26

Chase a mauzóleumot körbevevő fal mellett szaladt mintegy fedezékül használva azt, még ha időlegesen is. Csak másodpercekbe telik Frost embereinek, hogy megkerüljék a falat, és kinyírják őt.

Futólépéseket hallott maga mögött. Starkman volt, és kicsit lemaradva még két embere.

A mellére erősített lámpafény veszettül táncolt a templomfalon. A bejárat biztosan közel van…

Tompa, fémes csattanásokat lehetett hallani, ahogy a golyók az aranyozott falba csapódtak. Valaki felüvöltött, és a futásban lévő egyik lábdobogás helyébe tompa puffanás lépett, egy test elterült.

Chase nem nézett hátra. A bejárat ott volt előtte, egy sötétségbe borult négyzet a falban. Starkman már majdnem mellette loholt. A gazember mindig is jó futó volt…

Frost hangja a fegyverek zaját is túlkiabálta, ahogy a parancsokat osztogatta. – Öljétek meg! Mindegyiket öljétek meg!

Egy újabb golyózápor eszeveszett hangja következett, utána pedig ismét üvöltések. Lemészárolták a foglyokat!

A fekete négyzet nagyobb lett, ahogy a táncoló elemlámpafény megvilágította a templom belsejében lévő alagút körvonalait.

Egy golyó süvített el mellette olyan közel, hogy érezte a melegét, de végre bent volt! – A rohadékok! – lihegte Starkman közvetlen mögötte. – Megölték az embereimet!

– Mintha te nem ugyanazt tetted volna! – vágott vissza Chase. Az első sarkot már látta…

Narancssárga fény világított be az alagútba, halálos felvillanásokkal, ahogy az üldözőik odaértek a bejárathoz, és vadul tüzeltek befelé. Starkman csapatának utolsó embere fogta fel az összes golyót, árnyéka vadul dobálta magát a Chase előtti falon.

A sarok…

Chase beugrott mögé, Starkman egy lépéssel utána, miközben még több golyó csapódott a falnak. Mindenfelé kődarabok repkedtek. A szemét eltakarta a szúrós törmelék elől, közben előhúzott egy kézigránátot a hevederéből, kirántotta a pecket, és a biztosíték szabadon lógott.

Elszámolt magában háromig, aztán a sarkon kinyúlva elhajította a gránátot a közeledő lépések irányába.

Bumm!

Lövedékdarabok töltötték meg a levegőt, mintha dühös méhek rajzottak volna körbe-körbe. Chase a földre vetette magát, Starkmant is magával húzva. A robbanás hangja elmúlt, a rohanó léptek zaja megszűnt.

Starkman felült és magához vette az MP-7-est. – Kösz.

– Ne köszönj semmit – zsörtölődött Chase. – Még nem döntöttem el, életben hagylak-e.

– Nálam van a fegyver – mutatta Starkman.

– És én vagyok az egyetlen ember, aki tudja, hogyan lehet kijutni ebből a templomból. Na menjünk! – Chase felállt, és Starkmant is talpra állította. – Öt percünk van, mielőtt ez az egész hely felrobban a francba!

• • •

– A bomba élesítve! – mondta Schenk. – A vezérlőket üzemképtelenné tettem, nem lehet leállítani!

– Ha életben akar maradni, akkor rohanjon! – kiáltotta Frost Philbynek, miközben ő maga futni kezdett a barlang bejárata felé. Philby rémült arckifejezéssel eredt utánuk.

Végig az alagúton, befordulva a sarkokon… majd be abba a helyiségbe, amely az Erő próbáját tartogatta. A kőpad fölötti fafogantyúk már régen porrá korhadtak, de…

– A fenébe! – csattant fel Chase, amikor látta, hogy a függőleges szöges rudakon ugyan látszott a rozsda, de még mindig eltorlaszolták az alagutat, akárcsak Brazíliában. – Azt hittem, mostanra teljesen elrozsdálnak!

– Mik azok? – kérdezte Starkman.

– Púp a hátamon! – Chase elővette az utolsó gránátot, és a keskeny alagút melletti fal mellé állt. – Maradj ott!

A kézigránát végigkattogott a kőpadlón, és valahol félúton robbant fel az alagútban. A robbanás darabokra szaggatta a rozsdás rudakat, és megtöltötte a levegőt recés fémszilánkokkal.

Chase benézett az alagútba. Már csak néhány rúd maradt a helyén. – Oké! Gyere utánam, háromra, amilyen gyorsan csak tudsz!

– És mi lesz, ha nem tudok?

– Akkor szétloccsansz! Egy, két, hár'!

Chase végigrohant az átjárón, ügyesen lavírozva a rudak között. Egy rossz lépésre az egyik rozsdás lándzsa mélyen belefúródott volna a lábába, bár most éppen a tetanusztól félt a legkevésbé. – Készülj fel a…

Puff!

A kőlap megmozdult a lába alatt.

Az ősi szerkezetnek egy része még mindig ép volt. Csikorgó nyögdécselések közepette a mennyezeti tömbök elkezdtek lefele ereszkedni, és a rések közül porfelhő zúdult alá.

– Mi a szar ez? – ordított Starkman.

– Csapda! El kell jutnunk a végére, mielőtt agyonnyom!

Chase lebukott, hogy elkerülje az egyik rúd cseppkőszerű maradványait, s közben lekapcsolta magáról az elemlámpát. Mivel nem volt senki a padon, hogy lassítsa, a mennyezet sokkal gyorsabban ereszkedett, mint Brazíliában. De most ő is gyorsabban tudott mozogni.

Az átjáró vége már csak néhány méterre volt, de a két utolsó fémrúd teljesen ép volt, s a köztük lévő rés elég szűk ahhoz, hogy a tüskék megszúrják.

Rúgott egyet, és a csizmája sarkával eltalálta a legközelebbi rudat. A rúd kettétört, felső fele kiesett a mennyezeten lévő nyílásából és elvágta a lábát.

De a fájdalomra nem volt idő – a mennyezet még mindig jött lefelé. Túljutott az utolsó rúdon, és körbejártatta az elemlámpája fényét, hogy megtalálja a kart, vagy a kapcsolót, vagy mi a francot, amit meg kellett húznia…

– Chase! – kiabálta mögötte Starkman. – Segíts!

Chase hátranézett. Starkman, aki nála magasabb volt, kénytelen volt leguggolni, ahogy jöttek lefelé a kőtömbök, de az üres pisztolytáskája beleakadt az egyik törött rúdba.

De ha Chase visszamegy, hogy kiszabadítsa, akkor a mennyezet mindkettőjüket pillanatok alatt halálra zúzza.

– Eddie!

Chase nem figyelt rá, hanem lázasan keresgélt a falon…

Megvan! Egy sötét beugró a kőben.

Bedugta az öklét a négyszög alakú nyílásba, és kinyújtotta az ujjait.

Semmi, csak száraz, törött szilánkok.

A mennyezet nyomult lefelé, és kénytelen volt letérdelni. Néhány másodpercen belül az utolsó tömb odaér a falban lévő beugróhoz, és szétzúzza a kezét, aztán a többi részét…

A szerkezetnek valami erősebből kellett készülnie, mint a fa, különben már rég elkorhadt volna…

Chase még mélyebben benyomta a karját a lyukba, és az ujjaival keresgélt.

Fadarabok, hideg kő… fém!

Valami karnak a vége, egy kapcsoló része – mindegy volt. A kezével megmarkolta amennyire csak tudta, és meghúzta…

Megmozdult!

Épp csak megmozdult, de annyi elég is volt. A falon belül alig hallhatóan valami kioldódott – és a mennyezet megállt.

Por hullott rá mindenfelől, és amikor kihúzta a kezét a lyukból, látta, a tenyere vérzett. A fémkampó végei olyan élesek voltak, mint a rozsdás rudak.

Megfordította a lámpát, és kereste azt a helyet, ahol a brazil templomban a kijárat volt. Egy új nyílást látott két kőtömb között. Az egyik lábával megnyomta a követ. Megmozdult.

– Kaphatok egy kis segítséget? – kérdezte egy halk hang.

Starkman elképesztően kényelmetlen helyzetben görnyedezett, egy törött cövek köré csavarodva. A mennyezet alig kilencven centire volt a földtől. De bármilyen szerkezet is volt az, ami Brazíliában visszahúzta a kőtömböket, az itt nyilvánvalóan nem működött.

Chase kinyújtotta sértetlen kezét Starkman felé, aztán hátradőlt, és meghúzta. Egy pár másodpercig úgy tűnt, mintha Starkman csapdába esett volna – aztán a vasrúd egy kattanással engedett, mire az amerikai előre bukott.

– Kösz – mondta Starkman, miközben előrekúszott. Chase félrerúgta a kifordult kőtömböt.

– Még van két ilyen, amin keresztül kell menni – figyelmeztette Starkmant, mialatt átmászott a lyukon és felállt a következő alagútban.

Starkman gyorsan ment utána. – Mennyi időnk van?

– Három és fél perc! Nyomás!

– Az elég? – kérdezte Starkman Chase után futva.

– Elégnek kell lennie.

Az alagút ugyanolyan úton haladt, mint amire Brazíliából emlékezett. Eddig jó – még mindig volt esély arra, hogy életben maradnak. Csekély ugyan, de…

A lépéseik visszhangja megváltozott, az alagút tágra nyílt előttük. Az Ügyesség próbája.

Chase körbejártatta a helyiségben a lámpát. Itt nem voltak sem kajmánok, sem piranhák – valójában víz sem volt, a kőmedence teljesen száraz volt. A majdnem három méter mély csatorna alján nem maradt más, csak elszíntelenedett algamaradék.

Chase elnézett jobbra. Ott volt a kijárat, de híd nem volt.

Legalábbis nem volt ép. Elkorhadt és összeomlott, a maradványai szanaszét hevertek a medencében, mint valami törött csontváz.

– Át kell jutnunk oda – mondta Chase a kijáratra mutatva, majd leugrott a csatornába.

– Mennyi van még?

– Két perc és néhány másodperc!

Odaszaladtak a hídmaradványhoz. Chase felnézett a fal tetejére. Lehet hogy fel tudna ugrani és elkapni a szélét, de nehéz lenne kapaszkodnia mászás közben.

– Tarts nekem bakot! – mondta Starkman.

– Vagy inkább te tarts nekem – vágott vissza Chase.

– Nem bízol bennem?

– Naná, hogy nem!

– Rendben van, de te tudod, hogy lehet kijutni, én meg nem!

– Az igaz – mondta Chase, majd lehajolt és összekulcsolta a kezét, hogy Starkman rá tudjon állni. Az amerikai felmászott a falra és eltűnt a teteje mögött.

Egy szörnyű pillanatig Chase azt hitte, nem fog visszajönni, de Starkman lenyújtotta a kezét a falon. Néhány másodperc múlva Chase már fel is húzta magát.

– Azt hitted, eltűnök, mi? – kérdezte Starkman, amikor felállt.

– Nem ez lenne az első alkalom, igaz? – Chase ránézett az órájára. Két perc. – A fenébe! Nyomás!

Rohantak végig az alagúton. A következő megálló az Ész próbája volt, de ott legalább tudta, hol van a hátsó ajtó.

Berohant a terembe és tájékozódott. – Van egy titkos kapcsoló a falban – kezdte, a sarokba igyekezve…

De ott semmit sem talált, csak csupasz követ.

Semmi lyuk. Semmi kapcsoló.

Semmi hátsó ajtó.

– A fenébe! – Végigpásztázta az egész falat a lámpájával, keresve egy másik kis bemélyedést, valami jelet, ami arra utalna, hogy ennek a templomnak az építői megváltoztatták a tervet.

De semmi!

– Mi az? – kérdezte Starkman.

– Nincs itt! Nincs kurva hátsó ajtó! – Hátranézett a kijáratot elzáró kőajtóra, a fölötte lévő falba vésett szimbólumokra.

Az ólomgolyókat tartalmazó vályú ott volt, mint ahogy ott volt a fémmérleg is, és a tüskés rács is ott lógott lefelé a mennyezetről, készen arra, hogy lezuhanjon és felnyársaljon, ha valaki rossz választ ad.

A válasz…

Chase összeráncolta a homlokát, kétségbeesetten keresgélve a memóriájában. Nina megmondta neki a megoldást, miután rájött, hogyan működtek a számok. De mi volt az, mi volt az?

Negyvenkettő…

Nem, az a Galaxis útikalauz stopposoknakban volt!

Negyven!

– Negyven olyan golyót kell tennünk abba! – mondta Chase a mérlegre mutatva, miközben felkapott egy maroknyit a súlyos gömböcskékből. – Mindenkinek kétszer tíz! Gyorsan!

Starkman engedelmeskedett. – Mi van, ha elbasszuk a számolást?

– Meghalunk! – Chase kiszámolt tíz golyót és beletette a mérleg serpenyőjébe, aztán kivett egy újabb maroknyit.

Starkman ugyanazt tette, miközben Chase újabb tízet számolt le.

Húsz, harminc…

Negyven!

Chase megragadta a kart, várt egy röpke pillanatot abban reménykedve, hogy Nina számításai jók voltak, aztán meghúzta…

Klikk.

A kőajtó szép lassan kinyílt, ahogy a zár elengedett.

– Imádom az okos nőket! – ujjongott Chase. – Gyere, segíts! – Közös erővel kinyitották az ajtót.

Starkman közvetlenül mögötte volt, amikor beléptek az utolsó alagútba. – Most pedig kurva gyorsan fuss előre! – kiáltotta Chase.

Arra sem akarta pazarolni az időt, hogy megnézze az óráját, de tudta, már az utolsó harminc másodpercbe léptek.

Be a templom központi helyiségébe, ahol körös-körül arany és orichalcum csillogott. De ez most egyáltalán nem számított, csak a terem másik végén álló Poszeidón-szobor meg a mögötte lévő lépcső.

Chase remélte, az egyetlen változtatás, amit az építészek csináltak, az a titkos ajtó hiánya az utolsó próba termében.

– Erre föl! – mondta zihálva, egyszerre három lépcsőfokot ugorva át. A lábában égtek az izmok, az izzadság csípte a mély vágást a lábikrájában, de most nem állhatott meg. – A terem végén lennie kéne egy aknának!

– Kéne? – kérdezte lihegve Starkman.

– Ha nincs, akkor perelj be! – Felértek a lépcső tetejére, az oltárterem gazdagsága csillogva ragyogott körülöttük, de Chase számára most az egyetlen értéket az akna jelentette…

A bomba felrobbant.

A robbanás falakat rengető erővel söpört végig a barlangban. A templomok ledőltek, a paloták összeomlottak, ahogy a lökéshullám egyre jobban terjedt szét. Mögötte pedig jött a hömpölygő tűzgolyó, a fúria, amely megégetett s megolvasztott mindent, amihez hozzáért.

Még Poszeidón templomának ősi falai sem tudtak ellenállni a modern fegyverzet óriási erejének. Többtonnás kőtömbök zúzódtak porrá egy szempillantás alatt.

Maga a barlang is ugyanolyan gyorsan megadta magát a pusztításnak. Tonnaszámra hullottak a kövek, ahogy a mennyezet leomlott, megsemmisítve a fellegvárat.

Chase hallotta, a lökéshullám úgy közeledik, mint egy expresszvonat, az oltártermen végigfutó szél előre jelezte a robbanást. A papi rejtekhely már nagyon közel volt…

Chase beleugrott. Nem volt idő azzal foglalkozni, le van-e zárva. Mert ha igen, akkor így is, úgy is halott lesz néhány másodpercen belül.

Szemben az Atlantiszban lévő függőleges aknával, ez ferde volt, legalább hatvan fokban meredeken lejtős. Starkman ott volt közvetlenül mögötte, amikor lecsúszott rajta.

A szél egyre csak erősödött…

A helikopter pilótái zavaros rádióüzenetet kaptak, miszerint készítsék elő gépeiket a gyors felszállásra. Nina és Kari rémülten nézték, ahogy Frost – és az embereinek körülbelül a fele – rohant ki a barlangból, és a havon keresztül a helikopterek felé tartottak.

– Úristen! – kiáltott fel Kari, amikor Frost és Schenk beugrottak a fülkébe. Odakint Frost két embere gyakorlatilag bedobta Philbyt a második helikopterbe. – Mi történt?

– Indulás! Indulás! – kiabálta Frost a pilótának. – Qobras kiszabadult, és újraindította az időzítőt. Nem tudtuk megállítani!

– Hol van Eddie? – kérdezte kiabálva Nina.

– Meghalt! Lelőtték!

Nina alig kapott levegőt. – Micsoda? Nem hiszem el! – Kari arcára döbbenet ült.

– Gyorsabban! A bomba mindjárt…

Fantasztikus mennyiségű füst, por és törmelék csapott ki a barlang bejáratán egy hihetetlenül mély hang kíséretében, ami olyan volt, mintha egy mérföldnyi szélességű dobot vertek volna. Nina a mellkasában is érezte a detonációt.

A pilóta élesen oldalra rántotta a felszálló helikoptert, hogy elkerülje a felé zúduló lavinát. Nem hólavinát, hanem kőlavinát – kövek szabadultak el a robbanás hatására, és vitték magukkal a többit is, ahogy vágtattak lefelé a sziklán.

A második helikopter is követte a példáját. Repülő kövek csapódtak az oldalához, ahogy a lavina gördült lefelé, amitől egy hatalmas szikladarab levált a hegy oldaláról, és a sziklapárkány hatalmas porfelhőbe borult.

A Hold ösvénye örökre eltűnt, Atlantisz utolsó fellegvárához vezető út megsemmisült.

Nina a helikopter ablakához nyomta az arcát, mialatt nézte az alattuk zajló pusztítást. További szikladarabok görögtek lefelé a hegyoldalon, és a tibeti legenda Arany Hegycsúcsa alapjaiban rázkódott meg.

Belül pedig minden… elveszett.

– Eddie… – suttogta Nina. Már egyszer elveszítette… de kétszer elveszíteni már túlságosan nehéz volt. A szeme megtelt könnyel.

Chase üvöltött, amikor a robbanás hulláma elszáguldott mellette, porral, homokkal és darabokra tört kövekkel korbácsolta védtelen bőrét. A zaj elképzelhetetlen volt, a mennydörgésszerű széllökés minden csontját, minden egyes szervét megrázta, miközben tehetetlenül csúszott lefelé az aknában.

Az alagútban fény volt, egyre erősödő világosság…

De nem nappali világosság volt előtte, hanem tűz mögötte, az égő üzemanyag és túlhevült levegő keveréke, az összeomló barlang pedig összenyomta, és utánuk kényszerítette.

Csak annyit tehetett, hogy lecsúszott a lejtőn az előtte lévő sötétségbe, mialatt a hátulról érkező fény vörösből narancssárgába, majd sárgába ment át, ahogy vágtatott utána a tűz…

Hirtelen egy négyzet alakú nappali fény villant fel előtte, a felrobbant kijáratot hó borította. Chase-nek nem volt ideje arra, hogy a szerencsén elmélkedjen. Ehelyett reflexszerűen cselekedett, amikor az akna végéből kiugrott egy hófödte omladékra, oldalra fordult, hogy elkerülje a kicsapódó lángnyelvet.

A hó hirtelen gőzölögni kezdett, amikor egy tűzgolyó tört ki a mögötte lévő aknából. Chase keményen nekicsapódott a földnek, a hóréteg nem nagyon tudta felfogni az ütést, amikor az alatta lévő sziklára esett.

De nem volt ideje arra, hogy érezze a fájdalmat, mert a felülről jövő sziszegő hangok arra figyelmeztették, elszabadult kövek görögnek lefelé a hegyoldalon…

Oldalra gurult és a talajhoz lapult, azon imádkozott, hogy a sziklapárkány megsérült kiugró része elég nagy legyen ahhoz, hogy elterelje a lehulló köveket, és ne engedje agyonnyomni őt.

A különböző méretű kövek, amelyek között volt öklömnyi, de emberi felsőtesttel megegyező nagyságú is, gránátokként repkedtek körülötte. Chase a fejét védte, miközben többi testrészére hullottak a repülő szilánkok. Üvöltött, de alig hallotta saját hangját az egymásnak ütköző kövek zajától.

Egy idő után a zűrzavar elült. Chase nagy kínok között feltérdelt, s közben törmelékdarabok potyogtak le róla… körülnézett.

A sziklapárkány apró felső szegélye mentette meg – alig harminc centire tőle volt egy nagy darab sziklatömb, amely az ütközés hatására kettévált, és úgy loccsantotta volna szét a koponyáját, mint egy görögdinnyét, ha ráesik. Azon túl pedig egy halom törött fekete kő hevert nagy összevisszaságban.

A porfelhőn túl a Himalája hófödte csúcsai belevesztek a messziségbe.

Amikor lenézett, észrevette, egy széles völgy fölötti sziklapárkányon van. A lejtő elég laposnak tűnt ahhoz, hogy hegymászó-felszerelés nélkül is könnyen le lehessen rajta jutni.

Nagy szerencse, mert a felszereléséből mindössze annyi maradt meg, amennyi a zsebeiben elfért. Még az elemlámpáját is elveszítette.

Valami furcsa, oda nem illő szagot érzett: vízgőzét. Ott, ahol a tűz elpárologtatta a havat, ködös örvények kavarogtak, és azt hozta oda a szél. Chase körülnézett és meglátta Starkmant, akit félig kövek takartak el. Odaszaladt hozzá. – Jason! Gyerünk, ne hagyj itt! – mondta, mialatt félredobta a nagyobb darabokat. – Hallasz engem?

– Eddie? – Starkman hangja kábult volt. – Te vagy az?

– Igen, én vagyok. Megsérültél? Tudsz mozogni?

– Nem tudom, hadd… ó, a fenébe!

– Mi van? – kérdezte Chase. – Mi az? – Ha Starkman komolyan megsérült, nem tudná levinni őt a hegyről.

– A kulcsaimra estem rá…

Chase nézte egy darabig, aztán elkezdett nevetni. – 0, te szarházi, te anyaszomorító – fakadt ki végül. Starkman csatlakozott hozzá, és ő is nagyot nevetett.

– Gyerünk, emeld fel azt a lusta, amerikai seggedet!

Starkman feltornázta magát. A szemtapasza leszakadt, kilátszott a mélyen ülő szemüreg az elszíntelenedett és lezárt szemhéj alól. – Gazember – nyögte Starkman. – Ez fáj…

Chase felnézett a hegyre. Az oldalából füst és por szállt fel. – Hát a főnököd megkapta, amit akart – sóhajtott nagyot. – A helyet teljesen szétbaszták, onnan már soha senki nem fog kihozni semmit.

– Igen, de a te főnököd is megkapta, amit akart – emlékeztette Starkman.

– Abban a pillanatban megszűnt a főnököm lenni, amikor meg akart ölni – jelentette ki Chase hűvösen. – Azt hiszem, ezt meg kell beszélnem a szarházival.

– Soha nem vetted jó néven az árulást, mi? – kérdezte Starkman nyomatékkal.

Chase egy darabig szótlanul figyelte. – Nem igazán.

– Még mindig nem vagy megbocsátó típus?

– Nem. De – tette hozzá – vannak dolgok, amiket kicsit könnyebben el tudok felejteni, mint másokat. Átmenetileg.

Starkman az ép szemével óvatosan figyelte Chase-t. – Eddie, én soha nem nyúltam hozzá. Bármit is mondott neked, a feleségedet soha nem keféltem meg. Soha nem tennék ilyet egy baráttal.

– Tudod, Jason – mondta Chase, kinyújtva a kezét – tulajdonképpen hiszek neked.

– Békét ajánlasz, Eddie?

– Egyelőre. – Starkman elfogadta a kinyújtott kezet; Chase felhúzta a földről. – Azt hiszem, mind a ketten ugyanazt akarjuk… el akarjuk kapni azt a szarházi Frostot azért, amit tett. És meg kell mentenem Ninát.

– De nem fizetnek azért, hogy megvédd, hisz Frost már nem a főnököd.

– Már jó ideje nem a pénz az oka annak, amiért megvédem őt – mondta Chase, s felhúzta szemöldökét válaszként.

Mind a ketten körülnéztek, mert valami új hangot hallottak. A kora reggeli fény visszaverődött Frost helikoptereinek ablakából, miközben megkerülték a hegyet, majd a légcsavarok hangja végigdübörgött a völgyben, ahogy sietve eltűntek a távolba. Chase utánuk nézett, aztán visszafordult Starkmanhez, és újra kezet nyújtott neki.

– Most hogy Qobras meghalt, hozzá tudsz még férni a Társaság anyagaihoz?

– Némelyikhez – felelte Starkman. – Mi jár a fejedben?

– Egy norvégiai utazásra gondolok. Érdekel?

– Határozottan. – Kezet ráztak. – Mindhalálig, Eddie?

– Mindhalálig.

Starkman körülnézett. – Csak egyetlen apró probléma van – itt vagyunk a Himaláján, és nincs se járművünk, se felszerelésünk.

Chase félig elmosolyodott. – Jó, hogy megnéztem a térképet, mielőtt idejöttem. – Lemutatott a völgybe. – Ha van kedved egy kis erőltetett menethez, akkor odalent van egy falu. Ma estére odaérhetünk. – A félmosolyból egész lett. – Ismerek ott egy lányt…