15

Ügyelve a csapdákra, mentek előre az alagútban.

Ninát valami zavarta, de nem egészen tudta, mi az. Nem arról volt szó, hogy utólag érezte a sokkot azok után, hogy ha nehezen is, de sikerült életben maradniuk. Volt valami más, egy érzés, egyfajta bizonyosság afelől, hogy valami életbevágóan fontos dolgot elfelejtett.

De nem volt idő ezen gondolkodnia.

– Állj! – mondta Chase, és megállt a bejáratnál. Bevilágított a zseblámpával. – Ez kisebb, mint az előző volt.

A nagy, medencés teremhez képest ez nagyon kicsi volt, mindössze négy és fél méter hosszú. Chase körbevilágította a termet, Nina látta, a falakon jelölések voltak – ugyanazon a nyelven, mint amelyik az atlantiszi szextáns és a templom bejáratánál volt látható.

– Biztonságosnak látszik – jelentette ki Chase –, de aztán ne hivatkozzanak rám. Csak legyenek óvatosak! – Belépett a terembe, majd megállt, mintha arra várt volna, hogy valami rejtett csapda működésbe lép, aztán jelzett Ninának és Karinak, kövessék. – Oké. Tehát ez az Ész próbája. Rajta, doki!

– Helyes… – mondta Nina, miközben átvette a lámpát, hogy jobban meg tudja vizsgálni a feliratokat a falakon. – Úristen! Napokba telhet, mire ezt lefordítom!

– Harminchárom percünk van naplementéig. Gondolkodjon gyorsan!

– Nina! Gyere ide! – Kari a bejárattal szemközti falnál állt. Egy szöveg nélküli kőtömb ajtófélének tűnt, mellette pedig volt valami, ami úgy nézett ki, mint…

– Egy mérleg – mondta Nina. Nina alávilágított. Egy vályú volt ott kőből kifaragva, abban pedig vagy száz ólomgolyó, mindegyik cseresznye nagyságú. – Gondolom, bizonyos számú golyót kell beletennünk a mérlegbe. De honnan tudjuk meg, mennyit kell használni? – A mérleg rézserpenyője mellett volt egy emelőkar; Nina meg akarta fogni, de Kari megállította.

– Az az érzésem, csak egy kísérletet tehetünk – mondta Kari a mennyezetre mutatva. A fejük fölött egy fémrács lógott harminc centiméteres karókkal, amelyek bárkit felnyársalnak, ha az egész lezuhan. Nina gyorsan elvette a kezét a kartól.

Végigjártatta a zseblámpa fényét a falakon, mígnem észrevette, a bezárt ajtó fölé nagy méretű jeleket véstek a kőbe. Három sorba voltak rendezve, egymás fölött, a legfelsőben hat különféle jelből, a másik kettőben pedig öt szimbólumból álló csoportokra osztva. Nina azonnal felismerte az első jelet. Hiányjelhez hasonlító kis szimbólumcsoportok…

– Ezek számok – jelentette ki Nina. – Valamiféle matematikai feladvány. Ha megoldjuk, megtudjuk, hány golyót kell tenni a serpenyőbe.

– Ennyi? – kérdezte Chase szinte csalódottan. – Ó, hát ezt még én is meg tudnám csinálni. Lássuk csak… a felső sorban három darab van azokból a kis pontokból, öt lefelé fordított V, hét megdöntött L, két oldalra mutató nyílhegy aláhúzva, négy megfordított N és még egy megfordított N, mellette egy vonással. Ez 357 241. Gyerekjáték.

– És nem is jó – mondta Nina egy kicsit elmosolyodva. – A számok sorrendje ellenkezője a miénknek. Az első jel, a kis pont, lényegében a legkisebb szám; mindegyikük egy egység. Úgyhogy az első szám valójában 142 753. Ez ugyanaz a szimbólum, mint ami a szextánson lévő térképen olvasható, és tudom, hogy egyes, mert különben sohasem találtuk volna meg ezt a helyet.

– Rendben van, okoska – mondta Chase széles mosollyal. Tehát a többi szám… 87 527 és 34 164. És akkor mi lesz? Kivonjuk őket egymásból? Akkor aaaaz…

– Huszonegyezer-hatvankettő – mondta Nina és Kari egyszerre.

Chase elismerően füttyentett. – Oké, akkor nincs szükségünk számológépre. De ki van zárva, hogy abban a vályúban huszonegyezer golyó van.

– És mi van, ha ez operátorok kombinációja? – vetette fel Kari. – A második számot ki kell vonni az elsőből, aztán el kell osztani a harmadikkal?

– Az túl bonyolult lenne – felelte Nina a számokat nézve.

– Nincs olyan szimbólum, ami arra utalna, hogy különféle műveleteket kellene végrehajtani. Ezenkívül… – Összeráncolta a homlokát, és számolt. – Az eredmény tört szám lenne, és nem hiszem, hogy például egy egész hatvankét golyó lenne a helyes válasz.

Chase összerezzent. – A rohadt életbe! Már az is fáj, ha arra gondolok, hogy ezt fejben kell elvégezni.

– Az első szám plusz a harmadik, osztva a másodikkal kettő egész kettő tized lenne – folytatta Kari. – Kétlem, hogy az eredményeket másfél százalékos pontossággal számolták volna ki. Azt felkerekítették volna kettőre…

– Az még mindig túl bonyolult! – kiáltott fel Nina.

– És túlságosan önkényes. Az első plusz a harmadik, osztva a másodikkal? Ez olyan, mintha megfejtenél egy keresztrejtvényt, de hiányoznak a függőleges megoldások! – Újra rávilágított a többi falra. – A megoldás kulcsának valahol máshol kell lennie, a másik szövegben. Csak meg kell találnom.

– Tik-tak, doki! – mondta Chase az órájára mutatva.

– Huszonkilenc perc.

Nina letérdelt az egyik falhoz, és a lámpával végigpásztázta a jeleket. Egy perc múlva csalódottan kifújta a levegőt. – Ez az egész a város építéséről szól, és a nép történetéről utána. Semmit sem látok, ami a rejtvényhez kapcsolódna.

– Nincs semmi az emberekről, mielőtt ide jöttek volna Atlantiszról? – kérdezte Kari.

– Legalábbis nem látok. – Nina átsietett a termen, hogy megnézze a túlsó falon lévő szöveget. – Ez is ugyanolyan, mint a többi. Ez olyasmi, mint egy nyilvántartás, a törzsről szóló feljegyzések évről évre. Hány gyermek született, hány állatuk volt… Több évszázad adatai vannak itt. De egyiknek sincs semmi köze a próbához! – A hüvelykujjával mérgesen rámutatott az ajtó fölötti szimbólumokra.

– Eszembe jutott valami – szólalt meg Chase. – Ez az Ész próbája, ugye? Nos, mi van akkor, ha ez valamiféle logisztori?

– Ezt hogy érti?- kérdezte Kari.

– Ez itt nyilvánvalóan egy ajtó, igaz? – Chase odalépett hozzá. – Nem is gondoltunk rá, hogy kinyissuk.

– Próbálja meg! – mondta neki Nina.

Chase kinyújtotta a kezét, és megnyomta az ajtót. Az teljesen mozdulatlan maradt. Próbálkozott az egyik oldallal, aztán a másikkal. Semmi sem történt. Csak hogy alapos legyen, megpróbálta megemelni is, és kihúzni a falból. De továbbra sem történt semmi.

– A francba! – szaladt ki a száján, mikor hátralépett.

– Tényleg azt hittem, hogy ez bejön.

– Valaki más ugyanígy volt vele – mondta Nina, mellé állva. – Nézze csak! Észrevettem, az ajtó színe nem egészen ugyanaz a szín, mint a terem többi részéé. Másféle kőből faragták ki. És a körülötte lévő köveken különböző nyomok vannak – vésőnyomok és feszítővasak nyomai. Ez egy újabb ajtó; az indiánok cserélték ki! Valakik nem akarták megoldani a rejtvényt, hanem csak betörték az ajtót.

– A nácik? – töprengett Kari.

– Ez az ő stílusuk – mondta Chase. – Bizonyára sikerült meggyőzniük az indiánokat, hogy a fáklyán kívül valami mást is magukkal hozhassanak ide.

Kari bólogatott. – Valószínűleg fegyverrel kényszerítették őket.

– Igen. De nekünk nincs feszítővasunk. Úgyhogy a nehezebb megoldást kell választanunk.

Nina sietve visszament az oldalfalon lévő feliratokhoz.

– Azt hiszem, meg tudjuk csinálni. Ezek a számok – van valami furcsa bennük. Nézzétek! – Nina ujjával végigsimította a szimbólumokból álló sorokat. – Látjátok? Nyolc jelből álló csoportokban vannak elrendezve, soha nincs több. Se kilenc, se tíz. Nyolc itt, nyolc itt, nyolc itt…

– Gondolod, hogy nyolcas számrendszerben gondolkodtak? – kérdezte Kari.

– Lehetséges. Nem ők lennének az egyedüli ősi civilizáció, akik ezt használták.

– Mit talált? Mi ez a nyolcas dolog? – kérdezte Chase.

– Azt hiszem, saját előítéleteinket vetítettük bele azokba az emberekbe, akik ezt a templomot építették – mondta Nina, s a szemében izgatottság csillogott. – Feltételeztük, hogy ők is a tízes számrendszert használták, akárcsak mi. – Észrevette, hogy Chase kérdőn néz rá.

– A mi számrendszerünk a tíz többszörösén alapszik. Tizek, százak, ezrek…

– Igen, mert tíz ujjunk van. A matekérettségin átmentem – mondta Chase. – Éppen hogy.

– Ez nagyon elterjedt számrendszer – folytatta Nina. – Az ókori görögök ezt használták, a rómaiak, az egyiptomiak… Elterjedt, mert szó szerint itt van az orrunk előtt. – Illusztrációképpen feltartotta az ujjait. – De nem ez az egyetlen rendszer. A sumerok például hatvanas alapú számrendszert használtak.

– Hatvanas? – kérdezte Chase hitetlenkedve. – Ki az ördög használná azt?

Kari elmosolyodott. – Például maga. Akárhányszor ránéz az órájára. Ez az alapja az egész időmérő rendszerünknek.

– Ó… – bólogatott Chase egy kicsit zavarban.

– Rengeteg más számrendszer is volt, amelyeket használtak az ókori civilizációk – folytatta Nina. – A maják húszas alapút használtak, a bronzkori európaiak a nyolcast… – Hirtelen felkapta a fejét, és megint ránézett a szimbólumokra. – Nyolcas alapú! Ez az, ez lesz az!

– Miért használna bárki is nyolcat? – kérdezte Chase. Válaszképpen Kari felemelte a két kezét, az ujjait széttárta – de a hüvelykujjait a tenyeréhez szorította. – Ó, már értem – használták a hüvelykujjukat, hogy számoljanak az ujjaikkal, de a hüvelyujjukat ténylegesen nem számolták bele?

– Ez az elmélet – mondta Nina, s közben a feliratok között keresgélt. – Vagyis ahelyett, hogy úgy lenne, egy, tíz, száz, a számok valójában úgy követik egymást, egy, nyolc, hatvannégy… – Visszaszaladt az ajtóhoz. – Tehát az első oszlopban vannak az egyes egységek, a másodikban a nyolc sokszorosai, hatvannégy, ötszáztizenkettő, négyezer-kilencvenhat és…

– Harminckétezer-hétszázhatvannyolc – fejezte be Kari.

– Úgy van. Tehát a szám, lássuk csak… három egyes egység plusz öt nyolcas egység, negyven, plusz hatvannégyszer hét…

Chase fájdalmas hangot hallatott. – Ezt magukra bízom, hogy megoldják.

Elsőként Kari adta meg a választ. – Ötvenezer-hatszázhatvanhét.

– Oké – mondta Nina. – Tied a második szám, az enyém a harmadik. A válaszok gyors matematikai fejszámolás után hamar megszülettek: 36 695 és 14 452. – Rendben van! Tehát az első mínusz a második mínusz a harmadik az…

Mindketten mélyen elgondolkodtak ezen, miközben Chase odaadóan figyelt, s azután azt látta, hogy mindkét nő arca szinte ugyanabban a pillanatban nyúlt meg. – Mi az? Mi a válasz?

– Mínusz négyszáznyolcvan – válaszolta Nina elkeseredve. – Nem lehet nyolcas alapú.

– Mit szólnál a kilences alapúhoz? – kérdezte Kari. – Ha a tízes túl nagy, a nyolcas túl kicsi…

– A válasz akkor ezres nagyságrendű lenne. A francba! – mondta Nina és kérdőn nézett Chase-re.

– Huszonnégy perc.

– A fenébe! Kifutunk az időből! – Nina mérgesen belerúgott az ajtóba. – Mi az ördögöt nem veszünk észre?

Chase leguggolt, és átkutatta az ólomgolyókat, hátha talál valami eldugott kulcsot a megoldáshoz a vályúban. De nem volt semmi. – Mi lenne, ha elfogadjuk a legjobb becslést, és aszerint teszünk bele golyókat a serpenyőbe? Megvan az esély arra, hogy szerencsénk lehet.

Nina megfogta az amulettjét. – Ehhez a világ legnagyobb szerencséjére lenne szükségünk.

– Csak ennyink van. Nem adhatjuk fel csak úgy – még ha visszamennénk, és még egyszer végigcsinálnánk az összes többi próbát, az indiánok akkor is megölnének, amint kimegyünk innen. Meg Hugót és Agnaldót és a profot.

– Ha tévedünk, akkor is meg fognak ölni bennünket – emlékeztette Chase-t Kari, és a fejük fölött függő karókra mutatott.

– Talán van mód arra, hogy az emelőrudat a termen kívülről húzzuk meg…

De Nina ekkor már nem figyelt oda. Valami más járt az agyában, amit Chase korábban mondott.

Még egyszer megcsinálni az összes többi próbát…

Ez volt az, ami zavarta Ninát, ami ott motoszkált a fejében. És most, hogy tudta, mi az…

– Van egy másik megoldás is! – kiáltott fel Nina. – Kell, hogy legyen! A törzs emberei tartják karban a templomot, és a csapdáknak működniük kell, nekik kell visszarendezniük azokat. És megjavítaniuk. – Rámutatott a kőajtóra.

– De az ki van zárva, hogy a templom építőinek, akiknek meg is kellett védeniük azt, minden egyes alkalommal végig kellett volna csinálniuk a próbákat, amikor be kellett menniük a templomba – egyetlen kis hiba, és máris halottak! Tehát kell, hogy legyen egy másik út, amelyen keresztül biztonságosan be tudnak jutni, anélkül, hogy minden alkalommal végigjárnák ezt a kálváriát.

– Egy hátsó ajtó?

– Igen. Egy szolgálati bejárat, vagy valamilyen mód arra, hogy minden egyes próba helyszínén ki lehessen nyitni a kijáratot anélkül, hogy végre is kellene hajtani a próbát. – Nina visszafordította a zseblámpa fényét a terem falaira. – Talán van egy kapcsoló, vagy egy elfordítható kőtömb, valami trükk, amivel ki lehet nyitni az ajtót.

Sietősen végigkutatták a terem falait, ujjaikkal végigtapogatták a hideg köveket, hogy találjanak valamit, ami nem odavaló. Egy perc múlva Chase felemelte a hangját.

– Itt van!

Nina és Kari odamentek hozzá a terem egyik sarkába. A padló szintjén, éppen ott, ahol a két fal találkozott, volt egy függőleges rés. Nem igazán nyílás volt – de a többi kőtömb pontos illesztéséhez viszonyítva, ez egyértelműen szándékos volt, nem pedig rossz munka. – Mi van belül? – kérdezte Kari.

– Fogalmam sincs róla – túl kicsi ahhoz, hogy beférjen a kezem. Nina, magának olyan szép kis finom ujjai vannak, nyúljon már bele!

– És szeretném, ha szépek is maradnának – mondta panaszosan Nina, de azért lehajolt a réshez. – Jaj, Istenem! Remélem, nincs benne valami ujjlevágó készülék vagy egy skorpió.

Óvatosan becsúsztatta ujjait a tömbök közé. Egy kicsit beljebb… még beljebb…

Az ujja hegye hozzáért valamihez. Összerezzent, mert attól félt, valamilyen érzékeny gyorsító szerkezet, amely rájuk zúdítja a karókat. De egyikük sem lett karóba húzva.

Egyelőre.

– Mi az? – kérdezte Kari.

– Van itt valami fém.

– Egy kapcsoló?

– Nem tudom… várj! – Nina megpróbálta az ujjával körbetapintani a tárgyat, amibe beleakadt. – Lehet.

Chase közelebb hajolt. – Meg tudja húzni?

– Hadd csináljam én! – mondta Kari. – Nina, te meg várj az alagútban. Csak azért, ha valami rosszul sülne el.

– Ha nem sikerül, akkor úgyis mindannyian hamarosan meghalunk – mondta Nina. – Ti menjetek ki a teremből! Gyerünk! – tette hozzá, mielőtt bármelyikük tiltakozhatott volna. Nina vett néhány jó mély levegőt, miközben a másik kettő kihátrált a terem bejáratán keresztül. – Oké. Tessék…

Ujjaival megragadta a fémet, egy pillanatra elgondolkodott, hogy mi az ördögöt is csinál, aztán meghúzta. Klikk.

A mennyezeten függő karós szerkezet nem mozdult. Egy másik, hangosabb fémkattanás hallatszódott a kő-ajtó felől. – Azt hiszem, bejött…

– Menjenek ki a teremből! – parancsolta Chase, intve Karinak, hogy álljon arrébb, miközben odament az ajtóhoz. Nina hálásan szót fogadott. Chase nekikészülődött, aztán megnyomta az ajtót, amely nagy csikorgással kinyílt. Az ajtón túl pedig egy újabb sötét alagutat láttak.

– Megcsináltad! – kiáltotta Kari.

– Szép munka volt! – mondta Chase. – De most már tényleg sietnünk kell, már csak huszonegy percünk maradt.

– Akkor jobb, ha megyünk. – Nina megveregette Chase karját, amikor elment mellette. – És igaza volt a logisztorival kapcsolatban.

– Egészen jó kis csapat vagyunk, nem? – mondta Chase. Magánál van az ész, nálam az erő, Karinál pedig…

– A szépség? – vágott közbe Nina. Kari elmosolyodott.

– Ügyességet akartam mondani, de amit mondott, az is jó. – Elvette a zseblámpát Ninától. – Oké. Tehát teljesítettük a három próbát. Most mi következik?

– Most visszatesszük a leletet a helyére, aztán eltűzünk innen – mondta Nina, miközben elindult előre az alagútba.

Castille idegesen nézegetett nyugatra. A nap már régen eltűnt a fák magas lombtakarója mögött, de pontokban a fény még át-áttűzött a sűrű növényzeten.

De már nagyon közel volt a horizonthoz. Odafenn az ég egyre sötétebb kék lett, ahogy közeledett a szürkület…

Visszanézett a templom bejáratához. A sötét négyzet alakú folton belül semmiféle mozgást nem látott, mint ahogy már negyven perce semmit sem, amióta Chase zseblámpájának a fénye eltűnt.

– Igyekezz, Edward! – mondta magában.

– És mi… mi lesz akkor, ha meghaltak? – kérdezte Philby, rémült arcán verejtékcseppekkel. A három fogoly a vének kunyhója előtt térdelt, néhány vadásszal körbevéve.

– Megcsinálják – mondta Castille, és szerette volna, ha annyira biztos lenne benne, mint amennyire annak hangzott.

Egy váratlan és éles recsegés vágott bele az indiánok mormolásába és a madarak csiripelésébe. A hang a magukra hagyott hátizsákok felől jött.

– Kutatócsoport, hallasz engem? Itt Perez. Hallasz? Vége.

Az indiánok nagyon megijedtek, érthetően, azonnal védekező pozícióba álltak, fegyvereikkel a falu határán túlra célozva, mintha onnan vártak volna támadást.

– Kutatócsoport, válaszolj, válaszolj! Vége.

– Ha tudnánk neki válaszolni, hívhatna nekünk egy helikoptert – mondta di Salvo az orra alatt dünnyögve. – Egy kis segítséggel.

– Meg fegyverekkel! – tette hozzá Philby reménykedve.

– Ha meg tudnánk győzni őket, hogy adják ide a rádiót – mondta Castille. Ekkorra az indiánok rájöttek, honnan jött a hang, és óvatosan átvizsgálták a csomagokat, lándzsaheggyel döfködve azokat.

– Kutatócsoport, nem tudom, hallasz-e… – Az egyik indián beleszúrta a lándzsáját Castille hátizsákjába, amitől az adás egy időre elment. – …valaki. Egy helikopter hangját hallom, lehet, hogy kettő van, felém közelednek. Nem a mieink, ismétlem, nem a mi helikoptereink. Válaszolj!

– A hadsereg? – kérdezte Castille aggódva.

– Szóltak volna nekem, ha bármiféle hadműveletre készülnek – felelte di Salvo.

– Merde. – Castille-nak szörnyű gondolata támadt, hogy kik lehetnek a helikopteren. – Agnaldo, próbáld meg rávenni őket, hogy adják ide a rádiót. Muszáj…

Az egyik indián előhúzta a walkie-talkie-t. Perez hangját most tisztábban lehetett hallani. – Kutatócsoport, látom az egyik helikoptert! Jézusom!

A rádió mikrofonjából elektrosztatikus recsegés hasított bele a levegőbe, amitől az indián ijedten eldobta. Philby zavartan nézett hol Castille-ra, hol di Salvóra. – Mi történt? Mi volt ez?

Castille mogorván ránézett, és kitekeredve elnézett a folyó irányába. Néhány másodperccel később egy távoli mennydörgéshez hasonlító hang ért el hozzájuk. – Felrobbantották a Néréiszt.

– Micsoda?

– Qobras az. Megtalált bennünket.

Chase megnézte az óráját. – Már csak tizennyolc percünk maradt.

– Akkor tovább kell mennünk – mondta Kari. Elővette a szextánst. – Keressük meg, hová kell tenni ezt.

– Esetleg itt letehetnénk, és úgy teszünk, mintha visszatettük volna a helyére – mondta Nina nem egészen viccelve.

– Szerintem ellenőrzik – felelte erre Chase gúnyosan.

– Hát csak egy ötlet volt… Az alagút végére értek.

Chase felemelte a zseblámpát. Az éles fény szinte beleveszett az előttük elterülő hatalmas terembe.

– Poszeidón temploma – suttogta Nina.

Chase ámulva figyelte. – A rohadt életbe!

Nina becslése szerint a nagyterem hatvan méter hosszú lehetett, az egész épületnek a fele, és majdnem ugyanolyan széles. Az arannyal és ezüsttel díszített boltíves kőmennyezet úgy emelkedett felfelé, mint egy katedrális teteje, és oldalt végig támpillérek támasztották alá. A pillérek közötti alkóvszerű bemélyedések mindegyikében volt egy kétségtelenül arany színben csillogó szobor. Tucatjával voltak a templomban, elképzelhetetlen gazdagságról árulkodva.

De ezek mind semmik sem voltak ahhoz képest, ami a kutatók figyelmét megragadta. A terem másik végén, a földtől a mennyezet legmagasabb pontjáig felérve, ami csaknem tizennyolc métert jelentett, állt egy szobor.

Poszeidón.

– Úristen! – szólalt meg Nina, amikor odament hozzá, teljesen megfeledkezve mindenféle csapda lehetőségéről. – Pontosan olyan, amilyennek Platón leírta…

– „Aranyszobrokat állítottak fel a templomban: az istent, amint kocsiján áll, és hat szárnyas lovát hajtja, s ő maga oly nagy, hogy feje tetejével a tetőt érinti, körülötte pedig száz Néréisz delfineken…” – idézte a szöveget Kari Ninával együtt.

– Ezért nyernének egy pár fontot az interneten – jegyezte meg Chase.

– Azok ott pedig bizonyára a száz Néréiszt jelképezik – mondta Kari, ügyet sem vetve Chase-re, és egy kisebb szoborcsoportra mutatott Poszeidón szekere körül.

– Én nem úgy látom, mintha száz lenne – jegyezte meg Chase, miközben az óriási szobor felé igyekeztek.

– Lefogadom, hogy hatvannégy van belőlük – mondta Nina. – A nyolcas számrendszerben ez a szám ugyanolyan fontos, mint a százas a tízesben. Platón olyan szót használt, amelyet egy másik számrendszerből fordítottak le, de a tényleges szám, amit jelképzett eltérő volt…

– Én hetvenhármat számoltam – vágott közbe Kari.

– Micsoda? Hetvenhárom? – csattant fel Nina hitetlenkedve. – Melyik francos számrendszer használná a hetvenhármat mint fontos számot?

– Nina! Komolyan kérdi? Bennünket ez nem érdekel – mondta Chase. – Itt vagyunk – úgyhogy csináljuk meg, amit kell, mielőtt mindannyiunkat megölnek, oké?

– Oké – biggyesztette le az ajkát Nina. – De akkor sincs értelme…

A hatalmas szobor mögött volt egy bejárat, amely egy lépcsőhöz vezetett. Amikor leértek a lépcső aljához, egy másik termet találtak, amely kisebb volt, mint a főtemplom, de még kidolgozottabb, és még pazarabb. A mennyezet íve illeszkedett a másik templomhoz. De az kőből készült, ez itt valami másból.

– Elefántcsont – mondta Kari, amikor Chase ráirányította a lámpa fényét. Kari összeráncolta a homlokát. – Platón szerint az egész templom tetejét elefántcsonttal szegélyezték…

– Ez nem Poszeidón temploma – mondta Nina. – Ez utánzat, másolat. Az atlantisziak megpróbálták újraépíteni az atlantiszi citadellát új otthonukban. Gondolom, itt nehezebb volt elefántcsontot szerezni, tehát azt használták, ami volt… Hűha! – Nina hirtelen megállt. – Eddie, adja ide a lámpát! – A lány kikapta a zseblámpát Chase kezéből. – Megtaláltuk, amiért jöttünk.

A fényt a terem hátsó falára irányította. A falról visszaverődő meleg izzás töltötte meg a helyiséget. Orichalcum.

Az egész fal ezzel a különleges fémmel volt bevonva, a vékony lemezeket ősi szöveg sorai tarkították. Nina gyorsan észrevette, ez egy újabb variációja a nyelvnek, régebbi, és nem kevésbé fejlett.

De nem ez kötötte le igazán a figyelmét. Végigjártatta a fényt azon az illusztráción, amely a fal nagy részét elfoglalta, és követte az eltorzult, de ismerős vonalakat…

– Az egy térkép? – kérdezte Chase hitetlenkedve.

– Ez Atlantisz – suttogta Nina. – És a környéke.

Bár a részletek nem voltak pontosak, a földrészek alakját nem lehetett eltéveszteni. Bal oldalon Észak- és Dél-Amerika keleti partjai, a jobb oldalon Európa és Afrika. Afrikán túl a térkép folytatódott az Indiai-óceán irányába, sőt magának Indiának az alakja, sőt Ázsia egyes részei is jól látszottak. Halványabb vonalak különféle pontokat kötöttek össze, amelyek nyilván kikötők közötti hajóutakat és a szárazföld belsejébe vezető utakat jelöltek.

A legtöbb vonal Atlantisz keleti részén találkozott valahol, ami a formája alapján szigetnek látszott, de egyetlen modern térképen sem található…

– Jézusom! – Egy pillanatra Nina úgy érezte, mintha megállt volna a szíve. – Megtaláltuk. Ez Atlantisz! Pontosan ott van, ahol mondtam.

– Úristen! – szólalt meg Kari, és előrébb lépett, hogy jobban lássa. – Megtaláltad! Nina, megtaláltad!

– Megtaláltuk – felelte Nina, csatlakozva Kari öröméhez. – Megcsináltuk, megtaláltuk Atlantiszt! – Egy pillanatra majdnem ujjongani kezdett örömében, de aztán a helyzetük realitása visszatérítette a valóságba. – Eddie, mennyi időnk maradt, hogy visszaérjünk?

– Tizennégy perc. Az egyetlen problémás rész, hogy átjussunk azokon a tüskés karókon – nyolc perc alatt meg tudjuk csinálni, ha sietünk. – Chase ellépett a térképtől, mert meglátott valamit a helyiség hátsó sarkában.

– Tehát csak hat percünk maradt a kutatásra? A francba! A francba! – Nina csalódottságában ököllel többször is ráütött a combjára. – Több időre van szükségem!

Kari kinyújtotta az orichalcumleletet. – Találjuk meg ennek a helyét! Ha időben visszajutunk a faluba, talán meg tudjuk győzni őket arról, hogy engedjenek vissza bennünket a templomba, ha megígérjük, hogy semmit sem viszünk el. Csak fényképeket szeretnénk csinálni…

– Az nem elég – sopánkodott Nina, mert úgy érezte, mindaz, amiért dolgozott, kicsúszik a kezéből. Tudta, nincs esélyük arra, hogy az indiánok visszaengedjék őket – feltételezte, nem azért akarták megölni őket, hogy a templom puszta létezését titokban tartsák.

– Hé! – Chase először azt hitte, talált még egy kijáratot, egy aknát, amely lefelé vezetett a teremből. De egy gyors pillantás után látta, el van torlaszolva durva kődarabokkal. Az, hogy a törmelék bizarr ellentétben állt a templom többi részének igényes színvonalával, nem tűnt fel neki, de aztán a közelben látott valami érdekesebbet. – Jöjjenek ide!

Nina és Kari odasiettek hozzá, ahol egy oltárt találtak, egy magas csiszolt fekete kőtömböt. Néhány tárgy volt rajta, mindegyik orichalcumból készült.

– Bizonyára az a szextáns másik része – mondta Kari egy lapos tortaszelethez hasonló tárgyra, amelyre atlantiszi számok voltak vésve. Nina gyorsan levette a medálját, és odatartotta a szögmérő aljához. A görbület pontosan illeszkedett.

– Úristen, egész idő alatt nálam volt egy ehhez hasonló rész – mondta Nina, miközben visszatette az amulettet a nyakába. – Kérem a kart.

– Hogy lehet az, hogy a nácik el tudták vinni azt a darabot, de a többit nem? – kérdezte Chase.

– Lehet, hogy azokat láttuk a folyóban, akik a többi darabot vitték. – Nina gyorsan belehelyezte a szögmérő kar alsó oldalán lévő kidudorodást a háromszög tetején lévő megfelelő lyukba, és meglendítette, a felszínébe vésett nyílhegy egy vonalba kerüljön a számok fölötti jellel. – Működik – mondta, és a hangjában győzelem érzése és az afelett érzett szomorúság keveredett, hogy senki másnak nem fogja tudni megmutatni a felfedezését. – Bármit is használtak tükörként, az nincs itt, de lehet látni azokat a réseket, amelyekbe beleillenek. Istenem, tényleg ki tudták számítani a szélességi fokukat, több mint tízezer évvel ezelőtt…

– Oké, a dolog a helyére került, úgyhogy menjünk – mondta Chase.

Nina intett a kezével. – Várjanak!

– Nina, meg fogják ölni Hugót és a többieket meg bennünket is, ha nem húzunk el innen gyorsan!

– Csak egy perc, csak még egy perc! Kérem!

– Engedje meg! – mondta Kari határozottan. Chase kelletlenül beleegyezett, de célzatosan fenntartotta azt a karját, amelyiken az óra volt.

– A térkép – kezdte Nina, szinte hadarva, hogy minél több szót ki tudjon mondani. – Nézzék, a kereskedelmi utak végén található úti céloknak, vagy valami ahhoz hasonlóknak számuk és égtáj szerint irányuk van jelölve. Az Amazonas torkolata itt van – mutatott rá a térképen – és itt az áll, hogy hét, dél és nyugat, csakúgy mint a szögmérő karon. – Az ujjával ment tovább Afrika torz illusztrációja irányába, és mutatta a kontinens déli csücskét. – De nézzék ezt! A Jóreménység foka is be van jelölve, és mutatja az Atlantiszhoz viszonyított kiterjedését!

Chase megrázta a csuklóját, és az óráját mutatta Nina felé. – Nina, a lényegre! Térjen a lényegre!

– Nem látja? Már tudjuk, mennyire délre van az Amazonas torkolata Atlantiszhoz viszonyítva, hét szélességi fok egységre, most meg már azt is tudjuk, hogy szerintük mennyire délre van tőlük a Jóreménység foka – tehát mivel ismerjük a helyzetüket egymáshoz viszonyítva és modern mértékegységben számolva, a különbséget felhasználva pontosan meg tudjuk állapítani, mekkora egy atlantiszi szélességi fok, és akkor az Amazonas északi végétől visszafele számolva megtaláljuk magát Atlantiszt! Meg tudjuk csinálni! Most már hogy értem a rendszerüket, nincs többé szükségünk a leletre – csak idő kell ahhoz, hogy elvégezzük a számításokat!

– Kifutottunk az időből, Nina – figyelmeztette Chase, és a hangjából egyértelmű volt, hogy nincs több vita. – Ki kell jutnunk innen! Most! – Elvette Ninától a zseblámpát. – Maga is, Kari! Gyerünk!

Kirohantak a helyiségből, elhaladtak Poszeidón hatalmas szobra mellett. Nina erőlködve igyekezett fülelni valamire a hatalmas teremben visszhangzó lépéseik zaján kívül. – Mi ez a zaj? Valamit hallok!

Chase is hallotta, egy alacsony frekvenciájú moraj volt, amely minden másodpercben hangosabb lett. – A francba, úgy hangzik, mint egy helikopter…

Hirtelen az egész templom megremegett, amikor egy robbanás lyukat ütött a tetőn.