1
New York City

10 évvel később

Dr. Nina Wilde vett egy nagy levegőt, amikor megállt az ajtóban – tükörképe elgondolkodva nézett vissza rá. A szokásosnál hivatalosabb öltözékben volt: egy ritkán hordott sötétkék nadrágkosztüm volt rajta, kényelmes, hétköznapi melegítőfelsői és laza, oldalzsebes gatyái helyett, továbbá vállig érő gesztenyebarna haja rendezettebb volt, mint amikor laza lófarokba fogva hordta. Ez a találkozó fontos volt, és bár minden érintettet ismert, szeretett volna minél profibb benyomást kelteni. Miután elégedetten látta, a megjelenése az alkalomhoz illő, és a rúzst sem kente el véletlenül az arcán, összeszedte minden bátorságát, és belépett a szobába, miközben öntudatlanul megérintette medálját. A szerencsét hozó talizmánját.

A hegyes végű, mintegy öt centiméter hosszú, hajlított fémdarabkát, amely a marokkói durva homokban csiszolódott, húsz évvel azelőtt találta, amikor nyolcévesen a szüleivel egy expedíción vett részt. Akkoriban a feje tele volt Atlantiszról szóló történetekkel, és úgy hitte, talizmánja is abból az orichalcum nevű fémből készült, amelyről Platón azt írta, hogy az elveszett civilizáció egyik meghatározó jegye. Most, felnőtt fejjel be kellett látnia, az apjának igaza volt: ez csak egy elszíntelenedett bronzdarab, értéktelen kacat, amelyet vagy nem vettek észre, vagy valaki, aki megelőzte őket, egyszerűen elhajított. De az biztos, hogy emberi kéz készítette – a meghajlított külső szélén lévő megkopott jelölések ezt bizonyították –, és mivel ez volt az első igazi lelete, a szülei – a nyolcévesek szűnni nem akaró könyörgésére – megengedték neki, hogy megtartsa.

Amikor visszaértek az Egyesült Államokba, az apja nyakláncot készített neki belőle. A kislány abban a pillanatban tudta: szerencsét fog neki hozni. Bár ezt azóta sem lehetett bebizonyítani – a szakmai sikereit teljes mértékben saját képességeinek és szívós munkájának köszönhette, lottónyereménynek pedig egyelőre nyoma sem volt –, egy dologban biztos volt: mindössze egyetlen egyszer nem viselte, amikor egyetemi vizsgái idején a barátnőjénél lakott, és egyik reggel az őrült nagy rohanásban megfeledkezett róla. Aznap, amikor a szülei meghaltak.

Azóta minden megváltozott körülötte, egyet kivéve: medálját minden nap viselte.

Mielőtt leengedte a kezét, egy kicsit tudatosabban megszorította a talizmánt. Ma szüksége lesz a lehető legnagyobb szerencsére.

Kihúzta magát és kinyitotta az ajtót.

Az impozáns tölgyfa íróasztal mögött ülő három professzor felemelte a tekintetét, amikor belépett. Hogarth professzor méltóságteljes és nyájas öregúr volt, akinek határozatlan időre szóló kinevezése és a bürokráciával szemben érzett ellenszenve egyet jelentett számára: minden kutatási tervet támogatott, akár egy közepesen érdekes prezentáció alapján is. Nina azt remélte, az övé azért annál több lesz.

Másfelől viszont még egy élő dinoszauruszt felvonultató vagy a rák ellenszerét bemutató látványos és hatásvadász prezentáció sem tudná elnyerni Rothschild professzornő támogatását. A szűkszavú és embergyűlölő idős hölgy ki nem állhatta Ninát – vagy bármilyen más, harminc évnél fiatalabb nőt –, ezért a lány vele amúgy sem számolt.

Az állás tehát egy „nem” és egy „talán” volt. De legalább a harmadik professzorra számíthatott.

Jonathan Philby a család barátja volt. Ő közölte vele a hírt, miszerint a szülei meghaltak.

Most minden tőle függött, mert nem elég, hogy tőle várta a döntő szavazatot, de ráadásul ő volt a tanszékvezető is. Meg kell nyernie, hogy megkapja a támogatást.

De ha nem sikerül…

Erre még gondolnia sem volt szabad.

– Dr. Wilde – szólalt meg Philby. – Jó napot kívánok!

– Jó napot kívánok! – válaszolta Nina és szélesen elmosolyodott. Legalább Hogarth jól reagált rá, még ha Rothschild alig is tudta leplezni mogorvaságát.

– Kérem, foglaljon helyet! – Nina leült a bizottság elé odakészített székre. – Nos – kezdte Philby – mindnyájunknak volt alkalmunk átrágni magunkat a pályázatán. Azt kell mondanom, hogy egészen… szokatlan. Nem mindennapi javaslattal állt tanszékünk elé.

– Ó, szerintem igen érdekes – szólalt meg Hogarth. – Nagyon alaposan végiggondolt és nagyon merész is. Kellemes színfolt, a megszokott dolgokat egy kicsit felrázza.

– Attól tartok, nem értek veled egyet, Roger – szólt közbe Rothschild pattogó, éles hangon. – Miss Wilde – Nina észrevette, hogy nem Dr. Wilde-ot mondott –, úgy tudtam, a doktorátusát archeológiából szerezte, nem mitológiából. Atlantisz pedig csupán mítosz, semmi több.

– Csakúgy mint Trója, Ubar és Mahabalipuram, a Hét Pagoda városa – vágott vissza Nina. Mivel Rothschild már nyilvánvalóan eldöntötte magában a dolgot, Nina úgy határozott, harcolni fog.

Philby bólogatott. – Akkor kifejtené az elképzelését?

– Természetesen. – Nina hozzákötötte utazásoktól megviselt, de megbízható Apple laptopját a szobában lévő projektorhoz. A vetítővásznon megjelent egy térkép, amelyen a Földközi-tenger és nyugaton az Atlanti-óceán volt látható.

– Atlantisz – kezdte mondandóját Nina – a történelem egyik legrégebb óta létező legendája, de az összes legenda igen csekély számú forrásból származik: a legismertebbek Platón párbeszédei, de más ősi kultúrákban is vannak utalások egy földközi-tengeri nagyhatalomra, legfőképpen a tengeri népek történeteiben, akik megtámadták és elfoglalták azokat a partszakaszokat, amelyek ma Marokkó, Algéria, Líbia és Spanyolország területére esnek. De az Atlantiszról szóló legtöbb ismeretünk Platón Timaiosz és Kritiász című dialógusaiból származik.

– Kétségtelenül mindkettő fantazmagória – vágott közbe Rothschild.

– Ami elméletem első részéhez kapcsolódik – mondta Nina, aki számított erre a kritikai megjegyzésre. – Kétségtelen, hogy Platón minden párbeszédében – nemcsak a Timaioszban és a Kritiászban – vannak kitalált elemek, hogy könnyebben be tudja mutatni a mondanivalóját, akárcsak a modern életrajzi filmekben, amikor is az időbeli eseményeket összesűrítik és a szereplőket vegyítik. De Platón nem fikcióként írta meg a párbeszédeket. Ha a többi művét történelmi dokumentumokként fogadják el, miért ne tennénk ugyanazt azzal a kettővel, amelyben Atlantiszt említi?

– Szóval azt állítja, amit Platón Atlantiszról írt, az mind igaz? – kérdezte Philby.

– Nem egészen. Azt állítom, ő úgy gondolta, hogy igaz. De neki Kritiász beszélt róla, aki a nagyapja, idősebb Kritiász írásaiból dolgozott, neki viszont gyermekkorában mesélt róla Szolón, aki az egyiptomi papoktól hallott Atlantiszról. Szóval itt valójában kínai suttogással van dolgunk… vagy inkább talán hellén suttogással – Hogarth kuncogott egyet a viccen – ; az eredeti üzenet elkerülhetetlenül torz változattá fajul, mint amikor másolatot készítünk a másolat másolatáról. Nos, az egyik olyan terület, ahol az idők folyamán valószínűleg a legtöbb pontatlanságot elkövették, az a mértékegységek köre. Vagyis van valami furcsa a Kritiászban, amelyben Platón csaknem minden részletes leírása megtalálható, és ez annyira nyilvánvaló, hogy soha senki sem veszi észre.

– És mi lenne az? – kérdezte Hogarth.

– Az, hogy azok a méretek, amelyeket Platón Atlantiszról megad, nem csupán szép kerekek, de görög mértékegységekben vannak megadva! Például azt mondja, az a síkság, amelyen az atlantiszi főváros állt, háromezerszer kétezer sztadion. Először is: ez egy igen pontos arányokkal rendelkező síkság, másodszor pedig: kényelmes dolog, hogy ilyen pontosan megfelel egy görög mértékegységnek – különösen azt figyelembe véve, hogy egyiptomi forrásból származik! – Nina észrevette, túlságosan is kezdett belelkesülni és megpróbálta visszafogni magát, hogy a szakmánál maradjon, de nehéz volt legyőzni a lelkesedését. – Még ha feltételezzük is, hogy az atlantiszi civilizáció használt valamilyen egységet, amelyet sztadionnak neveztek, nem valószínű, hogy ugyanaz a méret lett volna, mint az egyiptomi vagy a nagyobb görög.

Rothschild savanyú arccal lebiggyesztette az ajkát. – Ez mind nagyon érdekes – mondta olyan hanglejtéssel, amiből kiderült, hogy pontosan az ellenkezőjét gondolta –, de ez mennyiben segít magának megtalálni Atlantiszt? Mivel nem tudja, mik voltak a tényleges atlantiszi mértékegységek, és senki más sem tudja, nem értem, hogy ez mit segíthet.

Nina vett egy jó mély levegőt, mielőtt válaszolt. Tudta, amit most fog mondani, az elméletének a gyenge pontja; ha az árgus szemekkel figyelő három professzor nem fogadja el az érvelését, akkor vége az egésznek…

– Valójában ez kulcskérdés a pályázatomban – mondta a lehető legnagyobb önbizalommal. – Leegyszerűsítve: ha elfogadjuk Platón mértékegységeit, vagyis hogy egy sztadion száznyolcvanöt méter vagy majdnem hatszázhét láb, akkor Atlantisz nagyon nagy sziget volt, legalább háromszázhetven mérföld hosszú és kétszázötven mérföld széles. Ez nagyobb, mint Anglia! – Közben mutatta is a vetítővásznon látható térképen. – Nem sok hely van, ahol ekkora mérettel elbújhat, még akkor sem, ha víz alatt van.

– Mi a helyzet Madeirával? – kérdezte Hogarth a térképre mutatva. A portugál sziget négyszáz mérföldre volt az afrikai parttól. – Elképzelhető, hogy ott lehet a sziget maradványa, miután elsüllyedt?

– Korábban én is vizsgáltam ezt a lehetőséget, de a topográfia nem támasztja alá. Tulajdonképpen az Atlanti-óceán keleti felén sehol sincs olyan hely, ahol elhelyezkedhetett volna az a sziget, amelyet Platón ír le.

Rothschild diadalittasan horkantott egyet. Nina olyan gyilkos tekintettel nézett rá, amennyire csak bátorságából futotta, mielőtt visszafordult volna a térképhez. – De éppen erre alapoztam az elméletem. Platón azt mondta, Atlantisz az Atlanti-óceánban helyezkedett el, Herkules oszlopain túl – amit ma Gibraltári szorosként ismerünk – a Földközi-tenger bejáratánál. Azt is mondta, Atlantisz, mai mértékegységre átszámítva, négyszáz mérföld hosszú. Mivel semmiféle bizonyíték nem támasztja alá egyik megállapítást sem, vagy nem ott van Atlantisz, ahol mondta… vagy nem jó méreteket adott meg.

Philby szótlanul bólintott. Nina még mindig nem tudta megítélni a hangulatát – de hirtelen az volt az érzése, vagy így, vagy úgy, már döntött. – Akkor – szólalt meg Philby – hol van Atlantisz?

Nina nem számított arra, hogy ezt a kérdést ilyen gyorsan fel fogják tenni, mert azt tervezte, majd a prezentáció végén fogja felfedni a választ a megfelelő drámai feszültség kíséretében. – Hát… a Cádizi-öbölben – mondta Nina némi izgatottsággal, miközben egy pontra mutatott az óceánon, a Gibraltári szorostól száz mérföldnyire nyugatra. – Azt hiszem.

– Azt hiszi? – jegyezte meg gúnyosan Rothschild. – Remélem, nem csak találgatásokkal tudja alátámasztani ezt az állítását.

Ribanc! – Ha professzor asszony megengedi, elmagyarázom a gondolatmenetemet – mondta Nina, miközben erőlködnie kellett, hogy udvarias maradjon –, és be fogom mutatni, hogyan jutottam erre a következtetésre. Elméletem központi kiindulópontja: Platónnak igaza volt, Atlantisz valóban létezett. Csak a méretekben tévedett.

– És nem a helyszínben? – kérdezte Hogarth. – Maga elveti az összes modern elméletet, amely szerint Atlantisz valójában a Kréta közelében fekvő Santorini volt, a feltételezett atlantiszi civilizáció pedig a mínoszi?

– Határozottan. Először is az ősi görögök már tudtak a mínoszi civilizációról. Az a vulkánkitörés, amely elpusztította Santorinit, körülbelül kilencszáz évvel azelőtt volt, hogy Szolón élt, Atlantisz elsüllyedése viszont kilencezer évvel korábban.

– Szolón tévedését széles körben úgy fogják fel, mint egyik módját annak, hogy a mínoszi civilizációt az Atlantisz-mítoszhoz kapcsoljuk – magyarázta Rothschild.

– A százat és az ezret jelölő egyiptomi szimbólumok teljesen eltérőek – mondta neki Nina. – Vagy vaknak, vagy komplett idiótának kell lenni ahhoz, hogy az ember összekeverje őket. – Rothschild savanyú arcot vágott, de nem szólt semmit. – Ezenkívül Platón egyértelműen kijelenti a Timaioszban, hogy Atlantisz nem az Atlanti-óceánban, hanem a Földközi-tengeren volt. Platón elég okos volt, feltételezem, meg tudta különböztetni keletet a nyugattól. Úgy vélem, miközben a történet az atlantisziaktól eljutott az ősi egyiptomiakig, majd csaknem kilencezer évvel később az egyiptomi papoktól Szolónig, Szolóntól Platónig a Kritiász család több generációján keresztül… a méretek összekuszálódtak.

Philby felhúzta a szemöldökét. – Összekuszálódtak?

– Rendben van, talán nem ez a legtudományosabb megfogalmazás, de a lényeg ebben rejlik. Bár az elnevezések ugyanazok voltak, a különböző civilizációk különböző mértékegységeket használtak. Minden alkalommal, amikor a történet egyik helyről a másikra vándorolt, a számokat kerekítették, és még egy kicsit el is túlozták, hogy megmutassák, valójában milyen hihetetlen méretű volt az elveszett civilizáció, s így a hiba egyre nagyobb lett. Feltételezem, bármilyen egységet is használtak az atlantisziak, amit sztadionnak fordítottak le, az jóval kisebb volt, mint a görög mértékegység.

– Ez puszta feltételezés – mondta Rothschild.

– Ezt logikus magyarázattal alá tudom támasztani – mondta Nina. – Kritiász különféle méreteket ad meg Atlantiszról, de a legfontosabbak arra a fellegvárra vonatkoznak, amely az atlantiszi főváros tengervízzel körülvett gyűrűrendszerének központjában található.

– Poszeidón és Kleito templomainak színhelye – jegyezte meg Philby elgondolkodva, miközben a szakállát simogatta.

– Igen. Platón azt mondta, a sziget átmérője öt sztadion volt. Ha a görög mértékegységrendszert használjuk, akkor ez csak valamivel több, mint fél mérföldnyi szélesség. Nos, ha egy atlantiszi sztadion kisebb, akkor sem lehet sokkal kisebb, mert Kritiász azt mondja, hogy egy csomó dolog illik ahhoz a szigethez. Poszeidón temploma volt a legnagyobb, egy sztadion hosszú, de voltak más templomok is meg paloták, fürdőhelyek… Majdnem olyan zsúfolt lehetett, mint Manhattan!

– Szóval akkor az ön számításai szerint milyen nagy, vagy inkább milyen kicsi egy atlantiszi sztadion? – kérdezte Hogarth.

– Szerintem az elképzelhető legkisebb a görög mértékegység méretének kétharmada – magyarázta Nina. – Körülbelül négyszáz láb. Eszerint a fellegvár széltében egyharmad mérföldnyi lenne, ami azt jelenti, ha Poszeidón templomát is arányosan lecsökkentjük, akkor nagyjából minden elfér benne.

Hogarth egy jegyzetpapíron számításokat végzett. – Ezzel a mértékegységgel a sziget mérete, lássuk csak…

Nina fejben azonnal kiszámolta. – Kétszáznegyven mérföld hosszú lenne, és több mint százhatvan széles.

Hogarth néhány másodpercig még folytatta a számolást, és ugyanarra az eredményre jutott. – Hm. Ez nem a Cádizi-öbölben lenne… ez maga a Cádizi-öböl.

– De számolni kell annak a valószínűségével, hogy más hibák is lehetnek – mondta Nina. – Az a háromezerszer kétezer sztadionos szám, amelyet Platón a sziget központi síkságára adott meg, nyilvánvalóan kerekített. Az is lehet, hogy a hatás kedvéért felnagyították, ha nem Platón, akkor az egyiptomiak biztosan megtették, mert megpróbálták Szolónt lenyűgözni. Véleményem szerint legalább tizenöt százalékos hibafaktorral kell számolni. Lehet, hogy hússzal.

– Újabb feltételezés, Miss Wilde? – kérdezte Rothschild rosszindulatú tekintettel.

– Még húsz százalékos hibahatárral számolva is, a sziget több mint százkilencven mérföld hosszú lenne – tette hozzá Hogarth.

– A méretek keveredésének lehetősége még akkor is fennáll, ha a számokat egy másik számrendszerből váltották át… – Nina érezte, a győzelem kicsúszik a kezéből. – Nem azt mondom, hogy a számaim mind helyesek. Ezért vagyok itt – van egy elméletem, amely illeszkedik a rendelkezésünkre álló adatokhoz, és azt akarom… azt szeretném – helyesbített –, ha lehetőségem lenne ennek az elméletnek a tesztelésére.

– A teljes Cádizi-öböl hanglokátoros átvizsgálása meglehetősen költséges módja a tesztelésnek – jegyezte meg Rothschild önelégülten.

– De ha igazam van, akkor én teszem a legnagyobb régészeti felfedezést Trója feltárása óta! – tiltakozott Nina.

– Ha pedig téved, akkor a tanszék dollármilliókat fecsérel el egy mítosz, egy tündérmese kergetéséért.

– Semmivel sem akarom jobban fecsérelni a tanszék pénzét, mint ön! Teljes dokumentációval tudom alátámasztani az elméletemet, az összes történelmi hivatkozást ismerem – két évet töltöttem az életemből ezzel a kutatással. Nem tártam volna mindezt önök elé, ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy igazam van.

– Nina, miért csinálja ezt? – kérdezte Philby.

A kérdés személyes hangszíne meglepte Ninát. – Hogy érti ezt?

– Úgy értem – mondta Philby szomorú, együtt érző tekintettel –, mindezt önmagáért… vagy a szüleiért teszi?

Nina megpróbált megszólalni, de elakadt a hangja.

– Nagyon jól ismertem Henryt és Laurát – folytatta Philby –, fantasztikus karrierjük lehetett volna, ha nem lettek volna egy legenda megszállottjai. Végigkísértem a pályáját, amióta bekerült az egyetemre, és néhány munkája egészen kiemelkedő volt. Személy szerint úgy gondolom, maga előtt még az édesapjáénál is nagyobb lehetőségek állnak. De… fennáll a veszélye annak, hogy pontosan ugyanazt az utat járja be, mint amelyet az édesapja és az édesanyja választott.

– Jonathan! – Nina szinte önkéntelenül felkiáltott, mert egyszerre érzett megdöbbenést, dühöt – és fájdalmat.

– Sajnálom, de nem engedhetem meg, hogy eldobjon mindent, amit eddig elért ebben a… ebben a légvárak utáni hajszában. Egy ilyen költséges kudarc hatalmas károkat okozna a hírnevének, valószínűleg helyrehozhatatlant.

– Nem érdekel a hírnevem! – tiltakozott Nina.

– De minket érdekel ennek az egyetemnek a hírneve – mondta Rothschild, vékony ajkán enyhe mosollyal.

– Maureen! – figyelmeztette Philby, mielőtt újra Ninára nézett. – Dr. Wilde… Nina! A szülei meghaltak egy legendáért. Ha követi őket, magával is ugyanez történik. És miért? Kérdezze meg önmagától, de őszintén: érdemes meghalni egy legendáért?

Nina úgy érezte, mintha valaki hasba rúgta volna, olyan szörnyen hatottak rá Philby szavai. Összeszorított fogakkal megkérdezte: – Ez azt jelenti, hogy a pályázatomat elutasítják?

A három professzor összenézett, és hangtalanul jeleztek egymásnak. Philbynek egy kis idejébe tellett, mire egyenesen Nina szemébe tudott nézni. – Attól tartok, igen.

– Értem. – Nina megfordult, szétkapcsolta a laptopot és a projektort, a vetítővászon elsötétedett. Összeszorított szájjal szembe fordult a bizottsággal.

– Nos, ebben az esetben köszönöm, hogy időt szántak rám.

– Nina – mondta Philby. – Kérem, ne vegye ezt személyeskedésnek! Magának minden lehetősége megvan arra, hogy igazán nagy karriert fusson be.

– Ha?!

– Ha… nem esik ugyanabba a csapdába, mint a szülei. Tudja, Rothschild professzor asszonynak igaza van. A történelem és a mitológia két különböző dolog. Ne pazarolja az idejét és a tehetségét a rossz oldalra!

Nina hosszasan nézte a férfit, mielőtt megszólalt volna. – Köszönöm a tanácsát, Philby professzor úr! – mondta keserűen, majd megfordult és kiment a szobából, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.

Nina legalább tíz percet töltött a női mosdó egyik fülkéjében, mielőtt ismét hajlandó volt kilépni az emberek közé. Kezdeti megdöbbenését felháborodott düh váltotta fel. Hogyan merte Philby felhozni a szüleit? Az lett volna a dolga, hogy a pályázatot a saját érdemei alapján ítélje meg, nem pedig személyes érzései alapján! Anyja és apja halála óta Philbyt – ha nem is pótszülő volt, hiszen őket senki sem pótolhatta – mindig a közelében tudhatta, mentora volt egyetemi pályafutása alatt.

És most elutasította. Mintha elárulta volna.

– Gazember! – Nina ököllel ráütött a fülke falára.

– Dr. Wilde? – szólalt meg egy ismerős hang a szomszédos fülkéből. Rothschild professzor asszony.

A francba!

– Ööö… nem, nem jól beszél angol! – hadarta el gyorsan Nina, majd idegesen kivágta az ajtót, és a laptoppal a hóna alatt kirohant a mosdóból. Miközben a dühöt zavartság váltotta fel, az épület főbejáratánál találta magát. Amikor kilépett, Manhattan jól ismert égboltja üdvözölte.

Na és most mi legyen?

A balsiker lehetőségét sem volt hajlandó végiggondolni, nem is beszélve egy ilyen totális vereségről, ezért most teljesen tanácstalan volt, hogyan tovább.

Hazamenni – valószínűleg ez a legjobb megoldás. Vigasztalásképpen jó nagyot enni, jól berúgni, aztán majd holnap aggódni a következmények miatt.

Lement a lépcsőn a járdára, aztán egy taxit keresett. A következő sarkon a lámpánál várakozott néhány, remélhetőleg az egyikbe be tud szállni.

Miközben elővette a pénztárcáját, hogy megnézze, van-e elég pénze, észrevette, figyelik.

Körülnézett. Az illető – egy férfi – éppen csak egy pillanattal felejtette tovább rajta a szemét, mielőtt talált volna valami érdekes néznivalót az utca másik oldalán. Az egyetemi épület falának támaszkodva állt egy testes, ritkuló, rövid hajú férfi farmernadrágban és egy igen viseletes fekete bőrdzsekiben. Lapos orrán látszott, már többször betörték. Bár nem sokkal volt magasabb Ninánál, nemigen volt több, mint százhetven centi, izmos testalkata figyelemreméltó erőről árulkodott – és szögletes arcán volt valami meghatározhatatlan vészjelzés arra vonatkozóan, hogy nem nagyon habozna, ha használnia kellene fizikai fölényét.

Lévén, hogy New Yorkban élt, Ninának nem volt ismeretlen dolog ijesztő külsejű embereket látni, de ebben a férfiban volt valami, amitől ideges lett. Elnézett az utca végére, hogy szemrevételezze a forgalmat, de a szeme sarkából figyelte a férfit.

Igen, megint őt nézte. Bár csúcsforgalom volt egy igen forgalmas utcában, Nina akaratlanul is aggódni kezdett. Egy taxi! Hála istennek!

Nina a szükségesnél jóval nagyobb lendülettel rázta a karját, hogy leintse. Nagy megkönnyebbülésére a taxi megállt mellette. Amikor beszállt és megadta a címet, visszanézett a hátsó ablakon. A férfi – Nina úgy gondolta, a harmincas évei derekán járhat, de durva arcvonásai miatt nehéz volt a korát pontosan megmondani – visszanézett rá… majd egy busz mögött eltűnt. A lány megkönnyebbülten felsóhajtott.

Szóval… ő csak egy megszállott, akit megaláztak és csúnyán kudarcot vallott. Mélyen belesüppedt az ülésébe. – Micsoda vacak nap!

Amikor hazaért kicsi, de kényelmes East Village-i lakásába, úgy határozott, legalábbis részben, követi az ösztöneit, és hozzáfog a vigasztaló étkezéshez. A hűtőben volt egy pár üveg bor, de – némi gondolkodás után – úgy döntött, megtartja őket későbbre.

Egy hatalmas zacskó burgonyaszirommal és egy doboz fagylalttal felfegyverkezve bement a nappaliba, s miközben elhaladt az üzenetrögzítő mellett, ránézett. Nincs üzenet. Nincs meglepetés.

Leengedte a haját, aztán összekuporodott egy nagy kötött takaró alatt. Ahhoz, hogy a szomorú és magányos vesztes figurájának teljes mértékben megfeleljen, már csak egy szentimentális és lehangoló dalokat tartalmazó CD-re volt szüksége. Meg talán három-négy macskára.

Egy darabig jót mulatott ezen az ötleten, majd maga alá húzta a lábát, és felbontotta a chipses zacskót. Közben a keze hozzáért a medáljához.

– Nem sok szerencsét hoztál! – panaszkodott, miközben maga elé tartotta. Bár a fémdarabka alaposan megkopott, még mindig szokatlanul vörösen csillogott, amikor a fény felé fordította. Az egyik oldalon a jelölések – apró, hiányjelszerű vonások egytől nyolcig a hosszában bevésett rövid vonalak alatt – tisztán láthatóak voltak. Nina már nem először töprengett azon, vajon mit jelenthettek, de a válaszhoz most sem járt közelebb, mint eddig bármikor.

Már majdnem úgy döntött, leveszi a talizmánt, mondván, aznap már úgysem lehet rosszabb, de aztán meggondolta magát, és elengedte, s az visszahullt a helyére. Semmi értelme megkísérteni a sorsot.

Éppen beleharapott az első burgonyasziromba, amikor megszólalt a telefon. Senkitől sem várt hívást – vajon ki lehetett az?

– Egen? – motyogta a telefonba, még mindig a chipset rágcsálva.

– Dr. Nina Wilde-dal beszélek? – kérdezte egy férfihang. Remek! Egy reklámügynök.

– Igen, na és? – Teletömte a száját chipsszel, és le akarta tenni a telefont.

– A nevem Jason Starkman, és a Frost Alapítványnak dolgozom.

Nina abbahagyta a rágást.

A Frost Alapítvány? Az egész világon emberbaráti munkát végeznek, gyógyszereket és vakcinákat fejlesztenek, és mindenféle tudományos kutatást finanszíroznak.

Beleértve a régészeti expedíciókat.

Gyorsan lenyelte a félig megrágott chipseket. – Ööö, igen, üdvözlöm!

– Sajnálattal hallottam, hogy az egyetem ma visszautasította a pályázatát – mondta Starkman.

– Ez elég megfontolatlan döntés volt a részükről.

Nina összeráncolta a homlokát. – Honnan tud erről?

– Az Alapítványnak vannak barátai az egyetemen. Dr. Wilde, rátérek a lényegre. Lehet, hogy a kollégáit nem érdekli az ön elmélete Atlantisz helyszínéről, de minket feltétlenül érdekel. Kristian Frost, az Alapítvány igazgatója személyesen kért meg engem, vegyem fel önnel a kapcsolatot és tudjam meg, hajlandó volna-e ezt megbeszélni vele ma este.

Nina szíve nagyot dobbant. Kristian Frost? Nem emlékezett rá pontosan, hogy a világ leggazdagabb embereinek listáján hol helyezkedik el, de az biztos, az első húszban benne van. Igyekezett nyugodt maradni. – Hát… igen, természetesen hajlandó vagyok megbeszélni, igen. De… milyen célból?

– Tisztáznunk kell, támogassunk-e egy teljes oceanográfiai kutatóexpedíciót annak érdekében, hogy kiderüljön, az elmélete helyes vagy sem.

– Ó, hát ebben az esetben… igen! Igen, határozottan hajlandó vagyok megbeszélni a dolgot!

– Kitűnő! Akkor egy autó elviszi az Alapítvány New York-i irodaházába a találkozóra és vacsorára. Hét óra megfelel?

Nina megnézte az órát a videóján. Éppen fél hat múlt. Másfél órája van, hogy elkészüljön. Egy kicsit sietős lesz, de… – Igen, igen, én… igen, az jó lesz!

– Ebben az esetben hétkor találkozunk. Ó, és ha magával tudná hozni a jegyzeteit, az nagy segítség lenne. Mr. Frostnak sok kérdése lesz.

– Semmi gond, egy szál se – hadarta Nina, miközben Starkman letette a telefont. Miután ő is helyére tette a kagylót, egy darabig mozdulatlanul ült, majd hirtelen lerúgta magáról a takarót, és örömkiáltásban tört ki.

Kristian Frost! Nemcsak a világ egyik leggazdagabb embere, hanem…

Általában nem vonzódott az idősebb fickók iránt, de a képekből ítélve, amelyeket Kristian Frostról látott, talán meggondolná magát.

Nina ismét felemelte a medálját és megcsókolta. – Azt hiszem, mégiscsak szerencsét hozol!