20

A tengeralattjárók visszatértek a felszínre. A Cápadózert rendbe hozták, és felhúzták az Euénor fedélzetére, de az Atragon a vízben maradt, hozzákötöttek egy kábelt, hogy az akkumulátorokat feltöltsék.

Felkészültek a második merülésre. Ezúttal nem akarták robotokra bízni a templom átvizsgálását.

– Bárcsak én is mehetnék – mondta Nina. Kari, Chase és Castille már a merülésre való felkészülés utolsó fázisában voltak.

– Azt mondja, bárcsak magával hozta volna az búvárigazolványát, igaz? – tréfálkozott Chase, miközben a legénység egyik tagja segített neki a sisak felvételében.

A három búvár új tervezésű, úgynevezett mélyruhát viselt, ami a hagyományos búvárfelszerelés és a mélyvízi, hosszú időtartamú alámerüléshez használt páncélzathoz hasonló, csaknem robotszerű öltözék volt. A végtagjaikat ugyanolyan neoprén gumi takarta, mint amit a szabványos búváröltözékhez használnak, de a fejük és a testük merev egységben volt, amelyet a combnál és a felkarnál szorítógyűrű zárt le.

Nyolcszáz láb mélyen, az oxigénpalackos búvárkodás megengedhető határánál, a búvár testére gyakorolt nyomás több mint huszonöt atmoszféra, ezért ahhoz, hogy a tüdeje megfelelő módon tudjon tágulni a ránehezedő erővel szemben, szüksége van levegőre, amit ugyanolyan nyomás mellett kell biztosítani. De az ilyen magas nyomású gáz belélegzésének ára van: bekerül a vérkeringésbe, nagyobb kiterjedésű lesz, amikor a búvár feljön a felszínre, és csökken körülötte a nyomás. A véredényekben nitrogénbuborékok keletkeznek, ami iszonyatos fájdalommal jár és szövetkárosodáshoz, sőt halálhoz is vezethet…

Dekompressziós betegség. Keszonbetegség.

A mélyruhával mindezt el lehetett kerülni. Azáltal, hogy a test olyan burokban van, ami képes ellenállni a külső nyomásnak, a búvár csak egy atmoszférás levegőt lélegez be, miközben a karja és a lába sokkal szabadabban mozoghat a víz alatt, mintha nehéz és esetlen szilárd öltözékben lenne. Így a ruházat jelentősen csökkentette a keszonbetegség veszélyének fennállását, de egyúttal lehetetlenné tette, hogy derékban megfordulni vagy lehajolni tudjanak, ráadásul a végtagokra akkor is hat a mélyben létező nyomás, ami azt jelenti, korlátozott, milyen mélyre tudnak lemerülni.

– De látni fogsz bennünket a videoképen – ígérte meg Kari.

– Az nem ugyanaz. Az ilyen felfedezésnél tényleg személyesen kell ott lenni.

– Ne aggódjon! – mondta Castille. – Hozunk magának egy arany Néréiszt.

– Jaj, csak azt ne! Hagyjanak mindent úgy, ahogy van, kérem! És ezzel kapcsolatban… – Odafordult Chase-hez. – Tényleg muszáj robbanószereket is vinni magával?

– Ha az alagút fentebb el van zárva, lehet, hogy ki kell tisztítanunk. Ne aggódjon, nem fogom felrobbantani az egész helyet. Tudom, mit csinálok.

– Remélem. – Megkocogtatta a sisakját. – Milyen odabenn?

– Szűkös. Szerencsére nem vagyok klausztrofóbiás.

– Szerencsés ember! – sóhajtott fel Castille. Lenézett a sárga burokra, amely a testét takarta. – Úgy érzem magam, mintha beleestem volna egy óriási szappantartóba.

– Vagy egy fűzőbe – tette hozzá Kari, öltözéke derekára téve a kezét. Míg Chase és Castille szerelése átlagos testre szabott „uniszex” öltözet volt, amelyen a méretet a végtagokon mozgatható szorítógyűrűkkel lehetett beállítani, Karié pontosan rá lett szabva, és még nőies alakja is látszott az acél és polikarbonát alatt. – Így érezhették magukat a Viktória-korabeli nők!

– Igen, amikor leestek a Titanicról – tréfálkozott Chase.

– Az Edward korában volt, nem Viktóriáéban – javította ki Nina.

– A hülye történészek mindig elrontják a poénjaimat… – Ránézett a társaira, amikor a tengerészek az utolsó csipeszt is rászorították a felszerelésükre. – Oké… Mindenki kész?

– Teljes egészében – mondta Kari lelkesen.

– Készen arra, hogy ismét veszélybe kerüljünk? – kérdezte Castille, kevésbé lelkesen. – Hát ha muszáj…

– Ugyan már, Hugo, hiszen imádod – mosolygott Chase. – És odalent legalább nem kell aggódnod a helikopterek miatt.

– Miért, a tengeralattjáró mi más, mint víz alatti helikopter?

Chase rácsapott egyet Castille sisakjára. – Igen, igen! Na most már hagyd abba a nyafogást, és dobd be azt a belga segged a vízbe!

Az Atragon, az acél ütközőkosárba kapaszkodó három búvárral, eltűnt az óceánban.

Nina figyelte egy darabig, aztán besietett az irányítóterembe. Chase öltözékének jobb vállára egy videokamerát szereltek, amely egy üvegszálas optikai kábelen keresztül adta tovább a képet az Atragonnak, az pedig a „köldökzsinórján” át küldte át a hajónak.

– Hé, Kari, látlak – mondta Nina, amikor feltette a fejhallgatót. A képernyőn látható alak szabad kezével integetett.

– Búvárok, kipróbálhatjuk a kapcsolatot? – kérdezte Trulli a mellette lévő monitor állomásról. – Eddie?

– Hangos és tiszta – felelte Chase. A hangja egy kicsit torz volt, de nem jobban, mintha telefonba beszélt volna.

– Kari?

Az ő válasza recsegőbb volt, erősen befolyásolta az elektrosztatikus töltés. – Én hallom magát, de nagy az interferencia.

– Nálam is – recsegett közbe Castille.

– Mekkora a hatótávolságuk azoknak az adóknak? – kérdezte Philby. Chase kommunikációs rendszere kábellel kapcsolódott a tengeralattjáróhoz, de a kábelek összegubancolódását megakadályozandó, Kari és Castille víz alatti rádiókapcsolatot használtak, amitől ők maguk emberi közvetítőállomásként funkcionáltak.

– Legfeljebb talán tizenöt méter – mondta neki Trulli. – A víz sótartalmától függ. Ha nagyon sós, akkor a jel olyan mértékben gyengülhet, hogy csak két-három méterre tud eljutni. Ekkora távolságon belül egyszerűbb, ha kiabál az ember.

– Fiúk! – szólt bele Nina a mikrofonba. – Maradjanak közel egymáshoz, jó? – Kari helyeslőleg felemelte a mutatóujját.

Ez a merülés lassúbb volt, mint az első, de Matthews kapitány közvetlenül a templom fölé navigálta az Euénort, hogy csökkentse a tengerfenéken a tranzitidőt. Az épület hamarosan megjelent a kijelzőn.

– Búvárok, minden oké? – szólalt meg Baillard. – Ott fogok leállni, ahol korábban, a kotrás szélén.

Nina Chase kameráján keresztül nézte a látnivalókat. Az Atragonnak kevesebb keresőlámpája volt, mint egy hagyományos tengeralattjárónak, és ezért a templom csupán egy erőteljes árnyéknak tűnt a majdnem fekete színű tengerben. Egy kis homokfelhő csapott fel a futóművek alatt, amikor a tengeralattjáró egy enyhe léglökéssel megállt.

– Euénor – jelentkezett be Baillard – biztonságban leértünk. Búvárok? Jó szerencsét!

Chase elengedte a csőszerű ütközőt, és leereszkedett a tengerfenékre. Kari és Castille követték a példáját. – Oké, itt vagyunk. Rádióellenőrzés.

– Én hallom – mondta Kari.

– Rádió rendben – erősítette meg Castille. Aztán egy kicsit közvetlenebb hangon hozzátette: – Viszket a hátam közepe. Azt hiszem, visszamegyek a hajóra, hogy megvakarjam.

– Micsoda? Kihagynád azt az élvezetet, amint végigmegyünk egy keskeny kőalagúton, aminek nem tudjuk, mi van a végén? – Chase tett néhány lépést kísérletképpen, miközben úszószárnyas lábával még több lerakódást vert fel. Még a semleges felhajtóerő ellenére is, amit a mélyruha biztosított, a rugalmatlan öltözék azt jelentette, hogy a legtöbb, amit elérhetett, idétlen totyogásnak tűnt. A széles és lapos mellkasa is meglepő mértékű ellenállásba ütközött a víz alatt, amikor megpróbált előre menni. – A francba, ez a séta örökké fog tartani! Próbáljuk meg a futóműveket!

Elrúgta magát a tengerfenéktől, és vízszintes helyzetbe fordult. Castille és Kari követték a példáját. Amikor egymás mellett voltak, Chase bal kézzel felnyúlt, hogy megfogja a ruhájából kiálló irányítóbotot, amely egy rugalmas fogantyúra volt rászerelve.

– Oké, maradjunk közel egymáshoz! – adta ki a parancsot. – Ha bármi baj történne, vagy valakinek kommunikációs problémája állna elő, azonnal menjen vissza a tengeralattjáróra, és ott várja meg a többieket. Menjünk!

Hüvelykujjával megnyomta a bot végébe szerelt rugós kormányt. A ruha tokjába beépített hajtóművek szabályozói egyszerűek voltak: három sebességfokozat előre, egy hátrafelé, és ha elengedték, akkor a motorok automatikusan leálltak. Chase a legalacsonyabb fokozattal kezdte, a lábával szabályozva a dőlésszöget. Miután érezte, tökéletesen tudja szabályozni a mozgását, felkapcsolt a második fokozatba. A tengeralattjáróhoz kapcsolódó üvegszálas optikai kábel úgy ereszkedett le mögötte, mint egy pókháló szála.

Castille ugyanazzal a sebességgel haladt. – Ez nagyon könnyű! – mondta, de a hangja még ilyen rövid távolságon belül is torz volt. – Annyi évet elpazaroltam azzal, hogy a lábammal úsztam…

– Csak azért ne menj fejjel a falnak! – figyelmeztette Chase viccesen. – Kari, minden oké?

Kari könnyedén, kígyózó mozgással úszott el mellette. – Mit gondol, ki segített ezeknek az öltözékeknek a megtervezésében? Más szenvedélyeim is vannak ám a régészeten és az építészeten kívül!

– Szeretem a szenvedélyes főnököket – tréfálkozott Chase. A templom egyre közelebb került hozzájuk, és a szerelésükről szóródó fényben kezdték színesnek látni. – Oké, lassítunk.

– Eddie, nem látok semmit, csak a tengerfeneket – panaszkodott Nina a rádión keresztül. – Milyen közel vannak a templomhoz?

Chase elengedte a szabályozót, és felegyenesedett, a vállán lévő kamerát az előtte álló épületre irányítva. – Körülbelül ennyire közel. Ezt látja?

– Ó, igen! – felelte Nina megilletődötten.

A három búvár alig három méterre ért földet attól a ponttól, ahol a fal kiemelkedett a felhalmozódott üledékből. A fényben egyenetlen szélű orichalcumlapocskák csillogtak. Halak úsztak el békésen a templom fölött, mit sem törődve azzal, milyen ősi hatalom képviselője volt az épület.

– Merre van a bejárat? – kérdezte Chase.

– Körülbelül hat méterre tőled balra – válaszolta Baillard.

A csoport elindult az adott irányba, Chase és Kari nagy teljesítményű elemlámpát is használt a szerelésükre rögzített lámpákon kívül. Chase visszanézett az Atragonra. Bár tisztán látta a keresőlámpáit és a keresőlézerek ijesztő rezgéseit, magát a tengeralattjárót nem lehetett látni a sötétség mélyében.

– Ott van! – kiáltott fel Kari. A lámpája a bejáratra világított.

Chase amennyire csak tudott lehajolt, hogy ő is bevilágítson. A függőleges akna nem is volt olyan messzire, mint amennyire várta; a kamerájának nagy látószögű lencséje eltúlozta a távolságot. – Okés. Én megyek be először. Hugo, kapcsolj be! – Castille a felszerelésén lévő orsóról letekert egy kötelet, és beakasztotta a Chase ruhája derekán lévő csipeszbe. – Ha nem lesz elég hely, hogy az aknában lévő kanyarba beférjek, húzzál ki.

Castille megrángatta a kötelet, ellenőrizte, megfelelően van-e csatlakoztatva, majd a bejárat másik végéhez úszott, hogy ne akadjon bele a kommunikációs kábelbe. – Ha több gyümölcsöt és kevesebb steaket ennél, akkor most nem kellene attól félned, hogy beszorulsz.

– Tudod, hová dughatod a gyümölcseidet… akkor indulás. – Kari és Castille segítettek neki, hogy vízszintbe kerüljön, és a bejárat felé irányították. Chase kinyújtott jobb kezében tartotta a lámpát, bal kézzel pedig a szabályozókat kezelte, és bekapcsolta a hajtóművet a legalacsonyabb fokozatba. Elhaladt a kőfalak mellett. Normális körülmények között egy négy láb széles alagútban könnyű lett volna haladni, még víz alatt is, de a mélyruha merevsége miatt óvatosabbnak kellett lennie.

Gyorsan elérte az alagút végét. A hátára fordult, hogy felnézzen az aknába. A végén csak sötétséget látott. – Az aknánál vagyok. Aknánál! Értitek? – nyögte Chase. – Megpróbálok felmenni.

Az akna szűk volt, a sisakja súrolta a falat, de különösebb nehézség nélkül sikerült feltornáznia magát. – Átjöttem! – közölte megkönnyebbülve. – Nézzük, mi van odafenn!

Újra bekapcsolta a hajtóműveket, a csőbe bújtatott propellerek szép nyugodtan forogtak, ahogy emelkedett felfelé. Az akna legalább kilenc méter magas volt, a falak csupaszak. Chase felnézett, és látta azt a fekete négyszöget, ahol az Óriás Jack leállt – ahol a levegő megrekedt az emelkedő vízben. Most már csak három lábnyira volt tőle, aztán kettőre, egyre…

Kibukott a vízből, s a sisakja védőüvegén folyt lefelé a víz. A lámpa fényében látta, körülbelül két méterre van az akna tetejétől, ami egy sötét lyuk volt fölötte.

Semmi gond. Visszakattintotta a lámpát az övére, és elővett egy gázüzemű szigonypisztolyt. Úgy fészkelődött az akna szűk oldalai között, mint egy óriási dugó, hogy meg tudja célozni a déli fal tetejét, aztán tüzelt.

A gázpuffanás végig visszhangzott az aknán, miközben a szigony repült felfelé. Néhány másodperc múlva Chase hallotta, ahogy nekiütődik egy kőnek. A szabályozó berendezés segítségével visszatekercselte a kábelt. Egy kis idegtépő várakozás után a szigony megakadt valamiben. Chase néhányszor meghúzta, elég biztonságos-e, aztán a fegyverszíjat hozzáerősítette a szereléséhez, és felhúzta magát, miközben a motor tiltakozásul nagyokat csikordult a súlya alatt.

A tető most már csak néhány lábnyira volt tőle, és onnan ki lehetett menni a…

– Azt nézd meg! – kiáltott fel Nina. Feszült figyelemmel követte a videón látható eseményeket, még pislogni is csak ritkán pislogott. A Chase kamerájából jövő képen látni lehetett az oltárhelyiséget, amely méreteiben pontosan akkora volt, mint a brazíliai.

Pompáját tekintve azonban teljesen más.

Még a szemcsés, kis felbontású videón is világosan lehetett látni a vörösen csillogó orichalcumot, arany- és ezüstfoltokat, a falba épített drágakövek macskaszemszerű csillámlásait…

– Uramisten – sóhajtott fel Philby –, ez hihetetlen. Biztosan az egész terem nemesfémekkel van beborítva!

– Ez nem csak díszítés – mondta Nina, miközben a fejhallgatójával babrált. – Eddie? Beszéljen! Mit lát?

– Azt látom… mintha valami fémvágó olló meg egy feszítővas lenne itt, és a segítségükkel akár nyugdíjba is mehetnék.

– Nagyon vicces! Közelebb tudna menni a falakhoz?

– Jézusom, előbb hadd álljak lábra… – A videokép remegni kezdett, amikor Chase kitolta magát az aknából és lekapcsolta a kábeles pisztolyt, miközben nagyokat lihegett a mikrofonjába. – Oké. Szóval igazam volt az aknával kapcsolatban, ugyanott van, mint az a betemetett Brazíliában. Biztosan ugyanazt a tervrajzot használták. A falak… Úristen, ezt az anyagot tapétának használták. Mindenütt orichalcumlemezek, és mindegyiken van valami írás.

– Hadd lássam, hadd lássam! – mondta Nina, aki majd' kiesett a székből izgatottságában.

Chase közelebb ment, és a lámpájával végigpásztázta a fal egyik részét. Nina azonnal felismerte az írást: glozeli volt, bár a brazil templomban látható jelek közül itt egy sem volt.

Philby a szakállát simogatta, amikor rápillantott a képernyőre. – Érdekes. Talán asszimilálták az indiánok nyelvével… A brazil templom felépítése éveket, sőt több generációt vehetett igénybe. Az pedig elegendő idő ahhoz, hogy a két rendszer keveredjen…

– Eddie, legyen szíves adjon egy képet az egész teremről! Lassan.

Chase ellépett a faltól, és lassan a megfelelő irányba fordult, majd körbejáratta a kameráját a helyiségben.

– Állj, állj! – kiabálta Nina, mert meglátott valamit. – Vissza, egy kicsit jobbra… ott van! Menjen oda!

– Már tudom, hogyan érezheti magát Óriás Jack – panaszkodott barátságosan Chase, mialatt átevickélt a helyiségen. – Mit látott? Itt nincs semmi.

– Pontosan! – A Chase előtt álló falrészt ugyanúgy orichalcum borította, mint a terem többi részét, de ott üres volt, az írásos szöveg hirtelen abbamaradt. – Az egész teremben feljegyzések vannak Atlantiszról… de itt vége! Ez azt jelenti, bármi is van odaírva, az az atlantisziak utolsó feljegyzése! Menjen közelebb, hadd olvassam el! – Nina sietve ellenőrizte, hogy a videón látható képet valóban rögzítik-e.

– Vaaaagy… megengedi, hogy leakasszam ezt a kötelet a seggemről, és hozzáerősítsem valamihez, így Hugo és Kari is átmászhatnak ide – mondta Chase. – Emlékszik Karira? Csinos szőke, magas, van nála kamera.

– Hát persze, úgy is jó – válaszolta Nina, egy kicsit lelohadva, de még mindig eltökélten arra, hogy ő lássa meg elsőként, mi van a falra írva.

Elsőként meglátni. Több mint tizenegyezer éve soha senki sem látta ezt a szöveget…

Türelmesen várt, amíg Chase elrendezte a dolgokat. Végül közölte, Kari úton van. – Oké, amíg várunk, megtenné, hogy visszamegy az utolsó feljegyzéshez?

– Maga annyira zsarnoki. Én ezt szeretem egy nőben… néha – jegyezte meg csípősen, mialatt a kamerát a szövegre irányította.

Nina Trullira nézett, aki szemben ült vele. – Matt, ki lehetne merevíteni valahogy a videoképet?

– Persze. A felvevő digitális, egy terabájt tárhelye van, úgyhogy folyamatosan veszi fel az anyagot. Melyik képernyőn akarja látni?

– A nagyon.

– Az nem lesz háromdimenziós.

– Akkor is jó lesz. – Néhány másodperccel később a képernyőn kimerevítve megjelent a szöveg utolsó szakasza. A kép egy kicsit szellemképes volt, a színek elmosódtak, de ahhoz elég tiszta, hogy felismerje a betűket. Nina a szöveget nézte, és mélyen gondolataiba merült.

Az egyik matróz sietett be az irányítóterembe – Matthews kapitány úr! Egy hajó közeledik.

– Micsoda? – csattant fel Matthews. – Milyen messze van?

– Körülbelül öt mérföldre. Amikor először láttuk a radaron, akkor Lisszabon felé tartott, de néhány perccel ezelőtt felénk fordult.

– Sebessége?

– Legalább tizenkét csomó, uram.

– Qobras az? – A névre Nina felkapta a fejét. Aggódva nézett Matthews-ra.

– Nagyon valószínű. A leírás szerint a hajó hasonlít ahhoz, amelyik Casablancából indult el.

– A fenébe! – Matthews megvakarta az állát, és gondolkodott. – Tudassa mindenkivel, hogy társaságot kaptunk, és legyenek készenlétben. Ha két mérföldön belülre kerülnek, vagy csónakokat eresztenek le, készítsék elő a fegyvereket. Én a parancsnoki hídon leszek.

– Igen, uram! – A matróz elment, Matthews pedig utána.

– Eddie, hallott ebből valamit? – kérdezte Nina. – Úgy gondolják, Qobras úton van.

– Micsoda? A francba! – Az egyik kisebb monitoron Nina látta, hogy Chase éppen Karinak segít kibújni az aknából. – Mit akar tenni?

– Felveszek, amennyit csak lehetséges, és a lehető leggyorsabban. Amint hallok valami újat, tudatom magával. A hajója még öt mérföldre van. Matthews kapitány folyamatosan tájékoztatni fog bennünket.

– Csak öt mérföldre? Akkor semmiképpen sem tudunk visszajutni a felszínre és a tengeralattjárót visszatenni a helyére.

– A tengeralattjáró feláldozható, ha szükséges, itt hagyjuk – mondta Kari, mit sem törődve Baillard Micsoda?!? felkiáltásával. Most hogy kijött a vízből, a Kari által felvett kép sokkal tisztább volt. – Tudunk másikat építeni, de ez az információ felbecsülhetetlen. Vegyetek fel, amennyit csak tudtok, majd később előhívjuk, ha fel kell nagyítani valamit. Én csinálok fényképeket.

– Hugo, hallottad ezt? – kérdezte Chase.

A válasz alig volt hallható, a légköri zavarok elnyomták a hangját. – A nagy részét. Mit akarsz, mit csináljak?

– Most már semmi értelme, hogy idegyere. Maradj a bejáratnál, hátha szükségünk lesz segítségre.

– Vettem, mon ami. Ne várakoztass sokáig!

Nina figyelte, ahogy Chase visszamegy az írással borított falhoz, aztán ismét a központi képernyőn lévő kimerevített kép felé fordult, és próbálta megfejteni a titkokat.

Anélkül, hogy az Euénor fedélzetén valaki látta volna, egy fej bukkant fel az óceán felszínén a kutatóhajó tatja alatt. Aztán még egy és még egy…

Úgy kilenc méterre a gyenge hullámok alatt több búvár is elindította Manta típusú motoros vízisiklóját, ami egy gyors és áramvonalas háromszemélyes jármű volt. A magukra hagyott mini tengeralattjárók lassan visszaereszkedtek a sötét mélybe, miközben utasaik csendben haladtak előre az Euénor csónakdokkja felé. A hajó a hajtóműveket használta a pozíció megtartására; a propellerek mozdulatlanok voltak.

Az első ember odaért a létrához, óvatosan felmászott rajta, és felkukucskált a fedélzetre. Az Euénor egyik matróza körülbelül hat méterre volt tőle a helikopter felszállóhelyén, háttal neki. Senki mást nem lehetett látni.

A békaember visszaugrott a vízbe, lecsatolta a fegyverét – egy Heckler & Koch MP-7-est – és a hüvelykujjával könnyedén kipattintotta a vörös gumitömítést a vastag hangtompító végéből. Miután ezzel végzett, csendben visszamászott a létra tetejére, és célzott.

Szinte semmilyen hang nem volt, kivéve egy éles fémes kattanást, amikor a forgózár visszaugrott a helyére, a 4,6 milliméteres golyó elhasznált hüvelyét pedig felfogta egy, a fegyverhez erősített kis fémzacskó, mielőtt leeshetett volna. A matróz még el sem esett, de a békaember már felmászott a fedélzetre. Odaszaladt egy válaszfalhoz, amely fedezékül szolgált, amíg figyelte, van-e valami figyelmeztető hang. De semmit sem hallott, kivéve a hullámok csapkodását és a felettük köröző sirályok panaszos rikoltozásait.

Gyors tempóban további emberek másztak fel az Euénor fedélzetére, és szétoszlottak.

Az első férfi levette a maszkját – egyik szemén fekete kötés volt.

Jason Starkman.

– Foglaljátok el a hajót! – adta ki a parancsot.

Chase folytatta az oltárteremben a falakon lévő szövegek képi rögzítését. Mivel fix helyzetben a vállához volt rögzítve a videofelvevő, és a rajta lévő búvárruha miatt sem tudott hajolgatni, elég fáradságos munka volt.

Odaért a lépcsőhöz. Ha a szerkezet ugyanolyan volt, mint a brazíliai, akkor a hatalmas központi helyiségbe kellett hogy vezessen. A lámpájával levilágított a lépcső aljára. Víz verte vissza a fénysugarat, és vibráló minták forogtak körbe-körbe a falakon és a mennyezeten.

– Jó, hogy nem vettük le a sisakunkat – mondta, miközben átment a lépcsőpihenő másik oldalára, hogy megnézze a falat. – Ha a víznyomás odakinn huszonöt atmoszféra, akkor az itteni és a templombeli levegőé is annyi lesz.

– Azt akarja mondani, hogy maga a templom nincs elárasztva? – kérdezte Kari.

– Csak részben. Itt magasabban van a talaj, mint a templomban, de a mennyezet körülbelül ugyanolyan magas. Biztosan ott is el van zárva a levegő.

Kari hangjából bosszankodás érződött. – Bárcsak lenne időnk vizsgálódni! Elképesztő, hogy a templom túlélte az özönvizet.

– Gondolom, tényleg úgy építették, hogy sokáig megmaradjon. Hogy halad?

Újabb villanás Kari fényképezőgépéből. – Körülbelül a fele van meg.

Castille a bejáratnál állt, és figyelte az üvegszálas optikai kábel enyhe mozgását, ahogy Chase mozgott odabent. Hogy Qobrasnak éppen most kellett felbukkannia! Chase-nek kétségtelenül igaza volt: valaki kiadta a tartózkodási helyüket az ellenségnek. De vajon ki?

Éppen csak egy méterre állt a kőfaltól, a mélyruhájára szerelt lámpák fénye elnyomta az Atragon erősebb, de szórtabb fényű keresőlámpáiét. Ezért nem vette észre, amint a fény lassanként erősödött, és Baillard tengeralattjárójának fényét más forrás is erősítette…

Az Euénor navigációs fülkéjében Matthews egy nagy teljesítményű kétcsövű látcsövön keresztül figyelte a közeledő hajót. Most már három mérföldnyire volt, és egyenesen feléjük tartott.

Egyértelműen mélytengeri kutatóhajó, az előfedélzetén egy tengeralattjáró mozgatásához szükséges daru volt, ami azt jelentette, majdnem biztosan ez az a hajó, amelyre Qobrasnak engedélye volt. Valahogyan sikerült megtudnia Nina Wilde felfedezésének igazi helyét és teljes gőzzel arra irányította a hajót. Néhány perc múlva pedig el fogja érni a kétmérföldes határt, amikor Matthews nem tehet mást, minthogy fenyegetésnek fogja fel a közeledést.

Semmi jele nem látszott azonban annak, hogy csónakokat bocsátottak volna vízre, pedig egy Zodiackal néhány ember hamarabb odaérne az egy helyben álló Euénorhoz, mint maga a hajó. Úgy tűnt, mintha Qobrasék egyenesen meg akarnák őket támadni.

Ebben az esetben azonban egy kis meglepetés vár rájuk. Azok a fegyverek, amelyeket Kristian Frost bocsátott a rendelkezésükre – egy P-90-es géppisztoly a legénység minden tagjának, plusz egy pár gépfegyver és egy csomó rakétahajtású gránát és rakétavető állvány – bőven elegendőek lesznek, hogy elkergessenek bárkit, aki el akarja foglalni a hajót.

Nincsenek csónakok…

Egyetlen csónakot sem bocsátottak vízre. Ami azt illeti, egyetlen csónak sem áll készen arra, hogy vízre bocsássák.

És az a daru tengeralattjáróhoz kell… akkor hol a fenében van maga a tengeralattjáró?

Matthews döbbenten jött rá ennek a ténynek a fontosságára, de túl későn ahhoz, hogy bármit is reagáljon rá, mert a navigációs fülke ajtaját hirtelen feltépték.

Az Atragon pilótafülkéjében Baillard az ujjaival dobolt az egyik vezérlőpulton. A háromdimenziós képen látta, hogy Castille háttal áll neki az elsüllyedt templom bejáratát figyelve.

Ez az egyik hátránya a LIDAR rendszernek – töprengett magában. A színek hiánya miatt unalmas volt nézni, amikor nem történt semmi. Felnézett arra a monitorra, amelyik a tengeralattjáró központi videokamerájából jövő képet mutatta. Színeket tekintve nem volt sokkal jobb a kép, az épületet elhomályosította a túl sok fényt elnyelő víz, így részleteket valójában nem lehetett látni…

Mi a fene volt ez?

A kis hajóablakon keresztül a szeme sarkából látta, hogy valami mozgott odakint.

Egy hal? Nem, amit látott, az valami más volt…

Villámként hasított bele a felismerés.

Megváltozott a világítás!

A külső keresőlámpákat nem mozdította el, és a tengeralattjáró egy helyben állt…

– Euénor! – üvöltötte a rádióba. – Euénor, van még egy tenger…

A fejhallgatója hangosan recsegni kezdett, aztán elnémult. A kommunikációs panelen minden jelzőlámpa zöldről pirosra váltott.

– Euénor! Hallasz? Mi történik?

A válasz egy perc múlva megérkezett. Valami tompa puffanással nekicsapódott a tengeralattjáró tetejének. Egy hosszú tárgy kígyózott lefelé.

A „köldökzsinór”. Elvágva.

És most még több fény jött be az ablakon, ahogy láthatatlan támadója közeledett.

– A francba! – Megragadta a vezérlőkarokat, beindította a motorokat, és egy robbanásszerű üledékfelhő közepette az Atragon elrugaszkodott a tengerfenéktől. – Hugo! Megtámadtak! Tűnj el onnan!

Valami belehasított a járművébe, ő pedig oldalra esett, neki a fémfalnak.

Chase éles zúgást hallott a fülében, ettől megrezzent. Az öltözékébe épített relé átadta ezt a jelet Karinak, aki nagyon meglepődött. – Mi volt ez?

• • •

Az Euénor összes víz alatti kamerafelvétele egyszerre tűnt el a képernyőkről, némelyik teljesen elsötétedett, másokon éles kék betűkkel írott figyelmeztetés jelent meg: NINCS JEL.

– Mi ez? – kérdezte Nina.

– Ez, Dr. Wilde – szólalt meg egy új hang mögötte –, az expedíciója vége.

Nina megfordult. – Maga!

Starkman hűvös tekintettel nézett Ninára, két búvárruhás embere között állva. Mindhárman célra tartották a fegyverüket, a helyiségben lévők mindegyikét sakkban tartva. – Megtenné, hogy csatlakozik a személyzet többi tagjához, a hátsó fedélzeten?

Amikor Castille meghallotta a félbeszakadt kiabálást a fejhallgatójában, megfordult, és egy tengeralattjárót látott, ami fenyegetően közeledett az Atragonhoz!

Baillard járműve éppen kezdett felemelkedni a tengerfenékről, amikor a betolakodó, egy kisebb hagyományos tengeralattjáró, amelynek pilótafülkéjét vastag acélrács védte, orral az oldalának ment. Az Atragon visszasüllyedt a tengerfenékre, ahol teljesen beleveszett egy felkavarodó üledékfelhőbe.

– Merde! – káromkodta el magát, mielőtt visszanyerte a lélekjelenlétét. – Edward! Edward, hallasz engem? Kari!

Semmi válasz. A tengeralattjáró rádióadója nem működött, így el volt zárva a többi búvártól.

A támadó kiemelkedett a felhőből, tett egy éles kanyart, miközben forogtak a hajtóművek és kavargó buborékgyűrűket lövelltek ki magukból. Keresőfényei fehér és narancsszínű fémeket csillantottak meg a hullámzó üledékben.

Castille azt hitte, az ellenséges jármű még egyszer nekimegy az Atragonnak, de ehelyett csak kiengedte a manipulátor kart. Baillard tudta, hamarosan valami rossz fog történni, amikor meglátta a másik tengeralattjáró kinyújtott manipulátor karjának mozgó árnyékát a hajóablakon keresztül. Egy másodperccel később valami nekisúrlódott a pilótakabinnak.

Valami volt a harapófogószerű csipeszei között, egy zömök csomag, amelyet finom mozdulattal a parancsnoki kabin oldalán helyezett el…

A LIDAR nem működött – és az apró hajóablakot nem számítva, semmit sem látott. Miközben tenyerét rászorította a halántékánál lévő mély vágásra, és megpróbálta elkerülni a félelemből eredő túlzottan gyors levegővételt, kezelésbe vette a hajtóművezérlőket.

De nem történt semmi. Ő és Trulli erősnek tervezték tengeralattjáróikat, de arra nem voltak felkészítve, hogy egy szándékos támadásnak ellent tudjanak állni, márpedig az elektronikus vezérlőpulton több figyelmeztető jelzés is villogott.

Gyorsan végiggondolta a lehetőségeit. Vagy újra beállítja a megzavart áramköröket, és megpróbálja helyreállítani a hajtóművek működését, vagy egyszerűen kikapcsolja az elektromágneseket, amelyek a súlyos acélnehezékeket a tengeralattjáró aljához szorították, s ennek következtében három perc alatt vissza tud jutni a felszínre – ez a megoldás ilyen vészhelyzetekre készült.

Ha ezt tenné, az azt jelentené, hogy magára hagyná a három búvárt. Ugyanakkor segíteni sem tud nekik, mert nem látott semmit, és a másik tengeralattjáró még mindig ott volt kint, a keresőlámpái fenyegető fénycsóvát szórtak be a kis ablakon.

Végül döntött, és felhúzta a vörösre festett kart az ülése mellett.

Castille rémülten figyelte, ahogy az Atragon kiengedte a nehezékül szolgáló lemezeket, amelyek bombaként csapódtak bele a tengerfenékbe, hatalmas üledékhullámot kavarva maguk körül. Ahogy földet értek, a tompa puffanást még Castille is érezte a vízen keresztül.

A terhétől megszabadult tengeralattjáró szinte repült felfelé villogó lámpákkal. Az üvegszálas optikai kábel ment vele együtt, úgy kígyózott utána, mint egy pattogó ostor.

– Ne! – kiáltotta tehetetlenül.

Mintha csak meghallotta volna a kiáltását, az ellenséges tengeralattjáró szembe fordult vele, s az egymás mellett sorakozó keresőlámpák úgy néztek rá, mint valami izzó összetett szem. A manipulátor kar visszahúzódott, szakszerűen kiemelt valamit a fémből készült oldalkerethez erősített kosárból, aztán ismét kiegyenesedett.

Egy újabb csomag – nagyobb, mint az első.

Castille tudta, mi az.

Egy bomba!

Baillard minden igyekezetével azon volt, hogy beindítsa a hajtóműveket, miközben az Atragon felfelé emelkedett. De bármit csinált, a helyzet semmit sem javult…

Egy váratlan hang hallatán megfagyott ereiben a vér. A tengeralattjáró recsegett-ropogott, ahogy ment felfelé, de ezt a hangot annyira jól ismerte, hogy szinte észre sem vette. Ez valami más volt.

Ez ütemes mechanikus zaj, ami a kabin oldalánál hallatszott. Ott, ahol a másik tengeralattjáró karja nekisúrolódott. Egy ketyegő…

Baillardnak ideje sem volt arra, hogy a helyzet fenyegető voltát teljes egészében felfogja, mert az elhelyezett rakomány felrobbant, és egy harminc centis lyukat vágott a pilótakabinba. A víz egy száguldó vonat erejével csapott be a kabinba, és Baillard azonnali halálát okozta.

Chase még a sisakján és a templom vastag kőfalain keresztül is meghallotta a halk morajlást. – A francba!

– Mi volt ez? – kérdezte Kari.

– Egy robbanás.

– Biztos benne?

– Ó, igen – válaszolta Chase. – Vagy egy ötszáz kilós bombát dobott valaki az Euénorra, vagy a tengeralattjáró egyszerűen csak felrobbant. – Lenézett a ruhájára. – Ami azt jelenti – ó, a francba, a franc egye meg! Vágja el a kommunikációs kábelemet, gyorsan!

– De akkor el leszünk zárva!

– Már el vagyunk zárva. Csinálja!

Kari letette a fényképezőgépet, és esetlen mozdulatokkal odasietett Chase-hez, miközben elővette övéből a búvárkést. A kábel, amely hátul Chase öltözéke derekához volt rögzítve, műanyag védőburkolatban volt. Kari elkapta, és a késsel elfűrészelte.

– Gyerünk, gyerünk! – kiabálta Chase.

– Próbálom! – A kábel végül kettévált, de egy vékony tűhegynyi kék pont, amely a tengeralattjáróról érkezett, még mindig csatlakozva volt Chase búvárruhájához. Egy perccel később a kábel maradék része kiugrott Kari kezéből, keresztülszáguldott a helyiségen, aztán eltűnt az akna végében. – Mi a fene történt?

– Ha a tengeralattjáró felrobbant, akkor a nehezék automatikusan levált, amikor leállt a motor. Ez azt jelenti, a cucc olyan sebességgel tart a felszín felé, mint egy kibaszott rakéta. És megpróbált volna magával vinni engem is. – Chase szembefordult Karival. – Kösz. És bocs, hogy kiabáltam.

– Ilyen körülmények között nem kell bocsánatot kérnie – mondta Kari, és megnézte az aknát. – Ha a tengeralattjáró megsemmisült, akkor mit fogunk csinálni?

– Először is elhúzzuk innen a csíkot. – Chase visszament az aknához. – Hugo? Hallasz? Hugo? A francba!

– Én még mindig hallom magát a rádión – mondta Kari.

– Igen, de maga másfél méterre van tőlem, levegőben, ő meg Isten tudja hány méterre van tőlünk, és köztünk még kövek meg víz is van. Hugo!

Castille megragadta a vezérlőbotot, és a szerelése hajtóművét teljes sebességre kapcsolta, amitől sűrű buborékok közepette megindult felfelé, miközben a tengeralattjáró egyenesen őfelé tartott. Elég közel volt ahhoz, hogy lássa, a vezérlőkabinra a Zeusz szó volt festve, odabent pedig hason feküdt a pilóta, akinek arcát felnagyította és nevetségesen eltorzította a kabinablak üvege.

A manipulátor kar Castille felé lendült, de ő az úszószárnya segítségével irányt változtatott, és átúszott alatta, bukfencet vetve. Visszanézett, de a pilóta a robbanószeres csomagra koncentrált, eltökélve arra, hogy előbb azt a helyére viszi, és majd azután foglalkozik Castille-jal.

Csak egy lehetséges célpont volt.

A templom bejárata.

– Edward! – üvöltötte, bár tudta, semmi esélye annak, hogy meghallják. – Tűnjetek el onnan! Tűnjetek el!

A tengeralattjáró hajtóművei buborékokat lövelltek ki magukból, a forgó propellerek pedig visszafele mozogtak, hogy a fal talapzata mellett meg tudjon állni a jármű. A kar kiegyenesedett, benyúlt a keskeny alagútba, majd visszahúzódott.

A csillogó fémmarok most már üres volt.

Castille rátette a hüvelykujját a hajtómű vezérlőjére. Ha elég gyorsan be tud jutni, akkor talán ki tudja húzni a robbanószert.

De a tengeralattjáró pilótája nem akart neki esélyt adni. A kar úgy emelkedett a jármű teste fölé, mint egy skorpió farka, a tengeralattjáró ismét megfordult, és Castille nyomába eredt.

A lámpák elvakították Castille-t. A tengeralattjáró propellerjei újból felkavarták a vizet maguk körül, amikor előrelódították a járművet.

Egyenesen Castille felé.

– Nagyon jó… – suttogta Castille. Elengedte a vezérlőbotot, és az övéhez nyúlt.

A tengeralattjáró felgyorsult, a kar alámerült, és úgy haladt előtte, mint egy lándzsa. Castille nyugodtan várt.

Aztán előkapta szigonypisztolyát, és egyenesen a pilótafülkére célzott.

A szigony éles acélhegye eltalálta az üveget – de nem törte be, alig több mint egy centiméterre hatolt bele, a tengeralattjárón átcsapó víz ereje lesodorta. Csörömpölve a tengeralattjáró alá esett, maga után húzva a kábelét.

Castille addigra eldobta a fegyverét, és újra beindította a hajtóműveit, majd fordult egyet, hogy a gyorsan közeledő tengeralattjáró egyik oldalára fel tudjon mászni. A pilóta, aki meglepődött az ablakra került csáklyán, nem tudott elég gyorsan reagálni, hogy a kinyújtott karral elkaphassa Castille-t.

Ahhoz azonban elég gyors volt, hogy egy hirtelen mozdulattal megfordítsa a járművet, és felkészüljön Castille üldözésére.

Castille tudta, az ő felszerelésének nincs akkora ereje, hogy lehagyja a tengeralattjárót. Csak abban reménykedhetett, már nem lesz rá szüksége.

A pilótafülkében a pilóta vadul vigyorgott, amikor meglátta Castille mélyruhájának élénksárga borítását a lámpák fényében. Teljes gázt adott, felkészülve arra, hogy a legnagyobb sebességgel nekimegy Castille-nak – egy víz alatti rajtaütéses támadás…

A szigony ütötte kis sérülés ekkorra nőni kezdett. És nőtt és nőtt, egyre több repedést okozva az ablakon, s az üveg szörnyű, fogcsikorgató hangon repedt szét. Az óceán hatalmas nyomása nem kímélte a felületen keletkezett új repedést, csak növelte…

A tengeralattjáró pilótafülkéje akkora durranással robbant fel, mint egy tüzérségi össztűz. Hat-hét centis üvegdarabkák hangsebességgel csapódtak neki a pilótának, akiből pillanatok alatt vörös folt lett, hatalmas véráztatta virágként bomolva szét a háborgó légbuborékok között. A tengeralattjáró orral belecsapódott a tengerfenékbe, hatalmas mélyedést vágva a homokba, akár egy szántóföldön.

Castille megfordult. Talán még mindig van idő arra, hogy kihozza a robbanószereket…

Nem volt.

Az alagút végéből egy lökéshullám robbant ki. Castille-t úgy eltaszította a fülsiketítő robbanás ereje, mintha egy autó ütötte volna el; elveszítette az egyensúlyát, és semmit sem lehetett látni az óriási üledékfelhőtől.

De nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, a robbanást követő dübörgő rezgéseket, amelyek őt is arrébb lökték, nagy darab kőtömbök okozták, amelyek az alagútba kerültek és örökre lezárták.

Az oltárteremben Chase éppen le akarta engedni Karit az aknába, amikor egy vízhullám csapott fel alattuk, amitől mindketten hátraestek, s a víz gejzírként hatolt be a helyiségbe. Törmelékdarabok hullottak rájuk, kalapácsütésszerű csapás hatását keltve az öltözékükön.

– Úristen! – sikoltott fel Kari. Amióta Chase ismerte a lányt, most először látta őt a pánik szélén. – Mi volt ez, mi történt?

– Kari, Kari! – Chase fogta a karját, és próbálta megnyugtatni. – Nincs semmi bajunk, megvagyunk! Hadd nézzem meg a ruháját.

Segítettek egymásnak talpra állni, és megvizsgálták egymás öltözékének borítását. Mindkettőn volt néhány horpadás, de semmi komoly, ami veszélyeztette volna az épségüket. Nem mintha ez számítana, gondolta magában Chase.

– Mi történt? – kérdezte Kari újra.

Chase lenézett az aknába. – Felrobbantották az alagutat. Be vagyunk zárva.

Starkman emberei erőszakkal a helikopter-felszállóhelyre kényszerítették az Euénor utasait és személyzetét. Gyors fejszámolás után Nina tudta, a személyzetből nyolcan meghaltak.

A másik hajó odahúzott melléjük, a matrózok köteleket dobtak át, hogy összekössék a két járművet. A hajók oldalain lévő ütközők recsegtek és nyikorogtak, ahogy súrlódtak a hullámzásban.

Egy magas férfi mászott át az Euénorra két fegyveres testőr kíséretében. Az előfedélzetre ment, onnan intett az embereinek, vigyék oda hozzá Ninát. Matthews kapitány tiltakozott, de az arcához tartott fegyverek gyorsan elhallgattatták.

Nina már tudta, kivel állt szemben. Már látta korábban kemény, szögletes vonásokat.

– Dr. Wilde – szólalt meg a férfi. – Végre találkozunk, nevem Giovanni Qobras.