24

Az eléjük táruló látvány lenyűgöző volt, egy zavarba ejtő tabló, amelyet a történelem hajnala óta senki sem látott.

Nina azonnal felismerte, mi áll a közepén. A Poszeidón-templom újabb másolata, de ezúttal nem egymagában.

Egyéb épületek vették körbe, kisebbek, de nem kevésbé impozánsak. Az építészeti stílus ismerős volt, teljesen elegáns, ugyanakkor mégis valahogy barbár.

Paloták és templomok. Atlantisz fellegvára, ahogyan azt Platón leírta, több ezer mérfölddel távolabb az eredetitől, újra felépítve. Szemben a Brazíliában lerombolt másolataikkal, ezek kiállták az idő próbáját, védve voltak a természeti erőktől, és tökéletes állapotban maradtak meg.

Amikor azonban Nina szeme hozzászokott a jelzőfény pislákoló fényéhez, rájött, a szín nem teljes. Bármilyen óriási is volt a barlang, ahhoz nem volt elég nagy, hogy az egész fellegvárat magába foglalja. Még maga a Poszeidón-templom sem volt teljes, távoli vége beleolvadt a barlang falába. Voltak olyan jelek, amelyek arra utaltak, megpróbálták a fal egy részét kivágni, hogy helyet csináljanak a szerkezetnek, de végül, gondolta Nina, a templom belső helyiségeit egyszerűen közvetlenül a hegyből vájták ki.

A jelzőfény sercegett, és kialudt, a hatalmas barlang ismét sötétbe borult. Csak a csoport tagjainál lévő lámpákból jött fény.

– Ez… ez hihetetlen – szólalt meg Philby. – Giovanni, legalább fényképezzük ezt le. Ez még fontosabb lelet, mint maga Atlantisz!

– Nem – válaszolta Qobras határozottan. – Semmi sem maradhat meg. Semmi! Az atlantiszi örökség itt véget ér. – Hátat fordított Philbynek, és Starkmanhez beszélt. – Ez az út egyenesen a fellegvár központjába vezet. Hívd ide a többieket, és hozasd be velük a bombát!

– Mekkora az a bomba? – kérdezte Philby idegesen.

– Egy ötszáz kilós üzemanyag-levegő robbanószer – válaszolta Starkman. – A robbanómag huszonöt kiló. Romboló hatását tekintve ez a második legjobb a taktikai atomfegyver után.

– Úristen! – mondta Philby elképedve.

– Ilyen emberekkel paktált le – emlékeztette Nina a professzort kimérten. – Pusztítók és gyilkosok. Remélem, büszke magára.

– Nina, kérem – könyörgött Philby közelebb lépve Ninához. – Nagyon, nagyon sajnálom! Soha nem akartam olyat tenni, amivel Henryt vagy Laurát bántottam volna. Amikor elmentem velük az expedícióra, azt reméltem, semmit sem fognak találni!

– De mégis elárulta őket. Neki. – Gyűlölettel teli pillantást vetett Qobrasra. – Maga miatt haltak meg, Jonathan. Megölték őket maga miatt! Maga gazember!

Mielőtt az őrei reagálhattak volna, Nina ököllel belevágott Philby arcába. A kezében robbanásszerűen keletkező fájdalmat ellensúlyozta az az egyszerű őseredeti elégtétel, hogy látta, amint Philby hanyatt esett, és az orrából nagy cseppekben folyt a vér. A férfi döbbenten nézett fel Ninára, megszólalni sem tudott.

Az őrök visszahúzták a lányt, miközben Starkman, aki jót mulatott a dolgon, segített Philbynek talpra állni. – Szép ütés volt, Dr. Wilde. Eddie-től kapott tanácsokat?

Rádión keresztül közölték Qobras emberei, körülbelül tizenöt percbe telik, hogy a bombát végigvigyék az alagúton. Qobras rápillantott az órájára, aztán Philbyre, és Ninára nézett. – Ennyi ideje van a hely felkutatására, Jack. Dr. Wilde, megígértem magának, és íme láthatja az atlantisziak utolsó bástyáját. Én szavahihető ember vagyok.

– És most megöl engem is? – kérdezte Nina keserű mosollyal.

– Mint mondtam, szavahihető ember vagyok.

– Helyes. Biztos vagyok benne, emiatt alszik olyan jól éjszakánként.

Starkman egy újabb jelzőfényt lőtt ki, majd elindultak az úton a fellegvár felé. Nina nem tudta megállni, hogy ne érezze a felfedezés különös izgalmát, amíg mentek előre, de ugyanakkor azzal is tisztában volt, minden egyes lépés, amit megtett, egyben a haláláig hátralévő másodpercek visszaszámlálása is.

A jelzőfény harsány lobogó fényénél Nina észrevette, van egy másik épület is a Poszeidón-templom előtt, egy sokkal kisebb, amely a meredek oldalú földhalmon állt. Egy körülbelül négy és fél méter magas fal vette körül. Egy fal, amelynek anyaga csupa…

– Arany – mondta Starkman elképedve. – Biztosan tonnaszámra van itt. Mennyibe kerül az arany unciája? Ötszáz dollár? Hatszáz? Több száz millió dollár van itt!

– Légy óvatos! – figyelmeztette Qobras. – Ez a fajta gondolkodás vezette el Jurijt oda, hogy eláruljon bennünket. Azért vagyunk itt, hogy megsemmisítsük ezt az egészet, és nem azért, mert hasznot akarunk húzni belőle.

Odamentek a csillogó falhoz. Teljesen körbevette a kis épületet, és láthatóan nem volt rajta bejárat. – Ez Kleitó temploma, Poszeidón feleségéé – mondta Nina. – Platón azt mondta, megközelíthetetlen.

– Megközelíthetetlen, mi? – kérdezte Starkman, majd letette a felszerelését, és előhúzta a tokjából a szigonypuskáját. – Majd teszünk róla.

– Jason. – Ez az egyetlen szó Qobras szájából elegendő volt ahhoz, hogy azonnal megállítsa Starkmant.

– Ó, ugyan már! – mondta Nina szemrehányóan. – Egy kicsit sem kíváncsi arra, mi lehet odabent? Ez maga Atlantisz kezdete, annak a helynek a másolata, ahol megalapították – amennyire tudjuk, lehet, hogy itt van a templom eredeti tartalma, amit Atlantiszból menekítettek ki. Nem akarja tudni, mi ellen harcolt annyi éven át? Nem akarja megismerni az ellenségét?

Qobras elgondolkodva vizsgálgatta az aranyborítású falat, aztán beleegyezően biccentett Starkmannek, aki kivette a csáklyát a fegyverből, és letekert egy darab kötelet. Amikor elég hosszúnak találta, hátralépett, és a csáklyát átdobta a fal tetején. Meghúzta a kötelet, ami meg is akadt.

– Oké, lássuk, mi van benne – mondta Starkman, miközben gyorsan felmászott a kötélen. Nina egyik őre is feldobott egy kötelet, és felmászott rajta, bár jóval lassabban.

Amikor felért a fal tetejére, Starkman megfordult, és a hasán fekve kitámasztotta magát. – Dr. Wilde, maga következik. – Intett Nina másik őrének, húzza fel a lányt, hogy megfoghassa a kezét.

– Ugye tudja, lelökhetném és kitörné a nyakát? – motyogta Nina, amikor felért.

– Ugye tudja, belelőhetnék mindkét lábába, és hagynám, hogy kínok közepette haljon meg, amikor a bomba felrobban? – vágott vissza Starkman. A másik oldalon leengedte Ninát.

Philby következett, akit Starkman ügyetlenül segített át a tetőn, aztán a második őr és Qobras. Nina megfigyelte, Qobras a korához képest meglepően mozgékony és hajlékony volt. Kristian Frosthoz hasonlóan, egy sötét tükörkép.

Lépcsők vezettek fel a meredek dombon a templom bejáratához. Megint Qobras ment elöl, de ezúttal Nina közvetlenül mögötte ment, látni akarta, mi van odabent.

Tulajdonképpen, meglepő módon kevés dolgot találtak. A bejáratnál egy arany szoborpár várta őket: Poszeidón, aki már nem volt olyan óriási, mint amilyet a saját templomán belül találtak, de még mindig nagyobb volt az életnagyságúnál, vele szemben pedig Kleitó állt, a felesége.

– Ez egy mauzóleum – mondta Nina. A helyiség hátsó részét két szarkofág foglalta el, s az egyszerű, csaknem durva kőművesmunka éles ellentétben állt a falakat borító, gondosan megmunkált drágafémekkel.

– Igen, de kié? – kérdezte Starkman. A lámpájával rávilágított az egyik koporsó végén lévő feliratra. – Ide mi van írva?

Nina és Philby ugyanabban a pillanatban kezdték el fordítani a szöveget, mire Philby visszahőkölt. – A szöveg szerint ez Mestor sírja, ő volt az utolsó király… Azt hiszem, ez azt jelenti, Új Atlantiszban – mondta Nina. A betűket másként formálták, mint a glozeli ábécében, de ebben az esetben nem arról volt szó, hogy a nyelv idővel változott, hanem egyszerűen csak hanyagságnak tűnt. Nina odament a másik koporsóhoz. – Ez pedig a királyné… Calea, úgy tűnik. – A betűk itt is ugyanolyan elnagyoltak voltak.

– Az utolsó király? – töprengett Philby. – Mi történt az utódaival? Még ha nem is voltak örökösei, mindig van valaki, aki jogosult a trónra…

– Adja ide az elemlámpáját! – szólt oda Nina Stark-mannek, és már ki is vette a kezéből, majd lehajolt, hogy elolvassa a feliratok többi részét.

– Szívesen – mondta Starkman gúnyosan. Nina rá se hederített, csak az ősi betűket tanulmányozta.

– Kihaltak – közölte a felismerését, miután tovább olvasta a szöveget. – Azt gondolták, innen fenn tudnak tartani egy birodalmat, uralkodni fognak a Himalája körülötti területeken, és a hegyeket használják majd természetes erődítményként. Tévedtek.

– Mi történt? – kérdezte Qobras.

– Mi történik minden birodalommal? – kérdezett vissza Nina. – Túlságosan szétterjeszkednek, ellustulnak, dekadenssé válnak. És legyünk őszinték, nem a legjobb helyet választották ki a letelepedésre. Gondolom, arra számítottak, majd a meghódított népek sarcként odaviszik nekik, amire szükségük van, de ez nem jött össze. – Szinte nevetett, ahogy fordította a szöveget. – Ezen a helyen? A nagy atlantiszi birodalom utolsó bástyája? Elhagyták. Csak a király és a királynő volt az oka, ha valaki itt maradt. Amikor meghaltak, mindenki lóhalálában távozott, és lezárták maguk mögött a helyet. Tulajdonképpen azon sem csodálkoznék, ha megölték volna a királyt és a királynőt, hogy felgyorsítsák a folyamatot.

– És hová mentek? – kérdezte Starkman.

– Gondolom, pontosan oda, ahová a főnöke mindig is gondolta – más társadalmakba. Csakhogy… – ezúttal Nina valóban elnevette magát – nem úgy mentek oda, mint hódítók. Ugyanúgy illeszkedtek be, mint a mai emberek, mint emigránsok vagy menekültek. A választott társadalom alsó rétegeibe olvadtak be.

– Az nem lehet igaz – morogta Qobras.

– Pontosan ez a jelentése a szövegnek – erősítette meg Philby. – Azok az emberek, akik ezt írták, tudták, a társadalmuk ki fog halni, és az egyetlen módja annak, hogy életben maradjanak az, ha a régió más kultúráiba integrálódnak.

– Ennyit a maga összeesküvés-elméletéről, Qobras – mondta Nina, egyáltalán nem leplezve megvetését. – Ez a maga Társasága évezredeket töltött azzal, hogy olyasmi ellen harcoljon, ami nem is létezett.

– De létezik! – jelentette ki Qobras. – Az atlantisziak soha nem fogadták volna el, hogy behódoljanak egy olyan népnek, amelyet maguknál alacsonyabb rendűnek tartottak. Ők így gondolkodnak, benne van a génjeikben. Azon dolgoznak, hogy visszajussanak a csúcsra – ez generációkat vesz igénybe, de vissza fogják szerezni a hatalmat.

– Hol van erre a bizonyíték? – kiáltott fel Nina, miközben talpra ugrott, és a lámpával úgy bökött felé, mintha csak kard lenne a kezében. – Tehát Kristian Frost nyomon követi az atlantisziak leszármazottait a DNS-ük alapján, és meg akarja találni magát Atlantiszt, az emberi történelem legnagyobb legendáját, és ez már azt jelenti, hogy megpróbálja átvenni a világ irányítását?!

Qobras közelebb lépett Ninához és a lámpájával belevilágított az arcába. – Maga nem tudja, Kristian Frost mire képes.

– Magánál rosszabb nem lehet!

Qobras összevonta a szemöldökét. – Magának fogalma sincs…

Bármit is akart mondani, Starkman rádiója megszakította. – Meghozták a bombát – közölte, miután fogadta a hívást.

– Mondd meg nekik, azonnal készüljenek fel a robbantásra! – vágta oda Qobras. – Menjünk! – Mindenki elindult a templom bejárata felé, de Qobras intett a kezével, hogy Nina álljon meg. – Maga nem.

– Tessék?

– Maga itt marad. Ez a magának megfelelő sírhely.

Qobras szavai olyan rémületet váltottak ki Ninában, mintha egy jéghideg satu szorította volna össze a mellkasát. – Várjon… maga… itt akar hagyni? Itt akar hagyni, amíg az a kurva bomba felrobban?

Starkman rátette a kezét a pisztolytáskájára. – Ha úgy kívánja, egyszerűen főbe is lőhetjük.

– Nem lesz ideje arra, hogy fájdalmat érezzen – mondta Qobras. – Azonnal porrá válik.

– Hát ettől sokkal boldogabbnak érzem magam! Nem hagyhat itt engem!

– Viszlát, Dr. Wilde! – Qobras Nina lába elé dobott egy meg nem gyújtott világító rudat, aztán elhagyta a templomot. A többiek követték. Philby fájdalmas sajnálattal nézett vissza Ninára, mintha mondani szeretett volna valamit, de aztán szótlanul távozott.

Nina utánuk akart rohanni, szerette volna ütni-rúgni őket, amikor kezdtek felmászni a falra, elszakítani a köteleket, és ott tartani mindnyájukat magával… de nem tudta. A teste nem volt hajlandó együttműködni, beismerve a vereséget, pedig az agya tovább akart küzdeni. A király szarkofágjának dőlve lassanként lecsúszott a poros kőpadlóra.

Az emberek felmásztak a falra, és ott hagyták őt a sötétben.

Ennyi volt? Így kell meghalnia? Egy sírkamrában foglyul ejtve Atlantisz utolsó uralkodóival?

Vett egy nagy levegőt, aztán lenyúlt a világító rúdért, kettéhajlította, és szegényes zöld fényt csalt elő belőle. Mivel nem igazán volt képes felfogni, hogy gyakorlatilag már halott, megfordult, és ismét elkezdte nézegetni a koporsóba vésett szöveget.

Tehát így ért véget Atlantisz története. Nem úgy, hogy hullámok söpörték el a nagy birodalmat a Föld színéről, nem, egyszerűen kihaltak, mert hanyatlani kezdtek, és felütötte a fejét a korrupció, mint minden más elmúló birodalom esetén a történelemben.

Bizonyos értelemben ez jó is így. A legenda pontosan az marad, ami: egy csoda története. Minden idők legnagyobb rejtélye. De Nina ettől nem érezte jobban magát.

A falon túlról hangokat hallott, zörgést és csörömpölést, ahogy Qobras emberei kinyitották a ládát, és előkészítették a bombát. Nina azon tűnődött, vajon mennyi ideig maradhat még életben. Tizenöt percig? Tízig?

Odakint hangosabban beszéltek. Nina felemelte a fejét. A kintiek stílusa hirtelen megváltozott: zavartság keveredett ijedtséggel.

A világító rúddal a kezében Nina gyorsan lement a lépcsőn és a fal mellé állt, és próbálta kivenni, mi történik odakint. Qobras válaszokat követelt, Starkman a rádiójába beszélt.

És nem kapott választ.

Aztán Qobras megint kiabált valamit, most egészen tisztán hallhatóan; ettől Ninában megfagyott a vér. – Indítsd be az időzítőt!

Futólépések. A hang gyorsan elhalt, ahogy igyekeztek az alagút felé.

– Ó, a francba… – Az életösztön hirtelen visszatért belé; végigszaladt a falak mellett, hátha talál valami kijáratot.

De nem talált. Szilárd fémgyűrű volt, az aranyat vas támasztotta alá, és teljesen körbezárta a templomot.

A templom…

Talán van valami titkos menekülő út, mint amilyen a Poszeidón-templomban volt! Visszarohant a lépcsőn be a mauzóleumba, a szívében fellángoló reménysugárral.

De gyorsan ki is aludt. A belső falak és az ajtó teljesen tömörek voltak, az egyetlen lehetséges hely, ahol el lehetett bújni, a koporsók belseje volt – de Nina hamar rájött, nem elég erős ahhoz, hogy felnyissa a nehéz kőfedelet.

Tehetetlenségben múltak a másodpercek, és a bomba ketyegett a robbanásra várva…

Hirtelen hallott valamit, felugrott. Nem a bombát, hanem… lövéseket!

Automata fegyverek távoli ropogását. Távoli – de egyre közeledő…

Mi történik? Nina leszaladt a lépcsőn, és tovább hallgatózott a falnál. Még több puskalövés visszhangzott a hatalmas helyiségben, aztán egy robbanás tompa hangja. Talán egy kézigránát? Néhány perccel később még egy hallatszott, s az éles csattanás egy üvöltést szakított félbe.

A barlangot vörös fény árasztotta el a feje fölött. Jelzőfények. Visszarohant a lépcsőn, hogy átlásson a fal felett.

Egy csapat – Qobras és az emberei, akik most már kevesebben voltak, mint korábban – futott Nina felé, vadul tüzeltek maguk mögé, ahol egy nagyobb erőt képviselő másik csapat szóródott szét a környező épületek között. Az újonnan jöttek fegyverei folyamatosan ontották a golyókat. Az egyik menekülő ember elesett.

Egyéb fegyverek is megszólaltak, a mélyebb puffanásokat robbanások követték Qobras és a csapata előtt. A támadóik gránátvetőket használtak! Mindenfelé törmelékek repültek. Nina hasra vágta magát.

Qobras megpróbálta elérni a bombát. De már elvágták az útját a gránátosok, akik bekerítették, és a lőtávolságukon belül került.

A támadóknak sokkal nagyobb tűzerejük volt, mint a Társaság csapatának. Egyre több fegyvert vontak be a küzdelembe, újabb és újabb hangjegyek bővítették a pusztítás szimfóniáját. Élesen izzó fények és fülsiketítő zajok kísérték a hanggránátokat. Géppuskák szólaltak meg, golyózápor hullott az ősi palotákra és a mögöttük megbújó emberekre. Még több gránát robbant, majd egy falrengető robaj következett, amikor az egyik épület összeomlott. Üvöltő hangok visszhangoztak a barlangban.

Nina meghallotta Starkman hangját a hatalmas zajban. – Tüzet szüntess! Tüzet szüntess!

A fegyverek hangja fokozatosan elhalt.

Megadták magukat!

Nina hallotta, néhány ember a templom felé rohant.

– Hé! – kiáltotta, és kettesével szedve a fokokat rohant lefelé a lépcsőn. – Hé! Itt vagyok! Hallanak! Vigyenek ki innen!

Még több hang, aztán egy hangos csörrenés, majd egy csáklya akadt be a fal tetejébe, ide-oda mozgott, mert valaki mászott fel a kötélen.

Egy elemlámpa villant meg a fal teteje fölött, mögötte pedig egy ismerős arc bukkant fel. Kopaszodó, elálló fogú – a legcsodálatosabb ember, akit Nina valaha is látott.

– Itt vagyok, doki – mondta Chase, és leplezetlen örömében rámosolygott Ninára. – Hiányoztam?