21

– Tudom, ki maga – mondta Nina, és próbálta nem mutatni, mennyire fél. – Mit akar?

– Hogy mit akarok? – A kérdéstől Qobras szigorú arcán egy egészen apró mosoly villant át. – Én azt akarom, Dr. Wilde, amit mindenki akar. Békét és biztonságot a világnak. És hála önnek, ezt megadhatom. – Fürkésző tekintete áttért Philbyre. – És köszönet önnek is, Jack. Elég régóta nem találkoztunk. Tíz éve, ugye?

– Nagyon reméltem, hogy soha nem kell újra találkoznom magával – válaszolta Philby remegő hangon.

Nina odafordult hozzá. – Maga ismeri őt, Jonathan?

– Jack, illetve Jonathan, gondolom, ez méltóbb egy professzorhoz, segített nekem, megakadályozni, hogy megtalálja Atlantiszt – mondta Qobras. Intett az egyik emberének, aki elvezette Philbyt a foglyok közül. – Most pedig… Nos – kezével az üres óceánra mutatott –, Atlantisz örökre el fog tűnni, mert meg fogjuk semmisíteni.

– Miért? – kérdezte Nina. – Mi lehet az a titok, ami miatt érdemes elpusztítani az eddigi legfontosabb régészeti felfedezést, és mindazoknak az embereknek az életét, akiket megölt?

– Ha tudná, nem kellene feltennie ezt a kérdést – felelte Qobras. – Akkor nekem segítene. De látom, a gondolatait megmérgezte a Frost család, mint ahogy a szüleiét is. Kár. Nagyon sokra vihette volna, ha nem a rossz utat választja.

– Várjon! Mit tud a szüléimről? – De Qobras elfordult, mert Starkman jelent meg a fedélzeten.

– Giovanni, szétvertem a merülésről készített felvételeket tartalmazó meghajtót – közölte Starkman. – Már csak annyi maradt hátra, hogy megsemmisítsük magát a templomot, és nem marad semmi sem.

– Kitűnő – mondta Qobras. Valamit még akart mondani, de valaki hívni kezdte. Az egyik embere átugrott a másik hajóról, és a helikopter-leszállóhelyhez rohant.

– Uram! – mondta a férfi nagyokat zihálva és aggódó tekintettel. – Valami baj van odalenn!

– Mi történt? – kérdezte Qobras.

– A Zeus megsemmisítette a Frost tengeralattjárót – erre Trulli előrefurakodott, kiabált és Qobrast szidta, míg két őr fegyverrel vissza nem kényszerítette a helyére, – erre felrobbantotta az egyik romboló töltetet. De… a hidrofonban berobbanást hallottunk.

– Lehetett a Frost tengeralattjáró?

– Nem, uram. Az már a felszín felé tartott, de ez még lent volt a tengerfenéken. Biztosan valamelyik búvár semmisítette meg.

Qobras Philbyhez fordult magyarázatért. – Kari, vagyis Miss Frost és Chase a templomban voltak – mondta a professzor, aki idegességében dadogott. – Bibbiztosan Castille volt.

– Szép volt, Hugo! – mondta Nina, de nem örült. Starkman rosszindulattal nézte a lányt a jó szeme sarkából.

Qobras homlokán mélyebbek lettek a ráncok. – Szükségünk lenne a Zeusra, hogy elhelyezze a robbanószereket! Mennyi idő alatt tudunk keríteni helyette egy másikat?

– Legalább öt nap, uram.

– Az túl sok. Frost addig több embert és berendezést is ide tud juttatni. És ezúttal számítanának ránk.

– És mi van a másik tengeralattjárójukkal? – kérdezte Starkman az Euénor elejére és a Cápadózerre mutatva.

– Csak én tudom, hogyan kell vezetni – mondta Trulli dacosan. – És ha ti, szarháziak azt hiszitek, segíteni fogok nektek azok után, hogy megöltétek a cimborámat, akkor be is kaphatjátok.

Starkman mérgesnek látszott, és felemelte a fegyverét, de Qobras megrázta a fejét. – Hozasd ide a megmaradt rombolótöltetet a mi hajónkról – mondta néhány másodpercnyi gondolkodás után. – Kétharmadát tegyétek előre a merülési vonal alá, a többit pedig hátra.

– Mit akar tenni? – kérdezte Nina.

– Mivel robbanószerekkel nem tudom megsemmisíteni a templomot – magyarázta Qobras visszafordulva Nina felé –, más módszerre van szükségem. Ha háromezer tonna acélt egyenesen rádobunk, annak hatékony alternatívának kellene lennie.

A körülötte lévő fegyveresekre ügyet sem vetve Matthews kapitány előrelépett. – Qobras! Mi lesz a legénységemmel? Mit szándékozik tenni velünk?

Qobras megvetően nézett rá. – Azt hiszem, van egy tengerész hagyomány, amely szerint a kapitánynak a hajóval együtt oda kell vesznie. Ebben az esetben ez a legénységére is vonatkozik. – Megint Ninára nézett. – És az utasaira is.

– Maga gazember – köpött egyet Matthews.

– Meg akar fojtani bennünket? – kérdezte Nina rémülten.

Qobras a fejét rázta. – Nem, nem. Én nem vagyok kegyetlen ember, vagy valami őrült szadista, bármit is mondtak önnek rólam Frosték. Amikor a hajó elsüllyed, maguk már halottak lesznek.

Chase ellenőrizte a levegőkészletét. A mélyruhákat hosszú, víz alatti tartózkodásra tervezték, de azért megvoltak a korlátai. Körülbelül még egy órára való levegője volt.

Egy óra. Azután ő és Kari az ősi templom állandó lakói lesznek…

Kari ugyanarra gondolt. – Kell lennie egy másik kijáratnak – mondta Kari, lefelé mutatva a lépcsőn. – A víz nem tölthette meg a központi helyiséget a titkos alagúton keresztül, különben ezt a termet is elárasztotta volna.

– Ez nem jelenti azt, hogy át is tudunk jutni rajta – mondta Chase figyelmeztetőleg, miközben lefelé mentek a lépcsőn.

– Akkor is meg kell próbálnunk.

– Tudom, csak felkészülök a legrosszabbra. Ez olyan brit dolog. Hány darab van magánál azokból a világító rudakból? A lehető legtöbb fényre lesz szükségünk.

Kari megnézte az övén lévő tasakot. – Hat.

– Nálam is ugyanannyi van. Oké, akkor nézzük meg!

Belegázoltak a jeges vízbe.

Castille visszaúszott a bejárat helyszínéhez. A robbanástól felkavarodott üledékfelhő még mindig ott lebegett, és tapasztalatból tudta, az ilyen zavaros víz órák alatt tisztul csak meg.

Semmitől sem tartva, belépett a felhőbe. Olyan volt, mint egy különösen sűrű barna köd, még az elemlámpája fényét is szinte teljesen elhomályosította a lebegő üledék.

De nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, az alagút el van zárva. A lába alatt a tengerfenéken törött kődarabok hevertek. Amikor megtalálta a kötelet, amelyet Chase bevezetett az alagútba, kísérletképpen megrángatta. Meg sem moccant.

A szereléséhez erősített hajtóművek segítségével visszament oda, ahol tisztább volt a víz, ott ellenőrizte a levegőkészletét, és végiggondolta a lehetőségeit. Egy órája maradt. A felszínre könnyen visszajuthat…

De a puszta tény, hogy megtámadták őket, azt sugallta, odafent rettenetes a helyzet. Qobras hajója már biztosan odaért az Euénorhoz. A kését leszámítva fegyvertelen volt, és vaskos mélyruhájába zárva gyakorlatilag alkalmatlan bármilyen harcra.

Így, az egyetlen dolog, amit most tehet az az, hogy valahogy megpróbál segíteni Chase-nek és Karinak, mert mielőbb ki kell jussanak a templomból.

Ha még életben vannak.

A helikopter-leszállóhelyen feszült volt a légkör. A legénység néhány tagja közel járt ahhoz, hogy sírjon vagy pánikba essen. A többiek gyors imákat mormoltak. Qobras emberei körbeállták őket, és felemelték MP-7-esüket…

– Várjon! – mondta Nina, igyekezve rettegését olyan határozottsággal leplezni, amennyire csak képes volt.

– Mire? – kérdezte Qobras.

– Van egy ajánlatom magának. Engedje meg, hogy a legénység elmenjen a mentőcsónakokkal, mielőtt elsüllyeszti a hajót, és… – vett egy mély levegőt. – És én itt maradok túsznak.

Starkman gúnyosan felhorkant, Qobras száját pedig egy rövid, közömbös nevetés hagyta el. – Ön már az enyém, Dr. Wilde! Semmit sem tud nekem ajánlani – megkaptam, amit akartam. Tudom, hol van Atlantisz, és most meg fogom semmisíteni!

– De van valami, amit maga még nem tud – mondta Nina enyhe mosollyal. – A harmadik Poszeidón-templom helyszínét.

Qobras arcán hirtelen gyanakvó meglepettség jelent meg. – Nincs harmadik templom, Dr. Wilde. Van egy Brazíliában, amelyik elpusztult, és van egy alattunk, amelyik hamarosan ugyanarra a sorsra jut. Az atlantisziak nyomai itt véget is érnek.

– Ááá! – rázta meg a fejét Nina. – Van egy harmadik. És előbb-utóbb valaki meg fogja találni. Azt hiszi, ha lerombolja a templomot, akkor minden nyomot megsemmisít? Már tudják, hol van Atlantisz. Egyre többen fognak tudni róla, és majd elkezdenek keresgélni. Egy egész város van odalent, nem csak a templom. Előbb vagy utóbb valaki összerakja a részleteket, és követni fogja a nyomot. A titok, amit maga el akar temetni, kitudódik, és semmit sem tehet ellene. Hacsak…

– Hacsak micsoda? – Qobras hangja fenyegető volt, de egyben érdeklődő is.

– Hacsak nem mondom el magának, hol van. És akkor személyesen pusztíthatja el.

– Ez baromság! – vágott közbe Starkman. – A nő nem tud semmit, csak időt akar nyerni, és meg akar menekülni.

– Mr. Qobras, mondja meg a Félszeműnek, hogy fogja be a nagy pofáját! – mondta Nina kihívóan, annak ellenére, hogy nagyon félt. Starkman dühbe gurult, de nem szólt semmit.

– Van egy harmadik templom, egy harmadik fellegvár. Az özönvíz előtt az atlantisziak arra készültek, hogy két új kolóniát hozzanak létre. Az egyik expedíció nyugatra megy, Brazíliába, a másik pedig… Nos, én tudom, hová mentek. És meg fogom mondani magának. Ha életben hagyja a legénységet.

Starkman Matthews fejéhez nyomta a pisztolyát. – Vagy pedig egyenként kivégezzük őket, amíg meg nem mondja.

– Tudva, hogy maga amúgy is mindannyiunkat meg akart ölni, ez nem igazi ajánlat – vágott vissza Nina.

Qobras Philbyhez fordult. – Igazat mond?

– Hát, öö… lehet – mondta Philby idegesen. – Az utolsó feliratok a templomban valóban arra utaltak, hogy az atlantisziak azt tervezték, nem csak egy helyen telepednek le újra, de nekem nem volt időm arra, hogy annyit lefordítsak belőle, amitől biztos lehetnék benne. – Gyanakodva nézte Ninát. – És azt sem tudom, neki hogy volt rá ideje.

– Én gyorsan tanulok, Jack – grimaszolt Nina.

– Le tudja fordítani a többit? – kérdezte Qobras. Philby megrázta a fejét. – Már nem.

– Ha! – Nina grimaszolt egyet Starkmanre. – Gondolom, most azt kívánja, bárcsak ne verte volna szét a meghajtót, mi? – Aztán Qobrashoz fordult. – Szóval, mi lesz? Tettem magának egy ajánlatot, és még mindig tartom. Engedje el a legénységet, én pedig elviszem magát Atlantisz utolsó bástyájához.

– Elvisz? – kérdezte Starkman. – Most meg valami munkavakációt akar csinálni belőle?

Nina összefonta a karjait, és határozott tekintetét Qobrasra szegezte. – Egész életemben Atlantiszt kerestem. Ha amiatt kell meghalnom, akkor tudni akarom, pontosan miért. Tudni akarom az egész történetet. Nem hiszem, hogy ez túl nagy kérés lenne.

– Dr. Wilde, ez túl veszélyes – szólalt meg most Matthews. – Bármit is tud, úgyis meg fog ölni bennünket.

– Az én ajánlatom teljesen őszinte. Remélem, ő is ugyanilyen formában fogadja majd el. Nos, mit szól hozzá, Mr. Qobras? – kérdezte Nina. – Azt mondta, maga nem kegyetlen ember. Vajon nem is tisztességes?

Starkman fenyegetően nézett Ninára, de Qobras arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Közelebb lépett Ninához, szürke szemével egyenesen a lány szemébe nézett. – Természetesen tisztában van azzal, még ha le is romboljuk az utolsó templomot, magát akkor sem hagyhatjuk életben. Ennek ellenére fenntartja az ajánlatát, hogy megmentse az életüket?

Nina nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna, a szája kiszáradt. – Igen.

Egy pillanatra úgy tűnt, Qobras le volt nyűgözve. – Ön nagyon bátor nő, Dr. Wilde. És nemes lelkű. Ezt nem vártam volna öntől, ismerve a… családi hátterét.

– Ez mit akar jelenteni?

Qobras visszalépett korábbi helyére. – Később lesz időnk, hogy megbeszéljük. De ennek a hajónak a legénységét elengedem. Ha beleegyezik, hogy megmutassa nekem, hogyan kell eljutni az utolsó templomhoz. Megegyeztünk?

– Meg – felelte Nina.

Qobras bólintott. – Rendben van. Jason! Készítsd elő a csónakokat, és a legénység szálljon be!

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni? – kérdezte Starkman.

– Majd meglátjuk. Mindenesetre kutasd át őket – ne maradjon náluk se rádióadó, se jelzőrakéta. Biztos akarok lenni abban, hogy elég időnk van a távozásra, mielőtt megtalálják őket. – Északra mutatott. – Kapitány, a portugál part száznegyven kilométerre van abban az irányban. Remélem, az emberei el tudnak evezni olyan messzire. – Matthews gyűlölködő tekintetet vetett Qobrasra, amikor Starkman és a többi ember elvezette a legénységet.

– Mi lesz az emberekkel Atlantiszban? – kérdezte Nina. – A barátaim még mindig ott vannak lent.

– És ott is fognak maradni – válaszolta Qobras.

– Micsoda? Várjon, megegyeztünk…

Qobras megragadta Ninát, egészen közel húzta magához és az arcába sziszegte: – Abban egyeztünk meg, hogy ennek a hajónak a legénységét engedem el, Dr. Wilde. A barátai nincsenek ezen a hajón. Ha ez nem tetszik, akkor kiadom a parancsot, hogy lőjék le a legénységet. Megértette?

– Igen – mondta Nina, beismerve a vereségét.

– Dr. Wilde – szólalt meg Matthews, amikor Qobras egyik embere a fegyverével intett neki, hogy kövesse a legénység többi tagját – van családja, akinek szeretne üzenni?

– Sajnos nincs – sóhajtott Nina. –… ha látja Eddie-t, mondja meg neki, majd küldök egy képeslapot.

Matthews zavartnak látszott, de nem volt ideje többet szólni, mert előre tuszkolták. Qobras a saját hajójára mutatott. – Nos, Dr. Wilde, ha átlép a hajóm fedélzetére… megbeszélhetjük az utolsó atlantiszi templom helyszínét.

Annak ellenére, hogy háromnegyed részét hideg, sötét színű víz töltötte meg, az igazi Poszeidón-templom még lenyűgözőbb volt, mint dél-amerikai másolata.

– Ez teljesen hihetetlen – mondta Kari, akinek félelmét teljesen elnyomta a környezet puszta ragyogása iránt érzett ámulata. A feje fölött arannyal, ezüsttel és orichalcummal díszített keskeny tartóbordák futottak össze a boltíves mennyezet csúcsánál. – Nézze a tetőt! Az egészet elefántcsont szegélyezi, pontosan úgy, ahogy Platón leírta.

– Én nem azt a szót használnám, hogy hihetetlen – mondta Chase, miközben odaúszott Karihoz. – Ez olyan, mintha valaminek a bordázatán belül lennénk. Az a fickó, aki az Alien filmeket csinálta, imádná ezt a helyet. – Egy újabb világító rudat hajlított ketté, majd a helyiség másik végébe dobta, ahol egy darabig csúszott a vízen. A lámpáik fényén túl a termet most lágy narancssárgán izzó fény világította be. Poszeidón feje kiállt a vízből, és baljóslatúan nézte őket üres aranyszemével. – Talált valami kijáratot?

– Nem. És maga?

Chase a helyiség déli vége felé mutatott. – Ez pontosan olyan, mint a másik templom, és szó szerint úgy értem, pontosan olyan. Le merem fogadni, ha végigmegyünk az alagúton, akkor ugyanazokkal a próbákkal fogunk találkozni.

– Van egy alagút? – Arra ki tudunk jutni?

Chase megrázta a fejét. – Az a földszinten van, emlékszik? Kilenc méter üledék van a kijárat fölött.

– Lehet, hogy meg kell próbálnunk. Mivel a tető ép, csak ott jöhetett be a víz. Még mindig kijuthatunk ugyanúgy.

– Van egy gyorsabb út is – mondta Chase, és feltartotta az egyik robbanótöltetet.

– Nem, az túl veszélyes – tiltakozott Kari. – Ha lyukat üt a mennyezeten, lehet, az egész épület összeomlik.

– Nem tervezem, hogy az egész épületet felrobbantom. Nézze csak! – Odaúszott a fal egyik részéhez, ahol letört az elefántcsont díszítés, és kilátszott a csupasz kő. – Csak egy akkora lyukat kell csinálnunk, amin átférünk – még az is elegendő lenne, ha az egyik tömböt el tudnánk mozdítani.

– Feltéve, ha a bombája nem szakítja le az egész tetőt.

Amennyire a szerelése engedte, Chase megvonta a vállát. – Hát, mit ér az élet rizikó nélkül? – A lámpája fényét ráirányította a szóban forgó kövekre, és megvizsgálta az illesztéseket. Akárcsak Brazíliában, itt is olyan precízen faragták ki a köveket, hogy nem volt vakolat köztük, hanem a saját súlyuk tartotta az egész épületet. Chase a késével megpiszkálta az illesztéseket, és úgy találta, a kés hegye csak néhány milliméterre hatol be. – Meg kell találnunk a leggyengébb pontot, ahová berakhatjuk a töltetet. – Ellökte magát a faltól, és megfordult, majd felnézett Poszeidón szobrára. – „s ő maga oly nagy, hogy feje tetejével a tetőt érinti…”

Kari elismeréssel nézett Chase-re. – Olvasta Platónt?

– Gondoltam, belenézek. De látja? Ha felmászunk oda a jó öreg nagyfejűre, akkor bedughatjuk a tölteteket a mennyezet alá. A lentebbi kőtömbök tartják az összes rajtuk lévő kő súlyát, de a tetőn semmi sem tartja azokat, csak a gravitáció.

– Meg huszonöt atmoszféra víznyomás – tette hozzá Kari. – Ha a tetőn vág lyukat, akkor az egész templomot elárasztja vízzel. Megsemmisíti – és valószínűleg vele együtt minket is!

– Ha egy órán belül nem jutunk ki, akkor már teljesen mindegy. Arra nincs időnk, hogy megtisztítsuk az alagutat. Gyerünk! – Chase előredőlt, és a hajtóművek segítségével áthajtott a vízen a szoborhoz. Ímmel-ámmal, de végül Kari is követte a példáját.

Castille továbbra is a templomot járta körbe, és odaért a déli végéhez. Addig semmi nyomát nem látta semmilyen lyuknak, a tető hatalmas lépcsőzetes boltíve olyan szilárd volt, mint egy teknős páncélja.

Valamiféle belső ösztöntől hajtva ráállt magára az épületre. Lehet, hogy a kövek vastagak, de ha elég közel van hozzájuk, a rádióhullámok átmehetnek rajtuk.

– Edward? – mondta. – Kari? Hall engem valaki?

Szótlanul állt, még levegőt sem vett, nehogy az öltözékén lévő szabályozó sziszegése elnyomja a halk válasz hangját. De nem jött semmi.

– Merde. – Miután ellökte magát, elindult visszafelé, a templom nyugati oldalához.

• • •

Az Euénor mentőcsónakjai hasították a vizet, ahogy a benne ülők egyre távolabbra eveztek a kutatóhajótól. Nina rettegő beletörődéssel figyelte a látványt Qobras hajójának parancsnoki hídjáról, két fegyveres őr között állva. Qobras utolsó embere visszaért a fedélzetre, a többiek pedig a két hajót összetartó köteleket oldották el.

Starkman lépett a hídra. – Giovanni! A robbanószerek mind a helyükön vannak. – Átnyújtott Qobrasnak két rádiódetonátort. Ez a hajó elején lévőket robbantja fel, ez pedig a géptermet.

– A fedélzeti nyílások ki vannak már nyitva? – kérdezte Qobras.

– Igen – minden, egészen a mérnöki válaszfalig. Ha felrobbantod az elejét, akkor a hajó elülső kétharmad része meg fog telni vízzel. Aztán amikor az orra elsüllyedt, robbantsd fel a többi töltetet, és paff! Háromezer tonna zuhan egyenesen lefelé.

Qobras megvizsgálta a detonátorokat. – Damoklész kardja…

– Nagyon okos – jegyezte meg Nina keserűen. – Kár, hogy ezt a fajta leleményességét nem valami konstruktív dologban kamatoztatja.

– Magának fogalma sincs arról, mennyi időt és energiát használtam fel arra, hogy minél konstruktívabb legyek, Dr. Wilde.

– Hát miért nem világosít fel róla?

– Lehet, majd megteszem. Ki tudja, még az is lehet, hogy elfogadja az én nézőpontomat.

– Azt kétlem – horkant fel Nina.

– Sajnos – sóhajtott egyet Qobras – én is. – Odafordult a kapitányhoz. – Vigyen el egy biztonságos távolságra, aztán fordítsa meg a hajót, hogy szemben legyünk az Euénorral. Ezt látni akarom.

A szobor építői nyilván nem számítottak arra, hogy valaki a tetején fog állni – gondolta magában Chase. Platón nem volt teljesen pontos; Poszeidón nem ért fel szó szerint a mennyezetig, bár lentről úgy látszott. Valójában volt egy kis rés, amelybe most a hátán fekve furcsa pozícióban be volt ékelődve. Az aranyborítású szobornak hajat és hínárnak látszó koronát is faragtak, és egyik sem jelentett stabil talajt Chase mélyruhája rugalmas burkolatának.

– Hogy halad? – kérdezte Kari.

– Mindjárt kész vagyok. – A két töltetet összekapcsolta, hogy párhuzamosan robbanjanak fel. A detonátor egy egyszerű mechanikus időzítő volt, és úgy tervezték, hogy több száz láb mélyen is könnyen lehessen kezelni. Aktiválás után egy perce van, hogy biztonságos helyre menjen. A nyílt óceánon a szerelése hajtóműveinek segítségével ez nem lenne probléma.

A templomon belül azonban…

– Én még mindig úgy gondolom, ez rossz ötlet.

– Ha nem jön be, akkor kirúghat. Oké, kész vagyok. – A robbanószerek egy kicsit bizonytalanul lettek a mennyezethez erősítve, az egyik elefántcsont borda fölé bedugva. A borda szilánkokra fog törni a töltet felrobbanását követő milliszekundumon belül. A kérdés az volt, a robbanóerőnek mekkora része fog a mennyezetre irányulni.

Chase-nek többéves gyakorlata volt a robbantásban, de ezúttal a szerencsében bízott. Mást nem tehetett.

– Menjen minél messzebbre! – mondta Karinak, és a templom túlsó végére mutatott a kezével. – És merüljön olyan mélyre a vízben, amennyire csak tud!

– Oké. – Kari bukfencezett egyet, és eltűnt a hullámzó felszín alatt, a ruháján lévő fények úgy halványultak el, mint egy távozó szellem.

Chase visszanézett a detonátorra. – Rendben van – mondta, önmagát biztatva. Az időzítő aktiválása két fázisból állt: egy tűt kellett elfordítani és eltávolítani, mielőtt a detonátor kapcsolóját le lehetett nyomni. Azután egy alapvető, de hatékony szerkezet leszámolta a hatvan másodpercet. – Akkor hadd szóljon…

Chase félig elfordította az acéltűt, aztán kihúzta. A bomba most már élesítve volt. Amint megnyomja a gombot, nincs visszaút.

– Oké, Kari – mondta, bár nem volt biztos benne, hogy a ruhájára szerelt rádióból a jel eljut hozzá a víz alatt –, felkészülni! A hatvan másodperc indul… most!

Lenyomta a gombot, és lebukfencezett a szobor fejéről…

És egy rántást érzett, megállt.

A szerelésén lévő öv beakadt a koronába!

– Ó, a francba! – mondta, és megpróbálta elrúgni magát, de hiába. – Ó, a francba!

Az időzítő kíméletlenül számolta a másodperceket.

– Ötszáz méter, uram – közölte a kapitány.

– Jó – mondta Qobras, kinézve a parancsnoki híd ablakán. Odébb a csillogó fehér Euénor szinte pontosan oldalvást helyezkedett el, az orránál lévő daruról finoman lebegett a Cápadózer élénk sárga teste. A mentőcsónakok eltűntek, igyekezvén a lehető legmesszebbre jutni az elátkozott hajótól.

– Kérem – könyörgött Nina –, ezt nem kellene megtennie…

Qobras rá sem nézett Ninára, a tekintete a hajóra tapadt. – De igen.

Felemelte az első rádiódetonátort, és megnyomta a gombot.

• • •

Castille elengedte a hajtómű vezérlőgombját, és éppen a templomtető fölött állt meg. Hallott valamit a fejhallgatójában, egy rövid recsegést, ami úgy hangzott, mint egy elfojtott káromkodás.

– Edward? – kérdezte, miközben közelebb úszott az alatta lévő kőrengeteghez. – Edward, te vagy az? Hallasz engem?

Aztán valami mást hallott.

Ezúttal nem a fejhallgatójában, hanem a tenger vizén keresztül. Egy tompa, visszhangzó durranást.

Egy olyan hangot, amit nagyon is jól ismert. Egy robbanást, ami közvetlenül a feje fölött történt.

Ez csak egy dolgot jelenthetett.

Nina azt várta, hogy hatalmas tűzlabda fog felcsapni az Euénor orránál, de a robbanás furcsa módon sokkal egyszerűbb volt. Ködszerű széllökés csapott fel a nyitott fedélzeti nyílásokból, amit apró törmelékdarabok és csapkodó papírlapok követtek. A merülési vonal alól fehér hab áramlott felfelé, aztán gyorsan el is apadt.

A totális romboló hatás azonban egy pillanat alatt egyértelművé vált.

A hajó orra szinte azonnal belebukott a vízbe, és a jobb oldalára dőlt. A kisebb tárgyak átcsúsztak a fedélzeten és beleestek a vízbe, a Cápadózer pedig vadul hintázott a víz fölött. A hátsó fedélzeten a helikopter megdőlt, teljesen megfeszítve a köteleket, amelyek a leszállópályához rögzítették.

A süllyedés sebességétől Nina elámult. Rémült csodálattal nézte, ahogy a hajó orra lebukott az óceánba, s közben az összenyomott levegő még több törmeléket lökött ki a fedélzeti nyílásokon. Ezzel a sebességgel egy perc sem kellett ahhoz, hogy az előfedélzet teljesen víz alá merüljön.

• • •

Chase megpróbálta kihúzni az övet a koronából, de mivel a mélyruha burka akadályozta benne, nem tudott jó fogást találni.

Negyven másodperc.

– A francba!

Valahonnan a templomon kívülről hangot hallott, egy tompa durranást. Robbanás!

Aztán egy fojtott recsegés a fejhallgatójában, valakinek a hangja próbál keresztülhatolni a légköri zavarokon. Kari…

Nem! Castille!

– Edward! Hallasz engem? Edward!

Ha a rádió relé nélkül működött, akkor Castille közel volt, nagyon közel. – Hugo! – üvöltötte Chase. – Tűnj el innen! Beélesítettem egy bombát! Tűnj el!

– Edward! Mondd még…

Harminc másodperc.

– Bomba! – ordította Chase. Ügyetlenül keresgélni kezdte a kését. A szereléséhez tartozó öv megfeszült a derekánál; kétségbeesetten csapkodni kezdte, megpróbálta a kés hegyét bedugni a műanyag szigetelésű kábel alá.

Castille szeme tágra nyílt. A Chase-től jövő üzenetek nagy része olyan torz volt, hogy semmit sem lehetett érteni belőle, de az utolsó szót szinte teljesen tisztán hallotta.

Keményen elrúgta magát a templom tetejétől és teljes gőzzel elindult a nyílt víz felé.

Az Euénor egyre jobban dőlni kezdett, a fedélzet most már majdnem negyvenöt fokos szögben állt, ahogy a hajó orra egyre jobban süllyedt lefelé. A helikopter rögzítő kötelei elszakadtak, és az elszabadult helikopter nagyot ugorva csapódott a vízbe. Először a fara süllyedt el, mert a pilótafülkében lévő levegő egy pár másodpercig még a felszínen tartotta az elejét, majd a gép súlya azt is a víz alá húzta.

Az előfedélzeten a Cápadózert tartó egyik kötél elszakadt, és a súlyos jármű úgy meglendült, mint egy inga, aztán hatalmas csobbanással belezuhant a vízbe. A terhelhetőségi határát túllépő daru a talapzatánál kettétört, előrebukott, végigcsúszott a fedélzeten, majd felnyársalta a süllyedő tengeralattjárót. A tátongó lyukon keresztül ömlött befelé a víz, és a Cápadózert pillanatok alatt elnyelték a hullámok.

Még több törmelék repült fel a hajóról, amikor felborult. A tatja kiemelkedett az óceánból, s a propellerjeiből ömlött a víz.

Qobras felemelte a második detonátort, és kifejezéstelen arccal nyomta meg a gombot.

Húsz másodperc…

– Gyerünk már, te szarházi!

Chase felfelé nyomta a kést, mint egy emelőkart, a hegyét a ruhája borításába nyomta. Valami reccsent, és az öv elszakadt.

Több mint két métert zuhant a vízig, ahová a hátára érkezett, és a sisakja belsejébe verte a fejét. De nem volt idő arra, hogy a fájdalommal foglalkozzon, mert már kevesebb, mint tizenöt másodperce maradt arra, hogy eltűnjön a helyszínről.

Az Euénor tatjáról még egy utolsó gőz- és füstfelhő csapott fel, aztán a hajó eltűnt az Atlanti-óceánban; az utolsó hang, amely visszhangzott a süllyedő hajóról, olyan volt, mint egy sebesült állat üvöltése. A helyén buborékörvény forgott, több száz tárgyat keringetve a felszínen, amelyek túlságosan könnyűek voltak ahhoz, hogy elsüllyedjenek.

A hajó generátorai leálltak, amikor a hátsó fedélzet rekeszeibe behatolt a víz, de vészjelző lámpái még mindig világítottak, mert az akkumulátorral működő egységek automatikusan bekapcsoltak, amikor a központi áramforrás megszűnt. Miközben levegőbuborékokból álló áradatot húzott maga után, a kutatóhajó orral előre megkezdte gyors merülését a tengerfenék felé.

Atlantisz felé.

Qobras a kapitányhoz fordult. – Vigyen vissza bennünket a kikötőbe. Teljes sebességgel.

– Igen, uram. – A kapitány kiosztotta a parancsokat a legénységnek. Nina egy sarokba húzódva a szája elé tartotta a kezét, hogy visszatartsa a sírást.

De nem sikerült.

Chase teljes sebességre kapcsolta a hajtóműveket, mert semmi másra nem maradt ideje, mint arra, hogy minél messzebbre kerüljön a szobortól és a víz alá merüljön. Öt másodperc, négy, három…

Egy halvány fényt látott maga alatt – Kari! – és felé fordult…

A robbanószerek felrobbantak.