10
Franciaország

Iránt jó messzire maga mögött hagyta. És ezért hálát adok az istennek, gondolta, miközben a szálloda erkélyéről nézte Párizst. Az épület tetején lévő luxuslakosztályból tisztán látta a várost. Az olyan híres épület, mint a Notre Dame, és valamivel távolabb az Eiffel-torony fényárban úszva álltak, hátterükben a tiszta éjszakai égbolttal, mintha az egészet az ő kedvéért rendezték volna így el.

De a városnézéssel még várnia kell. Először a munka. Sehogy sem akart ötről a hatra jutni.

Valaki kopogott az ajtón. – Tessék! – szólt oda, miközben a szoba felé fordult az erkélyről. Kari lépett be.

– Kész vagy, Nina? – kérdezte.

– Nem tudom… – Nina bosszankodva nézte az atlantiszi leletet, amely körbe-körbe volt pakolva a jegyzeteivel egy megvilágított nagyító alatt. – Megtettem, amit lehetett, de ez nem elég. Még mindig nem tudom lefordítani némelyik jelet. Miért, az édesapád már vár?

Kari bólintott, aztán elmosolyodott. – De ne aggódj! Te egyike vagy azon kevés embernek a világon, akire hajlandó várni.

– Hát ez nagy megtiszteltetés, de ettől nem leszek kevésbé ideges.

– Semmi okod arra, hogy ideges legyél. Te közelebb jutottál ahhoz, hogy megtaláld Atlantiszt, mint eddig bárki más az ókori athéniak óta.

– Igen, és nézd meg, mi mindenen mentem keresztül, mi mindenen mentünk keresztül, hogy idáig jussunk! Még mindig úgy érzem, nem tudtam megszabadulni attól a szörnyű bűztől a hajamban. – Tulajdonképpen az, hogy a szennyvízcsatornán kellett keresztülmásznia, a legkisebb rossz volt az emlékei között, de a többire gondolni sem akart.

Kari megszagolta Nina haját. – Isteni illatod van – mondta megnyugtatóan. – Gyere, mondjuk el apámnak, amit találtál.

Nina felvette a leletet, Kari pedig a szomszédos szobába vezette át, egy lakosztály előszobájába. Chase az ajtó közelében bújt meg, a dzsekijét levette, és így tisztán lehetett látni a Wildey vállszíját. Castille nem volt ott; Nina gyanította, odakint a folyosón őrködik. – Hello, doki – köszönt neki Chase vidáman. A fejével az egyik asztalon lévő legújabb laptop felé bólintott. – Remélem, kisminkelte magát, mert benne lesz a tévében.

– Ó, videokonferencia?

– Apám szeret szemtől szembe beszélgetni, még akkor is, ha épp nem lehet megtenni – mondta Kari. – Gyere, ülj le! Kérsz valamit?

– Köszönöm, nem. – Pedig igazság szerint szívesen megivott volna bármit, csak hogy megnyugodjon.

Nina leült a laptop elé, Kari odaült mellé, majd megnyomott egy billentyűt. A képernyő megelevenedett, és Kristian Frost vált láthatóvá az irodájában. – Dr. Wilde! Szívből örülök, hogy újra láthatom.

– Szívből örülök, hogy lehetőséget adhatok erre! – válaszolta neki Nina. – Egy kicsit… szóval durvább volt, mint gondoltam.

– Én is úgy hallottam. Volt valami probléma az Iránból való kijutással is?

– Semmi komoly – mondta Kari. – Mr. Chase ottani kapcsolatai visszajuttattak bennünket Esfahanba, míg az Alapítvány odahatott a kormányra, így ellenőrzés nélkül elhagyhattuk az országot.

– És mi van Hajjarral?

– Meghalt.

Frost bólintott. – Jó. Kár a tízmillió dollárért, de annyit megért a dolog. – A férfi arcán kíváncsiság jelent meg. – Szóval, Dr. Wilde, kérem, mondja el, mit talált.

Nina megköszörülte a torkát. – Nos, attól tartok, ez még nem egyenesen Atlantiszhoz vezet el bennünket. De egyértelműen valamiféle térkép. – Felmutatta a fémrudat, a laptop kamerája felé fordítva. – A hosszú oldala mentén futó vonal egy folyót jelképez, a glozeli szó félreérthetetlen. Aztán vannak más jelölések is, amelyeket sikerült részben lefordítanom. – Belenézett a jegyzeteibe. – „Indulj el” a valami „folyó északi torkolatától. Hét, dél, nyugat. Kövesd az utat” a… khm… valami „városába. Ott találod…” És azt hiszem, egyelőre eddig jutottam. De itt az oldalakon lévő jelölések azoknak a mellékfolyóknak a számát mutatják, amelyeken át kell menni, hogy a végcélhoz jussunk. Négy balra, hét jobbra és így tovább.

Frost izgatott lett. – Ebből arra következtetek, hogy azok a szavak, amelyeket nem tud lefordítani, nem glozeliek.

– Nem. Ezek valójában inkább hieroglifák, semmint betűk, egy eltérő nyelvi rendszer részei. Az az idegesítő benne, hogy ismerősnek tűnnek, de mégsem tudom elhelyezni őket. Lehet, hogy egy regionális változat…

– Érdekes. Kari, le tudnád fényképezni a jelöléseket, és elküldenéd nekem? Szeretném közelebbről megnézni.

– Természetesen, apa! – Kari elvette a leletet Ninától, és elindított egy programot, hogy lefényképezze a laptop kamerájával.

Miközben dolgozott, Chase odament hozzájuk. – Szóval, kik azok a glozeliek, doki? Én érettségiztem történelemből, de sohasem hallottam róluk.

Nina elnevette magát. – Persze, hogy nem, mert nem is léteznek.

Chase zavarban volt. – Hogy?

– A glozeli, legalábbis momentán, a legrégebbi írott nyelv, amelyet ismerünk – magyarázta Nina –, egyfajta őse minden másnak, beleértve a Tordos-Vinca-i és a bübloszi írást is. – Chase arckifejezése nem változott. – Amelyekről, ezek szerint, ugyanúgy nem hallott még.

– Azt mondtam, érettségiztem történelemből. De azt nem, hogy át is mentem.

– A glozeli írást arról a városról nevezték el, amelyben felfedezték. Tulajdonképpen itt, Franciaországban.

Kari befejezte a fényképezést és letette a leletet, s miközben a fájlokat elküldte az apjának, odaszólt Chase-nek. – A glozeli táblákat 1924-ben találta meg egy Emilé Fradin nevű 17 éves fiú egy tanya alatti barlangban. Mivel sokkal korábbi eredetre utaltak, mint bármelyik korábbi nyelvi lelet, amit addig találtak, elvetették, mint hamisítványokat. De ötven évvel később az új kormeghatározó eljárással letesztelték, és kiderült, hogy valóban: legalább időszámításunk előtt 10 000-ből származik.

Chase füttyentett egyet. – A rohadt életbe! Az aztán tényleg régi.

– Európában több évezreddel az ókori görögök előtt létezett egy civilizáció, amely nagyon bonyolult írott nyelvet használt – mondta Nina –, és ez a civilizáció eléggé elterjedt volt ahhoz, hogy hatással legyen a föníciaiak, a görögök, a héberek… sőt a rómaiak és a perzsák nyelvére is.

– És az a civilizáció… – kezdte Chase a leletet bámulva, amelynek aranyszínű visszatükröződő fénye megvilágította arcvonásait. – Úgy gondolják, hogy az volt Atlantisz?

– Ő úgy gondolja – mondta Kari Ninára mutatva. – És én is.

– Hát akkor én is úgy gondolom – mondta Chase Ninára mosolyogva. – Szóval akkor hogyan tudjuk meg, melyik folyót kell végigkutatni?

– Épp ez a probléma – válaszolta neki Nina kelletlenül. – Nem tudom. Ez az alakzat a főszövegben – mondta hét kis pontra mutatva – valamiféle hosszmértéknek tűnik. Az utána következő szavak azt jelentik, hogy „dél” és „nyugat”.

Chase még közelebbről megnézte a fémtárgyat. – Tehát jelentheti azt, hogy hét mérföldre délnyugatra valamitől, vagy hét délre, és utána fordulj nyugatra…

– Pontosan. Az a probléma, hogy nem tudjuk, milyen mértékegységeket használtak, vagy hogy egyáltalán mihez viszonyítottak – mi volt számukra a nullapont.

– Gondolom, Atlantisz. – Nina elismerően nézett Chase-re. – Hé, rólam tudvalevő, hogy időnként használom az eszemet.

– Dr. Wilde – szólalt meg a videokapcsolaton keresztül Frost, mindenki figyelmét magára vonva –, megnéztem a jelöléseket. Nem vártam azt, hogy az én tudásom nagyobb legyen, mint az öné, és ebben igazam volt. Én sem ismerem fel ezeket. De – folytatta, Nina komor arckifejezését látva – elintézem, hogy egy ősi nyelvek szakértője megvizsgálja a leletet.

Nina arca még jobban megnyúlt. – Ó! Szóval már nem lesz rám szüksége, vagy…

Kari elnevette magát. – Ne légy nevetséges, Nina! Te vagy a legfontosabb ember az egész küldetésben! Valójában nélküled nem is lenne semmiféle küldetés.

– Karinak teljesen igaza van, Dr. Wilde – erősítette meg Frost. – Maga pótolhatatlan.

– Valóban? – kérdezte Nina sugárzó arccal. – Hűha, ilyet még sohasem mondtak nekem.

– Van egy ötösöm rá, hogy kitalálom, milyen dolgokat mondtak eddig magának – mondta önelégült mosollyal Chase. Kari és Nina egyszerre néztek rá.

– A szakértőnk meg fogja fejteni a hiányzó jeleket, amint Párizsba ér – mondta Frost. – És aztán, amikor már tudjuk, melyik folyót kell átkutatni, felkészülünk a teljes expedícióra.

– Nem lenne könnyebb egyszerűen e-mailben elküldeni annak a fickónak néhány képet? – kérdezte Nina.

– Azok után, ami magával történt, csak olyan személy láthatja a leletet, akit teljes mértékben ellenőrizni tudunk. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb.

– Ez igaz.

Frost szélesen elmosolyodott. – Nem kell elkeserednie, Dr. Wilde. Kitűnő munkát végzett. Azt hiszem, most közelebb vagyunk ahhoz, hogy megtaláljuk Atlantiszt, mint bármikor ezelőtt. Gratulálok!

A dicséret azonnal jobb kedvre derítette Ninát. – Köszönöm.

– Mivel jelenleg semmi többet nem tehetnek, azt javaslom, kapcsolódjanak ki és élvezzék Párizst. Kari majd megmutatja a várost. Hamarosan újra beszélünk. Viszontlátásra! – A képernyő elsötétült.

Kari ránézett az órájára. – Sajnos egy kicsit késő van ahhoz, hogy megmutassam a várost, úgyhogy valószínűleg le kell feküdnünk.

– Ó, igen? – kérdezte Chase, sokatmondóan mozgatva a szemöldökét. Kari ismét rápillantott. – Bocs, főnök – reagált Chase, de a mosolya mögött nyoma sem volt őszinte megbánásnak.

– Nina, jártál már Párizsban? – kérdezte Kari.

– Igen, de csak kis időre. A szüleimmel voltam, egy régészeti konferenciára mentek. Én meg még csak kilencéves voltam, úgyhogy nem nagyon értékeltem.

Kari elmosolyodott. – Ebben az esetben holnap olyasmit fogunk csinálni, amit értékelni fogsz.

• • •

Az olyasmiről kiderült, hogy művészet, konyhaművészet és vásárolgatás.

A délelőttöt a Louvre-ban töltötték, ahol Chase Nina és Kari kísérőjeként viselkedett, mialatt Castille az atlantiszi leletet őrizte a szállodában, majd Párizs egyik bevásárlóközpontjába mentek.

– Ööö… nem hiszem – mondta Nina, a rue du Faubourg Saint Honoré-n lévő Christian Lacroix üzlet bejáratánál megállva. – A hitelkártyám spontán elég, ha csak az árakat megnézem. Én inkább olyan TJ Maxxbe járó fajta vagyok.

– Hála Istennek – szólalt meg Chase gúnyos mosollyal. – Nincs annál unalmasabb, mint állni és nézni, ahogy a nők ruhákat próbálnak. Kivéve, ha bikiniről van szó. – Nina vágott egy grimaszt, ettől Chase még szélesebben vigyorgott.

– Ne törődj vele! – mondta Kari. – Mostantól fogva korlátlan hiteled van. A Frost Alapítvány fizet mindent, amire szükséged van. Vagy amit akarsz, ha úgy tetszik.

– Komolyan? – kérdezte Nina.

Kari bólintott. – Teljesen komolyan. Vagyis hát ésszerű keretek között. Ha egy Lamborghinit akarsz venni, akkor valószínűleg jobb, ha előbb megkérdezed. De megvehetsz bármit, amit akarsz. Szolgáld ki magad!

– Köszönöm – felelte erre Nina, de egy kicsit kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy ennyire nagy ajándékot kap. Ilyesmihez nem volt hozzászokva. Úgy döntött, visszafogja magát, bármit is vásárol Kari.

Egy órával később szinte lefagyott, amikor rájött, hogy csaknem ezer eurót költött el. Persze nem TJ Maxx-es árakon. És ez még egy negyedét sem tette ki Kari számlájának.

– Csak legyen óvatos, doki – mondta Chase. – Hozzászokik ahhoz, hogy ilyen sokat vásárol, és majd akkor lesz bajban, amikor visszamegy New Yorkba, és kölcsönből fog cipőt venni. – Chase viccelt, de Nina érezte, fején találta a szöget.

– Nem hiszem – replikázott Kari. – Amikor megtaláljuk Atlantiszt, a pénz lesz az utolsó dolog, ami miatt aggódnod kell. Mi majd gondoskodunk rólad.

– Tényleg? Köszönöm – válaszolta Nina.

Kari rámosolygott. – Mi mindig gondoskodunk a mieinkről.

Nina meg akarta kérdezni, ezt pontosan hogy érti, de addigra Kari már éppen leintett egy taxit.

A következő állomásuk egy L’Opéra nevű étterem volt. A hely zsúfolt volt, jómódú párizsiak élvezték a hagyományosan hosszú francia ebéd örömeit.

Nina azt hitte, nem lesz szabad asztal, de rövid idő alatt rájött, hogy milliárdos lányok és barátaik számára nagyon gyorsan szabadulnak fel asztalok. – Utálom a tömeget – sóhajtott Kari, miután tökéletes franciasággal beszélt a teremfőnökkel, amire a személyzet válaszul gyors cselekvésbe kezdett. – Mindig arra emlékeztet engem, hogy túl sok ember él a bolygónkon. A rendelkezésünkre álló források nem elegendőek egy közel hétmilliárdnyi népesség részére.

Nina bólogatott. – Nagy kár, hogy nem sokat tehetünk ellene.

– Majd meglátjuk. A Frost Alapítvány megteszi, amit lehet.

Mialatt várták, hogy a teremfőnök visszajöjjön, Chase átnézte a menüt, és grimaszokat vágott. – Én inkább a sült halat és a rósejbnit kedvelem – tiltakozott. – Azt hiszem, most nem kérek semmit, aztán majd később eszem egy hamburgert.

– Először arra panaszkodik, hogy a Mona Lisa étterem „egy cseppet kicsi és koszos”, most meg ezzel jön? Maga olyan kispolgár, Eddie – mondta Nina viccelődve. Ugye nem akar ott ülni és jól berúgni?

– Addig nem, amíg szolgálatban vagyok. Ezenkívül a bárból jobban látom a bejáratot – mondta neki Chase. – Biztosítom, hogy senki se ronthassa el az ebédjüket.

– Miért? Maga… úgy gondolja, hogy valami baj lehet?

Chase rámosolygott Ninára, tekintetében egyszerre volt megnyugtatás és titokzatosság. – Csak akkor lesz baj, ha valaki próbálkozik valamivel. Maguk ketten csak élvezzék a kaját, én vigyázok magukra. – Azután még egyszer körbejártatta a szemét a többi vendégen, elindult a bárba, leült egy bárszékre, ahonnan jól belátta az éttermet.

Miután az asztaluk elkészült, egy pincér odavezette Ninát és Karit. Amikor leültek, Nina arrafelé nézett, ahol Chase ült. – Gondolod, hogy tényleg bajba kerülhetünk? – kérdezte Karitól.

– Annak mindig fennáll a lehetősége – válaszolta Kari. – Mostanára Qobras és az emberei biztosan megtudták, hogy elmenekültünk Iránból. Ezért kell olyan gyorsan dolgoznunk, ahogy csak tudunk. Minél tovább tart, annál nagyobb a veszélye annak, hogy megtalál bennünket.

– És megint megpróbál engem megölni?

– Nem engedjük, hogy megtörténjen – mondta Kari határozottan. Aztán megenyhült az arca. – Nina, még nem is köszöntem meg neked.

– Mit?

– Hogy megmentetted az életemet! Hajjar erődjében, amikor rálőttél a helikopterre. Az egy nagyon okos és hihetetlenül bátor tett volt.

Nina elpirult. – Á, valójában… megijedtem, hogy ha a helikopterre lövök, azonnal felrobban.

Kari ismét nevetett. – Az csak a filmekben történik úgy! Nem, te nagyon bátor voltál, és én hihetetlenül hálás vagyok ezért. – Gyengéden megszorította Nina kezét. – Ha bármikor bármire szükséged lenne, bármire, csak szóljál nyugodtan.

Nina meghatódott egy kicsit, de fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon. – Köszönöm – bökte ki végül.

Kari egy kicsit még fogta a kezét, aztán elengedte.

– Érted bármit.

– Szóval… Eddie és Hugo is ugyanígy járnak? – kérdezte, és elpirult attól, hogy ő van a középpontban.

Kari mosolya tréfásabb lett. – Nem egészen. Végül is őket azért fizetik, hogy vigyázzanak ránk.

– Abból, amit Eddie mondott, úgy tűnik, neked senkire sincs szükséged, hogy vigyázzon rád. Tényleg egyedül szöktél meg Hajjartól?

– Abban is te segítettél! Amikor kikapcsoltad az áramot – tette hozzá, amikor látta, hogy Nina ismét zavarba jött. – Ez elvonta a figyelmüket és én… Szóval, én régen részt vettem egy kis önvédelmi kiképzésen. Már azzal megmentetted az életem, hogy kikapcsoltad az áramot… azt hiszem Hajjar el akarta fogadni Qobras ajánlatát és lelőtt volna.

– Az volt Qobras? – Nina emlékezett annak a férfinak az arcára, akit a videokonferenciás megosztott képernyőn látott.

– Láttad őt?

– Igen, az alagsorban volt egy számítógépes szoba, és ott láttam a monitoron.

Kari elkomolyodott. – Akkor most már tudod, ki áll velünk szemben. És hogy milyen kegyetlen emberről van szó. Hajjarnak ötmillió dollárt ígért, hogy megölje Jurijt, ott a helyszínen. Hihetetlenül veszélyes ember, egy pszichopata… és mindent meg fog tenni azért, hogy megakadályozzon bennünket Atlantisz magtalálásában. Még egyszer nem fogom alábecsülni. De most egyelőre biztonságban vagyunk. Nálunk van a lelet, és ami még fontosabb, itt vagy te. Tudom, hogy meg fogjuk találni Atlantiszt. Nos… – kérdezte Kari – rendelsz valamit?

Mire késő délután visszaértek a szállodába, Nina teljesen kimerült. Hogy a párizsi városnézéstől, vagy az iráni eseményekre adott késleltetett reakciótól, azt maga sem tudta volna megmondani. Csak annyit tudott, mielőtt Frost ókori nyelvekkel foglalkozó szakértője megérkezik, neki aludnia kell egyet.

Hiába feküdt azonban a hatalmas és kényelmes ágyon, Nina nem tudott pihenni. Agya egy része még mindig azon igyekezett, hogy feldolgozza azokat az ijesztő és erőszakos eseményeket, amelyeknek szemtanúja, sőt aktív résztvevője volt Starkman telefonhívása óta. New York-i egyetemi élete most olyannak tűnt, mintha egy teljesen másik világban zajlott volna.

Még félálmomban sem tudott megszabadulni a titokzatos lelettől, alvás közben is a rejtélyen járt az agya. Volt valami különös azzal a tárggyal kapcsolatban, amikor a parasztházban a kezében tartotta, valami furcsa emlék, amit valamikor már átélt.

Valami ismerős dolog.

Valami, itt, a közelben.

Nina hirtelen teljesen felébredt, mert rájött, mi az és hogy honnan tudja. Összehúzta magát az ágyon, a térde szinte belefúródott a mellébe, s az egyik keze a nyakánál kötött ki.

A medált fogta.

Ez volt az az érzés, amire emlékezett.

Kiugrott az ágyból és az íróasztalához sietett. Kivette a leletet a nagyító alól, a másik kezével pedig a fején keresztül sietve átemelte a nyakláncát, majd a két tárgyat egymás mellé rakta.

Ez volt a kapcsolat! Egész idő alatt ott hordta magán, és ő mégsem jött rá!

Hirtelen megszólalt a telefon, összerezzent. A két tárgyat még mindig a kezében tartotta, ügyetlen mozdulattal vette fel a telefont. – Halló! Ki az?

– Nina? – kérdezte Kari. – Jól vagy?

– Igen, igen, jól vagyok. Csak felébredtem, mert… – éppen el akarta mondani Karinak, hogy mire jött rá, de a norvég lány szólalt meg először.

– Csak azt akartam mondani, hogy megérkezett a szakértő, úgyhogy amikor készen vagy, áthoznád a leletet?

Nina megpillantotta magát a tükörben. A haja felállt azon az oldalon, amelyiken feküdt. – Kaphatok öt percet?

– Ez hét perc volt – suttogta Chase, amikor Nina belépett a szálloda halijába.

– Ó, fogja be! – suttogta válaszként Nina, miközben körbenézett a helyiségben. Kari várakozóan ült az egyik fotelban, Castille a folyosóra vezető ajtónak támaszkodott egy narancs társaságában, egy heverőn pedig egy kávét kortyolgatva ott ült…

– Hello, Nina! – köszöntötte Philby, és felállt.

– Mit csinál itt, Jonathan? – szaladt ki Nina száján, arra gondolva – vagy inkább remélve –, hogy ez csak egy vicc. Azok közül, akiket Kristian Frost a világ bármely tájáról meghívhatott volna, hogy elemezzék a leletet, éppen Jonathan Philby professzort választotta?

– Azt hiszem, amiatt vagyok itt – mondta Philby, majd ránézett a Nina kezében lévő, rongyba csomagolt tárgyra. – Tegnap reggel nem más keresett telefonon, mint Kristian Frost, aki elmondta nekem, hogy maga segített megtalálni egy fantasztikus tárgyat, de nem tudják lefordítani, ami rá van írva. Megkérdezte, hajlandó volnék-e segíteni. Elég gyorsan kellett válaszolnom, de… – Ránézett Karira. – Az édesapja oly módon tud ajánlatot tenni, hogy azt nem lehet visszautasítani!

– Szép kis summát ajánlott fel? – kérdezte Chase.

Philby értetlenül nézett rá. – Nem, hanem egy nagylelkű adományt ajánlott fel az egyetemnek. No meg egy utazást a magánrepülőgépén! Ez olyasmi, amiben eddig még nem volt részem!

– Szóval, Jonathan – kezdte Nina, gyanakodva nézve a férfit –, mióta számít maga a világ legjobb szakértőjének az ókori nyelvekben?

– Nina – felelte Philby –, tulajdonképpen nem szeretném fényezni magam, de reméltem, hogy olvasta legújabb cikkeimet az IJA-ben. Úgy gondolom, nem túlzás, ha azt mondom, ebben a tárgyban benne vagyok a világ első öt szakembere között, és mindenképpen én vagyok a legelső itt Nyugaton. Persze biztos vagyok abban is, hogy Ribbsley Cambridge-ből nem értene velem egyet! – Kuncogott a saját humorán, de aztán abbahagyta, amikor rájött, hogy egyetemisták híján senki sem nevet vele. – Nos, akkor megnézzük, amit talált?

Nina óvatosan az asztalra helyezte a fémrudat, közben pedig Kari odavitt egy lámpát, hogy megvilágítsa. Philby tágra nyitotta a szemét. – Ó, nahát ez… ez fantasztikus! – Ránézett Karira. – Megfoghatom?

– Persze.

Philby kezébe vette a leletet, a súlyát mérlegelte.

– Nehéz, de nem tiszta arany, a színe nem jó… aranybronz – nem, inkább olyan, mint arany és réz keverék, ugye?

– A szó, amit keres – mondta Nina csípősen – orichalcum.

– Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket! Metallurgiai elemzést végeztek már rajta?

– Nem az egész tárgyon – mondta Kari –, de egy kis darabon igen.

– És?

– És azt hiszem, Dr. Wilde-nak igaza van.

Nina önelégülten biccentett Philby felé.

– Értem. – Philby láthatóan még akart valamit mondani, de megtartotta magának. Megfordította a leletet. – Kis kerek kitüremkedés az alsó oldalán, és a tetején… á! – Gonoszkodva Ninára mosolygott. – Nina, csalódott vagyok! Ezt biztosan le tudja fordítani!

– A legnagyobb részét lefordítottam – csattant fel Nina. – Egy térkép van rajta, és útbaigazítás egy városba vezető folyó mentén. A többi betűt nem tudtam azonosítani, de az biztos, nem glozeliek.

– Hát persze hogy nem – vágta rá Philby. – De Nina, hogyhogy nem ismerte fel az olmeci írásjeleket?

Nina megnézte közelebbről. – Micsoda? Azok nem olmeciek.

– Nem a klasszikus olmeciek, de a nyelvcsaládbeli hasonlóságok félreérthetetlenek. Nem látja? – kérdezte Philby bizonyos jelekre mutatva. – Némelyik szimbólumot megfordították vagy megváltoztatták, de határozottan…

– Uramisten! – kiáltott fel Nina. – Hogy az ördögbe nem láttam ezt?

Kari ránézett a leletre. – Szóval akkor olmeci jelek?

– Istenem, igen! Úgy értem, ahogy Philby professzor úr is mondta, nem a szimbolika klasszikus változata, de határozottan annak egy variánsa. Régebbi jelek? – kérdezte Philbytől várva megerősítést.

A professzor bólintott. – Majdnem biztos. Ezek kevésbé kidolgozottak, és bizonyos helyeken mintha talán a glozeli hatás lenne érezhető. Nagyon különös. – A férfi hátradőlt a székén. – A glozeli ábécé hatása a proto-olmeci hieroglifákon? Ezért egy pár díjat be lehetne zsebelni…

– Ki vagy mi az az olmec? – kérdezte Chase.

– Egy korai dél-amerikai civilizáció – hadarta Nina. – Időszámításunk előtt 1150 körül élték fénykorukat, főként a Mexikói-öböl déli partján, de a hatásuk a szárazföld belsejébe is eljutott.

Chase megrántotta a vállát. – Ja, azok az olmeciek…

– Professzor úr – szólalt meg Kari –, mit jelent a felirat többi része? Feltételezem, ön le tudja fordítani az olmeci írásjeleket.

– Mindenképpen meg fogom próbálni, de lehet, hogy nem leszek egészen pontos; mint mondtam, a betűk nem egészen olyanok, mint a hagyományos formák, de… Nos, akkor nézzük meg, jó? – Megigazította a szemüvegét és előrehajolt, Nina pedig ugyanígy tett az asztal másik vége felén.

Most, hogy már tudta, mit néz, Ninát rettenetesen zavarta, amiért erre korábban nem jött rá.

– Az az első jel talán lehet egy alligátor?

– Egy aligátor vagy egy krokodil – elmélkedett hangosan Philby.

Castille hirtelen felélénkült. – A Krokodil-folyó? Van egy pár hasonló hely, ahol Edward és én már jártunk. Egyszer Sierra Leonében…

– A következő szó egy kombináció – folytatta Philby ügyet sem vetve rá. – Isten… és víz?

– Vagy óceán – vetette fel Nina. – Az óceán istene! Poszeidón! – A nevet Nina és Kari egyszerre mondta ki.

– Indulj el a Krokodil-folyó északi torkolatától… – folytatta Philby.

– Hét, dél, nyugat. Valószínűleg a folyó helye hét, dél, nyugat – mondta Nina. – Kövesd az utat Poszeidón városába. Ott találod… ott találod a mit? – Nina próbálta valahogy megérteni a megmaradt szimbólumokat. – A fenébe! Az olmeci nem az erősségem.

– Hadd nézzem! – mondta Philby, és az ujja hegyével végigtapogatta a leletet. – Ez az első szimbólum úgy néz ki, mint ami azt jelenti, „otthon”, de itt vannak ezek a plusz jelek. Majdnem olyan, mint a „leszármazott” – nem, „utód”, de ez sehogy sem illik ide.

– De igen – jött rá Nina. – Utód otthon… új otthon. Ott találod az új otthonát… ennek a szimbólumnak.

– Hm. – Philby olyan közel hajolt, hogy a lehelete párát vont a fémrúd felületére. – Hát ezt én sem ismerem fel. Lehet személynév vagy egy törzsé…

– Atlantisziak. – Mindenki Kari felé fordult. – Az atlantisziak új otthona. Ezt mondja a szöveg.

Philby lebiggyesztette az ajkát. – Nos, Miss Frost, ez csak találgatás. Sok más lehetőség is van, amit tisztázni kellene az abban a régióban talált más ősi írások részletes tanulmányozása alapján.

– Nem – szólalt meg Nina, miközben kezébe vette a tárgyat. – Karinak igaza van. Csak azt jelentheti, hogy atlantisziak. Semmi más nem lehet. Az atlantisziak új otthont építettek maguknak a sziget elsüllyedése után, valahol Dél-Amerikában – és ez a lelet az a térkép, amely odavezet minket. Csak annyit kell tennünk, hogy azonosítjuk a folyót. Ha ki tudjuk deríteni, mit jelképeznek a számok…

– Vagy esetleg rendezhetnénk egy vetélkedőt – vágott közbe Chase vigyorogva. – De most komolyan, doki! Dél-Amerika! Nagy folyó tele krokodilokkal! Mi az első válasz, ami eszébe jut?

– Az… Amazonas? – felelte Nina, egy kicsit bizonytalanul, hogy vajon Chase megint nem ugratja-e, csak hogy, ahogy ő szokta mondani, „könnyítsen magán”.

– Bingo! Tessék, nézzék meg, mennyi rovátka vezet balra is meg jobbra is ezen a térképen, és mindegyiknek van egy száma. Ha ennyi mellékfolyó mellett kell elhaladni, akkor egy kurva nagy folyóról van szó. És ha arrafelé van valami elveszett város, akkor az csak a brazil esőerdőkben lehet. Ha valahol máshol lenne, akkor azt már másvalaki megtalálta volna. – A válla fölött Nina szobája felé pillantott. – Magánál ott bent van egy atlasz, ugye? Egy pillanat türelmet!

Chase kikocogott az összekötő ajtón, majd egy nagy atlasszal tért vissza, amelyet kinyitott. – Tessék! Itt van Bailique-nál az északi torkolat, és ha felfelé haladunk a folyón, akkor balra négy mellékfolyó van, jobbra pedig hét… – Szorgalmasan követte az útvonalat nyugati irányba úgy, ahogy az orichalcumon lévő jelek mutatták. – Balra nyolc, és azután elérünk a santarémi első nagy elágazáshoz. – A jelölés az ujja alatt mélyebben volt bevésve, mint a többi.

– Ahol jobbra kell fordulni – mondta Nina.

– Akkor hát eddig működik a dolog. – Követték az útmutatásokat tovább a folyón, mígnem az út eltért magától az Amazonastól és egy mellékfolyó mentén haladt tovább a szárazföld belsejébe, majdnem kétezer kilométeren át. A térképen a vékony kék vonal még több mint százötven kilométeren keresztül tartott, aztán megszűnt. A leleten azonban még volt néhány jel, amelyeket követni kellett.

– Egy jobb térképre van szükségünk – mondta Kari. – És műholdas képre is.

– De most már legalább tudjuk, nagyjából merre van – mondta Nina izgatottan. – Valahol a Rio Tefé folyó mentén. Pontosan az esőerdő közepén!

– Egy proto-olmeci civilizáció, olyan mélyen a szárazföld belsejében? – töprengett hangosan Philby. – Ez nem nagyon illeszkedik az eredetükkel és a népesség megoszlásával kapcsolatos egyetlen jelenlegi elmélethez sem.

– Atlantisz sem, de úgy néz ki, a dolgok egyelőre még klappolnak – mondta Nina egy kicsit csípősen.

Philby felfortyant. – És egész pontosan hogy lettek volna képesek az atlantisziak a Cadizi-öbölből elhajózni, a maga teóriája szerint, egészen az Atlanti-óceánig? Még ha el is fogadjuk, hogy az ősi legendában szereplő tengeri népek valójában az atlantisziak voltak, egy ötszáz kilométeres utazás egy háromsoros evezős gályán egészen más, mint ugyanaz néhány ezer kilométeren át. Különösen akkor, amikor még semmilyen eszközük nem volt a navigálásra.

– A helyzet az – felelte Nina –, hogy tudtak navigálni.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Kari.

– Éppen akkor jöttem rá, amikor felhívtál. – Nina felemelte a fémrudat. – Volt ebben a tárgyban valami, amit ismerősnek éreztem, de egészen mostanáig nem tudtam rájönni, mi az. Nézd csak! – Nina megfogta a rudat a kerek kitüremkedésnél és ujjai között tartva finoman meglengette, mint egy ingát. – Ezt fel kell függeszteni, így mint most. És akkor…- A medálját a lelet lekerekített vége alá tartotta. – Pontosan illeszkednek. A medálomon van néhány bevésett szám, és ha ugyanezen görbület mentén meghosszabbítjuk, és folytatjuk a számsort… Nos, valamiféle látó rendszerrel, ami hasonlít egy olyan tükörhöz, amely belefér ebbe a kis nyílásba, lehetőség van arra, hogy mérni tudjuk valamelyik égitest eltérésének fokát a horizonthoz viszonyítva.

– Egy csillag? – kérdezte Kari, aki ugyanolyan izgatott lett, mint Nina. – Vagy a Nap?

– Pontosan! Ez egy szextáns! Az atlantisziaknak időszámítás előtt 10000-ben volt egy olyan navigációs készülékük, amelyet csak a tizenhatodik században találtak fel, újra!

– Gondold el, micsoda katonai előnyt adott nekik az akkori népekkel szemben… – elmélkedett Kari hangosan.

Chase kétkedve figyelt. – Azért nem egészen olyan, mintha GPS-ük lett volna.

– Hát nem, mert ahhoz, hogy a hosszúsági fokot megtudjuk, egy nagyon pontos kronométerre van szükség, és túlzás lenne azt gondolni, hogy az atlantisziak annyira fejlettek voltak – magyarázta Nina. – A szextáns azonban egészen tűrhető pontossággal lehetővé teszi a hosszúsági fok kiszámítását, hogy mennyire északra vagy délre járnak, ha a napot vagy egy csillagot használjuk kiindulópontként, feltéve, hogy a számításokat hozzáigazítjuk az adott évhez. Erre pedig mindegyik civilizáció képes volt, amelyik csillagászati ismeretekkel rendelkezett. – Felemelte a két orichalcumdarabot, és úgy tett, mintha Chase homlokát akarná bemérni, miközben medálját előre-hátra lengette, mintha az a fémrúd forgótengelyén lévő nagyobb ívpálya része lett volna. – Az ilyesmi nélkül csak úgy lehet navigálni, hogy vagy a part mentén követik a különféle fontosabb pontokat, vagy pedig becsléssel állapítják meg a hajó helyzetét – vagyis elindultak egy bizonyos irányban és bíztak benne, hogy nem tértek le a helyes útról.

– De ha a szélességi fokot ki tudták számítani, akkor hosszabb utazás is lehetséges – tette hozzá Kari.

– Igen. Tulajdonképpen… – Nina megint megmutatta Chase-nek a rúdon látható jeleket. – Ez a szám itt, a hetes, aztán dél és nyugat – szóval a hetes lehet szélességi fok, amit valamilyen mértékegységgel kiszámoltak az atlantisziak, a kiterjedésre vonatkozó utasítások pedig… A formálódó gondolat egyszerre csak összeállt: – Ez a rúd azt írja le a használójának, hogy hogyan juthat el a térképen lévő folyóhoz Atlantiszból! Menj délre az általuk hetesnek nevezett szélességi fokig, aztán fordulj nyugatra. Mindaddig, amíg a megfelelő szélességi fokon jársz, csak annyit kell tenned, hogy mész egyenesen nyugatra, és a végén eljutsz a célhoz. Mivel tudjuk, hol van a hetes szélességi fok, ez azt jelenti, hogy…

Kari fejezte be a gondolatát. – Ez azt jelenti, hogy ha pontosan meg tudjuk határozni, hány fok van egy atlantiszi szélességi foknyi egységben, akkor visszafelé mozogva kiszámíthatjuk Atlantisz pontos helyét!

– Oké, tehát – szólalt meg Chase – ahhoz, hogy megtaláljuk Atlantiszt, szerveznünk kell egy expedíciót az Amazonas őserdejének a közepébe, megkeresnünk egy elveszett várost, és megnéznünk, van-e ott még egy kóbor régi térkép?

Nina bólintott. – Többé-kevésbé.

– Jó, én benne vagyok – mondta Chase, és tettetett közömbösséggel megrántotta a vállát.

Philby felállt. – Miss Frost?

– Igen?

– Lehet, ez teljesen eltér a tárgytól, de… ha a kezdeti felmérések azt mutatják, valóban lehet egy elveszett város valahol a Tefé folyó mentén, lehetséges volna, hogy én is csatlakozzam az önök expedíciójához?

– Várjon csak, Jonathan, tisztázzuk ezt a dolgot! – mondta Nina, győzelmet szagolva. – Azt akarja mondani, most elhiszi, hogy mindvégig igazam volt és Atlantisz valóban létezett?

– Valójában – válaszolta Philby fintorogva – én inkább egy pre-olmeci civilizációra utaló bizonyítékok feltárásának a fontosságára gondoltam, és arra, hogy lehetőségem nyílna első kézből tanulmányozni annak a civilizációnak a nyelvét. Hihetetlen nagy felfedezés ez. És ha bármilyen köze lenne Atlantiszhoz… nos, akkor az plusz jutalom lenne.

Karit egy kicsit meglepte Philby kérése. – Megkérdezem az apámat, professzor úr, de… Biztos benne, hogy ez jó ötlet? Mi az őserdő mélyébe megyünk. Mi lesz az egyetemi kötelezettségeivel?

– Azt hiszem, el tudom intézni, hogy távol lehessek – végül is én vagyok a tanszékvezető! – nevetett fel Philby. – Ezenkívül, ha Dr. Wilde egy perc alatt úgy döntött, csatlakozik egy világ körüli expedícióhoz… – Éles tekintettel nézett Ninára. – Már több éve, hogy nem voltam kint terepen, de higgye el, voltam már rosszabb helyeken is, mint a dzsungel.

– Akkor, mint mondtam, megkérdezem az apámat. De egyelőre… – Kezet ráztak. – Legyen üdvözölve a fedélzeten, professzor úr!

– Köszönöm – válaszolta Philby.

Nina visszaakasztotta a nyakába a medálját, a rudat pedig Brazília térképére tette. Nézte a Tefé folyót körülvevő zöld foltot, és megpróbálta elképzelni, mit fog ott találni.

– Szóval – suttogta – oda mentetek…