23
Tibet

A nap még nem kelt fel a Himalája csúcsai fölött, de Nina már látta kelet felől a pirkadat előtti csillogást, amikor a helikopter a hegyek között kattogott.

A helikopter hátsó részében ült két fegyveres őr között. Szemben vele Qobras, Starkman és Philby. Az út során Nina korábbi mentora egyetlen egyszer sem mert a szemébe nézni.

Nina tudta, követi őket egy másik helikopter, amelyik még több embert szállított és még valamit, ami egy nagy ládába volt elrejtve. Gyanította, csak rossz dolog lehet.

– Folytassa! – sürgette Qobras. – Ott tartott, hogy vulkánkitörés volt…

– Igen. – Nina lelki szemei előtt felrémlett a templomban látott utolsó feliratok képe. – A sziget süllyedt lefelé, és az északi végén a vulkán működésbe lépett, de ők tudták, az írás ott marad a falon. Azt viszont szerintem nem tudták, milyen gyorsan vége lesz mindennek.

– Nem elég gyorsan – mondta Qobras. – Néhányan megmenekültek.

Nina ingatta a fejét. – Magának tényleg van valami baja az atlantisziakkal, ugye? Figyelembe véve, hogy a birodalmuk tizenegyezer évvel ezelőtt megsemmisült, egy kicsit hosszú ideig tart ez a haragosdi.

– A birodalmuk sohasem semmisült meg teljes egészében – mondta Qobras. – Még ma is létezik.

– Ó, gondolom, a hatalmas és láthatatlan atlantiszi birodalomról van szó.

Qobras nem foglalkozott az iróniával. – Ha a láthatatlant úgy érti, senki sem tudja, hol van, akkor igen, igaza van. Az atlantisziak leszármazottai még mindig itt vannak közöttünk, és megpróbálnak uralkodni azok felett, akikről úgy vélik, náluk alacsonyabb rendűek. A különbség manapság csak annyi, hogy ennek az uralomnak a megszerzéséhez nemcsak a fegyverek erejét használják, hanem a gazdagságét is.

– Úgy nézi ki, átléptünk az összeesküvés-elméletek területére – gúnyolódott Nina. – Gondolom, még azzal is előáll, hogy az atlantisziak valójában az Illuminátusok.

– Aligha, mert mi vagyunk az Illuminátusok.

Nina nem hitt a fülének. – Micsoda?

– Nem abban az értelemben, ahogy maga elképzeli. A mi szervezetünk jóval korábbról datálódik, mint bármelyik olyan szekta, amely a tizenhatodik századtól kezdve ezt a nevet felvette. Ezenkívül, az illuminátus név a latinból származik, míg a mi nevünk az ógörögből jött. A Selasphorosok – vagyis Fényhozók – Társasága.

– Ógörögből? – Nina Philby felé fordult egy kis segítségért ilyen őrültséggel szemben, de mindamellett, hogy még mindig nem tudott Nina szemébe nézni, az arckifejezésében semmi nem utalt arra, hogy kételkedett volna Qobras szavaiban. – Szóval azt állítja, maga valamiféle Atlantisz-elleni szervezetnek a vezetője, amely két és fél ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza? Baromság!

– Sokkal régebbre nyúlik vissza annál – válaszolta Qobras teljes nyugodtan. Biztosan emlékszik a Kritiászra, amelyben megemlítik az athéniak és az atlantiszi királyok közötti háborút.

– Természetesen. „… Nagyjából kilencezer évvel ezelőtt tört ki – mint mondják – a háború a Héraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember között…” De ez az egyetlen említés, eltekintve néhány sortól a Timaioszban.

Qobras megrázta a fejét. – Nem. Több is van.

– A Kritiászt sohasem fejezték be.

– A Kritiászt betiltották – replikázott Qobras. – A Társaság tiltotta be. A teljes szövegben benne volt a két hatalom közötti háborúról szóló beszámoló, és hogy az athéniak és a szövetségeseik hogyan űzték ki a támadókat a Földközi-tenger térségéből. A szöveg az Atlantisz elleni athéni támadást is leírja, ami azzal végződött, hogy az athéni hadsereg a szigeten rekedt, amikor elsüllyedt.

– Ez nincs összhangban a Timaiosszal – ellenkezett Nina. – „Idővel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt.” Ez két különböző eset.

– Az eredeti Kritiász szövege szerint ugyanaz.

– De az… – Nina hirtelen elhallgatott, amikor eljutott a tudatáig Qobras szavainak teljes értelme. – Úgy érti, az eredeti szöveg szerint? Vagyis abban, amelyet közvetlenül Platón saját szavai alapján írtak le?

– A mi pincéinkben több dolog van, mint amit el tud képzelni, beleértve a Kritiász teljes szövegét – meg az Atlantiszról szóló harmadik Platón-dialógus, a Hermokratész.

– De a Hermokratészt meg sem írta…

– Ezt hitettük el a világgal. A Társaság évezredek óta azon munkálkodik, hogy megakadályozza Atlantisz újrafelfedezését. És bármit, ami segíthet az atlantiszi leszármazottaknak ebben a feladatban, minden erőnkkel igyekszünk elrejteni előlük.

– Úgy tűnik, a minden erőnkbe a gyilkosság bőven belefér – mondta Nina szemrehányóan.

– Erre nem vagyunk büszkék, de néha szükség van rá. Máskor… megvolt az okunk.

– De miért? – kérdezte Nina. – Ez őrültség! Igen, Atlantisz az egyik leghíresebb ősi legenda a világon, de végül is csak egy régészeti helyszín, egy halott város tele romokkal!

Qobras felegyenesedett az ülésén. – Lehet, hogy a város halott, de amit képvisel, az nagyon is élő dolog, Dr. Wilde. És ma ugyanolyan veszélyes, mint Kr. e. 9500-ban volt. Atlantisz felfedezése rávenné az atlantiszi leszármazottakat, hogy gyűljenek egybe, és egyesüljenek egyetlen hatalmas gonosz erővé.

– Atlantiszt már felfedezték – mutatott rá Nina. – Egészen pontosan én fedeztem fel. És az Euénorról megmenekült emberek közül mindenki tudja, hol van. Gondolja, ezt titokban tudja tartani?

– Lehet, hogy a helyszínt felfedezték, de a benne található ismeretek megsemmisültek. És a Társaságnak sok területen van befolyása. – Rápillantott Philbyre. – Az akadémiai világot egészen biztosan félre tudjuk vezetni.

– Szóval ezért utasította el a pályázatomat? – kérdezte Nina a professzortól. – Maga egész idő alatt ennek a fickónak a markában volt?

– Én megpróbáltam megvédeni magát – felelte Philby. – Nem tudtam, az elméletének lesz-e eredménye, vagy sem. De nem kockáztathattam. Nem tudtam, hogy megpróbálják megölni magát még ott Manhattanben… és elhallgattassák, higgye el nekem! Soha nem akartam, hogy bármi baja essék!

– Nagyon hálás vagyok az aggodalmáért. – Philby szégyenkezve kerülte ki Nina tekintetét.

– Ami pedig azokat érinti, akiket még érdekelhet a dolog – folytatta Qobras –, megvannak a módszereink arra, hogy eltereljük a figyelmüket. De most már lehet, nem is lesz rá szükség. Ha elmondja az igazat az eredeti atlantisziak utolsó fellegváráról, akkor azt is meg tudjuk semmisíteni. Ha az utolsó láncszem is eltűnik, akkor az utódaik nem fognak tudni újra egyesülni, és egy új hódító háborút indítani.

– Frosték aligha háborúpártiak – tiltakozott Nina. – Hacsak a filantrópiát nem számítja tömegpusztító fegyvernek.

Qobras harsányan felnevetett. – Filantrópia? Aligha! Minden, amit Kristian Frost tesz, a végső célját szolgálja, nevezetesen az atlantiszi hatalom visszaállítását, az ő vezetése alatt. Az, hogy milliókat költ orvosi kezelésekre, csak eszköz ennek a célnak az elérésében. Tényleg azt hiszi, a Frost Alapítvány azért működik, hogy a betegeket segítse?

– Akkor hát miért?

– Kristian Frost ürügyként használja a Frost Alapítvány orvosi projektjeit arra, hogy feltérképezze az atlantiszi génállomány eloszlását az egész világon, és megtalálja azokat az embereket, akiknek olyan a DNS-ük, mint az övé – magyarázta Qobras. – Olyanokat, mint maga. Igen, tudunk a DNS-vizsgálatról, amit Frosték végeztek el magán. Azt is tudjuk, az elmúlt évtizedben hatalmas mennyiségű pénzt és anyagi erőforrást áldozott arra, hogy megtalálja Atlantiszt. Sokkal többet, mint amennyit nyilvánosan, vagy gyanítom, önnek, beismert. Nem maga az első ember, akinek megvan az elmélete az Atlantisz helyszínéről, és akinek az expedícióját ő finanszírozta.

– Őket is megpróbálta megölni? – Nina csak Qobras tekintetére volt kíváncsi. – Ó, Istenem!

– Mint mondtam, erre nem vágyunk büszkék, de meg kellett tenni. Mégis, ennek ellenére, és maga miatt… Frosték arra számítanak, a tervük megvalósul.

– És egész pontosan mi lenne az a terv?

– A pontos részleteket nem ismerjük. Egyetlen kémünknek sem sikerült elég mélyen beépülnie Frost szervezetébe ahhoz, hogy az igazi célra rájöjjünk. De ahhoz elég információt összegyűjtöttünk, hogy tudjuk, a tervük nem pusztán Atlantisz felfedezésére támaszkodik, hanem bizonyos atlantiszi leletek megtalálására is. De a Társaság tenni fog róla, hogy ez ne következhessen be. – A kezével kifelé mutatott az ablakon. – Közeledünk az Arany Hegycsúcshoz.

Nina kinézett, és látta a reggeli nap első sugarát, amint a Himalája csipkézett szélű sziluettje fölé emelkedett…

Nyugati irányban pedig a három hegy középső tagjának a csúcsa vakító narancssárga fénybe borult, mintha a hegy teteje lángokban állt volna. Még a tiszta fehér hótakarón keresztül látható csupasz sziklasor is, mintha égett volna, mert a hideg köveken belüli keskeny aranycsíkokról visszatükröződött a napsugár.

– Istenem! – suttogta Nina.

– Az Arany Hegycsúcs – mondta Qobras. – Egy helyi legenda, amely állítólag hatalmas kincset rejt magában. Az Ahnenerbe úgy vélte, kapcsolódik Atlantiszhoz. És a szülei is azt hitték.

Nina szúrós tekintetet vetett Qobrasra a családja megemlítése miatt, de a férfi közben már elfordult, hogy parancsot adjon a pilótának. A helikopter lefelé ereszkedett, és a hegyek felé vette az irányt. Végül egy széles hófödte sziklapárkányon szállt le.

– A Holdösvény – jelentette ki Qobras, amikor kimászott a helikopterből, és a lába alatt megcsikordult a hó. – Sosem gondoltam volna, hogy még egyszer látni fogom ezt a helyet.

Nina szorosan összehúzta magán a kabátját, amikor kilépett a helikopterből, a két elmaradhatatlan őre kíséretében. – Maga már járt itt?

– Igen, de azt hittem, nincs itt semmi értékes. Úgy tűnik, tévedtem. – Rátette a kezét Philby vállára. – Talán mi kettőnknek több időt kellett volna itt eltöltenünk. Sok bajtól megkímélt volna.

– Maga is járt már itt? – kérdezte Nina Philbyt, aki bizonytalan, csaknem félénk hangon igenlően válaszolt.

– Itt volt a maga szüleivel – mondta Qobras. Nina döbbenten nézett Philbyre.

– Giovanni, kérem, ne! – könyörgött Philby Qobrasnak. – Semmi szükség erre…

Qobras szigorú tekintettel Philbyre nézett. – Sok mindent tettem, amire nem vagyok büszke, de vállalom a tetteimet. Magának is ugyanezt kell tennie… Jack.

– Jonathan? – Nina odament a professzorhoz, mit sem törődve az őreivel. – Mit akar ez jelenteni? A szüleim jártak itt? Mit tud róla?!

Philby megpróbált elfordulni. – Én… Nina, sajnálom, én…

Nina megragadta a férfi gallérját.

– Mit tud róla, Jonathan?!

– Erre jöjjön, Dr. Wilde! – mondta Qobras, felfelé mutatva a hegyoldalon. Starkman elhúzta Ninát Philbytől. A hideg ellenére a professzorról folyt a veríték.

A csoport cammogott a hegyoldalon felfelé, miközben mögöttük landolva megérkezett a második helikopter, amit repkedő jégszilánkok jeleztek. Qobras ment elöl, a szikla felszínét vizsgálta minden lépésénél. Végül megállt.

– Ott van – mondta. Nina abba az irányba nézett, amerre Qobras mutatott. Először nem látott semmit, csak havat és csupasz sziklákat, amelyek az évezredes geológiai nyomás hatására szinte függőlegesen álltak, de miután jobban megnézte, egy sötét foltot látott a hegy hideg kékesszürke hátterében.

Egy repedés a sziklában, egy bejárat…

– Elég szűkös – jegyezte meg Starkman. A nyílás a legszélesebb pontján sem volt több harminc centinél.

– Biztosan volt egy újabb sziklaomlás. Hozasd ide az emberekkel az ásófelszerelést!

Starkman kiadta a parancsot. Perceken belül további tíz ember érkezett a második helikopterből. Csákányok segítségével hozzáfogtak a hó alatt lazán egymásra rakódott kövek szétválogatásához. Nemsokára megtisztították a bejáratot a kövektől, de Qobras utasította az embereit, hogy ássanak tovább. – Olyan szélesnek kell lennie a bejáratnak, hogy a bombát be tudjuk rajta vinni.

– Bombát? – képedt el Nina. – Milyen bombát?

Qobras már-már türelmetlen pillantást vetett a lányra.

– Ez nem régészeti kutatás, Dr. Wilde. Azért jöttünk ide, hogy megsemmisítsük az utolsó kapcsolatot Atlantisszal. Bármi is van ennek a hegynek a gyomrában, soha senki sem fogja látni többé.

– Maga rosszabb, mint a Talibán – zsörtölődött Nina. – Ők vallási alapon pusztítottak el felbecsülhetetlen dolgokat. Maga egy összeesküvés-elmélet miatt teszi ugyanazt.

– Egy olyan összesküvés miatt, ami, boldogan mondhatom, itt véget ér. Ha az utolsó fellegvárat is leromboltuk, az ősi atlantisziaknak minden nyomát örökre eltüntettük.

– És aztán mi lesz? Visszavonul a Bahamákra? Vagy továbbra is öldökölni fogja azokat az embereket, akiket nem szeret a DNS-ük miatt? – Qobras nem válaszolt, hanem az egyre szélesebb nyílás felé fordult.

Vagy öt percnyi munka után úgy tűnt, Qobras végül elégedett volt. – Hozzák ide a bombát! – adta ki a parancsot. – Mi előremegyünk.

Az emberei visszamentek a helikopterekhez, miközben Qobras elindult a barlangba, a nyomában Starkman és Philby. Őutánuk ment Nina, a két oldalán egy-egy őrrel. Nagy teljesítményű elemlámpák fénye világította be a sötét helyet. Ninának úgy tűnt, mintha egy természetes barlangot szélesítettek volna ki valamikor, hogy alagutat nyissanak a hegybe.

– Itt vannak – mondta Starkman, lámpáját az egyik oldalra irányítva. Nina levegőt is alig kapott a meglepetéstől, amikor meglátta, amit Starkman talált.

Holttestek.

Öt összeaszalódott holttest nézett vissza rá szótlanul, a bőrük összezsugorodott és pergamenszerűvé vált. Abból, ahogy ott ültek egy sorban a barlang egyik oldalának támaszkodva, Nina arra következtetett, vagy éhen haltak, vagy megfagytak, de így is lehetett látni, a haláluk után valaki átkutatta őket.

– Az Ahnenerbe negyedik expedíciója – mondta Qobras mogorván. – Jürgen Krauss és az emberei. Követték az utat Marokkóból Brazíliába, végül pedig Tibetbe.

– A negyedik expedíció? – kérdezte Nina. – Csak három volt.

– Három volt, amit feljegyeztek. Legalábbis az ismert feljegyzésekben. De voltak más dokumentumok is. – Qobras elkomorult. – Az édesapjának sikerült némelyiket megszereznie. Azok vezették el őt először Tibetbe, az Arany Hegycsúcsot keresve… aztán meg ide.

– Ide? – kérdezte Nina összezavarodva… de egyben szörnyű előérzete támadt.

– Erre! – Qobras a helyiség végén lévő alagút felé irányította a lámpáját, és a fejével intett Starkmannek, hogy hozza utána Ninát. Philby nem mozdult, arca félelemről árulkodott.

És még valamivel, ahogy Nina látta.

Bűntudattal?

Követte Qobrast az alagútban. A férfi lámpája rávilágított az alagút végén lévő valamire.

Egy sírkamra volt, egy atlantiszi sírkamra; az építkezési stílust és a glozeli feliratokat nem lehetett eltéveszteni. Ez a felismerés azonban lényegtelenné vált, amikor Nina meglátta, mi volt még a helyiségben.

Még több holttest.

De a náci expedíció tagjainak holttestével ellentétben, ezek nem békésen haltak meg. A falnak támaszkodva feküdtek kicsavart és megmerevedett pózokban, amelyek kínszenvedésről árulkodtak. Nina pöttyöket látott a kőben mögöttük: golyó ütötte lyukak voltak, körülöttük megfakult barna foltok, amelyek csak rég megszáradt vértől származhattak.

És a halottak arcai között…

Nina a szájához kapta a kezét. – Nem… – suttogta. Qobras hátrafordult, ránézett, aztán intett Starkmannek, aki előrébb húzta Ninát. A lány ellenkezett, de Starkman erősebb volt.

– Neeem! – Ez most jajveszékelés volt, a rémület és a kétségbeesés vérfagyasztó kitörése.

Az időtől és a hidegtől a bőr elszáradt és elbarnult, a lágyszövetek pedig már rég elpusztultak a szemüregek helyén fekete lyukakat hagyva. De Nina mégis felismerte az arcokat. Az elmúlt tíz évben mindennap látta őket – gondolatban.

A szülei.

Nem a lavinában haltak meg, hanem itt. Lelőtték őket.

Gyilkosság volt.

Starkman még előrébb tuszkolta, közelebb a Qobras lámpafényénél látható szörnyű valósághoz. Nina kapálózott és rugdosta Starkmant, mert nem akart odanézni, de ugyanakkor nem tudta levenni róluk a tekintetét. – Ezt maga tette! – üvöltötte Qobrasnak. – Maga ölte meg őket! Maga szemét, maga rohadt alak! – A két őr megmozdult, mintha meg akarnák védeni a főnöküket, de ő feltartotta a kezét, hogy álljanak meg. A két férfi visszalépett és várt, miközben Nina üvöltözése összefüggéstelen lett, átváltott dühbe, majd kétségbeesett zokogásba.

– Sajnálom – mondta Qobras halkan. – De meg kellett tenni. Nem engedhettem meg, hogy Kristian Frost megszerezze az atlantisziak titkait.

– Miféle titkokat?! – üvöltötte Nina keserűen. – Nincs itt semmi! Ez csak egy sírkamra! – A gyűlölettől keskenyebb lett a szeme. – A semmiért ölte meg a szüleimet, maga elmebeteg!

– Nem… – Qobras lassan körbejártatta a lámpája fényét a falakon. – Tíz évvel ezelőtt azt hittem, semmi sincs itt, és a sírt kifosztották. De ha az atlantiszi templomban az utolsó felirat igaz, akkor itt valami másnak is kell lennie. – Odafordult a két őrhöz. – Kutassatok át minden centimétert! Ellenőrizzetek mindent, ami még egy bejáratot jelölhet, egy repedés, egy meglazult kőtömb, egy kulcslyuk, bármi! – Mialatt elindultak, hogy végrehajtsák a parancsot, maga Qobras is vizsgálni elkezdte a körülötte lévő falak minden egyes részletét. Starkman fogta Ninát.

A lány fájdalmas zokogása lassan alábbhagyott… és a helyét egy merev, halott tekintet vette át.

A keresés csak néhány percig tartott, mert az egyik őr odahívta magához Qobrast. Mindenki oda sietett, ahol az őr állt, egy vonalat talált csaknem teljesen elrejtve az oszlopok között.

– Egy ajtó – mondta Qobras, és végighúzta egyik ujját a keskeny résen. – Úgy tűnik, kívülről semmiképpen nem lehet kinyitni. Be kell törnünk.

Az egyik őrt visszaküldték a helikopterekhez, hogy vigye oda a megfelelő berendezést. Közben megérkezett Qobras néhány további embere, akik egy vastag kerekű kocsin hozták azt a nagy ládát, amelyet Nina látott, amikor a második helikopterbe berakodták. A hátán végigfutott a hideg a félelemtől. Ha a bomba csak feleakkora volt, mint a láda, amelyben hozták, akkor is nagyobb volt egy embernél.

De a robbanótöltetek, amelyeket Qobras az ajtóhoz kívánt használni, sokkal kisebbek voltak. A kőben fúróval ököl nagyságú lyukat készítettek. Amikor elkészült, Qobras beletette az egydolláros nagyságú, vastag koronghoz hasonló robbanószert.

– Csak úgy, egyszerűen fel akarja robbantani? – kérdezte Nina.

– Igen.

– És velük mi lesz? – kérdezte Nina a holttestekre mutatva. – Őket is darabokra akarja szaggatni? Nem elég, hogy megölte, még meg is akarja gyalázni őket?

Starkman türelmetlen mozdulatot tett, de Qobras várt egy kicsit, végiggondolta Nina szavait. – Jason, hívj ide néhány embert és vitesd őket a bejárati terembe! – mondta végül.

– Ez időpocsékolás, Giovanni – mondta Starkman, alig titkolva egyet nem értését. – A dolgunkat kell elvégezni, és nem kell hagyni, hogy ő késleltessen benne. Különben is mit számít már? Úgyis halottak.

– Dr. Wilde-nak igaza van. Vigyétek el őket!

Starkman mogorván nézett, de követte az utasításait, és odaszólított néhány embert, hogy segítsenek elvinni a holttesteket. Nina ezt már nem bírta nézni, mert újra elviselhetetlen fájdalmat érzett, amikor az egyik tibeti holttestét úgy emelték fel, mintha a súlya nem lett volna több egy gyermekénél. Mindössze ennyi maradt meg ezekből az emberekből, a családjából, semmi több, csak porhüvely. Annyira összeszorult a torka a belülről feltörő fájdalomtól, hogy alig kapott levegőt. De mindent megtett, hogy elmúljon, mert nem akart összeroppanni az ellenségei előtt.

Miután elvitték a holttesteket, Qobras újra a robbanószerre fordította a figyelmét. Egy időzítőt csatolt hozzá, aztán gyorsan hátrálni kezdett, mindenkit visszaterelve a barlangba.

– CL-20 – magyarázta Starkman Ninának, kérés nélkül. – A legerősebb vegyi robbanószer, amit valaha készítettek. Egy keksz nagyságú darabbal lyukat lehet ütni egy tizenöt centis páncéllemezen.

– És erre mit mondjak? – kérdezte Nina szenvtelenül.

– Semmit. De a fülét esetleg befoghatja. – Nina látta, a többiek éppen ezt teszik, és gyorsan követte a példájukat. Egy perccel később fülsiketítő robbanás hallatszott, amit kavargó porfelhő követett.

Qobras mozdult meg elsőként, a lámpája lézerként vágott rést a porfelhőben. – Takarítsátok el a törmeléket az ajtóból, hogy be tudjuk vinni rajta a bombát – adta ki a parancsot az embereknek. – Jason, Jack, Dr. Wilde. Jöjjenek velem! – Nina meg sem lepődött, amikor a két őr is követte őket.

Ami korábban szilárd falnak látszott, most tátongó lyuk lett. A berobbantott ajtó hatalmas darabjai szerteszét hevertek a sírkamra padlóján. Az ajtó egyik szárnya még a helyén volt, bár komolyan megrongálódott.

Az ajtón túl pedig sötétség volt.

Qobras átlépett a törmeléken, és elindult lefelé az enyhén lejtős helyiségben, amely még mélyebbre vezetett a hegy gyomrába.

A levegő hideg volt és friss, nyoma sem volt a dohosságnak és ősi penészszagnak, ami szinte összefonódott Ninában eddigi feltárásaival. Valószínűleg volt még egy bejárat, vagy legalábbis valami, amin keresztül kívülről be tudott menni a levegő.

Akárcsak a bejárati helyiség, a hosszú alagút is kiszélesedett egy létező természetes folyosóból. A hosszából ítélve alapvető kézi szerszámokkal évekbe telhetett, mire kivájták.

És ami azt illeti, előttük volt…

– Mindjárt kint vagyunk – mondta Qobras. A távolban a lámpája fénye akkorának tűnt, mint egy aprópénz. A lépteik visszhangja alábbhagyott, ami arra utalt, hamarosan kijutnak a szabadba.

De az lehetetlen volt. A hegy belsejében voltak. Ami azt jelentette, az a rész, ahova hamarosan bejutnak, óriási…

Egy útra jutottak, egy széles, kikövezett útra, amely olyan hosszú volt, hogy a lámpa fénye el sem ért a végéig. Mindkét oldalon épületek sorakoztak, impozáns aranytól és orichalcumtól csillogó oszlopok magasodtak felfelé a sötétben.

– Jézusom, ez hatalmas – szólalt meg Starkman. A szája elé tette a kezét, és tölcsért formálva elkiáltotta magát: – Hello! – Néhány másodperccel később nagyon halk visszhang válaszolt rá.

– Több fényre van szükségünk – mondta Qobras. Starkman bólintott, levette a hátizsákját és kivett belőle egy jelzőpisztolyt. Gyorsan megtöltötte, és ferdén tartva lőtt egyet. Csillogó vörös fény kelt életre, amely saját kis ejtőernyőjén lebegett…

Mindenki elámult.

– Úristen… – mondta Nina.