4
Irán

Nina bosszankodva dörzsölte a karját. – Még mindig fáj.

– Ugye, nem akar elkapni valamilyen furcsa közel-keleti betegséget? – kérdezte Chase derült arckifejezéssel. – Jobb félni, mint megijedni.

– Tudom. Csak kellemetlen, ez minden. – A védőoltás, amelyet a biolabor antiszeptikus környezetében adtak be, az egyezség nem kívánt része volt. Bár kevésbé fájt, mint a korábbiak, amelyeket addig kapott, egy örökkévalóságnak tűnt, amíg az apró vércsepp megszáradt.

– Az semmi! Látnia kellett volna néhányat azok közül, amelyeket az SAS-ben kaptam. Ekkora tűkkel! – mondta Chase, mintegy húszcentis távolságot mutatva kezeivel. – És azt jobb, ha nem is tudja, hova szúrták be őket.

– Nem is akarom tudni!

A Gulfstream éppen átrepült a Fekete-tenger és Törökország fölött, útban Irán felé. Norvégiából nem közvetlen útvonalon mentek, hanem eltértek Prága felé, ahol felvettek még egy utast. A repülőn Ninán, Chase-en és Karin kívül, aki a fülke végében ült egyedül és a laptopján dolgozott, volt még egy férfi, akit Chase Hugo Castille-ként mutatott be. Abból ítélve, ahogyan egymással élcelődtek, világosan kiderült, régi barátok.

– Igen, Edward és én régóta ismerjük egymást – erősítette meg a hosszúkás arcú, életerős európai (az akcentusa alapján Nina franciának gondolta) a lány kérdésére válaszolva. – Sok speciális közös akcióban dolgoztunk együtt a NATO-nak. Szigorúan titkos, ahogy mondani szokás – tette hozzá a férfi, kampós orra oldalát ütögetve.

– Szóval a francia hadseregben szolgált?

Castille felegyenesedett az ülésén, és az arcára hatalmas felháborodás ült ki, miközben egyik öklét a melléhez szorította. – Francia? Kérem, asszonyom! Én belga vagyok!

– Bocsásson meg! Nem tudtam – mondta Nina bocsánatkérően, majd hirtelen észrevette, hogy Chase nevet. Castille is elmosolyodott. – Ááá, most ugrat?

– Csak kiengedi a fáradt gőzt – mondta Chase. – Hugo évek óta eljátssza a „Francia? Hogy merészel!” minidrámáját. Vagyis tényleg Belgiumból származik, de ez az egyetlen vicc, amit tud.

– Angol nyárspolgár! – replikázott Castille fanyalogva. A zakója zsebéből elővett egy fényesre dörzsölt piros almát, és alaposan megvizsgálta, mielőtt beleharapott volna.

– Szóval mire számíthatok Iránban, Mr. Chase? – kérdezte Nina.

– Szólítson Eddie-nek – mondta Chase, és az arckifejezése hivatalossá vált. – Remélhetően nem sokat kell foglalkoznia a helybeliekkel. Viszonylag sima ügynek kellene lennie: bemegyünk, találkozik Hajjarral, eldönti, hogy az a dolog valódi-e, aztán a főnök – Kari felé biccentett, aki még mindig a számítógépével volt elfoglalva – átutalja a pénzt, és kijövünk. Vagyis… ha minden frankón megy.

– És ha nem?

Megveregette a bőrdzsekijét, amely az ülése karfájára volt letéve. A belsejében látszott a pisztoly csöve. – Akkor baj van. De ne aggódjon, minden rendben lesz. Én vigyázok magára, doki.

– Mi fogunk vigyázni magára – javította ki Castille, teli szájjal.

– Köszönöm – mondta Nina, magába fojtva kétségeit.

Kari laptopja csilingelő hangot hallatott. Csodálkozva nézett a képernyőre, aztán kék szemével hirtelen felnézett, és egy pillanatra elkapta Nina tekintetét, mielőtt visszafordult volna a számítógépéhez. Valamit gyorsan begépelt, határozottan lenyomta a return billentyűt, aztán becsukta a laptopot, és átült a Nina melletti üres ülésre.

– Valami baj van? – kérdezte Nina.

– Nem, csak egy üzenet jött apámtól, valami, amire nem számítottam. De semmi ok az aggodalomra. Tulajdonképpen jó hír. Most ez nem fontos, úgyhogy… – Kari előrehajolt, és amióta találkoztak, most először elmosolyodott, kivillantva hibátlan fehér fogsorát. – Gondoltam, bocsánatot kellene kérnem magától, Dr. Wilde.

– Miért?

– Nem voltam a legjobb háziasszony. Teljesen lefoglalt az alapítványi munkám, ez az expedíció… Elnézést kérek, ha hidegnek és távolságtartónak tűntem.

– Nem kell elnézést kérnie – nyugtatta meg Nina. – Maga nagyon elfoglalt, biztos vagyok benne, hogy egyszerre egy csomó dolog jár a fejében.

– Most már nem. Mostantól kezdve minden figyelmemet magának és a missziónak szentelem. Azt akarom, hogy sikeres legyen; és mindent meg akarok tenni az ön biztonságáért.

– Köszönöm – mondta Nina, és ő is elmosolyodott. Aztán Kari ránézett Chase-re.

– Mr. Chase – kezdte, és rosszalló tekintettel nézte a férfit – megpróbálja pusztán a tekintetével levenni a melltartómat?

Nina visszafojtott egy kuncogást, Castille pedig úgy leplezte nevetését, hogy gyorsan beleharapott az almájába.

Kétségtelen, Chase lebukott, de ahelyett, hogy tagadni próbálta volna, egyszerűen hátradőlt és felhúzta a szemöldökét. – Ha én meg tudom tenni, akkor bármelyik iráni fickó megteszi, aki látja magát, és ők egy kicsit furcsán viszonyulnak azokhoz a nőkhöz, akik szexi ruhában vannak. Nem szeretnénk több figyelmet magunkra vonni, mint amennyire szükségünk van. Csak arra gondoltam, talán érdemes lenni átöltöznie valami olyasmibe, ami egy kicsit slamposabb, mielőtt leszállunk.

Kari ugyanolyan testhez feszülő fehér topot és bőrfarmert viselt, mint amilyen Ravnsfjordban volt rajta. – Ebben igaza lehet. Szerencsére, erre is felkészültem.

– A doki például teljesen oké. Csak egy kabátra lesz szüksége.

Nina ránézett Chase-re. – Azt akarja mondani, hogy slampos vagyok, Mr. Chase?

Ő inkább a „szerény” vagy „praktikus” szavakat használta volna arra, hogy leírja farmerből, pulóverből és robusztus csizmából álló öltözékét.

– Remekül néz ki – mondta széles mosollyal Kari, miközben felállt. – Ha bármire szüksége van, csak szóljon. – Ezzel hátrament a gép végében lévő fülkébe.

Castille befejezte az almáját. – Ó, Anglia! – mondta fennkölt hangon. – A bűbájosok, a kifinomultak, a romantikusok hazája. És még ott van Edward Chase is.

– Ó, szállj le rólam, Hugo!

Castille odapöckölte az almacsutkát Chase-hez, aki könnyedén elkapta, a keze úgy csapott le rá, mint egy mérges kígyó.

– Mindig ilyen? – kérdezte Nina Castille-tól. – Attól tartok, igen.

– És a hölgyek így szeretik – tette hozzá Chase, miközben beledobta az almacsutkát üres vizespoharába. Castille ciccegett és a szemét forgatta. Chase ránézett az órájára, aztán kinyújtózott az ülésén.

– Így kényelmesebb? – kérdezte Nina.

– Csak megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet – válaszolta Chase. – Egy fél óra múlva leszállunk. És le merem fogadni, az utazás korántsem lesz ilyen sima, hogyha földet érünk.

Ebben Chase-nek biztosan igaza van – gondolta Nina. A Land Rover, amely elviszi őket a Failak Hajjarral való találkozóra, jobb napokat is látott már, és az út, amelyen mennek, valószínűleg még egy jó napot sem látott.

A Gulfstream az iráni Esfahan város repülőterén szállt le, az ország nyugati oldalán lévő Zagros hegységben. A csoportnak semmi nehézsége nem volt a vámnál – talán mert a Frost Alapítvány jelentős segítséget nyújtott a 2003-as pusztító földrengés után, s az iráni kormány roppant mód hálás volt ezért. Mégis, amikor Nina felmutatta amerikai útlevelét, gyanús pillantásokat vetettek rájuk. Amikor a kocsival elhagyták Esfahant, az összes nő, akit Nina látott, legalább fejkendőt viselt, és igen nagy részük le volt fátyolozva. Jóllehet, Irán nem volt annyira szigorú, mint iszlám szomszédai – például Szaúd-Arábia – abban a tekintetben, hogy a nők mit viseljenek, az olyan felsőruházat, amely eltakarta a női alakot, kötelező volt még a látogatók számára is.

Kari olyannyira fel volt készülve, hogy még Ninának való öltözéke is volt, egy halványbarna, térdig érő kabát. Bár Nina ösztönösen ellenkezett minden olyan rendszerrel szemben, amely meghatározta, hogy mit viselhet nyilvános helyen és mit nem, legalább nem kellett burkába burkolóznia. Ugyanakkor nem tudta megállni, hogy ne legyen egy cseppet féltékeny arra a hosszú kabátra, amelyet Kari magának választott. Kétségtelen, teljes mértékben megfelelt az iráni törvényeknek, de a hosszú, keskeny derekú, fehér öltözetben még feltűnőbbnek látszott.

A repülőtéren Karin még rajta volt a fejkendő, de amint a Land Rover elindult, azonnal levette. Nina is ugyanúgy tett, miután a jármű jócskán maga mögött hagyta a várost.

A Land Rovert egy férfi vezette, akit Chase úgy mutatott be, mint az egyik társát, vagy ahogy ő fogalmazott: „egy régi cimborám”. Hafez Marradejan, aki legalább tíz évvel idősebb volt Chase-nél és Castille-nál, testes, sötét bőrű férfi volt őszülő szakállal, amely legalább tíz centivel túlnyúlt az állánál. Marradejan egyik cigarettáról a másikra gyújtott, Nina nagy bánatára, különösen amikor megtudta, hogy legalább egyórás út áll előttük.

– Szóval – szólalt meg Hafez angolul, bár Nina beszélt egy kicsit arabul – megint dolgozol, Eddie?

– Ja – válaszolta Chase. Ő ült az anyósülésen, Nina pedig Kari és Castille között szorongott. – Ugyanaz a meló, csak új főnökök. – A fejével Kari irányába biccentett.

– Á! Mondanám, hogy legyen üdvözölve Iránban, Miss Frost, de ezzel a kormánnyal? Fúj! Nem érdemlik meg a tiszteletet. – Miközben beszélt, Hafez állandóan hátrafordult, hogy Karira nézzen, Nina pedig minden egyes alkalommal összerezzent, amikor a férfi elfordította tekintetét az aggasztóan forgalmas útról. – Végre van egy kormány, amelyik legalább próbál haladó lenni, és akkor mi történik? A következő választáson leszavazzák őket! Ez a demokrácia, mi? Semmi értelme, ha az emberek ostobák! – Olyan hangot hallatott, amely valahol a nevetés és a száraz köhögés közé esne. – Ennek ellenére jó téged újra látni, Eddie.

– Szóval maga volt Iránban ezelőtt?

– Nem, még soha – válaszolta Chase gyorsan. Castille ártatlan arcot vágott, és kinézett az ablakon.

Hafez, megint azon a köhögő hangon, nevetett egyet.

– A nyugatiak és az ő kis titkaik! Az történt, hogy…

– A világon semmi nem történt – vágott közbe Chase. – A NATO különleges egységei soha nem hajtottak végre semmiféle műveletet Iránban. Soha. – Ránézett Hafezre, aki nyelt egyet, és jó nagyot szippantott a cigarettájából.

– Hát akkor én kísérteteknek segítettem. Erről jut eszembe, az egyik doboz, amit soha nem vittél magaddal, ott van hátul, ahogy sohasem kérted.

Castille hátranyúlt az üléstámla fölött, felemelt egy fémtartályt, ami egy nagyobbfajta cipős dobozhoz volt hasonló. – Rejtett kincs! – jelentette ki, miközben kinyitotta a dobozt és kivett belőle egy fekete automata pisztolyt, néhány tölténytárat és – Nina rémületére – egy kézigránátot.

– Tessék, fogja meg!

Nina felsikoltott, mert Castille egy laza mozdulattal a kezébe nyomta a gránátot, majd gyorsan és hozzáértően ellenőrizte a fegyvert, megtöltötte és becsúsztatta a dzsekijébe.

Chase ránézett Ninára, aki még mindig rémülten bámulta a gránátot. – Nincs mitől félni – mondta a férfi, és elvette tőle az ijesztő tárgyat. – Nem fog felrobbanni, csak ha meghúzza ezt a pecket. Így.

Chase meghúzta, Nina pedig sikított.

– Ennek egy öt másodperces biztosítéka van – jegyezte meg Chase. – De ne aggódjon, nem fog felrobbanni, hacsak ki nem oldja itt ezt a kart is. Visszatolta a pecket a helyére, aztán levette a hüvelykujját a domború fémtartályról, amely a gránát egyik oldalán dudorodott ki. – Látja? – Castille és Hafez kuncogtak.

– Ez nem vicces! – kiabálta Nina.

– Uraim! – szólalt meg Kari. – Szeretném, ha nem terrorizálnák expedíciónk legfontosabb tagját. – A szavakat nem nagy nyomatékkal mondta, de hangjából kétségtelenül tekintély áradt.

– Bocs, főnök – mondta Chase, majd visszaadta a kézigránátot Castille-nak, aki visszahelyezte a dobozba. – Csak gondoltam, így jobban telik az idő.

– Legközelebb hozzon magával egy iPodot…

Egyórás utazás után Nina azt kívánta, bárcsak neki lenne egy iPodja.

Eleinte a hegyek igen lenyűgözők voltak, de egy idő után az egyik barna hegycsúcs ugyanolyan volt, mint a másik, a hepehupás országút pedig olyan sima, mint egy varázsszőnyeg, ahhoz a kátyúkkal teli, kanyargós úthoz képest, amelyen éppen haladtak. Ez utóbbi helyenként alig volt több, mint egy koszcsík egy életveszélyesen meredek lejtő fölött. Odalenn a vasúti síneken egy lassan haladó dízelmozdony pöfögött nagy füsttel, s egy koszos tartályvagonokból álló hosszú sort vonszolt maga után. Szemével a völgyben futó acél sínpárt követve, Nina látta, hogy egy jó mérföldnyire előttük mellékvágányok is vannak, és az egyiken egy másik vonat vesztegelt.

– Milyen messze van még, Hafez? – kérdezte Chase.

– Már nincs olyan messze – mondta Hafez, és a völgybe mutatott. – A rendező pályaudvaron túl.

– Hála Istennek! – sóhajtott fel Nina. A keskeny ülések és a Land Rover állandó zötykölődése gyötrő fájdalmat okozott a fenekének.

– Egyébként miért akar az a fickó ilyen messzire találkozni velünk? Nem találkozhattunk volna simán a teheráni Hiltonban?

– Az nekem is tetszett volna! – mondta Chase. – De nem, ő elővigyázatos. Ami azt jelenti, nekünk is óvatosnak kell lennünk.

– Valami problémára számít? – kérdezte Kari.

– Tízmillió dollárt költünk arra, hogy megvegyünk egy őrülttől ellopott ősi leletet egy nagyon ravasz figurától Irán egyik legeldugottabb helyén. Maga nem számítana rá?

Kari felhúzta a szemöldökét. – Ebben megint igaza lehet.

Tíz zötykölődő perccel később Hafez leállította a Land Rovert egy elhagyatott parasztház előtt. A rendező pályaudvart onnan nem lehetett látni, mert mögöttük volt egy kanyarban a völgyben; még a vágányok is eltűntek az alattuk lévő alagútban. A ház fölött egy meredek, poros magaslaton csenevész fák álltak, míg az épület másik oldalán a lejtő meredeken lefelé tartott a völgy aljába. Más emberlakta helynek nyoma sem volt a környéken.

– Hugo, ellenőrizd a ház háta mögötti részt! – mondta Chase éles és komoly hangon. – Hafez, te maradj Dr. Wilde-dal és Miss Frosttal! Ha bármi gyanúsat látsz, vidd el innen őket!

– Maga hova megy?

– Ellenőrzöm, üres-e a ház – válaszolta Chase, majd kiszállt a Land Roverből, és a zsebéből elővett egy óriási elemlámpát. – Ha két perc múlva nem jövök ki – mondta Hafeznek –, akkor az annak a jele, hogy baj van. – Az iráni bólintott, a két másik férfi pedig futólépésben elindult a parasztház felé.

Valójában még két percbe sem telt, hogy Chase újra felbukkanjon, nem sokkal utána pedig Castille is befejezte ellenőrző körútját. – Tiszta – mondta Chase, miközben visszament a Land Roverhez. – Csak két szoba van, és nincs hová elbújni.

– Hátul nincs senki – tette hozzá Castille.

– Gondoltam, hogy senki sem lesz ott, de biztos akartam lenni benne. Akkor hát oké – folytatta Chase –, ez az egyetlen út, amelyen ide lehet jönni vagy el lehet menni. Bárki jön, észrevesszük.

– Nem hiszem, hogy az úton fog jönni – mondta Castille rosszalló tekintettel.

– Miért?

– Nem hallod?

Chase félrefordította a fejét, aztán elmosolyodott.

– Ó, igen – mondta, és megveregette a belga vállát. – A rémálmaid hangja! Hááát, mindjárt jön, és elkap!

– Ahogy Angliában elegánsan mondani szokás… kapd be!

Nina odament a nyitott ajtóhoz, hogy jobban halljon.

– Mi baj van? – Most már ő is hallotta a félreérthetetlen zakatolást a környező hegyek felől.

– Hugónak egyszer nagyon rossz tapasztalata volt egy helikopterrel – mondta Chase. – Úgyhogy már fóbiája van a repülő szörnyeteggel kapcsolatban! Helikopterfóbia! Akárhányszor meglát egyet, úgy gondolja, baj lesz és meg fogják ölni.

– Hatalmas és őrült sebességgel forgó lapátokkal repülnek! – tiltakozott Castille. – Már hogyne lennének veszélyesek?

– No, te csak húzd be itt a nyakad, én meg majd odamegyek, ha leszáll, oké? – Chase kacsintott egyet Castille-nak, aztán halkabb és komolyabb hangon hozzátette: – Tartsd nyitva a szemed! – Castille bólintott.

A helikopter átrepült a parasztház fölé tornyosuló magaslat fölött. A típust Nina jól ismerte számtalan mozifilmből és tévéműsorból, sőt utasként is repült már ilyennel: egy Bell Jet Ranger, egy civil gép, amely az egész világon megtalálható. Tett egy gyors kört a ház fölött, aztán egyhelyben lebegett, és mintegy három méterre a Land Rovertől, leszállt.

Chase megvárta, hogy a légcsavarok lelassuljanak, aztán odasétált a géphez. Hajjar társasággal érkezett. A pilótán kívül további három ember volt a Jet Rangerben. Egy kicsit megmozgatta a vállát, hogy érezze Wildey típusú 45-ös Winchester Magnum súlyát a dzsekije alatti pisztolytartóban, hogy egy pillanat alatt használni tudja. Minden eshetőségre számítva.

A helikopter hátsó ajtajai kinyíltak, először két nagy darab, szakállas férfi ugrott ki, akik megvizsgálták a területet, aztán fekete szemüveges tekintetüket Chase-re emelték. Ő különösebb zavar nélkül viszonozta. Testtartásukból azonnal tudta, hogy valamikor a hadseregben szolgáltak, de mint hivatásos katonák, nem mint a különleges alakulat tagjai. Közelében sem voltak az SAS szintjének. El tud velük bánni.

Az egyik férfi közelebb hajolt a helikopterhez, és perzsa nyelven mondott valamit. Kinyílt az ajtó, és előbukkant Failak Hajjar.

Testőreivel ellentétben Hajjar hagyományos arab öltözéket viselt. De hozzájuk hasonlóan ő is napszemüvegben volt – bár az övé sokkal drágábbnak látszott.

Még egy férfi jött utána. Fehér ember volt, rövid, kefefrizurával, néhány napos szakállal, és sugárzott belőle a bizalmatlanság. Chase úgy sejtette, ő Jurij Volgan.

– Maga Chase? – kérdezte Hajjar.

– Igen.

– Hol van Miss Frost?

– Hol van az áru? – kérdezte Chase. Hajjar nagyon dühösen nézett, majd hátranyúlt a Jet Ranger belsejébe, és kivett egy kis fekete bőrtáskát. Miután bólintott, Chase hátralépett és elindult a Land Rover felé.

– A házba – mondta Hajjar, a táskájával mutogatva. – A szélcsendbe.

– Miféle szél? – kérdezte Chase. Most, hogy a légcsavarok leálltak, csak időnként fújt egy kis szellő. Még egyszer ellenőrizte a területet, hogy valóban egyedül vannak-e, de senkit sem látott.

Odaért a Land Roverhez. – Nos? – kérdezte Kari.

– Úgy tűnik, oké, csak… – Chase megint körülnézett, végigpásztázva a tájat. Sehol senki, nem mintha valaki nem bújhatott volna meg a közelben. –… legyenek óvatosak, oké?

– Nem bízik benne? – kérdezte Nina.

– Persze, hogy nem. Csak azt nem tudom pontosan, mennyire nem bízom meg benne. Oké, Hafez, te idekint várj. Ha bármi baj lenne, azonnal jelezz!

– Úgy lesz – mondta Hafez, majd a műszerfal alól kihúzott egy revolvert, és az ölébe tette.

Chase kinyitotta az ajtót Ninának, Castille pedig Karinak. – Meg kell mondanom, egy kicsit ideges vagyok emiatt a sok fegyver miatt – mondta Nina Chase-nek.

– Hogyhogy? Azt hittem, maguk archeológusok úgy rohangálnak összevissza, emberekre lövöldözve, mint Indiana Jones.

Nina összeráncolta a homlokát. – Aligha. Én legfeljebb fényképezőgéppel célzok meg másokat.

– Remélem, ez így is marad – mondta Kari, miközben a parasztház felé tartott, és ahogy ment, fehér kabátjának alja szélesebbre nyílt körülötte. Hajjar és a társai megálltak a kis házikó ajtajában, mert nem tudták levenni a szemüket róla. – Önök után – mondta Kari a férfiaknak, befelé mutatva vékony acélból készült aktatáskájával.

A ház belül sötét volt, mindössze egy ablakon keresztül szűrődött be fény. Bár a szoba bútorainak nagy részét elvitték, amikor a tulajdonosok távoztak, középen még mindig volt egy durván megmunkált fából készült hosszú asztal.

Castille a dzsekijéből elővett egy óriási műanyag világító rudat, és meghajlította, hogy összetörje a benne lévő üveget, amitől a vegyi anyagok összekeveredtek és élénk narancssárga fényt bocsátottak ki, mintha a kandalló tüze világítana. Nina tudta, egy ilyen erős reakció legfeljebb tizenöt percig tudja tartani magát, úgyhogy feltehetőleg az egész tranzakciónak azelőtt véget kell érnie. Ennek nem nagyon örült, mert ez azt jelentette, hogy a lelet valódiságát sietve kell megállapítania – és ha téved, akkor Frosték tízmillió dollárt veszítenek. Jobb lett volna, ha nem nyomasztotta volna ilyesmi.

Úgyhogy csak igaza lehet.

Hajjar és a testőrei az asztal egyik végénél álltak, Chase, Kari és Castille a másiknál. Nina éppen Volgannal szemben. Az orosz aggódónak tűnt, az ujjait megállás nélkül idegesen mozgatta.

– Készen áll arra, hogy átutalja a pénzt? – kérdezte Hajjar.

– Mihelyt látjuk a tárgyat – válaszolta Kari hűvösen. – És mihelyt Dr. Wilde megerősíti a valódiságát.

– Wilde? – kérdezte Volgan megdöbbenve. Nina észrevette, hogy a férfi nem akart a szemébe nézni. – Henry és Laura Wilde rokona?

– Igen, ők voltak a szüleim. Miért?

Volgan nem válaszolt, de Hajjar türelmetlenül közbeszólt, mielőtt Nina bármi mást kérdezhetett volna.

– A lelet valódi. Tessék! – Az asztalra tette az aktatáskáját, és a kombinációs zárral matatott. Nina meglepetten látta, hogy a férfi jobb keze hiányzik, és egy acélkampó van a helyén. Nem tudta levenni róla a szemét.

– Azt hiszi talán, hogy tolvaj vagyok? – kérdezte Hajjar hűvösen.

– Öö, nem, én…

Hajjar a fejét rázta. – Nyugatiak, mindig a megszokott klisék és előítéletek – mondta, miközben kinyitotta a zárat. – Egy motorkerékpár-balesetben veszítettem el. Nem vagyok tolvaj.

– Hát, nem a kisstílű – jegyezte meg Chase viccesen.

– …legalábbis én úgy hallottam.

Hajjar várt egy kicsit, és Chase-re nézett. – Sértegetni akar, Mr. Chase?

– Nem. Ha sértegetni akarom, azt tudni fogja.

– Most már láthatnánk a tárgyat? – mondta Kari sürgetően. Hajjar még egyszer dühösen ránézett Chase-re, majd kipattintotta a zárópecket, és kinyitotta a táskát.

Ott volt – egy védő habszivacsba helyezve – az atlantiszi lelet.

Nina tudta, biztosan orichalcumból készült. Semmi más nem csillogott volna ilyen ritka, vörösen izzó ragyogással. Gondosan és alaposan kifényezték. Semmi jelzés nem volt rajta, se ujjlenyomat, se folt. Az egyetlen hiba az a kis vájat az egyik oldalán, amelyből Volgan kivéste a mintát. Kétségtelenül ugyanaz a darab volt, amelyet hologramként látott.

Most pedig láthatta az egészet. Az elején, közvetlenül az alsó felén található kidudorodás fölött, volt egy kis szögletes nyílás. És alatta a jelek…

– Megvizsgálhatom? – kérdezte Hajjartól, szinte rémülten suttogó hangon.

– Természetesen.

Nina felhúzott egy latex sebészkesztyűt, és óvatosan kiemelte a tárgyat a táskából. Nehezebb volt, mint amilyennek látszott, magas aranytartalmának megfelelően.

A fémdarab lekerekített végébe egy nyílhegy volt vésve, valamint egy hullámvonal, amely mentén mindkét oldalon apró jelek voltak láthatók, de Nina figyelmét az ezzel párhuzamos betűk kötötték le. Megfordította a fémrudat, hogy az ablakon bejövő fény rávilágítson.

– Mik azok? – kérdezte Kari.

– Glozeli jelek vagy nagyon hasonló variánsok. Legalábbis a többségük az. – Nina bizonyos szimbólumokra mutatott kesztyűs mutatóujja hegyével. – De ezek valami mások itt. Egy másik ábécé.

– Tudja, melyik?

– Ismerősnek tűnik, de nem tudom pontosan beazonosítani. De ez is egy variáns, nem szabványos ábécé. Lehet, hogy egy regionális változat, vagy valami más egy teljesen más időszakból? Meg kell néznem a forrásaimat.

– Mindent megkap, amire szüksége van – mondta Kari. – De valódi darab?

Nina megfordította a leletet. Az alsó része pontosan olyan volt, amilyet a hologramban látott: a felső részből kiállt egy darab fémcsonk. Ezt leszámítva semmi jel nem volt rajta.

Az ujjai hegyével megnyomta a lekerekített végét, amikor ismét megfordította.

Érzékelési memória…

A forma valamire emlékeztette, a fém görbülete szinte ösztönösen ismerősnek tűnt…

– Dr. Wilde? – mondta Kari, miközben finoman megérintette Nina karját, aki összerezzent, mert rájött, hogy néhány perce csak a leletet bámulja gondolataiba merülve.

– Valódi?

– Ó, nagyon úgy néz ki, hogy az, de mindenképpen kellene egy metallurgiai elemzést készíteni, hogy megerősíthessem.

– Attól tartok, nem hoztam magammal az olvasztótégelyemet és a spektrográfot – mondta Kari enyhe mosollyal. – Most a maga véleménye számít.

– Oké… – Nina vett egy mély levegőt, a torka kiszáradt. Tízmillió dollár rengeteg pénz, több mint amennyit néhány emberöltő alatt látna. – Ha hamisítvány, akkor nagyon drága. És rendkívül jól megmunkált – nem sok ember van a világon, aki glozeli nyelven tud írni.

– Maga el tudja olvasni? – kérdezte Chase.

– Részeket. – Nina bizonyos szavakra bökött. – „Északról”, „száj”, „folyó”. Azt mondanám, hogy ez a sor itt – folytatta a tárgy teljes hosszán végigfutó jelekre mutatva – egy térkép vagy valamiféle útmutató. Utasítások.

Kari egy darabig mosolyogva nézett Ninára, aztán megint hivatalos hangra váltott. – Ez nekem elég. Mr. Hajjar, megkötjük az üzletet.

– Remek – mondta Hajjar, és ő is mosolygott, bár jóval kapzsibb arckifejezéssel. – Átutalja a pénzt?

Kari jelzett Ninának, hogy tegye vissza a leletet habszivacs tartójába, aztán becsukta az aktatáskát. Nina egy kis csalódottságot érzett, amikor a csillogó fém eltűnt előlük. Chase átcsúsztatta a táskát az asztal felőlük eső részére, miközben Kari kinyitotta az övét.

Nina már majdnem azt hitte, hogy tele lesz bankjegyekkel, de ehelyett egy elektronikus hardware-t látott, ami akkora és olyan formájú volt, mint egy kézi számítógép, amelyhez egy vaskos telefon volt csatlakoztatva. Kari felemelte a telefont és kihajtogatott egy vastag antennát, majd lenyomott egy gombot és a füléhez tette a készüléket.

– Átutalás – mondta, amikor valaki bejelentkezett, aztán néhány másodperc múlva megismételte: – Átutalás… a 7571-1329 folyószámláról a 6502-6809 folyószámlára. Előzetesen rendezve, azonosító kód kettő-nulla-egy-tangó-foxtrott. Tízmillió amerikai dollár. – Szünetet tartott, és erősen figyelt, miközben a szavait elismételték neki. – Igen, jóváhagyom. – A jobb hüvelykujjával megnyomta a táskájában lévő készülék üresnek látszó monitorját, aztán bólintott Hajjarnak.

– Nekem a bal hüvelykujjamat kell használnom – mondta önelégült vigyorral, és kampós kezét meglengette Nina felé.

Kari megvárta, hogy jóváhagyják a férfi hüvelykujjlenyomatát, aztán ismét biccentett Hajjarnak. Úgy tűnt, az iráni férfi tökéletesen meg volt elégedve önmagával, amikor Volganhoz fordult. – Tessék. Úgy néz ki, a nyugdíjalapod körülbelül hétmillió dollárral megugrott.

– Harminc százalékot tart vissza belőle? – kérdezte Chase. – Nem semmi! Mintha azt mondta volna, maga nem tolvaj.

Hajjar fenyegetően nézett Chase-re, de nem szólt semmit, hanem visszafordult Karihoz. – Már csak egy dolog van hátra, Miss Frost…

– Tudom – mondta Kari némi türelmetlenséggel, mielőtt figyelmét ismét a telefonra fordította volna. – Készen állok az utolsó biztonsági ellenőrzésre. – Egy értő pillantást vetett Ninára, aztán beszélni kezdett: „Aranyszobrokat állítottak fel a templomban: az istent, amint kocsiján áll és hat szárnyas lovát hajtja, s ő maga oly nagy, hogy feje tetejével a tetőt érinti…”

Nina azonnal felismerte, ez egy részlet a Kritiászból, de el sem tudta képzelni, Kari miért idézte. Lehet, hogy valami jelszó – de a hüvelykujj lenyomata és az összes többi kód, amelyeket megadott, nem lett volna elegendő, hogy bizonyítsa azonosságát?

Bármi volt is az ok, a dolog működött. – Köszönöm – mondta Kari, mielőtt bezárta volna a telefon antennáját. Észrevette Nina zavart tekintetét. – Ez egy hanglenyomat és stresszelemző rendszer – magyarázta Kari. – A legújabb biztonsági megoldás. Ha a hangom azt mutatja, hogy stresszes állapotban vagyok, tehát kényszerítenek, az átutalást érvénytelenítik.

– De minden rendben – mondta Hajjar. – Köszönöm, Miss Frost. – Egy röpke pillanatra a tekintete a padlóra tévedt. – Az üzletünk sikerrel zárult. – Megfordult, hogy elinduljon…

Chase keze a levegőbe lendült, pisztolyával egyenesen Hajjar fejére célzott. – Állj!

Hajjar megállt, a testőrei úgyszintén, Castille pedig előkapta a maga fegyverét és célba vette őket. – Mi az? – sziszegte Hajjar.

– Mr. Chase? – kérdezte Kari aggódva.

– Hol van a poloska? – kérdezte Chase. – Ez volt az indító mondat, valaki lehallgat minket.

– Én nem…

– Mondd meg, hol van a poloska, vagy megöllek! – Jól hallható hanggal hátrahúzta a pisztoly kakasát.

Hajjar ismét felnézett, és összeszorított fogai között nehezen vette a levegőt. – Azon a gerendán.

Chase intett Castille-nak, aki felugrott az asztalra és kezével végigsimította a gerendát. Pár másodperc múlva leugrott az asztalról kezében egy kis fekete dobozzal. – Adókészülék.

Nina zavartan figyelte őket. – Mi történik?

– Ez csapda – mondta Chase. – Várni akart, amíg a pénzt átutalják, aztán meg akarta tartani magának a tárgyat. Gondolom, ez is azt bizonyítja, hogy valódi. – Ismét Hajjarra nézett, továbbra is a fejére irányítva a pisztolyt.

– Az egyetlen ember odakint a pilótám – mondta Hajjar fogvicsorgatva.

Chase mellkasán egy lézerfény élénkvörös pontja jelent meg, amelyet egy perc múlva egy másik is követett, két fénynyaláb a koszos ablakon keresztül. Kívülről futólépések zaja hallatszott.

Hajjar vigyorgása gúnyos mosollyá formálódott. – De jó barátommal, Mahjaddal, az iráni hadsereg kapitányával körülbelül húsz katona érkezett.

Nina ijedtében hátralépett, amikor feltépték az ajtót. Négy egyenruhás férfi rohant be, feltartott puskákkal.

– Hát – mondta Chase –, ezt megszívtuk.