19
A Cádizi-öböl

– Ott van! – mondta Kari, előre mutatott a helikopter szélvédőjén keresztül.

A Cádizi-öböl mély kéksége terült el előttük, a felszínén csillogó napfénnyel. Százötven kilométerre voltak a portugál tengerparttól, valamivel többre Gibraltártól, míg a végcéljuk mozgásban volt, egyenletesen tizenkét csomóval haladtak az Atlanti-óceán felé. Az RV Euénor élesen kitűnt a végtelen kékségben, mint egy darab csillogó fehérség: egy hetvennyolc méter hosszú oceanográfiai kutatóhajó volt, a víz alatti felderítés legmodernebb változatát képviselve. Mint minden más érdekeltségében, Kristian Frost itt sem spórolt semmin.

– Na végre! – sóhajtott fel Castille. A belga rettenetesen ideges volt az egész repülés alatt, amin a többi utas jól szórakozott. – Alig várom, hogy megint szilárd talajon legyen a lábam. – Ezen elgondolkodott. – Szilárd fedélzeten… Vagy himbálózó fedélzeten… Á, ha nem helikopter, akkor nekem mindegy.

– Van neked fogalmad arról, hogy milyen nehéz helikopterrel landolni egy mozgó hajón? – kérdezte Chase turpiskodva. Castille mogorva tekintetet vetett rá, aztán elővett egy zöldalmát a zsebéből és jó nagyot harapott bele.

– Az nem lesz probléma, uram – nyugtatta meg a pilóta, amikor a Bell 407-es megkezdte a leszállást. – Százszor csináltam már.

– Én a százegyedik miatt aggódom – motyogta Castille, tele szájjal. Még Philby is beszállt a kedélyes ugratásba, ami ezután következett.

Nina elnézett Kari válla fölött, ahogy közeledtek az Euénorhoz. A kutatóhajó ultramodern és – Nina tapasztalatlan szemének – furcsa kinézetű volt. A hajótest normálisnak tűnt, de a vízszint feletti rész csaknem felül-terhesnek, mert egy magas, kúp alakú tömb préselődött be a hajó középső részébe, fölötte pedig egy radarárboc tornyosult.

A szokatlan kinézet oka akkor vált nyilvánvalóvá, amikor közelebb kerültek a hajóhoz. A hajótatnál a legyező alakú részre szerelt propellerek fölött egy helikopter-leszállóhely magasodott, míg a hajó orránál a fedélzet nagy részét nehéz daruk és csörlők foglalták el, amelyek az Euénor két tengeralattjáróját tartották. Az embereknek be kellett férniük a gépek közötti helyre.

– Csak egyéves – mondta Kari, amikor közeledtek. – Háromezer-kétszáz metrikus tonna, öt fedélzeti tiszttel, tizenkilenc fős legénységgel, és harminc tudóst két hónapig képes ellátni. Ez apám büszkesége és öröme.

– Mármint utánad – jegyezte meg Nina.

– Hm… néha nem vagyok benne biztos – tréfálkozott Kari.

Ahogy a pilóta ígérte, a leszállást gyorsan és biztonságosan hajtotta végre. Castille gyakorlatilag abban a pillanatban kiugrott a fülkéből, ahogy a személyzet biztonságosan rögzítette a légi járművet a fedélzeten. – Végre! – jelentette ki Castille.

– Csak ne emelje magasba a kezét örömében! – mondta neki Nina, mutatva a még mindig forgó légcsavarlapátokat a feje fölött. – Emlékezzen csak, mi történt Hajjarral!

– Odalenn legalább biztonságban leszel a repülőktől – mondta Chase, és lenézett a fedélzetről. A tenger nyugodt volt, a szelíd hullámok tökéletesen eltakarták, ami lent várakozott.

Kari vezette a csoportot a parancshídhoz és a negyedik szinten lévő navigációs fülkéhez, ahol találkoztak az Euénor parancsnokával, Leo Matthews kapitánnyal, egy magas kanadai emberrel, aki kifogástalan fehér egyenruhában volt. A bemutatkozás után a kapitány informálta őket a legfrissebb helyzetről. – Körülbelül három óra múlva odaérünk a célterületre. Biztos, asszonyom, hogy az első merüléskor mindkét tengeralattjárót le akarja küldeni? – kérdezte Karitól. – Talán jobb lenne, ha csak az Atragont küldenénk le, hogy először megvizsgálja a tengerfeneket.

Kari a fejét rázta. – Attól tartok, az idő fontos tényező. Qobrasnak már van hajója a tengeren – és bár rossz helyen keresgél, mostanra biztosan tudja, hogy mi is hajóra szálltunk. Előbb vagy utóbb elkezd nyomozni utánunk, de gyanítom, inkább előbb.

– Attól tart, hogy megtámadnak?

– Nem ez lenne az első eset – mutatott rá Chase.

Matthews elmosolyodott. – Nos, lehet, hogy az Euénor nem hadihajó, de… mondjuk úgy, tudunk magunkra vigyázni. – odafordult Karihoz. – Az édesapja küldött néhány… speciális berendezést. Bármilyen problémára fel vagyunk készülve, asszonyom.

– Köszönöm, kapitány.

Matthews megparancsolta egyik emberének, vezesse be a kis csapat tagjait a luxuskabinokba. Bár eredetileg Ninának ajánlották fel, mondván, ő érdemli meg a titulust, Kari kapta a navigációs fülke alatt lévő vezető tudós kabinját, míg Nina egy szinttel lejjebb, Chase mellett foglalt el egy kabint.

– Kitűnő – mondta Chase, miután bedugta a fejét Nina ajtaján. – Nekem is van szobám. Ezen a hajón nem kell Hugóval megosztanom.

– Horkol?

– Annál sokkal, de sokkal rosszabbat csinál. – Nina megkönnyebbülésére Chase nem ment bele a részletekbe. – Ez nem annyira flancos, mint a Néréisz, de ezt nehezebb lesz felrobbantani.

– Kérem, ne is viccelődjön ilyesmivel!

– Nem vicceltem. – Chase belépett a szobába. – Ahogy Kari mondta, Qobrasnak már tudnia kell, hogy itt vagyunk. Tudom, Kari azt gondolja, a személyzet hűséges, de ha meglobogtatsz egy kis pénzt, akkor bárkit meg tudsz vásárolni.

– Azt gondolja, Qobrasnak van egy besúgója a hajón? – kérdezte Nina aggódva, miközben leült az ágyra.

– Fogadni mernék rá. Ami azt illeti… – Chase elhallgatott.

– Mi az?

A férfi leült Nina mellé, és egészen halkan beszélt. – Brazíliában Starkman nagyon gyorsan megtalált bennünket. Azok a helikopterek nem követhettek bennünket, mint az árnyék, mert mi túl lassan haladtunk. Annyi idő alatt kifogyott volna az üzemanyaguk. Ami azt jelenti, hogy amikor elindultak, már tudták, hol vagyunk. Vagy volt egy nyomkövető a hajón, ami lehetséges… vagy valaki a fedélzetről elárulta nekik a helyzetünket.

A kabinban meleg volt, ennek ellenére Nina megborzongott. – Kicsoda?

– Az az idióta, megszállott zöld nem lehetett, neki senki sem mondta el, hogy igazából miért megyünk oda. Halottakról jót vagy semmit, de Perez kapitány és Julio rajta vannak a listámon.

– De ők meghaltak, amikor a Néréiszet felrobbantották. Maga is látta a holttesteket.

– És ha Starkman ölte meg őket, hogy ne maradjon egyetlen elvarratlan szál sem? Szóval ők még mindig szóba jöhetnek. Másfelől viszont eléggé biztos vagyok abban, hogy Kari nem fogja elárulni a saját apukáját… – Chase elmosolyodott ezen a kifinomult megfogalmazáson. – Aztán van maga. De hát szóba se jöhet.

Nina mosolygott. – Örülök, hogy így gondolja.

– A probléma az, hogy ezek után nem sok gyanúsított marad. Van Agnaldo, a prof…, nos, én és Hugo.

– Jonathan nem lehetett – vágta rá Nina azonnal. – Évek óta ismerem. Semmi olyat nem tenne, ami nekem rossz.

– Akkor oké – mondta Chase, a homlokát ráncolva – Agnaldóban megbízom, és az ördögbe is, Hugóra az életemet is rá merném bízni. Ami azt jelenti… ó, a rohadt kurva életbe! Mindvégig én voltam, igaz? A francba!

Nina kuncogott. – Azt hiszem, magát kihúzhatjuk.

– Remélem. Utálnám, ha magamat kellene hülyére vernem. – Ismét mosolygott, aztán fáradtan megrázta a fejét. – Nem tudom. Néréiszen bárkinek lehetett egy műholdas telefonja eldugva a személyes holmija között, mert én csak azokat a cuccokat vizsgáltam át, amelyeket Tefében vettünk fel. Ami pedig ezt a hajót illeti… – Chase nagyot sóhajtott. – Csak annyit tehetünk, nyitva tartjuk a szemünket, és mindenre odafigyelünk, ami furcsa.

– Mit fog csinálni, ha talál valakit? – kérdezte Nina.

Chase felállt. – Elintézem, hogy a szemét öngyilkos legyen. – Nina tudta, Chase nem tréfál.

Ninának nem kis időt vett igénybe, amíg megismerkedett az Euénor elrendezésével, mire végül az előfedélzetre jutott, hogy megnézze a két tengeralattjárót. Kari már ott volt, és éppen két fiatalemberrel beszélgetett: koszos rövidnadrágjukról és be nem gombolt, rikító Hawaii mintás ingükről nem annyira a „tengerparti lezser” öltözék, inkább egy tengerparti csavargó jutott az ember eszébe.

– Nina – mondta Kari –, ők a tengeralattjáró pilótái. És a tervezői is.

– Jim Baillard – mutatkozott be a magasabbik, aki Matthews-hoz hasonlóan kanadai volt, csak jóval színtelenebb beszédmodorral. Nina kezet rázott vele, ettől csörögni kezdett a férfi apró kagylókból készült csuklópántja. – Szóval, úgy gondolja, megtalálta Atlantiszt, ugye? Fantasztikus!

– Szeretné felásatni? Mi megoldjuk – szólalt meg az alacsonyabbik és köpcösebb férfi, egy alaposan napbarnított ausztrál kiszőkített tüskehajjal. – Matt Trulli vagyok. Ha a víz alatt van, akkor felszárítjuk magának.

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Nina, majd a tengeralattjárókra nézett. – Szóval ezek a maguk tengeralattjárói? Nem úgy néznek ki, ahogy elképzeltem. – Sokkal inkább hasonlítottak egy buldózerhez vagy más ipari géphez, mint tengeralattjáróhoz.

– Azt hitte, hogy olyan nagy, gömbölyű kabin lesz az elejükön, igaz? – kérdezte Trulli lelkesen. – Jézusom, csak azt ne! Egyetlen reccsenés, és máris a vízben vagy. Illetve lehet olyat is csinálni, mármint ha fényképet akar valaki készíteni különös halakról, vagy a Titanicon flangálni, de ezeket a kis szépségeket arra készítettük, hogy működjenek.

– A legrosszabb, amit egy nyomás alatt lévő testtel tehetünk az az, hogy egy nagy lyukat vágunk bele – tette hozzá Baillard, folytatva partnere gondolatmenetét: mintha egyek lettek volna. Rámutatott a kisebbik tengeralattjáró elején lévő nagy fehér és narancssárga fémgömbre, amelyre az Atragon név volt elegáns betűkkel ráfestve. – Tartsd egy darabban, és sokkal erősebb lesz, és sokkal mélyebbre is mehetsz vele.

– És hogyan lehet kilátni belőle? – Nina látott egy kerek hajóablakot a gömb oldalán, de az csak néhány centi átmérőjű volt.

– Egy úgynevezett LIDAR-t, vagyis fényérzékelő és távmérő rendszert használunk a pilótakabin helyett. Ez olyasmi, mint a radar, de lézert használunk. Az USA haditengerészete dolgozta ki kommunikációs rendszernek, hogy kapcsolatot tudjanak tartani a pilóta nélküli tengeralattjárókkal. Olyan hullámhosszon működik, amelyet nem zavar a tengervíz.

– Két lézer – szállt be Trulli a magyarázatba –, mindkét szem helyett egy. A szó szoros értelemben vett sztereoszkópikus távcső! A lézerek másodpercenként húszszor pásztázzák végig a tengeralattjáró előtti területet, és bármilyen fényt, ami visszatükröződik, három dimenzióban látunk a benti nagy képernyőn. Nem kell az akkumulátorokat lemeríteni egy csomó reflektorral, amelyek hat méteren túl amúgy sem látnak semmit. Mi egy mérföldnyire ellátunk!

– És mivel sokkal szélesebb a látómező, mint amekkora egy pilótafülke ablakán keresztül lenne, sokkal gyorsabban tudunk dolgozni a karokkal – mondta Baillard, miközben felnyúlt, és megveregette az egyik impozáns acél kezelőkészüléket. – Ez egy forradalmi konstrukció.

– Így igaz! – vágta rá Trulli, és a két férfi egymás tenyerébe csapott. – Túl forradalmi. Senki más nem akart kockáztatni azzal, hogy a fejlesztésére pénzt adjon nekünk. Na de Kari papája? Bumm neki! Ahogy megtudta, mit forgatunk a fejünkben, már meg is kaptuk a megbízást.

– Most pedig nemcsak bizonyítani kell, jót terveztek – mondta Kari –, hanem úgy kell csinálni mindent, hogy az része legyen minden idők legnagyobb jelentőségű régészeti felfedezésének.

– Mint mondtam – bólintott Baillard –, ez fantasztikus.

– Túl fantasztikus – értett egyet Trulli, Nina pedig elmosolyodott, amikor a két férfi ismét egymás tenyerébe csapott.

– Szóval mire képesek? – kérdezte. – Vagyis úgy sejtem, az Atragon olyan, mint egy hagyományos tengeralattjáró, de az a másik? – Rámutatott a nagyobbik járműre, amely egy élénksárga behemót volt a legénységi kabin alatt, és úgy nézett ki, mint egy óriási porszívó szája. A jármű orrától egy vastag cső vezetett vissza a gép testébe; a hátsó végén volt egy másik, láthatóan valameddig még tovább hosszabbítható cső, rugalmas harmonikaszerű kivitelezésben, amely csatlakozott egy második kabinhoz, és Nina úgy látta, hogy ezt a kabint le lehet választani a tengeralattjáró testéről. Ezenkívül volt még egy hosszú cső, amely a szerkezet tatjáról farokszerűen lógott alá. A pilótafülke oldalára szórófestékkel az volt felírva, hogy Nagymenők!

– Az? – kérdezte Trulli büszkén. – Az a Cápadózer. Tudja, mint egy buldózer, csak mivel az víz alatt nem tud közlekedni, ezért inkább a cápa nevet adtuk neki.

Nina szélesen elmosolyodott. – Azt hiszem, értem.

– Ez egy önálló víz alatti exkavátor – magyarázta neki Baillard, mutatva a jármű két nagyteljesítményű karját. Míg a kisebb tengeralattjáró karjainak inkább karomszerű vége volt, ezek markolóvederben végződtek, mint a buldózerek. – A karok nagyobb kőlerakódásokat tudnak megmozgatni, a vákuumpumpa pedig – mutatott rá a a kabin alatti csőtorkolatra – el tud távolítani üledéket és lerakódott kőzeteket…

– És mivel a főpumpa egység leválasztható – vágott közbe Trulli, a jármű „utánfutó” részére mutatva – a helyszíntől távolabb is le tudjuk parkolni, úgyhogy a sok szemét, amit el kell takarítanunk, nincs a közelben, és nem zavarja a láthatóságot.

Nina le volt nyűgözve. – Milyen gyorsan képes eltakarítani az üledéket a helyszín fölül?

– Öt méteren? – vette át a szót Baillard. – Pillanatok alatt. Legalábbis annyira, hogy lehessen látni, van-e valami alatta.

– Vagyis valójában ki kell kotorni annyit, hogy lássuk, mi az… – mondta Trulli vállrándítva. – Attól függ, milyen nagy lyukat akar ásni. Mennyi az, hatvan méter széles? Ha semmi más, csak üledék borítja be, akkor az egyik végét néhány óra alatt meg tudjuk tisztítani.

– Aztán ha van ott valami, akkor vagy az Atragon kezelőkarját használjuk, hogy kiemelje, vagy beküldjük Óriás Jacket.

– Kicsodát? – kérdezte Nina.

Baillard rámutatott az Atragonhoz erősített kis szállítókosárra, amelynek a belsejében volt egy fényes kék dobozszerű tárgy, amiről kiderült, egy önálló apró jármű. – Óriás Jack a mi mélytengeri távirányításos járművünk. Alapjában véve egy robot, a Gamerons Systems BB-101 típusból. Egy üvegszálas optikai kábellel csatlakozik az Atragonhoz, és szereltünk rá egy sztereoszkópikus képfelvevő rendszert, hogy a kabinból tudjam irányítani. Még saját kis karja is van.

Nina elmosolyodott azon, ahogy Baillard antropomorfizálta a robotot. – És ez lesz az első alkalom, hogy használni fogják?

– Már kipróbáltuk őket, de igen, ez az első teljesen éles művelet – mondta Trulli. – Alig várom, hogy lássam, mit találunk!

– Akárcsak én. – Kari elnézett a horizont felé. – Körülbelül két órán belül a helyszínre kell érkeznünk. Mennyi idő alatt lesznek készek az indításra?

– Az összes indítás előtti előkészületet meg tudjuk csinálni menet közben. Minden egyébhez… körülbelül egy óra kell – válaszolta Baillard.

– A központi laborban felállítottuk a monitorokat – mondta Trulli Ninának. – Maga is láthatja mindazt, amit mi látunk, és úgy, ahogy mi látjuk, három dimenzióban! Elég klassz, mi?

– Remekül hangzik. – Nina izgatottnak érezte magát a várakozástól, a közelgő felfedezés érzésétől, de volt benne stressz és feszültség is. Ha kiderül, hogy odalent nincs semmi…

Kari ráérzett Nina szorongására. – Jól vagy?

– Csak még nem szoktam hozzá a hajóhoz – füllentette Nina. – Azt hiszem, lemegyek, és lepihenek egy kicsit. Szólsz majd, ha megérkezünk?

Kari fapofát vágott, és úgy válaszolt. – Nem, arra gondoltam, hagyom, hogy elmulaszd a pillanatot, amikor felfedezzük Atlantiszt.

– Ne csináld! – rótta meg Nina. Karit elmosolyodott. – Nem bírok el két szurka-piszka baráttal!

Nina visszament a kabinjába, egy kis időre lefeküdt az ágyára, és megpróbált nem gondolni arra a hatalmas pénzösszegre és emberi erőre, amit pusztán az ő következtetései mögé sorakoztattak fel. Amikor rájött, hogy ez teljesen értelmetlen próbálkozás, a „szurkapiszka barát” arra késztette, hogy felálljon, és bekopogjon Chase ajtaján. Miután belépett a kabinba, Nina egy kicsit meglepetten látta, hogy Chase az ágyán fekve egy könyvet olvas – és még jobban meglepődött, amikor meglátta a borítóját.

– Platón dialógusai? – kérdezte.

– Igen – mondta Chase, miközben felült. – Ne legyen annyira megdöbbenve! Én is olvasok. Többnyire thrillereket, de… Mindegy, arra gondoltam, mivel olyan sokszor beszélt már róla, tulajdonképpen nekem is el kellene olvasnom. Tudja, a fickó nem tölt olyan sok időt azzal, hogy valójában Atlantiszról beszéljen.

Nina leült a férfi mellé. – Nem, valóban nem.

– Vagyis a Timaioszban van, mennyi? Három bekezdés Atlantiszról? A többi rész meg olyan, mint amikor egy tök részeg egyetemista baromságokat beszél a világegyetem értelméről.

Nina felnevetett. – Ez nem a szokásos akadémiai leírás… de igen, igaza van.

– A másikban, a Kritiászban, az első öt oldalon el sem kezd beszélni Atlantiszról. Amikor pedig hozzáfog… akkor, érdekes. – A szavaiból úgy tűnt, mintha elgondolkodott volna valamin, ez felkeltette Nina érdeklődését.

– Milyen értelemben?

– Nem a hely leírására gondolok, és hogy mennyire otthon volt a templomban. Inkább az emberekre és az uralkodókra. Valahogy nem stimmel a dolog.

– Hogy érti ezt?

– Úgy értem, ezekben a jegyzetekben néhány kutató azon a véleményen van, hogy a Kritiász Platón modellje a tökéletes társadalomról, igaz? De nem az. Az ember olvassa, amit mond, és hát egyértelműen kiderül, az atlantisziak elég zsivány népség. Hódítók, akik megszállnak más országokat, és rabszolgává tesznek más népeket, teljesen militarizált társadalom, ahol a királyoknak abszolút hatalmuk van az emberek élete és halála felett, a demokrácia bármiféle jele nélkül… – Chase belelapozott a könyvbe. – Aztán az ember eljut a végére, az elé a rész elé, amit soha nem fejezett be. „De midőn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s túlsúlyba került az emberi jelleg nem tudva már jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak, s éles látású ember szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket vesztették el.” Úgyhogy Zeusz felszólítja az összes istent, büntessék meg őket. Blablabla. Nekem ez nem úgy hangzik, mintha olyan nagyszerűek lettek volna. Tulajdonképpen úgy tűnik, a világ jobban megvolt nélkülük.

– Le vagyok nyűgözve – mondta Nina. – Egészen jó elemzés volt.

– Matekból és történelemből csapnivaló voltam, de irodalomból jól teljesítettem.

Chase letette a könyvet, és közelebb húzódott a lányhoz. – Nem szeretném, ha furcsának hangzana, amit mondok, vagy ilyesmi, de amikor ezt elolvastam, azon kezdtem gondolkodni, vajon miért ragaszkodik ahhoz, hogy megtalálja ezt a népet.

Nina furcsán kényelmetlenül érezte magát, majdnem úgy, mintha valamivel vádolták volna. Kari vajon beszélt Chase-nek az atlantiszi DNS-jelekről? Nem valószínű. Elhessegette az érzést magától, aztán válaszolt: – Ez olyasmi, ami egész életemben lenyűgözött. Egyébként a szüleimet is. Bejártam velük az egész világot, hogy bármit találjunk, ami elárulhatja nekünk, hol volt Atlantisz. – Elővette a medálját a pólója alól, és a kabinablakon bejövő fény felé tartotta. – A dolog iróniája az, hogy nekem mindvégig volt egy kicsi Atlantiszom, csak nem tudtam róla.

– A szülei találtak valamit?

Nina visszatette a medált a helyére. – Ezt… nem tudom, tényleg nem tudom. Ők úgy gondolták, igen, de én sohasem láttam, mi az. Abban az évben, amikor… meghaltak… – Elcsuklott a hangja.

– Sajnálom, nem akartam – kezdte Chase.

Nina megrázta a fejét. – Semmi baj. Csak nem beszélek gyakran róla. Tibetben voltak egy expedícióval, amikor én éppen az egyetemre felvételiztem…

– Tibetben? – kérdezte Chase. – Az piszok messze van az Atlanti-óceántól.

– Hosszú ideig összekapcsolták Atlantisz legendáját Tibettel. A nácik több expedíciót is küldtek oda, még a háború alatt.

– Már megint a nácik, mi? – töprengett el Chase. – A szemetek mindenfelé eljutottak. így találták meg a templomot Brazíliában, és nyúlták le azt a szögmérődarabot onnan. De biztosan találtak mást is, valamit, ami miatt elmentek Tibetbe.

– Lehet, volt valami a térképen vagy az írásokban… voltak egyértelmű jelek arra, hogy az atlantisziak eljutottak Ázsiába. Nekem nem volt elég időm, hogy utánanézzek.

– Miért mentek oda a szülei?

– Ezt sem tudom. Találtak valamit, de nekem nem mondták meg, mi az. – Nina összeráncolta a homlokát.

– Ami különös, mert egyébként én mindenben benne voltam.

– Lehet, hogy nem akarták elvonni a figyelmét az felvételi vizsgáktól.

– Lehet. – Nina még mindig ráncolta a homlokát. – De az utolsó dolog, amin keresztül „hallottam” felőlük, az egy képeslap volt, ha hiszi, ha nem. Méghozzá Tibetből. Egyébként még mindig megvan.

– És mi állt rajta?

– Nem sok, csak annyi, hogy éppen indulnak egy Himalája-beli faluból, aminek a neve Xulaodang. Úgy tervezték, egy hétig lesznek oda, de…

Chase együttérzőn Nina vállára tette a kezét. – Hé! Nem kell erről beszélgetnünk, ha nem akarja.

– Nem, semmi baj. De azért furcsa. Egészen mostanáig nem is jutott eszembe a náci kapcsolat. Apám pedig egy évvel azelőtt Németországba ment… Lehet, hogy onnan volt valamijük, valami az Ahnenerbe expedíciókról. Valami, ami elvezette őket Tibetbe. De vajon miért nem mondták el nekem?

– Talán mert nem akarták, hogy maga tudja, valami olyasmit használnak, ami a náciktól származott? – találgatott Chase.

– Lehet. – Nina szomorúan sóhajtott egyet, aztán felült. – Nem mintha számított volna. Valahol Xulaodangtól délre egy lavina kapta el őket, és az expedíciónak majdnem minden tagja meghalt. A holttesteket sohasem találták meg, úgyhogy bármit is találtak, az elveszett.

Chase felhúzta a szemöldökét. – Majdnem mindenki? Ki maradt életben?

– Jonathan.

– Jonathan? Micsoda, úgy érti, Philby? A prof?

– Hát persze. Én azt hittem, maga tudja. O is velük volt az expedícióban. Ezért állunk olyan közel egymáshoz. Annak ellenére, hogy úgy gondolom, biztosan semmit sem tehetett volna, ő azt mondta, felelősnek érzi magát abban, amiért nem tudta megmenteni őket. És azóta is figyelemmel követ engem.

Chase hátradőlt az ágyon. – Szóval Philby?

– Tessék?

Chase elfordította a tekintetét. – Semmi. Csak nem tudtam, hogy innen ismerik egymást.

– Éveken keresztül dolgozott együtt a szüleimmel, barátok voltak.

– Hm. – Valami járt Chase fejében, de mielőtt Nina megkérdezhette volna, mi az, kintről kopogtak. Nem Chase ajtaján, hanem az övén. – Itt vagyok!

Kari óvatosan bedugta a fejét az ajtón. – Remélem, nem zavarok meg semmit, ugye?

Chase gúnyosan felhorkant. – Bárcsak megzavarna.

– Csak azt akartam mondani, már majdnem a koordinátáknál vagyunk. Matthews kapitány a hajó hajtóműveit fogja használni, így tartani tudjuk a pozíciónkat. Nem horgonyt dob le, mert nem akarjuk megkockáztatni, hogy valami megsérüljön odalent. Aztán leengedjük a tengeralattjárókat. Gondoltam, meg akarjátok nézni.

– Én nem szeretném elmulasztani – mondta Nina, és fel is állt. – Eddie, maga is jön?

– Kérek egy pár percet – mondta Chase. – A tengeralattjárók szintjén lesznek, ugye?

– Igen.

– Oké, akkor odafönt találkozunk.

Kari és Nina elmentek. Chase arcáról semmit sem lehetett leolvasni, amikor utánuk nézett. – Philby… – mondta halkan.

Az Euénort úgy tervezték, hogy kevés olyan hely akadjon, ahol bárki is el tud rejtőzni a parancshídon kívül, vagyis ne lássák az elő- vagy a hátsó fedélzetről. De alapos felderítés után Jonathan Philby talált egy rövid folyosószakaszt a második szinten, amely a tengerre néző oldalon nyitott volt.

Idegesen körülnézett. Elöl látta az emelődaru karjait, amint a nagyobbik tengeralattjárót a megfelelő pozícióba állítja. Ahhoz, hogy a GPS-e működjön, az antennájának zavartalan nézővonalra volt szüksége legalább az égbolt feléig, de ha kihajol a hajó oldalán, hogy jobb vételi lehetősége legyen, akkor könnyen észreveszik.

Nem volt választása. A hívást meg kellett ejtenie.

Az apró kis műholdas telefon állandó kísérője volt, amióta értesítette Qobrast arról, hogy Frosték kapcsolatba léptek vele. Már attól is igen ideges lett, amikor a cuccai közül elővette a rejtekhelyéről; ha bármelyik társa meglátja, akár Nina is, a gyanú azonnal felmerülne, és akkor vége az egésznek. Gibraltáron viszonylag könnyű volt alkalmat találnia arra, hogy megadja az Euénor körülbelüli úti célját, de amikor Brazíliában megpróbálta továbbadni a Néréisz végső pozícióját anélkül, hogy észrevennék, csaknem bepánikolt.

Most sem volt sokkal jobb. A folyosó mindkét végén ablak nélküli ajtók voltak. Bármelyik pillanatban besétálhatott rajtuk valaki. Idegesen várta, hogy kapcsolódni tudjon…

– Igen? – szólalt meg egy hang. Starkman.

– Itt Philby. Nincs sok időm. Már majdnem a célnál vagyunk – a következők a koordináták. – GPS mértékegységben megadta a megfelelő számokat. – Az Euénor végső helye onnan néhány mérföldnyire nyugatra lesz.

– Az Euénor végső pozíciója nyolcszáz lábra lesz onnan – mondta Starkman. – Már úton vagyunk. Szép munka, Jack. Meglesz a jutalma.

– Az egyetlen jutalom, amire vágyom, hogy kijussak innen. – Philby letörölte a verejtéket a homlokáról. – Most már vége lesz, ugye?

– Ó, igen! – Starkman hangja határozott volt. – Az Atlantisz utáni hajtóvadászat itt véget ér.

A két tengeralattjárót leengedték az óceánba, az egyiket az Euénor bal oldalán, a másikat a jobbon. A pilótáik már benne voltak; a „cowboyok”, vagyis a búvárruhás legénység tagjai a járművek tetején álltak, és ellenőrizték, hogy rendben működnek-e a rendszerek, és megfelelően be vannak-e kapcsolva a kommunikációs „köldökzsinórok”, mielőtt leválasztják őket a darukról. Amikor ez megtörtént, a tengeralattjárók minden különösebb ceremónia nélkül zuhantak a hullámok közé. A cowboyokat egy Zodiac vette fel, amely visszavitte őket a hátsó fedélzet alatti dokkba.

Mivel mindössze nyolcszáz láb mélységű vízen kellett áthatolni, a merülés alig tíz percet vett igénybe. A laborban Nina a fő helyet kapta meg a különböző monitorok előtt, Kari pedig mellette ült. Philby, Chase és Castille a vállukon keresztül nézték a történéseket, az Euénor maroknyi személyzetének többi tagjához hasonlóan.

Nina az egész élményt zavarónak találta. Az előtte lévő mindkét óriási képernyő pontosan azt mutatta, amit a pilóták láttak a kabinjukból, egy sztereoszkópikus LCD-kijelzőn, amely háromdimenziós képet adott anélkül, hogy speciális szemüveg kellett volna hozzá. A merülés legnagyobb része alatt a mélység alig volt érzékelhető, de egyszer-egyszer egy hal úszott el a tengeralattjáró letapogató lézere előtt, majd hirtelen valamiféle kísérteties zöld színű villanással eltűnt a képernyőről.

– Hetven láb – közölte Trulli a kommunikációs kapcsolaton keresztül.

– Benne vagyunk a kürtőben, ötször ötös. Lassabban merülünk.

– Euénor, erősítse meg a célirányt – kérte Baillard.

– Atragon, forduljon kettő-zéró-zéró fokra – mondta Kari a fejhallgatós készülékébe. – Már kevesebb, mint háromszáz méterre van. Cápadózer, tartsa a pozícióját, amíg megerősítik a leérkezést.

– Most már látnunk kellene – panaszkodott Trulli. A tengerfenék élesen kirajzolódó domborműve változott Nina előtt a képernyőn, amikor Trulli elfordította a járművét, az orrát egy kicsit lejjebb engedte, hogy a lézerek lefelé mutassanak. A felbontás elég nagy volt ahhoz, hogy Nina észrevegye a felkavart üledék fölött menekülő rákokat.

Ezután azt figyelte, amit Baillard tengeralattjárójából lehetett látni, már lépésben haladtak előre mintegy három méterre a tengerfenék fölött. Egy kisebb képernyőn lehetett látni a megvilágított dolgokat egy hagyományos videokamerából, de a LIDAR-kép sokkal nagyobb területet ölelt fel.

Elöl a tengerfenék kimagasodott.

– Euénor, látok valamit – jelentette Baillard. – Nagyon erős hang jön a lokátorból… ez nem üledék, és nagy. Lehet, hogy hajóroncs…

– Nem hajóroncs – suttogta Nina, amikor a háromdimenziós képernyőn láthatóvá vált a tárgy. Azonnal felismerte a formát. Ugyanolyan volt, mint a Poszeidón-templom másolata a brazil dzsungelben.

És a ma már romokban heverő ottani építménnyel ellentétben ez érintetlen volt.

– A rohadt életbe! – mormogta Chase, miközben közelebb hajolt Nina válla fölött.

– Jézusom, Euénor, látja ezt? – kérdezte Baillard.

– Látjuk – erősítette meg Kari, és átnyújtott egy fejhallgatót Ninának. – Nina, te irányítod a keresést.

– Én? De hiszen én semmit sem tudok a tengeralattjárókról!

– Nem is kell. Csak azt mondd meg neki, mit akarsz megnézni, és ő megoldja.

– Oké… – mondta Nina idegesen, mert hirtelen megijedt arra a gondolatra, hogy a tengeralattjáró véletlenül összetörik. Felvette a fejhallgatót, és a mikrofont babrálta. – Jim, itt Nina. Hall engem?

– Hangos és tiszta – felelte a kanadai. – Körülbelül százötven méterre vagyok. Jól látja?

– Ó, igen. – A templomfalak alsó részeit egy lejtős üledékdomb takarta, de a kupolás tető legalább kilenc méter magasan volt az óceán fenekétől. Visszavert lézerfény világította meg azokat a helyeket, ahol a kő fölötti drágafém burok épségben maradt, még a víz alatt is. – Nem hiszem el, hogy még mindig áll.

Philby, aki láthatóan bajban volt a sztereoszkópikus hatással, és egyszerűen úgy oldotta meg a dolgot, hogy egyik szemét behunyta, közelebb hajolt. – A tervrajznak hihetetlenül precíznek kellett lennie, hogy az összes tömb meg tudja tartani a saját súlyát. Amikor a sziget elsüllyedt, ez egyben maradt, pedig minden más összeomlott. Fantasztikus!

– Milyen az áramlat? – kérdezte Kari.

Trulli megadta a helyzetértékelést. – Körülbelül fél csomónyit sodródom északkeleti irányba.

– Nem csoda, hogy nincs teljesen eltemetve – mondta Baillard. – Ha ez az uralkodó áramlat, akkor egy csomó üledéket a spanyol partok felé sodor.

– Van-e valami más is a felszínen? – kérdezte Nina.

A háromdimenziós kép hirtelen idegesítően elkezdett ugrálni; az Atragon nem változtatott irányt, de a lézer letapogatókat átirányították egy oldalra. – Látok néhány buckát, ahol lehetnek másvalamik is a felszín alatt, de ténylegesen semmi sem áll ki. Milyen magas ez az épület?

– Ha ez az, aminek gondoljuk, akkor körülbelül hatvan láb magasnak kell lennie. Tizennyolc méternek.

– Ha ez a helyzet, akkor lehet, csak a fele látszik ki. Rengeteg lerakódott üledék van körülötte. – A képen most ismét a templom volt.

– Cápadózer! Menjen közelebb! – adta ki a parancsot Kari. – Induljon a terület északi vége felé, és kerülje ki az Atragont!

– Értettem! – válaszolta Trulli. A másik háromdimenziós kép az ő mozgását mutatta.

– Jim? – szólalt meg Nina. – Körbe tudná járni az épületet? Szeretném látni, hogy néz ki a másik oldalról.

Baillard teljesítette a kérést. A manőverhez kellett egykét perc, de aztán teljesen olyan volt a látvány, mint amikor először látták meg a templomot. Félkör alakú háta, amelyet részben üledék borított be, egy teknősbéka páncéljára emlékeztette Ninát.

– Hé, Euénor! – kiáltott fel Trulli izgatottan. – Ennél, az északi végénél, itt alacsonyabb az üledék. Biztosan az áramlat tisztította meg. Itt többet látok a falból.

Nina gyorsan a Cápadózeres képernyőhöz fordította a tekintetét. A templom északi végénél volt egy sima, csaknem medenceszerű besüllyedés, mintha valami vagy valaki egy óriási fagylaltos kanalat használt volna ahhoz, hogy az üledéket kikotorja. – Közelebb tudna menni?

– Semmi gond. Várjon egy cseppet!

A beígért cseppnél jóval hosszabb időre volt szükség, de néhány perccel később Trulli egészen közel navigálta a robusztus tengeralattjárót a templom falához, és ott lebegett. – Készítek egy hanglokátoros felvételt – jelentette ki. – Várjon!

Az egyik monitoron egy szabálytalan grafikon jelent meg. Nina egy kukkot sem értett belőle, de a tengeralattjáró pilótájának olyan világos volt, mint egy fénykép, hiszen szinte mindennap látott ilyet. – Van valami az üledék alatt – vagy inkább van valami a nem üledék alatt. Lehet, hogy egy lyuk a falban.

– Van elég hely, hogy Óriás Jacket beküldjük? – kérdezte Baillard.

– Lehet. Euénor, kapok engedélyt az üledék eltávolítására?

Kari Ninára nézett, aki izgatottan bólogatott. Volt lehetőség arra, hogy bejussanak a templomba! – Csinálja, Cápadózer!

A következő művelet idegesítően lassú volt. Nina alig tudta visszatartani magát attól, hogy körömmel kaparja az íróasztalt, amikor Trulli arrébb vitte a járművét a templomtól. Óvatosan leengedte a szivattyúegységet a templom felszínére, körülbelül száz méterre északkeletre, a műszer „farkát” pedig az áramlat irányába húzta ki, aztán visszatért a templomhoz. Az Atragon LIDAR-kijelzője mutatta, ahogy a szivattyúegység és az anyahajó közötti összekötő cső egyre nőtt, a Cápadózer visszatért korábbi pozíciójába, oda, ahol leállomásozott az északi fal alapzata fölött. Az egész folyamat húsz percet vett igénybe.

– Indulásra kész, Euénor – mondta végül Trulli. – Csak adja ki a parancsot!

– Támadás! – kiáltotta el magát Nina, ezen mindenki jót mulatott.

A szivattyú beindult.

Mint a világ legnagyobb porszívója, a Cápadózer elkezdte tátongó szájába szívni a felhalmozódott üledéket. S mintegy száz méterrel arrébb kiköpte az ürítőcsőből. Az uralkodó áramlat finoman elsodorta a lebegő részecskék alkotta egyre növekvő sötét koszfelhőt a templom irányából. Annak a technikai megoldásnak a gyakorlati értéke, amelyet Nina eleinte túlságosan bonyolultnak tartott, most teljesen világossá vált; ha csak egyszerűen felásták volna az üledéket, akkor néhány másodperc után semmit sem lehetett volna látni.

Újabb tíz perc telt el – őrjítő lassúsággal. Az Atragonról szinte páholyból lehetett látni, ahogy a Cápadózer jobbra-balra csúszkált a fal talapzata fölött, és ahányszor végighaladt a soron, egy réteggel mindig kevesebb maradt. Aztán…

– Azt hiszem, találtam valamit! – kiáltott fel izgatottan az ausztrál. Ráirányította a videokameráját a szóban forgó pontra. Mozgó üledék homályosította el a képet, de nem annyira, hogy Nina szíve ki ne akart volna ugrani a helyéből attól, amit látott. – Úgy néz ki, mintha bejárat lenne.

A képernyőn egy alagút látszott, ami beleveszett a sötétbe. Nehéz volt megítélni a méretét, de ha a templomot ugyanúgy építették, mint brazil megfelelőjét, akkor a bejárat durván egy méter húsz centiméter volt.

– A másodlagos porszívót fogom használni, hogy kitisztítsam – mondta Trulli. – Kérek egy pár percet. – A Cápadózer egyik karja meghosszabbodott, de ahelyett, hogy a végén a nagy markolóvedret használta volna az akadály eltakarításához, egy keskeny fémcső nyúlt ki alóla, behatolt a bejáratba, és elszívta a belül lerakódott üledéket.

Chase Nina válla fölé hajolt, hogy megnézze a háromdimenziós képet, s közben az arca csaknem hozzáért Nináéhoz. – Tudja… ha ez a templom ugyanolyan elrendezésű, mint az a másik Brazíliában, akkor az az alagút egyenesen az oltárterembe vezet. Hátul volt egy akna, de tele kövekkel.

Nina szemrehányóan nézett rá. – Hogyhogy volt? Miért nem mondta meg nekem?

– Nem volt rá időm! Tudja, akkor azzal voltunk elfoglalva, hogy mindjárt meghalunk!

– Egy papi rejtekhely lehet – mondta Kari elgondolkodva. – Egy titkos kijárat.

Trulli még dolgozott néhány percig, mielőtt visszahúzta volna a kart. – Amit lehetett, kitakarítottam. Jimbo, izzítsd be Óriás Jacket!

Mialatt Trulli hátrafele navigálta a Cápadózert, Baillard közelebb vitte a maga tengeralattjáróját, és leparkolta a nagy kiterjedésű bemélyedés szélénél, az északi fal mellett. Miután pozícióba állt, közölte: – Euénor, kiengedem Óriás Jacket… most!

Mindenkinek a szeme az Atragon háromdimenziós kijelzőjére tapadt, amely a LIDAR-rendszer kísérteties fekete-fehér képéről színes videoképre váltott, amint Óriás Jack kijött a kosarából, és elindult a templom felé. A kis robotnak nem volt olyan lézerkép-készítő rendszere, mint az anyajárművének, de azért voltak sztereoszkópikus kamerái. Amikor belépett a bejáraton, az alagút szűk oldalai szédítő sebesség érzetét keltették. – Úristen, olyan, mintha a Halálcsillagot támadná meg – jegyezte meg Chase.

Óriás Jack haladt előre az alagútban. Még mindig voltak üledékcsomók a földön, de Trulli elég szépen kitakarította ahhoz, hogy a robot át tudjon menni. Az irányítóteremben úgy nőtt a feszültség, ahogy a robot haladt előre; és talált egy…

Egy falat.

– Ó, nem! – sóhajtott fel Nina csalódottan. – Ez zsákutca!

Óriás Jack balra fordult, aztán jobbra, de a keresőlámpái csak kemény követ találtak. – Mit csináljak? – kérdezte Baillard.

Nina éppen azt akarta mondani, hozza vissza a robotot, amikor Chase közbeszólt Nina fejhallgatójának mikrofonján keresztül: – Jim, itt Eddie! Az a dolog tud felfelé is menni?

– Persze. De…

– Akkor csináld!

Egy pillanatnyi habozás után Óriás Jack óvatosan elindult a mennyezet felé… És csak ment.

– Hűha! – mondta Baillard, miközben forgatta a robotot, hogy megvizsgálja az oldalfalakat, amelyeken mászott felfelé. – Honnan tudtad, hogy ott van?

– Csak megérzés – válaszolta Chase, és rámosolygott Ninára. – De azért légy óvatos! Lehet, hogy csapdák vannak útközben.

Nina finoman eltolta Chase-t a fejhallgatójától. – Eddie, az az érzésem, ezt a templomot az elmúlt tizenegyezer év alatt senki sem tartotta karban.

– Nem tudom, a sellők trükkös csajok…

Nina elmosolyodott, aztán újra a képernyőre figyelt. Baillard, amennyire csak lehetett, éles szögben felfelé irányította a kamerát, és így az egész akna látszott.

– Látok valamit – közölte Baillard. Az akna falán egy sötét vonal jelent meg, egy vibráló torzulás…

A kép hirtelen megfordult és újra vízszintben állt. A képernyőt az egyik fal töltötte meg. – Jim! – kiáltotta Nina. – Mi történt? Nekiment valaminek?

– Egy pillanat… – A robot lassan megfordult, a kép még mindig csúnyán remegett. Semmit sem lehetett látni, csak a falakat. – Oké. Azt hiszem, ez a maximum, ameddig el tudtunk jutni.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Kari. – Fennakadt valamin? Elveszítettük Óriás Jacket?

Baillard csaknem elnevette magát. – Szó sincs róla. Csak… nos, arra terveztük, kizárólag vízben használjuk. Valami más módot kell találni arra, hogy ettől a ponttól tovább keressünk.

– Miért? – kérdezte Nina.

– Mert elfogyott a vizünk. Óriás Jack lebeg a felszínen. Levegő van a templomban.