11
Brazília

– Welcome to the jungle! – énekelte Chase, amikor kilépett a gépből.

Annak ellenére, hogy már beutazta a világot, Nina mindig sokkolva érezte magát, amikor a trópusokra érkezett. Önmagában a forró égövi éghajlattal semmi gondja nem volt, de sokkal könnyebb volt alkalmazkodni egy sivatag száraz hőségéhez, mint egy légkondicionált repülőgép belsejéből kilépni egy trópusi dzsungel ragadós, páradús forróságába.

És nehéz volt mélyebbre jutni egy trópusi őserdőben. A Tefé folyó az Amazonas-medence közepén volt, a hőmérséklet huszonhét fok fölött, a páratartalomtól testéhez ragadt ruhája pedig fojtogatta.

De még beljebb mennek az esőerdőbe. A területre vonatkozó térképek, műholdas fényképek és légi felvételek alapos átvizsgálása után sikerült az elveszett város lehetséges helyszínét egy durván tizenhárom kilométer átmérőjű körre szűkíteni, Tefétől mintegy százhatvan kilométerre a folyó felső torkolata felé. A legközelebbi állandó település körülbelül ötven kilométerre volt a célterülettől, és az is csak egy kis falu volt. Nina látta a légi felvételeket; semmi sem látszott rajtuk, csak egybefüggő zöldtakaró, az egyetlen dolog, ami megtörte ezt az egyhangúságot a folyók sok-sok kígyószerű kanyarja volt.

Ugyanaz a megszakítás nélküli dzsungelsátor határozta meg a csoport mozgási lehetőségeit is. Egy helikopterrel alig másfél óra alatt el lehetett volna jutni oda Teféből – és Kristian Frost el is intézte, hogy legyen egy készenlétben, ha netán sürgős evakuációra lenne szükség –, de nem lett volna hol leszállnia. Az embereket és az eszközöket csörlővel kellene bejuttatni a dzsungelbe, de az egész művelet logisztikájáért felelős Chase úgy döntött, túlságosan kockázatos lenne – Castille nagy megkönnyebbülésére.

Ehelyett hajóval utaztak felfelé a folyón.

És, gondolta magában Nina, nem is akármilyen hajóval.

Az expedíció tulajdonképpen két hajót használt, de kétségtelenül a Néréisz volt a fontosabb. A kecses jármű, egy Sunseeker Predator 108-as típusú motoros jacht, acélszürkére és ezüstszínűre festve, az oldalán jól látható Frost lógóval. Nina elképedt, amikor megtudta, hogy az expedícióra való intenzív felkészülés három napja alatt szállították Európából Brazíliába, egy hatalmas Antonov AN-225 típusú repülőgép gyomrában vitték Manaus városába, majd a folyón mintegy ötszáz kilométert tettek meg vele, hogy Tefében felvehesse az utasait. Azok az anyagi eszközök, amelyeket Kristian Frost hajlandó volt biztosítani Atlantisz keresésére – lényegében az ő számára – sokkolóan hatottak Ninára.

Bár a hegyesre alakított orra hegyétől a tatjáig a Néréisz több mint harminc méter hosszú volt, úgy tűnt, az expedíció tagjait gyorsan és kényelmesen elviszi a végcéljukhoz csaknem tizenöt méteren belülre, a kanyarok és folyószűkületek ellenére. Mivel a Predatornak csekély merülési mélysége volt, talán egy méternyi, és az orrán és a tatján olyan manőverező eszközök voltak, amelyek lehetővé tették, hogy saját tengelye körül meg tudjon fordulni, a nagyobb vízi utakon könnyű volt vele boldogulni.

A folyónak azon a részén, ahol a Néréisz nem tudott átjutni… nos, ott került elő a másik csónak. A Néréisz segédhajója, amely a tatnál lévő konzolról lógott alá, egy négy és fél méter hosszú felfújható Zodiac típusú gumicsónak volt. Szöges ellentéte a luxus kivitelű anyahajónak, de ha minden jól megy, akkor csak az út legutolsó szakaszán lesz rá szükség.

Amiért egy Néréisz méretű hajóra lett végül szükség, az abból adódott, hogy megnőtt az expedíció létszáma. Philbyn kívül a Ninából, Kariból, Chase-ből és Castille-ból álló csapathoz négy további ember csatlakozott. Ketten közülük a Néréisz legénységét alkották: a szakállas, nagydarab Augustine Perez kapitány és „első tisztje” – a titulust csak tréfából használták – Julio Tanega, aki gyakran és szélesen mosolygott, úgyhogy nem egy, de két aranyfoga is kivillant.

A harmadik új ember Agnaldo di Salvo volt, egy széles vállú, keménykötésű ötvenes éveiben járó brazil, olyan férfi, aki kevés dolgon lepődik meg és semmitől sem ijed meg. Kari úgy mutatta be őt, mint a terület idegenvezetőjét, de amikor Nina megkérdezte, di Salvo „indián nyomkereső”-nek nevezte magát. Nina egy kicsit félt tovább kérdezősködni, miszerint pontosan mi a különbség a kettő között. Meglepetésére, úgy tűnt, Chase és Castille nagyon jól ismerik a férfit.

Di Salvo kíséretében, de nem igazán a jóváhagyásával, volt még egy amerikai, egy magas, nádszálvékony egyetemista San Franciscóból: Hamilton Pendry. Környezetvédő, aki az esőerdők kereskedelmi célból történő kihasználásának hatását tanulmányozta az őseredeti populációra – egyúttal egy demokrata kongresszusi képviselő unokaöccse volt, aki rávette a brazil kormányt, engedélyezzék neki, hogy elkísérje az egyik szakértőjüket a dzsungelbe. Úgy tűnt, di Salvo húzta a rövidebbet. Mivel Frosték különösen ragaszkodtak di Salvóhoz, most már Hamilton is a nyakukon maradt, bár a küldetés pontos természetét nem árulták el neki. Nem is baj, gondolta Nina; a hosszú hajú fiatalember láthatóan őszintén lelkesedett a bennszülött indiánok ügyéért és a környezetük megőrzéséért… de… jó ég! Legalább öt percre elhallgatna!

Chase azt remélte, még egy személy fog csatlakozni hozzájuk, de hogy miért nem tehette meg, az abban a pillanatban világos volt, amikor Nina meglátta őt. Amikor Chase barátnője, Maria Chascarillo várta őket a kikötőnél, legalább annyira gyönyörű volt, mint Shala… és legalább annyira terhes.

– Esküszöm, ez csak véletlen egybeesés! – magyarázta Chase a mosolygó Ninának és Castille-nak Maria válla fölött, miközben megölelték egymást.

– Persze, hiszünk magának – mondta Nina. – Ugye, Hugo?

– Ó, hogyne – vágta rá Castille, egy banánon csámcsogva.

Miközben Chase csalódottan hümmögött, hogy Maria nem csatlakozik hozzájuk. Egyáltalán nem így hümmögött, amikor kinyitotta az egyik ládát, amelyet Maria szállított a kikötőbe. Nina nem látta a tartalmát, de könnyen kitalálta. – Fegyverek? – kérdezte, miután Maria elment.

– És még néhány más játékszer – felelte Chase jókedvűen. – Iránban szűkösen voltunk, és nem hagyom, hogy ez még egyszer előforduljon. Ezenkívül annak alapján, amit Agnaldo mondott a helybeliekről, szükségünk lesz valamire, amivel el tudjuk ijeszteni őket.

– Mert mit mondott róluk?

– Hát személyesen még sohasem találkozott velük – csak történeteket hallott. Mert azok az emberek, akik találkoznak velük… nem nagyon mennek haza, hogy beszéljenek róla.

– Hogy? – Nina megrázta a fejét. – Nem, ez teljesen úgy hangzik, mint egy Indiana Jones maszlag. Az az egész dolog „a dzsungel elveszett törzseiről” ma már nem működik. A huszonegyedik században vagyunk.

– Lehet, hogy maga igen – mondta di Salvo Nina mögül, megijesztette a lányt. Ahhoz képest, hogy olyan nagy darab ember, rejtélyes módon képes észrevétlenül mozogni. – De ők nem. Maga azt gondolja, jó kis sztorinak hangzik, de minden évben emberek tucatjait: favágókat, talajkutatókat, sőt turistákat ölnek meg indián törzsek a dzsungel mélyén. Ettől nehezebb a munkám. – Összehúzta szemöldökét, és végigpásztázta a kikötő környékét, ahol különféle emberek figyeltek gyanakvóan. Aligha meglepő, nyugtázta magában Nina: azokhoz a kimustrált kis csónakokhoz képest, amelyek ott tanyáznak a kikötőben, a csillogó, futurista Néréisz olyan, mint egy látogatóba érkezett ufó. – Ezek az emberek gyűlölik a bennszülött indiánokat, mert a törzsi földeket törvény védi, úgyhogy az ő megélhetésük egyik napról a másikra veszélybe kerülhet, ha egy új törzset találnak. És az sem segít, ha az indiánok büntetlenül megölik a betolakodókat. Úgyhogy engem is gyűlölnek, mert az én dolgom, hogy megtaláljam az indiánokat.

– Ez felháborító! – tiltakozott Hamilton. Di Salvóval ellentétben Nina hallotta, hogy jön a fedélzeten, csattogó szandálban. – Egyáltalán nem kéne, hogy bizonyítsák egy törzs létezését, mielőtt egy területet védelem alá vonnak. Ezt az egész régiót védeni kellene! A fakivágás, a talajkutatás, a földművelés mind rombolja az esőerdőt! Minden egyes nap több ezer hektárt felgyújtanak, hogy helyet csináljanak a marhatelepeknek! Ez olyan, mintha kivágnád a saját tüdődet, hogy eladd egy hamburgerért cserébe!

Chase széles mosollyal oldalvást rápillantott Ninára, aztán nagyon komoly arcot vágott. – Igen, az a gyújtogatásos dolog, az szörnyű, nem? Tiszta pocsékolás.

– Tudom! – válaszolta Hamilton gesztikulálva, a csuklóján himbálózó karkötővel. – És… hihetetlen!

– Úgy értem – folytatta Chase –, hogy egyetlen mahagóni fából egy tucat vécéülőke készül. Nekem is olyan van otthon. Ültél már valaha mahagóniból készült budiülőkén? Az a legkényelmesebb hely, amire ráteheted a segged, miközben kiolvasod az újságot. Szép és meleg.

Hamilton tátott szájjal bámult. – Ez… ez felháborító! – nyögte ki végül dadogva. – Ez az a felelőtlen domináns kultúrvakság, ami, ami, ami… – Itt elhallgatott, aztán csak bámult Chase-re, majd megfordult és elsomfordált. Nina, aki normális esetben környezetbarát álláspontot képviselt, nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon, di Salvo pedig rázkódott a nevetéstől.

– Eddie – mondta di Salvo – maga öt perc alatt elintézte azt, amit én öt nap alatt sem tudtam volna: hogy a fiú elhallgasson! Maga tényleg sokoldalú ember.

– Hát, igen… az vagyok. – Chase szerénytelenül megveregette a dzsekije hajtókáját.

– Ez csúnya volt – szólalt meg Nina, még mindig mosolyogva.

– Ugyan már! Akár egy hatalmas céltábla is lehetne a mellkasán, amelyre az van írva, hogy ereszd ki a fáradt gőzt!

A hátsó fedélzeten lévő főkabinból Kari lépett ki. – Minden készen áll? – kérdezte. Perez kapitány tudni szeretné, mikor indulunk.

– Minden felszerelésünk a hajón van – felelte Chase. – Már csak Nina utazóládáját kell felhoznunk, amely tele van új párizsi ruhákkal.

– Az csak egy bőrönd, és már a kabinomban van – mondta Nina, és tréfásan fintorgott Chase-re.

Kari végignézett a kikötői dokkon, és elégedetten nyugtázta, mindent felhoztak a fedélzetre. – Ha készen vagyunk, akkor semmi okunk arra, hogy várjunk. Minél hamarabb indulunk, annál hamarabb érünk oda. Szólok Juliónak, hogy oldozza el a köteleket. – Ezzel visszament a kabinjába.

– Túra az Amazonason – mondta Chase, miközben a hajó másik oldalára ment, és a széles folyót nézte. – Már elég régen volt benne részem.

– Hát, valójában a Tefén megyünk – javította ki Nina. Éppen az Amazonas torkolatánál épült Tefé városa, s nem messze a tőle, úgy ötven kilométernyire egy másik folyó ömlik bele, „nagyvároshoz méltón” szélesre, méltóságteljesre duzzasztva a folyót. Így lett az a városról elnevezve, és nem fordítva.

– Rendben van, Dr. Okostojás! Mindegy, én örülni fogok neki, feltéve ha ezúttal nem kell rohadt krokodilokkal birkóznom. – Felemelte az egyik ládát, és követte Karit a hajó belsejébe.

Nina kuncogott egyet. – Aha, értem. Krokodilokkal birkózni? Ha-ha…!

– Igazat mond – szólalt meg Castille, miközben felemelte a másik ládát, és Chase után indult. – Kajmánok voltak.

– Kajmánok? – kérdezte Nina. – De hát alapvetően azok nem ugyanazok… hé! – S elindult Castille után.

A Néréisz alig egy óra alatt elérte a tó délnyugati végét, és még csak meg sem erőltették a motort, csak akkor kapcsoltak nagyobb sebességre, amikor a folyó széles részeinél kellett navigálni. Onnantól fogva a Tefé állandóan kígyózó, kanyargó részek sokasága volt, az összefüggő egyenes szakaszok sehol sem voltak hosszabbak néhány száz méternél. Helyenként a folyó több mint hatvan méter széles volt, míg másutt a két part közötti távolság ennek egynegyede. Hatméteres fedélzettartó gerendájával a keskeny Néréiszt nem fenyegette az a veszély, hogy elakad, de a folyópart mentén sorakozó fák néha olyan nagyok voltak, és annyira benyúltak a víz fölé, hogy szinte lombalagutat alkottak a hajó fölött.

Kezdett sötétedni, és Nina a hajóorrban sétálgatott, figyelve a fák között lemenő napot. Az egyenlítőnél a nappal elképesztő gyorsasággal váltott át éjszakába. Karit már ott találta a Néréisz orránál a korlátra könyökölve. – Szia.

– Szia! – köszöntötte Kari, aki örült, hogy látja Ninát. – Hol voltál? Alig láttalak, amióta elindultunk.

– Még egyszer végignéztem a műholdas felvételeket.

– És találtál valamit?

Nina megrázta a fejét, aztán leült a fedélzetre rögzített karosszékbe. – Ha van ott valami, akkor azt teljesen elrejtik a fák. A talaj radaros átvizsgálására lenne szükség ahhoz, hogy átlássunk rajtuk. Gondolom, apukád ezt nemigen tudja egy füttyentéssel elintézni.

– Tulajdonképpen felvetette. De hosszabb időt vett volna igénybe a műhold megfelelő pályára állítása, mint az, hogy fogjunk magunkat, és mi nézzük meg személyesen, úgyhogy… – Leült Nina mellé, és a mellettük suhanó dzsungelre mutatott. – Láttad már ezt? Úgy értem, megnézted már igazán? Fantasztikus. Mennyi varázslat, és mennyi különleges élőlény! Az emberek meg ki akarják vágni és feldolgozni az egészet, hogy használják.

– Tudom. Hamilton egy kicsit idegesítő, de sok igazság van abban, amit mond. – Nina hátradőlt, és felnézett az egyre sötétedő égboltra. – Elgondolkodtam azon, amit Párizsban mondtál arról, hogy túl sok ember van a világon. Ez igaz, ugye? Mindannyian ugyanazokért az energiaforrásokért harcolnak, mindannyian azt hiszik, nekik több joguk van az élethez, mint bárki másnak. – Sóhajtott egyet. – Kár, hogy nem sokat lehet tenni ellene.

Kari félig elmosolyodott. – Ki tudja? Talán a jövőben jobbra tudjuk fordítani a dolgokat.

– Nem tudom. Mivel az emberi természet olyan, amilyen, nem nagyon látom ennek lehetőségét. Én sem hiszem, hogy olyan világmegváltó típus lennék.

– Majd az leszel – bátorította Kari, Nina karját megszorítva. – Amikor felfedezed Atlantiszt – tette hozzá Nina zavarát látva. – Az meg fogja változtatni a világot. Nem sok ember írja át a történelmet egy csapásra.

– De nem csak én! Te legalább annyira része vagy ennek, mint én. Sőt még inkább. Nélküled én itt sem lennék. Ezt az egészet te és az édesapád anyagi segítsége tette lehetővé.

Kari megrázta a fejét. – Nem, nem. A pénz cél nélkül értéktelen dolog. Apám és én hiszünk azokban a célokban, amelyeknek eléréséhez használjuk a pénzünket. És te is. Azt hiszem… – Kari elhallgatott, a megfelelő szavakat kereste. – Azt hiszem, sok bennünk a közös.

– Hát a dollármilliókat leszámítva…

– Nem tudom, de Atlantisz felfedezése elég sokat fog érni!

A motorok zakatoló hangja hirtelen abbamaradt. A Néréisz lelassult menetben haladt tovább, a hajó orra alatt szüntelenül kavargó víz gyengéden nyaldosni kezdte a hajótestet. – Miért állunk meg? – kérdezte Nina. – Valami baj van?

– Ellenkezőleg – mondta Kari. – Sötétben navigálni egy ilyen folyón, különösen ekkora hajóval, kockázatos lehet. Perez kapitány biztonságra törekszik. – Abban a pillanatban a fedélzet alól hangos csörgés hallatszott, amit egy csobbanás követett, ahogy a vasmacskát beleengedték a vízbe. – És azt hiszem, kész a vacsora. Remek élményben lesz részed, Julio kiváló szakács.

Kari nem viccelt, gondolta magában Nina. Arra számított, az utazás során szendvicseket, dobozos babot meg ilyesmiket esznek majd, de Juliónak sikerült úgy használnia a Néréisz kis konyháját, hogy a feltálalt menüben volt friss zöldségleves, pirított disznóhús vörösboros mártásban, sőt még desszert is: frissen készített csokoládéhab. Az egész vacsora jobb volt, mint bármi, amit azokban a drága párizsi éttermekben evett, ahová Kari vitte őt.

Miután jóllakott, és a bor egy kicsit fejébe szállt, Nina elsétált a hátsó fedélzetre – részben hogy elkerülje az egyre inkább politikai színezetű vitát Hamilton, di Salvo és Philby között, részben pedig hogy friss levegőt szívjon. A hajó lámpái éppen annyi fényt adtak, hogy lássa a Tefé partján lévő fákat, de fönt a dzsungel egybefüggő lombtakarójának sziluettje tökéletesen kivehető volt az éjszakai égbolt csillogásában.

Belekortyolt a borába és felnézett a csillagokra. Lehet, hogy kényelmetlenségekkel jár, ha valaki kint van a szabadban, távol a civilizációtól, de az ember így élvezheti az égbolt teljes szépségét és méltóságteljességét…

– A franc egye meg, tele vagyok – mondta Chase, odacsörtetve Nina mögé. Castille ott volt a sarkában egy guajavát majszolva. – Mit csinál itt, doki? Kijött, hogy egy kicsit egyedül lehessen?

– Nem! – felelte Nina. – Meg akartam nézni a csillagokat.

Chase felnézett az égre. – Ó, igen. Egész jó.

– Csak ennyit tud mondani? – füstölgött Nina. – Itt van az Amazonas dzsungelében, a kellős közepén, odafönn az elképesztő égbolt, és maga erre csak annyit tud mondani, hogy „egész jó”?

– Mit vár tőle? – kapcsolódott be Castille. – Angol, aki azt hiszi, hogy a nótafa – és a szót szándékosan szótagolva mondta, nó-ta-fa – olyan fa, amit kivágnak, hogy vécéülőkét készítsenek belőle! – Nina elnevette magát.

– Azért mondtam tulajdonképpen, hogy egész jó, mert már láttam ennél szebbet – mondta Chase Ninának, és most az egyszer mintha egy kicsit megsértődött volna. – Algériában. Kint a sivatagban a Grand Ergben. Nyolcvan kilométeres távolságban semmi fény, de a levegő olyan tiszta volt, hogy minden egyes csillagot láttam az égen. Még ki is mentem a táborból, és egy fél óráig feküdtem egy sziklán, és felfelé bámultam. Csodálatos volt.

– Tényleg? – Nina sohasem gondolta volna Chase-ről, hogy nézegeti a csillagokat.

– Mikor voltál te Algériában? – kérdezte Castille gyanakvóan.

– Négy éve. Tudod, amikor összeszólalkoztam azzal a fegyvercsempésszel. Fekkesh, vagy hogy hívták.

– Á! Szóval ez történt vele. Na és megtalálták a…?

– Szóval, doki – vágott közbe gyorsan Chase –, én is tudom értékelni a szép égboltot. Bejártam az egész világot, és felismerem a természetes szépséget, ha látom.

Egyenesen Ninára nézett, mialatt beszélt. A lány a folyó felé fordította arcát, remélve, hogy Chase nem veszi észre, elpirult. – Elnézést, nem állt szándékomban arra célozni, hogy maga…, nos…

– Durva, kegyetlen, bunkó Yorkshire-ből?

– Soha nem mondtam, hogy bunkó!

Chase kuncogott egyet. – Tessék, ezt nézze meg! – Kinyújtotta a kezét, hogy a fedélzet szélén lévő dobozból kivegyen egy elemlámpát, s közben nekidőlt Ninának. – Hugo, add azt ide!

– Hé! – tiltakozott Hugo, amikor Chase kikapta kezéből a guajavát, majd a félig elmajszolt gyümölcsöt beledobta a folyóba, halk csobbanással pottyant a vízbe. Hirtelen a sötétből még több csobbanás visszhangja hallatszott.

– Ezt figyelje! – mondta Chase Ninának, miközben megint közel hajolt hozzá, hogy a lámpával rávilágítson a sötét vízre. Szinte a semmiből bukkantak elő, tucatnyi sárga fénypár villogott vissza rájuk, mintha drágakövek lettek volna.

– Mik azok? – kérdezte Nina, amikor az egyik fénypár rápislogott. Nina ijedtében levegő után kapkodott, és ösztönösen Chase felé hátrált.

– Krokodilok – válaszolta Chase. – Vagy esetleg kajmánok, soha nem tudom, mi a különbség közöttük. – Felemelte a másik kezét, hogy rájuk mutasson, de közben izmos karjaival szilárdan fogta Ninát, akinek egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Látja, szép lassan úszkálnak egészen közel a felszínhez, miközben úgy tesznek, mintha meg sem mozdulnának? Én már láttam ezeket a szarháziakat egészen közelről is. Nagyon türelmesek. Addig várnak, ameddig csak kell, hogy valami a közelükbe kerüljön, aztán…

Látva, hogy mindegyik szempár hűvös tekintettel őt nézi, Nina nagyon ideges lett. – Biztonságban vagyunk?

– Ameddig nem jönnek rá, hogyan kell felmászni a hajó fedélzeti létráján, addig igen. De valószínűleg egy csomóan vannak a másik oldalon is. Csak gondoltam, megmutatom, ha esetleg egy kis pucér éjszakai fürdőzést tervezett volna.

– Aligha – fortyant fel Nina, és ellépett Chase-től.

Chase lassú mozdulattal végigpásztázta a hajó tatját, ahonnan még félelmetesebb szempárok tekintettek vissza rájuk. – Még ha ezek nem lennének, akkor sem javasolnám az úszást. Valószínűleg vannak piranják is, meg az az utálatos kis szörny, ami belemászik az ember húgycsövébe, ha belepisál a vízbe.

– Azt semmiképpen nem terveztem.

– Persze, gondolom, maga túl előkelő ahhoz. – Chase kikapcsolta a lámpát, aztán szellentett egy nagyon hangosat. – Á, így már jobb. A fő fogás óta erre vártam.

– Úristen! – fakadt ki Nina, egyszerre felháborodva, de közben egész jól szórakozott ezen a kis „baleseten”.

– Jobb, ha most itt abbahagyom! – Ezzel Chase odanyújtotta az elemlámpát Ninának, majd visszacammogott a főkabinba.

Nina fújt egy nagyot. – Mi baja van?

– Semmi, ő ilyen – nyugtatta meg Castille, aki még mindig a korlátra támaszkodva állt elgondolkodva a vizet nézte.

– Hát nem bánnám, ha nem így lenne. Miért kell neki ilyen… gorombának lennie?

Nina nagy meglepetésére Castille is sóhajtott egyet. – Ez egy védekező mechanizmus, azt hiszem. Igyekszik nem túl közel kerülni az ügyfeleihez. Különösen, amikor azok… szóval… – a fejével a lány felé biccentett – vonzó nők. De nem volt mindig ilyen. Amikor először találkoztam vele az SAS-ben, akkor mindig… hogy is mondják?

– Udvarias?

– Az az, lovagias volt.

– A mostani modorát tekintve alig tudom elhinni. Ennyire megváltozott volna? Szóval mi történt? – kérdezte Nina.

Castille fájdalmas arcot vágott. – Hát azt nem nekem kell elmondanom.

– De hát belekezdett! Mi történt?

– Jaj, nem kellett volna semmit sem mondanom… ígérje meg, nem mondja el neki, hogy elmondtam, jó? – Nina bólintott. – Egyszer… egyszer beleszeretett egy nőbe, akit védenie kellett.

– És mi történt? – Nina úgy gondolta, hogy most már tudja. – A nő meghalt?

Castille felhorkant. – Dehogyis! Edward nem olyan ügyetlen. Nem, összeházasodtak.

– Összeházasodtak?! – Erre a lehetőségre Nina nem is gondolt.

– Igen, de… nem tartott sokáig. Nagyon különböző emberek voltak, és a nő nem bánt jól vele. És aztán… – Castille a kabinajtó felé pillantott és lehalkította a hangját. – Félrelépett. Méghozzá… Jason Starkmannel.

– Micsoda? – kiáltott fel Nina. – Vagyis azzal a fickóval, aki megpróbált…

Castille bólintott. – Valamikor régen együtt dolgoztunk a NATO-nak. Jason barát volt – talán Edward legjobb barátja, akkor. Aztán Jason eltűnt, hogy valamilyen őrült dolog miatt csatlakozzon Qobrashoz, Edward meg megtudta az igazat… Nem volt valami jó időszak. Chase azt gondolta, mindenki elárulta, akiben addig bízott.

– Kivéve magát.

– O, ha Edward nem bízna bennem, akkor ki tartaná vissza őt a bajtól? – A ritka pillanatnak itt vége is volt; Nina tudta, Castille nem fog többet visszatérni ehhez a témához.

Nina újra elnézett a folyó felé, immár azzal a tudattal, hogy őt is nézik. A gondolattól végigfutott a hátán a hideg. Megitta a borát, sietve visszatért a biztonságot adó kabinba.