12

A Néréisz nem sokkal pirkadat után szedte fel a horgonyt és folytatta kacskaringós útját a folyón felfelé. De a hajó olyan simán siklott a vízen, hogy Nina fel sem ébredt. Csak akkor moccant meg, amikor a reggeli illata beszivárgott a kabinjába.

Miután megmosakodott és felöltözött, felment a hajó-hídra. Kari már ott volt Chase-szel és Perezzel, és a laptopján egy képet tanulmányoztak elmélyülten. Julio irányítása alatt a hajó egyenletes tempóban haladt a folyó hirtelen kanyarjaiban.

– 'reggelt, napsütést! – köszöntötte Chase.

– Hello! Mi újság?

– Elküldték nekünk a kutatási zóna legfrissebb légi felvételeit – mondta Kari, majd Nina felé fordította a laptopot. A képernyőn még határozottabban látni lehetett a folyó görbületeit és kanyarjait, olyanok voltak, mint egy kisgyermek krikszkrakszai. Bizonyos helyeken a Tefé önmagába is visszakanyarodott, aminek következtében természetes vizesárokkal körbevett kerek szigeteket hozott létre. – Négy olyan terület van, amely a keresett város valószínű helyszíne lehet, a terep alapján.

Nina megszemlélte a képet. A dzsungeltakaró élénk zöldje több helyen szakadt meg ezen az új, nagyobb felbontású fotón, amely fájdalmas utalásokat is tartalmazott a lent elterülő, árnyékba borult világra. Nina ráközelített a négy megjelölt rész egyikére, annyira közel, hogy szinte képpontokat is lássa. A fák között egy üres területen szürke foltot fedezett fel. – Lehet, hogy… lehet, hogy az alatt egy rom van?

– Lehet – felelte Chase. – De az is lehet, csak egy szikla. Ez a fajta dzsungel olyan, hogy egy szállító repülőgépet elrejthetsz benne, és nem biztos, hogy meg tudod állapítani, mit látsz a levegőből. Az egyetlen biztos megoldás, ha fogod magad, és odamész.

Kari megnyitott egy térképfájlt a képernyőn. – Perez kapitány most úgy gondolja, hogy a Néréisszel mielőtt túlságosan elkeskenyedne a folyó, el kellene jutnunk a kutatási zónától öt kilométeren belüli területre, különben nem tudunk majd navigálni.

– Ez sokkal közelebb van, mint gondoltuk – jegyezte meg Nina, a térképet tanulmányozva. – Mennyi idő alatt érünk oda?

Perez ránézett a műszerekre. – Jelenleg tizenkét csomóval megyünk, de kétlem, hogy ezt túl sokáig tartani tudnánk. Nagyjából tizenöt kilométer után egy mellékfolyó felé fogunk haladni, aminek sokkal szűkebbek a kanyarulatai, ezért ott lassabban kell mennünk. De tegnap nagyon jó időt futottunk, úgyhogy… Ha a folyó velünk van, akkor lehet, hogy akár négy óra is elég lesz, de lehet, hogy még annyi sem.

– Hát akkor még szürkület előtt ott lehetünk – mondta Nina. – Na és mit csinálunk, amikor odaérünk?

– Ez tőled függ – válaszolta Kari.

– Tőlem?

– Ez a te expedíciód.

Nina megrázta a fejét. – Nem, Kari, ez kifejezetten a tied! Én csak, mondjuk, tanácsadó vagyok.

Kari szélesen elmosolyodott. – Akkor adjál tanácsot nekem! Mit csináljunk, amikor megérkezünk? Várjunk a hajón holnapig, hogy egész nap kereshessünk…

Chase tapsolt egyet. – Nekem ez tetszik! Julio megint fog főzni, ugye?

– Vagy pedig szálljunk be a Zodiacba, és máris fogjunk hozzá a kereséshez, amint megérkezünk?

Mindenki Ninát figyelte. Egy darabig zavarban volt. – Ö… ö… szálljunk be a Zodiacba? – döntött végül.

– Ó, a francba! – panaszkodott Chase, de nem gondolta komolyan.

– Jó – folytatta Kari. – Ebben az esetben jobb, ha nekikezdünk készülődni. Nem akarok egyetlen percet sem vesztegetni. – Becsukta a számítógépet, és lement a hídról.

– Maga átkozott munkamániás – mondta Chase Ninának. – Lehetett volna még egy klassz esténk a hajón, ha nem lenne úgy besózva, hogy megtalálja azt a helyet. Nem értem, mit siet úgy! Már tízezer éve ott van, és még holnap is ott lesz.

– Ó, vallja csak be! – vágott vissza Nina. – Maga legalább úgy szeretné, hogy megtaláljuk, mint én.

– Oké, lehet, talán úgy van. De – folytatta egy kicsit komolyabb hangon – valamit meg kell ígérnie.

– Mit?

– Ha megtaláljuk azt a helyet – és azt hiszem, megtaláljuk, mert maga nyilván ért ahhoz, amit csinál…

– Köszönöm.

– Akkor szeretném, ha megígérné, hogy nyugton fog maradni, oké?

– Hogy érti ezt?

– Úgy értem, nem szeretném, ha teljesen izgalomba jönne, rohangálni kezdene, aztán beleesne valami árokba, vagy véletlenül elindítana egy óriási kőtömböt, ami maga után gurulna, vagy valami hasonló.

– Maga túl sok filmet néz – ugratta Nina. – Ahogy mondta, tízezer éve ott van. Még ha az egész hely tele is lenne álcázott csapdákkal, de ez egyáltalán nem valószínű, ilyen hosszú idő után azok a szerkezetek már nem működnének. Mostanra minden mozgó rész vagy besült, vagy elkorhadt.

– Tudja jól, miről beszélek – mondta Chase egy kicsit ingerülten. – Csak nem akarom, hogy baja essen, oké?

– Oké, oké. Ha látunk egy lándzsás csapdát, nem megyek a fényre.

– Megígéri?

– Megígérem.

– Jó. – Chase elmosolyodott. – Egyébként ez volt a legrosszabb Harrison Ford-jelenet. A legeslegrosszabb.

– Ó, szeretném majd hallani, hogy ennél jobbat is tud – mondta Nina. – Azzal a londoni külvárosi kiejtésével.

– Londoni! – Chase úgy tett, mint aki teljesen fel van háborodva. – A franc essen bele! Én nem londoni vagyok, hanem yorkshire-i. Ezért most bele kellene dobnom magát a folyóba. Hm… – És méregetni kezdte Ninát.

– Ó, nem, nem tehet ilyet – tiltakozott Nina, és hátrálni kezdett.

– Itt az ideje egy kis úszásnak, doki!

Nina felsikoltott, és azonnal futásnak eredt, Chase pedig ördögi kacajjal követte.

Egy utolsó rekedtes moraj után a Néréisz motorjai elhallgattak. – Ez a legtávolabbi pont, ahová hajóval eljuthattunk – mondta Perez.

A GPS szerint nem egészen öt kilométerre voltak a kutatási zónától; egy kicsivel közelebb, mint Perez előre jelezte, de a folyón való navigálhatóságra vonatkozó megérzései helyesek voltak. Nemcsak az egyre keskenyedő mellékfolyó szerpentinszerű kanyarulatai voltak túl szűkek ahhoz, hogy a hosszú Predator átjusson rajtuk, de a lassú folyású vizet egyre több helyen torlaszolta el a hordalék. Annak ellenére, hogy Perez mindent megtett, az a néhány folyóba zuhant fa, amely a vízen úszkált, ijesztően ütődött neki a hajótestnek.

Nina a híd ablakán keresztül nézte a dzsungelt. Lényegében ugyanolyannak tűnt, mint az utazás addigi szakaszában, de most a partok sokkal közelebbiek – és mintha – magasabbak is lettek volna. Fenyegetőbbek, szinte ellenségesek.

– Több mint öt óránk van naplementéig – mondta Chase. – Ez elég idő arra, hogy megismerjük a terepviszonyokat. Az ördögbe, lehet, hogy szerencsénk lesz, és szépen besétálunk arra a helyre.

– Az jó lenne – mondta Nina. A nap nagy részét a légkondicionált kabinban töltötte, mert a kinti levegőt páradúsabbnak és fullasztóbbnak találta, mint máskor.

– A Zodiac készen áll, Mr. Chase? – kérdezte Kari.

– Minden kész. Csak vízre lesz szükségünk.

Mindenki visszatért a kabinjába, hogy magához vegye a hátizsákját és a felszereléseket. Nina úgy döntött, hogy a lehető legkevesebbet viszi magával, csak az alapvető dolgokhoz ragaszkodott, mint víz, élelem és rovarriasztó szer azon az alapon, hogy közülük Chase-nél, Castille-nál és di Salvónál ott lesz az összes túlélő-felszerelés, amire a csapatnak szüksége lehet. De mielőtt felvette volna a hátizsákot, ránézett az asztalon lévő atlantiszi szextánsra. Megérintette a nyakában lógó medált is, és egy pillanatra elgondolkodott.

– A fenébe is! – határozta el magát, majd felemelte a fémrudat, és becsomagolta a vászontokjába.

Kari kopogott a félig nyitott ajtón. – Bejöhetek?

– Szia! Persze.

– Elhozod? – kérdezte Kari, amikor látta, hogy Nina a hátizsákjába tette a leletet. – Azt hittem a széfben fogod hagyni.

– Úgy volt, de… – Nina bizonytalanul megvonta a vállát. – Nem tudom, arra gondoltam, talán hasznos lehet. Ha szerencsénk van és találunk valamit, bármilyen szöveget össze tudok hasonlítani vele, csak azért, hogy tudjuk, biztosan a megfelelő helyen vagyunk-e.

– Szerintem ott vagyunk. Én tudom.

Éles füttyszó hasított a levegőbe. – Hahó! Doki! Kész van? – kiáltotta kívülről Chase. – Mozogjon már!

– Jövök! – Miközben Karival vidám pillantást váltottak egymással, Nina felvette a hátizsákot, és kiment a kabinból. Chase már várta őket.

– Magának soha nincs melege ebben a cuccban? – kérdezte Nina, a férfi dzsekijének az ujját döfködve.

– Hé, ha Indiana Jones-nak jó… Egyébként csak olyankor izzadok, amikor piszkálnak.

– És milyen gyakran piszkálják?

– Amióta magával találkoztam, sokkal gyakrabban!

Berakodtak a Zodiacba, majd Perez és Julio vízre bocsátották a csónakot. A folyó sűrűn tele volt algákkal és elszáradt levelekkel, úgyhogy a csónak inkább tompa loccsanással ért vizet, semmint csobbant volna. Chase egy bottal piszkálta a felszínét, félretolta a rothadó növényeket, hogy ellenőrizze a víz állagát.

– A mai nap tippje – mondta a többieknek –, ne menj a vízbe. És semmiképpen se igyál belőle.

– De a víz tökéletesen jó – jelentette ki Hamilton, aki meglehetősen különbözött a többiektől, egy élénkvörös színű inget öltött magára, mindenki mással szemben, akik terepszínűt vettek fel. – Ez friss esővíz, nincsenek benne ember által szennyezett anyagok!

– Hát, márts egy szalmaszálat a folyóba, és szopogasd, ha akarod. De az iszapot utána is ráérsz kitisztítani belőle.

Hamilton zavarba jött. – Iszap? Mocsárba fogunk menni? – Chase sóhajtott egyet, és megrázta a fejét.

Beszálltak a Zodiacba. Chase ült a lekerekített hajóorrnál, Castille pedig a farmotort kezelte. Nina és Kari egymással szemben ültek a csónak vastagra felfújt két oldalánál, Chase mögött. Di Salvo, Hamilton és végül Philby csak utánuk kapaszkodtak fel a fedélzetre. Ülések nem voltak, de helyettük ott voltak azok a csomagok, amelyekben a kempingfelszereléseket is magukkal hozták – mert Chase végül úgy döntött, hogy minden eshetőségre fel kell készülni.

Volt azonban egy csomag, amelyikre senki sem akart ráülni. Jóllehet, le volt zárva, a szögletes dudorokból nyilvánvaló volt, hogy a fegyverek vannak benne.

– Akkor rendben – mondta Chase, amikor végre mindenki elhelyezkedett –, mindenki megérkezett a Pacsirta fedélzetére! – Intett Juliónak, hogy oldozza el a köteleket. Castille beindította a csónakmotort, csikorgott, nyöszörgött, majd zakatolva életre kelt. Óvatosan navigálta a Zodiacot az anyahajó oldala mellett, aztán felpörgette a motort, és útjára indította a csónakot.

– Úristen! – dünnyögött Chase. – Elérkezett az Apokalipszis most ideje. – Már a kutatási zónán belül voltak, és egy helyet kerestek, ahol kiköthetnek – de a sűrű köd akadályozta őket. Annak ellenére, hogy a két part alig hat méterre esett egymástól, a zavaros köd néha annyira sűrű volt, hogy még az orruk hegyéig sem láttak.

A hőmérséklet észrevehetően csökkent. Nina először azt hitte, örülni fog, hogy megszabadul a nyomasztó, fülledt hőségtől, de ehelyett kényelmetlenül érezte magát. Még a madarak és a többi állat állandó visítása és huhogása is abbamaradt.

Nyilvánvalóan di Salvo és Chase is ugyanezt érezték, mert mindkét férfi fürkésző tekintettel figyelte a partokat, és a testhelyzetükből valahogy arra lehetett következtetni, hogy akcióra készülnek.

– Mi a helyzet? – kérdezte Nina Chase-től, amikor a csónak egy újabb kanyart tett.

– Azt hiszem, társaságunk lesz. – Nyoma sem volt a szokásos komolytalanságának, teljesen tárgyilagos volt.

– Eddie! – mondta di Salvo halkan, és balra mutatott. Nina Chase tekintetét követte, de nem látott semmit.

– Igen, látom – felelte Chase.

Nina csak fákat látott. – Mit?

A férfi előre mutatott. – Lábnyom az iszapban. – Nina még így sem látott semmit.

– Ez nagyszerű! – mondta Hamilton szokásos hangoskodó, pökhendi módján, amire Chase és di Salvo ideges pillantásokkal reagáltak. – Mindig is erre vágytam! Mi leszünk az elsők, akik ezzel a törzzsel találkoznak, ugye, Agnaldo?

– Mások már találkoztak velük – válaszolta di Salvo halk, vészjósló hangon. – Csak nem jöttek vissza, hogy meséljenek róla.

– Hugo! – sziszegte Chase, és úgy tett, mint aki elvágja valakinek a torkát. Castille azonnal kikapcsolta a motort.

– Mi az? – suttogta Nina. Chase válaszként előre mutatott.

Valami felbukkant a ködből, ahogy a Zodiac előre sodródott. Úgy látszott, valamik úszkáltak a víz fölött… mígnem a köd feloszlott annyira, hogy kiderült, bambuszrudakhoz voltak kötve.

Nem hozzájuk kötve. Felnyársalva rájuk.

Nina összerezzent, amikor rájött, mik voltak azok a valamik. Holttestek. Emberi csontváz maradványai, hiszen a hús nagy része már rég elrothadt és szétmarcangolták az állatok. Csak csontok maradtak és ruhafoszlányok…

A csónak lekerekített orra finoman nekiütődött az első bambuszrúdnak. Chase intett di Salvónak, aki odalökött neki egy evezőt, majd ő is magához vett egyet. – Szerinted milyen régóta lehet ott?

Di Salvo felnézett a holttestre. – Régóta. Évek óta. Utoljára körülbelül hét évvel ezelőtt jelentették, hogy valaki eltűnt ezen a területen.

– Úgy tűnik, mi megtaláltuk. – Chase az evezővel oldalra tolta a csónakot, aztán evezni kezdett, csendben haladtak tovább az első rudak mellett. A szörnyű látvány pedig egyre fokozódott.

– Fantasztikus! – szólalt meg Hamilton, félelemmel vegyes tisztelettel és egyben undorral nézte az első holttestet. – Egy igazi elveszett törzs, amelyik teljesen el volt zárva a civilizációtól!

Nina arcán csak undor látszott. – Az az érzésem, így akarták hagyni. Ez nyilvánvalóan valamiféle figyelmeztetés: tűnjetek innen a pokolba!

– Csak azt kell feléjük megmutatni, hogy nem jelentünk rájuk veszélyt – suttogta Hamilton. – Gondoljanak csak azokra az antropológiai adatokra, amelyeket megtudhatunk tőlük!

– Ezért kedvelem jobban a régészetet – motyogta Nina. – Az összes leletem halott, nem tudják felnyársalni az embert egy rúdra. Uramisten! – Hirtelen talpra ugrott, megbillentve a csónakot, és idegesen megrángatta Chase dzsekijét. – Eddie, Eddie! Állítsa meg a csónakot! Állj!

Chase előkapta pisztolytáskájából a Wildey-t, de rájött, hogy Nina nem megrémült, hanem izgatott lett. – Jézus Mária! A szívbajt hozza rám, nem gondolja? – szólalt meg szemrehányóan, miközben az evezővel megállította a csónakot.

– Mi az?

– Az a holttest…

– Mi van vele?

Nina rámutatott az egyik holttestre. Ebből még kevesebb maradt meg, mint az elsőből. Az állcsontja és az egyik karja hiányzott, és a férgek és még ki tudja milyen lények, az összes kötőszövetet felfalták. A ruhája hasonlóképpen szétrohadt – de még a rárakódott évtizedes koszon és penészen keresztül is jól kivehető volt egy fém csillogása.

Egy jelvényé.

Nina már a látványától is megremegett. A gonosz jelképe.

A Schutzstaffel halálfejes jelvénye. Hitler SS-tisztjéé.

– Mi a francot keres ez itt? – elmélkedett Chase hangosan.

– Nácik? Itt?

– Bizonyára az egyik Ahnenerbe-expedíció volt – magyarázta Nina. – Az Ahnenerbe volt az SS régészeti részlege – tette hozzá Chase értetlen tekintetét látva. – A nácik csapatokat küldtek a világ minden tájára, hogy keressenek olyan leleteket, amelyek az atlantiszi mitológiához kapcsolódnak. Úgy vélték, az árják a világ ősi uralkodóinak leszármazottai, ez mind belefért az „uralkodó faj” elméleti baromságába. De az expedícióik főként Ázsiára koncentrálódtak, nem pedig Dél-Amerikára…

– Valami mégiscsak idehozta őket – mondta Kari. Kezével Nina hátizsákja felé intett. – Lehet, hogy ugyanaz a dolog, mint ami minket.

– Nem, annak semmi értelme – szólalt meg Philby, gondolataiba merülve. – A náci időkben a glozeli táblákat hamisítványoknak tartották, és ezáltal hitelüket vesztették. Továbbá a nácik nem lettek volna képesek arra, hogy lefordítsák a feliratokat. Valami másnak kell itt lennie, valami, amit mi még nem láttunk…

Kari inkább kíváncsian, mint undorodva megvizsgálta a közeli holttesteket. – Ezeknek az állapotából ítélve, úgy tűnik, hogy mindannyian egyszerre haltak meg. De csak négyen lettek volna? Ez kevés egy expedícióhoz. Az Ahnenerbe tucatnyi embert küldött egy ilyen felfedezőútra.

– Lehet, hogy ez a négy nem futott elég gyorsan – vetette közbe Chase, szokásos akasztófahumorával. – Szóval akkor mit csinálunk? Bárki is van ott, nem nagyon akarja, hogy itt legyünk.

– Tovább kell mennünk – mondta Kari határozottan.

– Nem azért jöttünk el ilyen messzire, hogy megijedjünk egy barbár törzstől és az ő… madárijesztőiktől.

– Ó-ó, látja? – vágott közbe Hamilton, az ujjaival megdorgálva Karit. – Pusztán a szavak megválasztásával leleplezi a maga domináns kultúrájának az előítéleteit. Ezek az emberek évezredek óta tökéletes harmóniában élnek a környezetükkel. Nem lehet, hogy éppen mi vagyunk a barbárok?

Nina még nem látta Karit ilyen dühösnek. – O, fogja már be, maga ostoba kisember! – Di Salvo alig tudta megállni, hogy ne nevessen Hamilton sértett megdöbbenésén. – Mr. Chase, lát valahol olyan helyet, ahol partra szállhatnánk?

Chase a gomolygó ködöt fürkészte. – Nehéz megmondani… talán van valami a jobb parton. – Ismét evezni kezdett, di Salvo pedig segített neki eltolni a csónakot a szörnyű figyelmeztető jelektől.

Valóban volt egy rés a part menti sűrű növényzetben, és néhány perc múlva kikötötték a Zodiacot. Amikor mindenki szilárd talajon állt, kivették a felszereléseket, majd kiosztották a fegyvereket – ettől Nina kényelmetlenül érezte magát, Hamilton pedig fel volt háborodva.

– Komolyan azt akarja mondani, hogy első találkozásunkkor fegyvert fogunk ezekre az emberekre? – rikácsolta, amikor Chase kisméretű automata puskákat adott át Castille-nak és di Salvónak.

– Azoknak a holttesteknek az állapotából arra következtetek, hogy őket lándzsával fogadták, úgyhogy igen – felelte Chase. Volt még egy puska a csomagban; pillanatnyi gondolkodás után kivette, és odanyújtotta Karinak. – Tudja, hogyan…

Kari elvette. – Colt Commando M4A1 típusú 5,56 milliméteres támadó fegyver, a tölténytárba 30 sorozat fér bele, maximális hatótávolsága háromszázhatvan méter. – A szemét Chase-en tartotta, kioldotta a tölténytárat, a hüvelykujját rányomta a kiálló lövedékre, hogy ellenőrizze, teljesen meg van-e töltve, visszapattintotta a helyére, majd készenlétbe helyezte az első sorozatot, de egyszer sem nézett le a fegyverre.

Chase elismeréssel figyelte. – Oké, ezt is hozzáadom a listához, amit szeretnék látni a nőmben…

– Én már nem is kellek magának? Megszakad a szívem – mondta neki Nina.

– Haha! Oké, akkor… – ránézett az órájára – három és fél óránk van naplementéig, úgyhogy bármi történik, bármit találunk, három óra múlva visszajövünk ide a csónakhoz. Amíg nem tudunk meg többet a barátainkról, nem verünk semmiféle tábort. Én és Agnaldo megyünk előre, Hugo pedig figyeli a hátsónkat. Mindenki más maradjon közöttünk, legyenek egymáshoz közel, de ne tapadjanak egymásra! Nina, maga maradjon Miss Frost mellett! Furcsa, de kezdem azt hinni, még lehet egy második foglalkozása is, mint testőr. – Kari elmosolyodott és katonai pózba vágta magát, mire Nina kuncogni kezdett. – Rendben! Menjünk, és keressük meg az elveszett várost!

– Miféle elveszett várost? – kérdezte Hamilton, miközben mindenki Chase-t és di Salvót követte. – Várjanak, van valami, amit nem mondtak el nekem?

Majdnem egy órájukba telt, hogy elérjék a potenciális négy helyszín közül az elsőt, és további húsz percet töltöttek a kutatással, mire nyilvánvalóvá vált, hogy ott nincs semmi. Ami a légi felvételeken korábbi civilizációra utaló nyomnak tűnt, valójában nem volt más, mint szabadon álló kövek, kidőlt fák és csalóka fényhatások összessége.

– Na jó, azt nem remélhetjük, hogy elsőre meg is találjuk – bátorította Ninát Chase, közben elővett egy iránytűt, és megnézte a térképét. A sűrű fák alatt igen nehéz volt kiindulópontot kapni a GPS műholdról. – Még mindig van három.

– Milyen messzire van a következő helyszín? – kérdezte Nina.

Chase előre mutatott. – Körülbelül másfél kilométer abban az irányban. Ha cserélünk, akkor talán lenne annyi időnk, hogy megnézzük a harmadik helyszínt, mielőtt visszamegyünk a csónakhoz. Vagy már most visszafordulhatunk. Fogadok, hogy Julio készített nekünk valami klassz dolgot a sütőben…

Nina elmosolyodott. – Csábító, de nem.

– Pech. Oké – mondta Chase, majd felemelte a hangját. – Figyelem, mindenki, megyünk tovább!

A csoport újra összeállt, és elindult di Salvo és Chase nyomában. Di Salvo az egyik vállára tette a puskáját, a másik kezében pedig ügyesen egy hosszú éles kést forgatott. Úgy tíz perces menetelés után az aljnövényzet észrevehetően kezdett ritkulni. Időnként di Salvo meglendítette a pengéjét, hogy levágjon egy gallyat, ami akadályt képezett, de az út nagy része sima volt, a csapat gyorsabban tudott haladni, mint azelőtt.

– Hát igen, gondoltam, ez egy kicsit túl jó ahhoz, hogy természetes legyen – mondta Chase di Salvónak.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Nina. Ő és Kari vagy három méterrel mentek mögöttük, betartották Chase utasítását, nem tapadtak egymásra.

– Egy ösvényen haladunk. Ezért nem kell olyan sokat vágnunk. – És mutatta a két oldalon látható sokkal sűrűbb növényzetet.

Nina élénken figyelte, nincs-e valami mozgás. – Szóval találkozhatunk az indiánokkal, akik szembe jönnek velünk?

– Isten őrizz! Remélem, nem. Nem akarom elmulasztani a vacsorát!

Folytatták útjukat a dzsungelben, az alacsony ágak alatt hajolgatva. A köd még mindig ott lebegett a fák között, a látótávolság legfeljebb tizenöt méter lehetett, ha a kilátást nem akadályozta valamilyen növény. Di Salvo hirtelen megállt, és figyelmeztetésképpen a magasba tartotta a kezét, hogy mindenki megálljon. – Lábnyom – mondta leguggolva.

Chase is leguggolt mellé. – Milyen régi?

– Nincs egy napos. Biztos, hogy indiáné.

– Honnan tudja? – kérdezte Nina. Ő éppen csak, hogy látott egy halvány mezítlábas körvonalat a porban a lehullott levelek között.

– A lábujjak kifelé szélesednek. Ez az állandó mezítláb járás jele. – Di Salvo állt, és hunyorogva nézett bele a ködbe. – Még ha nem is találjuk meg a maguk elveszett városát, ez biztosan egy olyan törzs, amellyel korábban még senki sem találkozott. Ez még egy ok arra, hogy a favágók és a farmerek halálosan utáljanak.

– Nem, ez hihetetlen! – szólalt meg Hamilton, előretolakodva Nina és Kari mellett. – Tényleg mi leszünk az elsők, akik kapcsolatba kerülnek ezzel a törzzsel! Ha békés beszélgetést folytatunk velük, rengeteget fogunk tanulni tőlük…

Hirtelen egy lándzsa hegye fúródott Hamilton mellkasába, élénkvörös színű ingét elborította a vér.

Nina felsikoltott. Hamilton szeme a sokktól tágra nyílt, térdre rogyott, aztán a földre zuhant, és a hátából több mint egy méter hosszan állt ki a lándzsa fából faragott rúdja.

Chase és Castille felkapták a fegyverüket, és abba az irányba céloztak, ahonnan a lándzsa jött. Kari megragadta Ninát, a földre nyomta, miközben ő is felemelte fegyverét.

A következő pillanatban egy másik nyílvessző fúródott di Salvo jobb karjába, a faragott vulkáni üvegből készült nyílhegy mélyen hasított a bicepszébe. Di Salvo fájdalmasan felordított, elejtette a kését, és rázuhant Hamilton testére.

Ugyanabban a pillanatban valami átsuhant a levegőn és Chase fejének csapódott – aztán rátekeredett.

Egy indián fogókötél.

Chase megtántorodott és összecsuklott, miközben megmarkolta a súlyokkal ellátott kötelet, amely belevágott a húsába.

Nina hallotta, hogy mögötte Castille fuldokló hangot adott ki. Egy másik fogókötél elkapta a nyakát, és őrült erővel szorította a torkát.

Philby hasra vágta magát Kari és Nina mellett. Újabb lándzsa süvített el – alig harminc centivel fölöttük.

Kari kétségbeesetten keresett egy célpontot – de semmit sem látott, csak fákat és a ködöt.

Mindenféle alakok bukkantak fel a magasra nőtt fatörzsek között. Kari felemelte a fegyverét, a puskacsővel követte az egyik kísérteties alakot…

Puff!

Valami tarkón vágta. Nem fogókötél, nem is lándzsa. A legősibb fegyver, egy kő – de nagy pontossággal és erővel hajítva. Ahhoz nem volt elég, hogy elájuljon tőle, de az iszapba esett tőle, kábán és zavartan.

A pisztoly kiesett a kezéből. Nina egy darabig nézte, a félelemtől szinte megbénult. Aztán érte nyúlt. De túl későn.

Ahol egy másodperccel korábban semmi más nem volt, csak a dzsungel, most emberek álltak, úgy bukkantak elő, mintha a föld köpte volna ki őket.

Sötét haj, sötét bőr, dühös arcok a primitív, de halálos fegyverek mögött.

Mindannyian Ninát vették célba.