3
Norvégia

– Ezt nézze meg, doki! – mondta Chase. – Szép, mi?

– Az bizony – mondta Nina egyetértően az alattuk elterülő tökéletes tájat nézve.

Kristian Frost otthona és vállalati központja is Ravnsfjordban volt, három mérföldnyire a norvég tengerparttól, Bergentől délre. A fjord, amelyről a terület a nevét kapta, kettészelte Frost hatalmas birtokát. A déli oldalon irodaépületek voltak, amelyek ultramodern stílusuk ellenére tökéletesen beleillettek a környezetbe. Egy út vezetett felőlük a fjordot átívelő keskeny boltíves közlekedő hídhoz. Volt még egy óriási, elegáns épület, amely a hídra nézett – sőt, ahogy Nina érzékelte, az egész területre –, és amelynek színei és görbületei tökéletesen beolvadtak a sziklaszirtbe, amelyen állt.

– Az Frost háza – mondta Chase.

– Az ház? – kérdezte Nina elcsodálkozva. – Úristen! Hatalmas! Azt hittem, az is irodaépület.

– Egy kicsit nagyobb, mint a maga lakása, mi?

– Egy cseppet. – A repülőgép, egy Gulfstream V-ös business jet Frost céges felségjelzésével, megdőlt, hogy átrepüljön a fjord fölött. Nina egy kicsit távolabb, kelet felé meglátott még egy sor ultramodern épületet a háztól egy szikla lábánál, majd az öböl északi részén megpillantotta úti céljukat, egy magánrepülőteret. – Ez mind Kristian Frosté?

– Hát, nagyjából igen. Az egész üzletet innen irányítja, szinte soha nem megy sehova. Gondolom, nem szeret utazni.

Nina még egy pillantást vetett az egészre a kabinablakon keresztül, aztán visszaült a helyére.

A Gulfstream megkezdte a leszállást. – Csodálatos lehet itt lakni, az biztos. Bár egy kicsit el van zárva a külvilágtól.

– Nos, gondolom, ha az ember milliárdos, akkor a világ megy el hozzá. Mint ahogy mi tesszük most.

A repülőgép leszállt, és odagurult a kis terminál épületéhez.

Nina szorosabban összehúzta a kabátját magán, amikor lelépett a betonra. – Egy kicsit csípős? – kérdezte Chase.

– Viccel? Hozzá vagyok szokva a New York-i telekhez. Ez semmi! – Valójában csaknem megfagyott, pedig most még a jeges szél sem fújt a tengerpart felől, de minthogy Ninának már csak ilyen nagy szája volt, kénytelen volt elviselni mindezt.

– Nos, mindjárt egy sokkal melegebb helyre érünk. – Nina kérdően nézett Chase-re, de ő csak szélesen mosolygott.

– Itt a taxink.

Egy fehér Grand Cherokee terepjáró érkezett a gép mellé. Egy rövidre nyírt szőke hajú, vastag nyakú férfi szállt ki belőle, akinek az izmai majd szétfeszítették egyenes vonalú, fekete öltönyének varrását, és üdvözölte őket:

– Dr. Wilde – mondta német akcentussal. – Én Mr. Frost biztonsági szolgálatának a vezetője vagyok itt Ravnsfjordban, a nevem Josef Schenk. – Kinyújtotta a kezét, Nina pedig megrázta. Bár a férfi kézfogása nem volt túl erős, Nina érezte, ha kellene, Schenk darabokra tudná törni az összes csontját. – Örülök, hogy megismerhetem.

– Köszönöm – mondta Nina. Észrevette, hogy Chase és Schenk úgy vizsgálgatják egymást, mint a bokszolók a meccs előtt. Hasonló felépítésűek voltak; és Nina azon tűnődött, vajon azonos – vagy rivális – katonai hátterük volt-e.

– Joe – üdvözölte Chase.

– Mr. Chase – felelte Schenk, mielőtt kinyitotta a terepjáró hátsó ajtaját.

– Parancsoljon, Dr. Wilde! Elviszem Mr. Frosthoz.

Nina beszállt. Chase pedig utána, egy kicsit szarkasztikus hangon odavetett „Kösz” megjegyzéssel, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót. Schenk mozdulatlanul nézte, majd a terepjárót megkerülve a sofőrüléshez ment.

– Mi ez az egész? – kérdezte Nina.

– Ő a cég alkalmazottja – magyarázta Chase gyorsan, amíg Schenk hallótávolságon kívül volt. – Nem szereti a szabadúszókat, azt hiszi, átverem a főnökét.

– És átveri? – Nina nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze.

– Én profi vagyok – válaszolta Chase, és egy pillanatra teljesen komoly lett. – És mindig megcsinálom a munkámat.

Schenk bemászott az autóba, és indított. A kifutó nyugati végén Nina több hangárt is látott. A legnagyobb előtt egy hatalmas repülőgép parkolt, amelyen a Frost vállalat lógója – egy háromágú szigony a névben lévő O betűben – még csak félig volt kész, mert a kosaras daruban álló apró figurák még festették. – Hűha, az aztán nagy gép!

– Egy A380-as Airbus teherszállító – mondta Schenk. – Mr. Frost flottájának legújabb darabja.

Nina visszanézett a hosszú kifutóra. A keleti végén túl óriási hegyek meredeztek az ég felé.

– Remélem, jók a fékek. Azok a hegyek egy kicsit túl közel vannak.

– Csak nyugati irányba tud felszállni. Kicsit kellemetlen, de szerencsére, amikor már üzembe helyezik, több időt tölt majd a levegőben a világ minden tájára repkedve, mint amennyit itt lesz.

A terepjáró elhagyta a repülőteret, és áthajtott a hídon. Nina azt várta, hogy nyugatra fordulnak az irodaépületek felé, de ehelyett egy kanyargós úton mentek a sziklaszirten álló ház felé.

Tiszta és elegáns vonalai közelről még szembetűnőbbek voltak.

Schenk leparkolt, aztán bekísérte Ninát és Chase-t a házba. – Erre.

Ninát teljesen lenyűgözte az a szoba, amelybe Schenk vezette őket. A szemben lévő fala ívelt és teljes szélességében üveg volt, amelyen keresztül látni lehetett az egész tájat a repülőteret keretező hegyektől a fjordon keresztül a mélyben lévő irodaépületekig, a távolban pedig az Északi-tengert.

És nem a kilátás volt az egyetlen lenyűgöző dolog a szobában.

Egy luxuslakosztály és egy művészeti galéria ötvözete volt. Egy Henry Moore-szobor, egy Picasso-festmény, az egyik falmélyedésben, gondosan védve a közvetlen napfénytől, egy Paul Klee… és még jó néhány dolog, amelyeket Nina hirtelen nem ismert fel, de biztos volt abban, hogy ugyanolyan értékesek.

– Ez egy lenyűgöző ház – mondta Nina csaknem tátott szájjal.

– Köszönöm – mondta egy új hang, egy női hang. Nina megfordult, s egy magas és feltűnően gyönyörű szőke nőt látott belépni a szobába, akinek csillogó haja a válláig ért. Körülbelül annyi idősnek látszott, mint ő, vagy valamivel fiatalabbnak; királynői tartásával ellentétben állt a legújabb divat szerinti öltözéke – a hasa fölött kivágott testhez simuló fehér topban volt, amely látni engedte tökéletesen lebarnult derekát, hasonlóan szűk, fekete bőr farmernadrággal és magas sarkú csizmával. Mialatt közeledett, tetőtől talpig végigmérte Ninát, mintha nem egészen tudná, hogy mit kezdjen vele.

– Dr. Wilde – mondta Schenk –, ő Kari Frost, Mr. Frost lánya.

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Nina, és kinyújtotta a kezét. Kari határozottan megrázta. Nina magában kuncogott, mert észrevette, hogy Chase leplezni próbálja, hogy tüzetesen végigméri a lányt.

– Én is, Dr. Wilde – felelte Kari. – Mr. Chase! Úgy hallottam, szükség volt a szolgálataira New Yorkban.

– Igen, lehet mondani. Jó, hogy megbíztak! – Önelégült pillantást vetett Schenkre, aki összeráncolta a homlokát.

– Örülök, hogy tetszik a ház – mondta Kari, visszafordulva Ninához. – Én terveztem. Az építészet az egyik… nos, mondhatnám, hogy hobbim, de az szerénytelen lenne, hisz diplomám is van belőle. – Tökéletesen beszélt angolul, éppen csak egy enyhe akcentusa volt.

– Gyönyörű – mondta neki Nina.

– Köszönöm. – Kari neve ismerős volt Ninának, de nem tudta felidézni, hogy honnan.

– Na és az apukája itt van valahol? – kérdezte Chase, hüvelykujjait a zakója zsebébe dugva.

Úgy tűnt, hogy Karinak nem nagyon tetszett Chase közvetlensége. – Nem, a biolaborban van. Azért jöttem, hogy odavigyem magukat hozzá.

Ninának hirtelen beugrott. – Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de… nem ön volt tavaly a hírekben Afrikában? Az etiópiai orvosi segéllyel?

– De igen, én voltam – mondta Kari. – Segítettem megszervezni a segélyadományokat.

– Miss Frost nem csak segít – szólalt meg Schenk. – Ő szervezi a Frost Alapítvány orvosi programjait az egész világon. Nem hiszem, hogy van olyan ország, ahol ne járt volna az elmúlt öt évben.

– Ez az egyik módja annak, hogy valaki bónuszpontokat gyűjtsön ingyen repülőjegyhez – tréfálkozott Chase.

– Ön a betegségek kialakulásának megelőzését célzó programban dolgozik, ugye? – kérdezte Nina.

– Igen. A Frost Alapítvány minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy a világ jobb hely legyen. Nagyon magasztos cél, elismerem – de biztos vagyok benne, el is tudjuk érni.

– Remélem, hogy úgy lesz – mondta Nina.

– Köszönöm – válaszolta Kari. Aztán az ajtó felé mutatott. – Ha velem jönnek, elviszem magukat apámhoz.

Kari levitte őket a lépcsőn a ház alatti hatalmas garázsba.

Ninát teljesen lenyűgözte a látvány: a hely zsúfolásig tele volt drága sportautókkal és motorkerékpárokkal, a legrégebbi típusoktól a legmodernebb olasz szuperautókig.

– Ez a személyes gyűjteményem – mondta Kari. – Édesapám nem helyesli, de én imádom a sebesség nyújtotta szabadságot és életörömet.

– Szép kerekek – mondta Chase, miközben először egy elhúzható tetős tűzpiros Ferrari F430 Spidert csodált meg, majd a mellette parkoló motorkerékpárt, egy kék és ezüst színű fényes gépet.

– Suzuki GSX-R1000 – mondta neki Kari, nem kis büszkeséggel, s ez volt az érzelem első jele, amit kimutatott, amióta Ninával megismerkedett. – A leggyorsabb széria-motorkerékpár a világon. Az egyik kedvencem. Azt tervezem, hogy hamarosan Európába viszem versenyezni. Vagyis… ha az elfoglaltságaim megengedik. De ez Dr. Wilde-tól függ.

– Ezt hogy érti? – kérdezte Nina. Kari egyszerűen csak titokzatos pillantást vetett Ninára, miközben egy Mercedes limuzinhoz kísérte őket.

Schenk vezetett, azokhoz a háztól keletre lévő futurisztikus épületekhez haladva, amelyeket Nina a repülőgépből látott. Amikor már közeledtek, Nina látta, az épületegyüttes valójában két részből állt: az egymásba kapcsolódó kétszintes szerkezetekből, amelyek a fjord közelében a földön álltak és a fölöttük lévő többi épületből, amelyek magába a sziklába voltak beépítve.

– Ez a mi biolaborunk – magyarázta Kari. – A föld alatti szekció ad helyet a biztonsági területnek. Ott vannak olyan minták, amelyek potenciálisan veszélyesek, úgyhogy az egész laboratóriumi szakaszt légmentesen le lehet zárni szükséghelyzet esetén. – Kari egy íves szerkezetre mutatott, amely kiállt a szikla oldalából. – Az az apám irodája, ott fent.

– Az apja irodája pont a biztonsági terület fölött van? – kérdezte Nina idegesen. Arra a gondolatra, hogy egy járványos betegségekkel és vírusokkal teli épületbe mennek, libabőrös lett.

– Az ő ötlete, hogy megmutassa, mennyire bízik a tervezésben. Ezenkívül szereti figyelemmel kísérni, hogyan haladunk.

Egy rámpán lehajtottak a főépület alatti garázsba, ahol kiszálltak, és lifttel felmentek a földszinti előtérbe. Egy hatalmas, patkó alakú, fekete acélból és márványból készült pult mögött három egyenruhás biztonsági őr tartózkodott, akik tisztelettudóan biccentettek Karinak. A pult mögött ajtó vezetett egy üvegtetős főfolyosóra, amelyen keresztül Nina látta odafent Frost irodáját. A hely igen mozgalmas volt.

– Hány ember dolgozik itt? – kérdezte Nina.

– Az változó – mondta Kari –, de rendszerint ötven-hatvan kutató plusz a biztonsági személyzet. – Nina észrevette, van egy másik biztonsági állomás a folyosó végén a nagy üveg- és acélajtó mellett. – Maguknak… elég nagy a biztonsági személyzetük, ugye?

– Szükségünk van rá – válaszolta Kari tényszerűen. – Néhány mintát, amellyel dolgozunk, bioterrorizmusra is lehetne használni, ha rossz kezekbe kerülne. És a Frost Alapítványnak sajnos vannak ellenségei. Maga is találkozott némelyikükkel.

– Ne aggódjon, doki – mondta Chase –, én vigyázok magára.

Az ajtón lévő biológiai veszélyt jelentő piktogram lassításra késztette Ninát. – Biztos… biztos benne, hogy ez biztonságos?

– Teljes mértékben – nyugtatta meg Kari. – Ezek az ajtók egy légkamra részét képezik. Alumíniumoxid-nitrit kerámiából készültek, olyan átlátszó alumíniumból, ami megfelel egy hatvan centiméteres páncéllemeznek. Gyakorlatilag törhetetlen. Az egyetlen módja annak, hogy a biztonsági szekcióba bekerüljön vagy onnan kikerüljön valami, legyen az mikroba vagy ember, ha engedélyt adunk rá.

– Ezt örömmel hallom!

Kari szólt az őröknek, és a nehéz légkamrás ajtó sziszegő hanggal kinyílt. A csoport áthaladt rajta, és várta, hogy a belső ajtó is kinyíljon. A biztonsági szekció szükségszerű sterilitása rideg és már-már bántó volt. A falakon fehér csempe, a padlón csúszásmentes gumi, hogy könnyű legyen tisztítani. A fénycsövek egyforma éles fényerővel világították meg a sarkokat, és Nina látta az ultraibolya források titokzatos bíborszínű fényét is, ami még élettelenebbé tette a levegőt.

Odabent Kari elvezette őket egy lifthez, s azzal mentek fel Frost irodájához. Amikor Nina belépett, hirtelen az volt az érzése, mintha visszamentek volna a házba, annyira egyforma volt a stílus. Még magát a házat is látta az ablakokon keresztül, ahogy a sziklaorom tetején magasodott.

De Nina figyelmét nem a kilátás vagy az építészeti stílus vagy akár a műtárgyak kötötték le, hanem a férfi, aki várta őket.

Kristian Frost életben még megnyerőbb és vonzóbb volt, mint a képeken. Jóval magasabb lehetett, mint száznyolcvan centi, és – hatvanéves kora ellenére – lenyűgözően izmos, egészségtől kicsattanó fizikuma tengerkék, kerek nyakú pulóverében Ninát inkább egy életerős halászra, mint egy milliárdos üzletemberre emlékeztette. Mind a haja, mind a szakálla kezdett őszülni, de szeméből fiatalos energia és mély értelem áradt.

– Dr. Wilde – szólalt meg Frost, és megfogta Nina kezét. A lány egy kicsit megijedt, amikor ahelyett, hogy megrázta volna, a férfi lehajolt, és kezet csókolt. Ez a gesztus bárki mástól idétlenül hatott volna, de az ő esetében természetes volt. – Legyen üdvözölve Ravnsfjordban!

– Mr. Frost – mondta Nina.

– Kérem, szólítson Kristiannak! – Beszéde nem volt annyira angol, mint Karié, egy mély torokhang elárulta skandináv származását. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Megérte alkalmaznom Mr. Chase-t.

– Gondolom, meg kell köszönnöm önnek, hogy megmentette az életemet!

Frost szélesen elmosolyodott. – Boldog vagyok, amiért a szolgálatára lehettem.

– De miért akar valaki megölni engem? Mi ez az egész?

– Kérem, foglaljon helyet, és elmagyarázom – mondta Frost, és egy kanapéhoz vezette Ninát, aki leült, Kari pedig csatlakozott hozzá a kanapé másik végén. – Attól tartok, az Atlantisszal kapcsolatos elmélete miatt lett célpontja annak az embernek, akit Giovanni Qobrasnak hívnak.

– És ki az a Giovanni Qobras? – kérdezte Nina.

– Egy őrült – mondta Kari.

– Ó! – Szóval nem egyszerűen gyilkos, hanem egy őrült gyilkos. Remek.

– Qobras és a követői – kezdte Frost –, akik Társaságnak nevezik magukat, ugyanazt hiszik, amit én – és amit ön. Ha van valami, ami mindannyiunkban közös, akkor az az, hogy Atlantisz legendáját igaznak véljük. Egész életemben meg voltam győződve erről, és vagyonomnak elég jelentős részét fektettem be abba, hogy megpróbáljam bizonyítani is. – Átment a széles ablakhoz. A távolban a tenger úgy csillogott, mintha apró gyémántokból állna. – Sajnos nem sok sikerrel. Mint tudja, kevés az információ, amiből dolgozni lehet… és ami van, az is különféleképpen értelmezhető.

– Várjon kérem! – mondta Nina. – Mi a helyzet ezzel a Qobrasszal?

Frost megfordult, és szembenézett Ninával. – Ön és én meg akarjuk találni Atlantiszt, hogy egy ősi csodát visszahozzunk a világnak. Qobras viszont… – Frost arca elkomorult –… titokban akarja tartani, meg akarja menteni a titkot a maga céljaira. És ennek érdekében ölni is képes. Lehet, hogy az ön új elmélete a helyszínről nem győzte meg a bizottságot az egyetemen, de Qobrast biztosan meggyőzte. Ő úgy hiszi, ön jár a helyes úton – amivel én is egyetértek –, ezért meg akarja akadályozni abban, hogy ezt bebizonyítsa.

– Várjon! – szólt közbe megint Nina. – Maga honnan tud az én elméletemről?

– A Frost Alapítványnak vannak barátai az egyetemeken, az egész világon. Tudják, hogy az Atlantisz helyszínéről szóló bármilyen új elmélet érdekel engem, úgyhogy folyamatosan tájékoztatnak. És az ön elmélete… – Frost elmosolyodott. – Rátérek a lényegre. Hajlandó vagyok finanszírozni egy kutatóexpedíciót, hogy ellenőrizzék az elméletét.

Nina alig tudta visszafojtani izgatottságát. – Tényleg?

– Teljes mértékben. Bár van egy feltételem. – Frost látta, hogy Nina lelkesedése azonnal elpárolgott, és ezen jót kuncogott magában. – Ígérem, semmi rossz. De a Cádizi-öböl elég nagy, és bár anyagi lehetőségeim is azok, de nem végtelenek. Szeretném szűkíteni a keresést, egy helyszínt kijelölni.

– De ez a probléma – mondta neki Nina. – Túl kevés a rendelkezésünkre álló információ, nem tudom, hogyan tudnám leszűkíteni.

– Lehet, hogy több információ van, mint gondolná. – Nina kíváncsian ránézett a férfira. – Majd később megmagyarázom. De most tisztázzuk… érdekli a dolog?

– Hogy érdekel-e? – kérdezte Nina elakadó lélegzettel. – Teljes mértékben!

Frost odament hozzá, és kinyújtotta a jobb kezét. Nina egy darabig habozott, aztán megrázta.

– Csodálatos – mondta Frost. – Dr. Wilde, együtt fogjuk megtalálni Atlantiszt.

A csillogó tárgy a levegőben lógott, a gravitáció nem hatott rá. Nina csodálattal bámulta. Még sohasem látott lebegő hologramot, illetve soha nem is gondolta volna, hogy a tudományos-fantasztikus regények és filmek világán kívül létezhet.

– Mi ez? – kérdezte végül, és tekintetét kelletlenül a hologramról az elsötétített szobában lévő többi ember felé fordította.

– Valami, ami segíthet önnek abban, hogy szűkítse a keresést – mondta Frost. – Legalábbis ezt állítja az az ember, aki el akarja adni nekem.

– Eladni? – Nina visszafordult a hologramhoz. A vetített kép, amely egy olyan henger alakú talapzat fölött lebegett, amelyben a színes fények szemmel követhetetlen gyorsasággal villództak, feltehetőleg életnagyságú volt, majdnem harminc centi hosszú és mintegy öt centiméter széles. Egy lapos fémdarab, amelynek az alsó vége le volt kerekítve, a teteje viszont egyenes volt, és egy kerek csonk állt ki belőle. Majdnem aranyszínű volt, de szokatlan vöröses árnyalattal…

Mint a medálja.

Nina szórakozottan megérintette a nyakában lógó fémdarabkát, miközben közelebb hajolt a hologramhoz, és körbejárta a talapzatot, hogy lássa a másik oldalt. De csalódnia kellett, mert nem volt semmi, csak a tárgy távlat nélküli bizarr fordítottja, amelyen keresztül látta Frostot, Karit és Chase-t.

– Az eladó nyilvánvalóan elhúzta előttünk a mézesmadzagot – mondta Kari. – Azt állítja, a termék elején olyan jelölések vannak, amelyek hasznosak lehetnek a számunkra – de addig nem láthatjuk, amíg meg nem egyezünk a vételárban.

– Mennyit akar? – kérdezte Chase.

– Tízmillió dollárt.

– A fenébe! Kicsit sok egy különleges vonalzóért.

– Lehet, hogy még annál is többet ér – mondta Nina. Bár tudta, hogy nincs ott semmi, nem tudta megállni, hogy ne nyújtsa ki az ujját egy kísérleti érintéshez. A körme vége belehatolt a hologramba, és a kép egy része eltűnt ott, ahol az ujja megakadályozta, hogy a lézersugarak létrehozzák. – Ez orichalcum, ugye?

– Úgy tűnik. – Frost mutatott Ninának egy kis üvegedényt, amelyben egy ugyanolyan színű kis fémdarab volt, mint a rúd. – A hologramon kívül egy mintát is küldött nekünk. Azt állítja, hogy a termék oldalából vágta ki. – Nina egy kis vájatot látott a hologram egyik oldalán. – Csináltam egy metallurgiai tesztet. Arany-réz ötvözet, de igen szokatlan szén- és kénszintekkel, ami megmagyarázhatja a színét.

– Vulkanizmus?

– Igen.

– Ami megfelel annak, amit Platón mondott az orichalcumról a Kritiászban! – Nina hirtelen izgatott lett, amikor rájött, ez mit is jelent.

– Várjon csak, mi van? – kérdezte Chase. – Elnézést, de ha valaki vulkanizmusról beszél nekem, akkor én Mr. Spockra gondolok.

– Platón szerint Atlantiszban orichalcumot, egy ritka fémet, bányásztak – magyarázta Nina. – De a periódusos rendszerben nincs hely ismeretlen elemek számára, ami azt jelenti, hogy más fémek ötvözete kell legyen. De ötvözetet nem bányászunk, hanem csinálunk – hacsak nem valamilyen természeti folyamat hozza létre. A vulkanikus tevékenység okozhatott arany- és rézlerakódásokat, amelyek új anyaggá egyesültek, és ha volt elég mennyiség, akkor a sziklából ki lehetett nyerni.

– Az atlantisziak orichalcumot használtak fellegváruk falának borítására – mondta Kari. – Ők csaknem olyan értékesnek tekintették, mint az aranyat, és valójában az is, a magas aranytartalma miatt, de egy ilyen tárgy sokkal többet érne, mint a súlya nemesfémben. Ha valódi, akkor ez lenne az első igazi atlantiszi tárgy, amit felfedeztünk, bizonyítékként arra, hogy Atlantisz létezett.

Frost intett Schenknek, aki felkapcsolta a villanyt. A hologram elhalványult, és elveszítette valódiságának illúzióját. – Szóval hol van? Kié? – kérdezte Nina.

– Az eladó Jurij Volgan – kezdte Frost. – Valamikor Qobras egyik embere volt. Úgy tűnik, ott akarja hagyni a Társaságot, és ha eladja ezt a tárgyat, elég pénzre tesz szert, hogy elbújhasson Qobras elől. Egy közvetítőn keresztül juttatta el hozzánk az orichalcumdarabot és a hologramot. Iráni férfi, a neve Failak Hajjar.

Nina összeráncolta a homlokát. – Már hallottam ezt a nevet.

– Nem csodálkozom. Ősi perzsa tárgyakat árul – olyanokat, amelyek nem eladásra valók.

– Sírrabló – mondta Nina utálattal.

– Valamikor az volt, bár kétlem, hogy bepiszkolta volna a saját kezét. Nagyon meggazdagodott abból, hogy országa kincseit külföldi gyűjtőknek adta el. És elég gazdag ahhoz, hogy vásárolni tudjon magának egyfajta mentességet az iráni kormánytól.

– Ráadásul beköpi a riválisait – tette hozzá Chase –, kiadja őket a rendőrségnek, hogy inkább utánuk nyomozzanak, mint őutána. Személyesen még nem találkoztam vele, de ismerek olyanokat, akik üzleteltek vele. Nem egy népszerű fickó; de ha ezt a dolgot eladja, akkor valószínűleg úgy gondolja, valódi. Szemétláda, de olyan szemétláda, aki vigyáz a hírnevére.

– Megvannak a forrásai ahhoz, hogy ennek a tárgynak az eladását elintézze, és megvédje Volgant Qobrastól – mondta Frost. – Ezért gondolom én is azt, hogy valódi. De nem fogok tízmillió dollárt odaadni neki bizonyíték nélkül. És itt jön a maga szerepe.

Nina pislogott egyet. – Az enyém?

– Azt szeretném, ha megvizsgálná a tárgyat, és eldöntené, az-e, aminek Volgan beállítja.

– Azt akarja, hogy Iránba menjek? – Nina nagyot nyelt. – Az Ördög tengelyének egyikébe, abba az Iránba, amelyik gyűlöli Amerikát?

Chase felnevetett. – Én ott leszek, hogy vigyázzak magára. Én és még néhány fickó. Semmi ok az aggodalomra.

– Járt már Iránban?

Chase próbált kitérni a válasz elől. – Hivatalosan nem…

– Mr. Chase és a társai vigyázni fognak magára – mondta Frost. – És Kari is menni fog, mint az én képviselőm.

– De miből gondolja, hogy meg tudom állapítani, miszerint a tárgy valódi, vagy sem? – kérdezte Nina, a rejtélyes hologramra mutatva.

– Maga szakértője az ősi nyelveknek, ugye? – kérdezte Kari.

– Azt nem mondanám, hogy szakértő vagyok – tiltakozott Nina. – Úgy értem, tanulmányoztam ezt a területet, és meg tudom különböztetni a föníciait a numídiai nyelvtől, de nem vagyok szakértő.

– Ahogy én hallottam, ennél azért maga jobb. Talán még az édesanyjánál is jobb. – Nina csodálkozva nézte Frostot. – Ismertem a szüleit – tulajdonképpen én finanszíroztam a tibeti expedíciót, ahol… – Frost elhallgatott, és elfordította a tekintetét Ninától. – Nagy tragédia. Nagy veszteség.

– Soha nem mondták nekem, hogy maga finanszírozta – mondta Nina.

– Az én kérésem volt. Most hogy már tudja, mire képes Qobras, megérti, miért tartom olyan fontosnak a biztonságot. Qobras bármit megtesz, hogy megakadályozza Atlantisz felkutatását, amihez igen jelentős forrásai vannak – no meg befolyásos barátai az egész világon.

– Például?

– Valószínűleg jobb, ha nem tudja. De ami a tárgyat illeti, ha igaz, amit Jurij Volgan mond, akkor a szöveg elolvasása alapján magának meg kell tudnia állapítani, valódi-e. És gondoljon csak bele – folytatta Frost, a hangjában némi teatralitással – maga a kezében tarthat egy valódi tárgyat Atlantiszból!

– Ha valódi.

– Ennek eldöntésére, maga a legalkalmasabb az egész világon.

Nina elgondolkodott Frost szavain. Még mindig nemigen volt kedve egy olyan országba menni, amely nyíltan ellenséges a nyugati világgal, és különösen az amerikaiakkal, de már volt kevésbé baráti országban is egy-két expedícióval, és ebben az esetben a lehetséges jutalom jóval felülmúlta bármi másnak az értékét, amit eddig felfedezett.

Ezenkívül, ahogy Frost mondta, nem egyedül kell mennie.

És ha nem megy, akkor mit tehet helyette? Visszamegy New Yorkba, ahol elutasították a pályázatát… és ahol állandóan hátra kellene néznie, vajon Qobras emberei követik-e.

– Rendben van – döntött Nina –, benne vagyok. Mikor indulunk?

Frost elmosolyodott. – Amikor maga készen áll.

– Tetszik nekem a gondolkodásmódja – mondta Nina, és ő is elmosolyodott. – Csak mert Atlantisz tizenegyezer éve vár, nem jelenti azt, hogy nekünk is várnunk kell.

– Hát akkor – mondta Kari – fogjunk hozzá!