenéstelen arckifejezése Ninában szörnyű felismeréshez vezetett. – Úristen! Meg fog ölni?

– Ebben nincs semmi személyes.

– És ettől jobban kellene éreznem magam? – Kétségbeesésében Nina körülnézett, hogy van-e valamilyen menekülési lehetőség.

Megrántotta az ajtókilincset. Megmozdult, de csak egy kicsit. Gyerekzár. Bár tudta, hogy értelmetlen, áthajolt a másik ülésre, és megpróbálta a másik ajtót. Az sem nyílt ki.

Csapdába került!

Ninán pánik futott végig, összeszorítva a mellkasát. Zöld szeme tágra nyílt a félelemtől, és ránézett Starkmanre.

A férfi arckifejezése hirtelen meglepettségről árulkodott, tekintetét Nináról a hátsó ablakra fordította…

Bumm!

Nina előrerepült, amikor valami belecsapódott hátulról a Bentley-be. Starkmanből szinte kiszorult a levegő, amikor nekicsapódott a műszerfalnak. Dühösen visszatolta magát, és a hátsó ablakra irányította a pisztolyt. Nina felsikoltott, és lebukott a tűzvonalból.

– Ez Chase! – kiáltotta Starkman. – A gazember!

– Hogy a fenébe talált meg bennünket? – kérdezte a sofőr.

– Ki a francot érdekel? Takarítsd el azt a szemét angolt az útról, és tűnjünk el innen!

A Bentley csikorogva farolt. Nina átcsúszott a sima bőrülésen a másik oldalra, és beverte a fejét az ajtóba. A feje fölött Starkman meglendítette a pisztolyt, keresve valamit odakint.

Újabb ütközés!

Ezúttal oldalról jött, a kéttonnás autó erősen megdőlt, miközben csikorgott és hajlott a fém. Az ablakon keresztül Nina egy másik járművet látott, egy hatalmas fekete színű terepjárót.

Starkman lőtt. Nina sikított egyet, és a füléhez kapta a kezét, amikor az oldalsó ablak üvege csillogó apró szilánkokra törve szétrepült.

A terepjáró hatalmasat fékezve hátrahőkölt. A törött ablakon süvítve csapott be a szél.

Starkman még kétszer lőtt a pisztolyával, mire a hátsó ablak is betört, és darabjai Ninára hullottak. Dühös autókürtök hallatszottak, de a hang – a Doppler-hatásnak hála – elhalkult mögöttük, amint a Bentley felgyorsult. A sofőr káromkodott, és ismét farolt egyet az autóval, hogy hirtelen kikerüljön valamit, amitől Nina visszacsúszott az ülésére.

– Menj jobbra! – kiabálta Starkman. A lánynak alig maradt ideje arra, hogy megkapaszkodjon, a Bentley máris éles csikorgással befordult.

– A francba! – szisszent fel a sofőr, amikor az autó tompa puffanással nekiment valaminek.

Egy járókelőnek – vette tudomásul Nina rémülten. Kintről kiabálások és sikoltozások hallatszottak, amint valaki felbukott a motorháztető előtt. A sofőr azonban nem állt meg, inkább igyekezett uralma alatt tartani a Bentley-t, miközben újra felgyorsított.

Starkman még kétszer tüzelt. Nina hallotta, hogy a másik jármű hatalmas motorja ott bőg mögöttük. Amikor Starkman megint célzott, a pisztoly éppen Nina fölött volt.

Nina mindkét kezével megragadta a férfi csuklóját, majd lefelé húzta, és teljes erejéből belevájta fogait a férfi húsába.

Starkman fájdalmasan felordított – és tüzelt.

A felvillanó fény vakító volt, a hang pedig, csupán centiméterekre Nina fejétől, időlegesen minden érzékszervét háttérbe szorította. A golyó belefúródott az üléstámlájába.

Starkman kiszabadította a kezét. Nina szeme előtt hatalmas színes foltok táncoltak, a fegyver torkolattüzéből visszamaradt utóhatásként. Éppen akkor kezdte visszanyerni a hallását, amikor újabb lövéseket hallott.

De nem Starkman fegyveréből.

A sofőr ülésének fejtámlája apró bőr- és töltelékcafatokká robbant szét, majd a másodperc töredéke alatta ugyanez történt a sofőr fejével is. Sötétvörös vér és szürke agyvelő fröcskölte be a tető világos huzatát és a szélvédőt.

A Bentley kifarolt, amikor a sofőr holtteste oldalra dőlt.

Starkman üvöltött, és megragadta a kormánykereket. A jármű egyenesbe állt, amitől a még mindig kábult Nina ismét a hátsó ülésre zuhant vissza.

Bumm!

A terepjáró ismét beléjük csapódott.

Starkman sűrű káromkodások közepette a halott sofőr fölött áthajolt, és megragadta az ajtókilincset. Az ajtó kinyílt. Megnyomta a biztonsági öv nyomógombját, kilökte a hullát az úttestre, aztán átmászott a sofőrülésre, és amikor éppen belehuppant, a terepjáró ismét nekik ütközött, még keményebben. A Bentley jobbra-balra kacsázott, mielőtt Starkmannek sikerült újra uralnia a járművet. Ide-oda rángatta a kormányt, majd rálépett a gázpedálra, és ezzel hirtelen balra fordította a kocsit. A gumik tiltakozva csikorogtak a súlyos jármű fékevesztett ficánkolása miatt.

Nina feje megint nekivágódott a jobb oldali ajtónak, amikor a fordulástól átesett a másik oldalra. Ha Starkman a vezetéssel van elfoglalva, akkor nem tudja használni a fegyverét…

A másik kocsi, egy Range Rover, odahúzott melléjük. Nina felismerte a kormánynál ülő férfi arcát – ő volt a bőrdzsekis!

A kezében egy hatalmas ezüstszínű revolver volt, amit a Bentley-re irányított.

– Bukjon le! – kiáltotta.

Nina újra hasra feküdt az ülésen, amikor két ágyútűz-szerű robbanás hallatszott odakintről.

Starkman behúzta a nyakát és eltakarta az arcát, amikor a szélvédő betört, a szél befelé sodorta az üvegdarabkákat.

Miközben egyik kezével fogta a kormányt, oldalra fordult, és a bal válla fölött három lövést adott le. Nina hallotta, hogy a Range Rover gumijai csikorogtak, miközben közvetlenül az üldözött jármű mögé került.

Újabb dudálások hallatszottak, amikor Starkman végigvezette a Bentley-t az esti forgalomban, és amikor oldalba kapott egy másik autót, Nina majd megsüketült a fémek idegtépő csattanásától. Felnézett. Valahol a 17. és 18. utca tájékán lehettek, és gyorsan közeledtek Manhattan nyugati részéhez, már csak a West Side Highway széles sávjai voltak előttük, azután pedig már a Hudson folyó hideg vize következett.

Starkman a pisztollyal matatott, alig fogta a kormánykereket. Nina rájött, hogy mit csinál. Az automata retesz ki volt akasztva: a férfi újra töltött…

Ami azt jelenti, hogy most nem tud lőni!

Nina hirtelen felült, és körmeit belemélyesztette Starkman arcába. A férfi teljes erőből Ninára ütött a pisztolyt puskatusként használva. Nina oldalra hajolt, tovább támadt, miközben a jobb keze középső ujja alatt valami puhát érzett.

Starkman szeme volt.

Nina belevájta a körmét. Starkman felüvöltött, vadul csapkodva a pisztolyával.

– Állítsa meg az autót! – kiáltotta Nina. A kilométerórára nézett, és látta, hatvan mérfölddel száguldanak, és a sebesség csak nő, ahogy az autó oldalra dőlve halad előre az utcán, éppen egy közlekedési csomópont felé, ahol járművek várnak a szabad jelzésre.

Nina újra felsikoltott, ezúttal ijedtében, és elhúzta a kezét Starkman arcáról. Az ujjait vér borította. Starkman éppen időben vette észre a veszélyt, és jobbra rántotta a kormányt, hogy elkerülje a néhány centivel előtte álló kocsit, majd a Bentley felszaladt a járdára. Egy szemeteskuka repült fel a levegőbe, ahogy nekicsapódtak, de Ninát ez érdekelte legkevésbé, mert most már egyenesen a West Side Highway-en haladó forgalom irányába tartottak.

Nina nagy rémületére Starkman gyorsított.

A járda végén a Bentley szélsebesen száguldott előre, majd visszahuppant az úttestre, miközben az autó alja súrolta az aszfaltot. Nina látta, az autók fényszórói villognak, és hallotta a hirtelen blokkoló fékek kétségbeesett csikorgását. Minden autós azon igyekezett, hogy elkerülje az ütközést, de hátulról beléjük szaladtak azok, akik túl közel voltak ahhoz, hogy meg tudjanak állni.

Keresztülhajtottak az északi irányba tartó sávokon, és sértetlenül érték el az elválasztó sávot – ekkor Starkman áthajtott a másik oldalra, és folytatta útját a város északi része felé, de szembefordulva a déli irányba tartó forgalommal!

– Úristen! – kiáltott fel Nina, miközben Starkman cikázott a Bentley-vel a személyautók és a kamionok között. Mindkét oldalon centiméterekkel mentek el mellettük a járművek, sofőrjeik kétségbeesetten igyekeztek úgy manőverezni, hogy ki tudjanak térni a velük szemben haladó őrült elől. Előttük és utánuk egyre többen dudáltak, a düh és a kétségbeesés koncertjét játszva. – Állítsa meg az autót, mielőtt mindkettőnket megöl! – ordította.

Nina újra a férfi szemébe vágott – de Starkman ezúttal készen állt.

A pisztoly lecsapott Nina homlokára, mélyen a koponyájában éles fájdalmat okozva. Nina hátraesett, szédült és hányingere volt, mialatt Starkman élesen balra fordult, és egy fémkapun keresztülhajtva a Hudson folyóba benyúló egyik móló felé tartott.

A kitört ablakon süvített a szél, amikor a Bentley egyre gyorsabban haladt a mólón. Nina nagy nehezen kiegyenesedett az ülésen; az egyik oldalon raktárakat látott elsuhanni, a másikon pedig hajók rozsdamarta oldalai sorakoztak egymás után.

Közvetlenül előttük viszont semmi más nem volt, csak a nyílt víz és New Jersey távoli fényei. Ninának hirtelen elakadt a lélegzete, amikor rájött, hogy Starkman mire készül.

A férfi egy pillanatra megfordult és ránézett. A jobb szemét, amelyet mély karmolások szántottak végig, szorosan csukva tartotta, az arcán vért folyt.

Aztán feltépte az ajtót, és kiugrott az autóból, miközben a karjával védte magát, amikor földet ért. Egy szempillantás alatt eltűnt – miközben a Bentley továbbra is szélsebesen haladt a móló vége felé tartva az óránkénti ötven mérföldes sebességet!

Ninának szinte még arra sem volt ideje, hogy sikítson, amikor az autó átvágta a móló végén lévő dróthálós korlátot és nagy ívben zuhant a sötét színű vízbe.

A hirtelen sebességcsökkenéstől Nina a sofőrülés hátának csapódott. Jeges víz csapott össze a feje fölött, a törött ablakokon pedig cunamiszerűen áradt be a víz. Buborékok habzottak körös-körül, amint a Bentley nehéz eleje orral lefelé süllyedt, és kocsit és utasát a folyó feneke felé húzta.

Nina megpróbált kijutni a hátsó ablakon, de a hátsó ülések magas fejtámlái útját állták a menekülésnek. Égő szemmel, kétségbeesetten rángatta a legközelebbi ajtó kilincsét, de az meg sem moccant.

Az oldalsó ablak…

Az üveg betört, és az ablak nyílása éppen akkora volt, hogy kiférjen rajta. Megkapaszkodott az ablakkeretben, és keresztülhúzta magát rajta.

A vállai átjutottak, a mellkasa pedig…

Beszorult!

A ruhája beakadt azokba a fémrudakba, amelyek a sofőrülés szétrobbant fejtámláját tartották. Nina rúgott egyet, hogy kiszabadítsa magát. Semmi. Estélyi ruhája még mindig szorosan be volt akadva. Még nagyobbat rúgott, és az ablakkeretet nyomta a kezével. Az anyag engedett egy kicsit, de nem szakadt el.

A mellkasa már majd felrobbant. Semmire sem vágyott, csak arra, hogy levegőt tudjon venni, de az egyetlen dolog, amit a tüdejébe tudott volna szívni, az víz volt.

Meg fog fulladni! Philby professzornak igaza volt: az Atlantisz utáni hajsza fogja a halálát okozni…

Nem, semmiképpen sem engedheti, hogy igaza legyen!

De semmit sem tehet ellene. Beszorult egy autóba, amely a Hudson folyó feneke felé tartott, és a fejében lüktető kalapálás bármelyik pillanatban elveheti a józan eszét, és arra kényszerítheti, hogy halálos „levegőt” vegyen…

Valaki megragadta.

Nina annyira meglepődött, hogy a vér megfagyott az ereiben. Egy kar fogta át a derekát, húzni kezdte. A ruhája elszakadt, és a megmentője kihúzta az ablakon, majd erőteljes rúgásokkal haladt felfelé, miközben a Bentley eltűnt a sötét mélyben.

Nina kétségbeesett szívdobogással ért fel a víz felszínére, ahol fájdalmak közepette, de ujjongva vett egy nagy levegőt, mit sem törődve a víz szörnyű ízével. A megmentője – továbbra is egy kézzel átkarolva – a part felé húzta. Miközben rémülete és fájdalma fokozatosan alábbhagyott, Nina oldalra nézett, hogy lássa, ki az.

A bőrdzsekis férfi lelkesen kiáltott oda neki, és Nina látta, hogy két metszőfoga között igen nagy űr tátong. – Minden oké, doki?

– Maga?

– Ja! Ez aztán a hála!

Elértek a mólóig, ahol a férfi egy rozsdás lépcsőhöz vezette a lányt.

Nina kimerülten felmászott rajta, és a móló szintje alatti betondokkra ült. A férfi követte, dzsekijéből csöpögött a víz. – Szép ruha.

– Mi? – kérdezte Nina zavartan, mert csak akkor vette észre, hogy a szoknyája gyakorlatilag a lába közéig felszakadt. – Jesszusom! – kiáltott fel, és összeszorította combjait.

– Hát – szólalt meg a férfi, kezével hátrasimítva rövid haját –, ha csak emiatt aggódik, akkor valószínűleg jól van. – Akcentussal beszélt, de nem olyan régióból, amelyet Nina felismert volna. – Ami jó, mer' el kell innen tűnnünk. Most azonnal. – Kinyújtotta a kezét. Nina egy darabig zavartan nézett, aztán elfogadta. A férfi jelentős erőt kifejtve talpra állította Ninát, aki csak ekkor vette észre, hogy mindkét cipőjét elveszítette.

– Ki maga? – kérdezte Nina, miközben a férfi a mólóra felvezető lépcsőhöz irányította. – Mi történik itt?

– A nevem Chase. Eddie Chase. Ne aggódjon, nem vagyok dilis. – Rámosolygott Ninára, ami nem volt teljesen megnyugtató. – Csak elég őrült ahhoz, hogy beugorjak egy folyóba azután a nő után, akinek a védelmére megbízást kaptam.

– Megbízást?

– Igen. Én a testőre vagyok.

Felértek a lépcső tetejére. Egy kis csoport várt rájuk csodálkozva. Néhányan megtapsolták őket.

– Valamikor az SAS-ben szolgáltam… tudja, a Brit Hadsereg Legkülönlegesebb Légi Alakulata. Most meg amolyan… szabadúszó vagyok. – Nina látta, a férfi Range Roverja, amelynek elég rendesen összetört az eleje, a mólón állt nyitott ajtóval és járó motorral.

Egy biztonsági cég egyenruháját viselő túlsúlyos ember kocogott feléjük, zihálva. – Hé! Mi az ördög folyik itt?

– Semmi gond, pajtás! – mondta Chase. – Minden rendben van.

– Dehogy van! Egy autó átszakította a korlátot és belezuhant a folyóba! Magyarázatot követelek!

Chase sóhajtott egyet, aztán benyúlt a zakójába, és előhúzta hatalmas fegyverét. Közelről most még ijesztőbbnek tűnt: a hosszú csövet a tetején végighúzódó barázdált acélrúd erősítette meg. – Mr. Magnum bármilyen kérdésre hajlandó válaszolni – mondta, és meglódította a fegyvert a biztonsági őr felé. A kis csoport sietve hátrálni kezdett.

– Van kérdésed?

Az őr igyekezett nem kimutatni a félelmét, de nem sok sikerrel.

– Nem olyan fontos.

– Akkor jó. Egyébként meg kellene keresned azt a fickót, aki kiugrott az autóból, mielőtt lezuhant; ő a rossz fiú. Nekem most ezt a hölgyet kell biztonságos helyre vinnem. Rendben van?

– Persze! – mondta a biztonsági őr egyetértően, és hátralépett.

A fegyvert még mindig lövésre készen tartva Chase kinyitotta Ninának a Rangé Rover jobb oldali ajtaját, aztán átszaladt a sofőr oldalára, és beugrott a kocsiba. Nagy sebességgel hajtott végig a mólón. Amikor a végéhez ért, éles ívben befordult, aztán néhány száz méteren át az üres járdán száguldott előre, majd elhaladt az összevissza álló autók mellett, és rákanyarodott a West Side Highway-re.

– Talán jó lenne, ha bekapcsolná a fűtést – mondta Chase, amikor felgyorsított és ránézett a reszkető Ninára. A távolban szirénák hangja hasított az éjszakai levegőbe.

Nina összeszorította a fogát. – Mi az ördög történik itt?

– Röviden mondjam? A rossz fiúk meg akarják ölni, a jófiúk meg akarják őket állítani. Én az egyik jó fiú vagyok.

– Miért akarnak megölni? Mit csináltam?

– Nem arról van szó, doki, hogy mit csinált. Hanem arról, hogy esetleg még megteszi. Ettől félnek. Emlékszik Starkmanre, arra a fickóra a Bentley-ben? Valamikor a cimborám volt – együtt dolgoztunk, közös akciókban vettünk részt a világ minden táján –, amíg gazember nem lett belőle.

– Azt mondta, hogy a Frost Alapítványnak dolgozik, Kristian Frostnak – mondta Nina.

Chase elnevette magát. – Nos, bizton állíthatom, ez nem igaz.

– Honnan?

– Onnan, hogy én dolgozom Kristian Frostnak. Szeretne vele találkozni?