Prológus
Tibet

A Nap még nem bukkant fel a Himalája csúcsai fölött, de Henry Wilde már ébren volt. Ébren volt – immár két órája –, és várta azt a pillanatot, amikor a hajnali fény megtisztítja a hegyeket.

Több mint két órája, tűnődött magában. Vagy inkább évek óta, élete legnagyobb részében. Ami egy kisfiú kíváncsiságaként kezdődött, mostanra rögeszmévé vált – s bár nem szívesen használta ezt a szót, nehéz lett volna tagadni. Egy rögeszme, ami miatt egyetemi körökben gúnyolták és kinevették; egy rögeszme, ami felemésztette az élete során megkeresett pénz nagy részét.

De ugyanakkor ez a rögeszme hozta őt össze élete két legcsodálatosabb nőjével, emlékeztette önmagát.

– Mikor kel fel a nap? – kérdezte Laura Wilde, aki már csaknem húsz éve volt Henry felesége, most ott kucorgott mellette kapucnis dzsekijében. Annak idején hallgatókként ismerkedtek meg a New York-i Columbia Egyetemen. Bár elég hamar észrevették egymást – ami nem volt nehéz, Henry százkilencven centiméterével és tejfelszőkeségével, s Laura már-már természetellenesnek tűnő csodálatos mélyvörös hajával –, először akkor beszéltek egymással, amikor az egyik tanáruk csúnyán kigúnyolta Henry dolgozatát, amelyet rögeszméje tárgyában írt. Attól az első három szótól, amelyeket Laura mondott, Henry ott helyben beleszeretett:

– Én hiszek neked.

– Bármelyik pillanatban – mondta Henry az órájára nézve, majd kedvesen átölelte Laurát. – Bárcsak itt lenne Nina is, hogy lássa! – Nina, a lányuk volt a másik legcsodálatosabb nő, akit ismert.

– Ez történik, ha egy expedíciót olyankorra tervezel, amikor neki vizsgái vannak – mondta Laura szemrehányóan.

– Ne engem hibáztass érte, hanem a kínai kormányt! Én a jövő hónapban akartam jönni, de ők a fülük botját sem mozgatták, azt mondták, vagy ez, vagy semmi…

– Drágám!

– Tessék?

– Csak vicceltem. Nem hibáztatlak érte. Én se szívesen hagytam volna ki ezt az alkalmat. De szeretném, ha Nina itt lenne.

– Egy képeslap Xulaodangból nem igazán vigaszdíj, ugye? – sóhajtott egyet Henry. – Végighurcoljuk az egész világon mindenféle eredmény nélkül, és amikor végre találunk egy igazi vezérfonalat, akkor ő nem tud eljönni!

– Úgy gondoljuk, hogy találtunk egy igazi vezérfonalat – helyesbített Laura.

– Pillanatokon belül meg fogjuk tudni, nem? – Henry az előttük elterülő táj irányába mutatott. Három, nagyjából egyforma méretű hófödte hegycsúcs meredezett azon a göröngyös fennsíkon túl, ahol tábort vertek. Pillanatnyilag a keleti irányba elnyúló nagyobbik hegylánc árnyékot vetett rájuk, de amikor a nap átkúszik ezen az akadályon, akkor ez meg fog változni. És ha az általuk összegyűjtött történetek igazak, akkor fantasztikus módon fog megváltozni…

Henry felállt, és odanyújtotta kezét Laurának, hogy segítsen neki. Amikor Laura kinyújtózkodott, gőzölgő levegőfelhő hagyta el ajkait – a fennsík több mint háromezer méteren feküdt a tengerszint felett, s a levegő annyira ritka és átlátszó, tiszta és hideg volt, amilyet addig soha nem tapasztaltak.

Henrynek valahogy az volt az érzése, meg fogják találni, amit keresnek.

A hajnal első sugara elérte a három hegycsúcsot.

Pontosabban, az egyiket érte el egy csillogó aranyszínű fény, amely a középen lévő hegycsúcs tetejét borító tökéletes fehér hóból bukkant elő. A napsugár mint folyadék folyt lefelé lassan a csúcsról. A két oldalsó hegy még árnyékban volt, a hajnalt onnan még távol tartotta a nagyobbik hegylánc.

– Igaz… – mondta Henry halkan, a hangjában némi áhítattal.

Laura valamivel kevésbé volt megilletődve. – Ez nagyon úgy tűnik nekem, mint egy arany hegycsúcs.

Henry rámosolygott, aztán visszafordult az előttük elterülő látvány felé. A hegy most már szinte ragyogott a hajnali fényben. – Igazuk volt. A fene egye meg, igazuk volt.

– És ez bizonyos értelemben elég lehangoló – mondta Laura. – Mármint hogy ötven évvel ezelőtt az a csapat náci milyen közel volt ahhoz, hogy megtalálja.

– De ők nem találták meg. – Henry összeszorította a fogát. – Mi megtaláljuk.

Az Arany Hegycsúcs – ami mind a mai napig legenda, az ősi néphagyomány egy részlete – az utolsó darabja annak a kirakósnak, amelyet Henry egész életében próbált összerakni. Hogy pontosan mit fog találni itt, abban nem volt biztos. De abban igen, most mindent megtud, ami ahhoz szükséges, hogy elérje végső célját.

A nagy legendát.

Atlantiszt.

Az Arany Hegycsúcsot beborító fénysugár alig egy percig látszott, azután a nap már elég magasan járt ahhoz, hogy sugarait a két szomszédos hegycsúcsra is ráirányítsa. Amikor a csoport felkapaszkodott a keleti oldalon, a nap már magasan járt – a vakító napfényben a hegyet nem lehetett megkülönböztetni a többitől.

Az expedíciónak hét tagja volt, három amerikai és négy tibeti. Ez utóbbiakat teherhordókként és vezetőkként alkalmazták; jóllehet ismerték a területet, őket legalább annyira lenyűgözte a legenda valóra válása, mint külföldi társaikat. A táj még tibeti mértékkel mérve is kies és elhagyatott volt. Henry azon morfondírozott, talán ők az egyedüli külföldiek, akik látták, amit láttak.

Kivéve talán azokat, akik először idevezették őket.

Henry szólt, hogy álljon meg a csoport. Miközben a többiek hálásan sepregették le a havat a közeli sziklákról, hogy leüljenek, Henry levette a hátizsákját, és az egyik rekeszéből óvatosan kivett egy vékony iratgyűjtőt. Laura csatlakozott hozzá, miközben Henry végiglapozta a műanyag fóliával védett lapokat.

– Még egyszer megnézed? – kérdezte a nő incselkedve. – Azt hittem, mostanra már fejből tudod.

– A német nem tartozik az erősségeim közé – jegyezte meg Henry, mialatt megtalált egy bizonyos lapot. A papír elszíneződött, a nedvesség és az idő foltokat hagyott rajta.

Az Ahnenerbe – a Német Ősök Öröksége Társaságának, a hitleri SS által finanszírozott és Heinrich Himmler által felállított szervezetének – titkos dokumentumait az észak-németországi Wewelsburg kastély pincéjének téglái mögé rejtve találták meg. Wewelsburg nemcsak az SS főhadiszállása volt, de a nácik mitológiához és az okkultizmushoz kapcsolódó megszállottságának központja is. A háború végén megparancsolták, hogy rombolják le a kastélyt, és pusztítsák el az ott található információkat. Valaki azonban úgy döntött, nem tesz eleget ennek a parancsnak, és helyette elrejtette a dokumentumokat.

Amik most Wilde-ékhoz kerültek.

A felfedezéssel kapcsolatban tavaly kereste meg Bernd Rust, Henry régi barátja és kollégája. A megtalált SS-dokumentumok nagy részét átadták a német kormánynak, de mivel Rust tudta, hogy Wilde-ék mi után kutattak – nem kevés szakmai kockázat árán –, titokban megtartott magának néhány lapot, amelyeken az Atlantiszt említik. Annak ellenére, hogy baráti úton jutott hozzá az ára korántsem volt baráti, de Henry tudta, minden ráköltött pénzt megért.

Kényelmetlenül érezte magát, mert a nácik által kijárt utat kell követnie a kutatáshoz – a lányával meg sem osztotta ezt az információt –, ugyanakkor azt is tudta, e nélkül soha nem fogja megtalálni Atlantiszt. Egy fél évszázaddal korábban a nácik véletlenül rábukkantak valamire, ami lehetővé tette számukra, hogy közel jussanak a célhoz.

A harmincas, sőt még a negyvenes években is az Ahnenerbe expedíciókat szervezett Tibetbe, ezalatt Európában dúlt a háború. Neves náci személyiségek, köztük maga Himmler is, akik tagjai voltak a baljóslatú Thule Társaságnak, három expedíciót küldtek Ázsiába. A Thule Társaság hitt abban, hogy a Himalája alatt föld alatti városok terülnek el, amelyeket a felsőbbrendű árja fajjal közös gyökerekre visszavezethető atlantisziak legendás utódai építettek. A kutatók ugyan sok érdekes felfedezést tettek Tibet történelmével kapcsolatosan, de az atlantisziakról semmit sem találtak, így üres kézzel tértek vissza Németországba.

Ám a Henry birtokába került papírokból egyértelműen kiderült, hogy volt egy negyedik expedíció, amit még Hitler előtt is titokban tartottak.

A Führer nem hitt olyan mélyen a mítoszokban, mint a hívei. Ahogy a háború egyre nagyobb méreteket öltött, gyakorlati megfontolásból úgy döntött, az ország forrásait a német hadigépezetre fordítja ahelyett, hogy expedíciókat küldene a világ másik végébe holmi legendák után kutatni.

De Himmler igazi megszállott volt. Az Ahnenerbe felfedezései meggyőzték őt – csak ki kell nyújtania a kezét, és birtokába kerül a valósággá lett legenda. Henryt és Laurát megdöbbentette, hogy ugyanazon az úton járnak – fél évszázados késésben. Miután tucatszámra, sőt százszámra rakosgatták egymás mellé a történelmi forrásokban fellelhető darabkákat, apró bizonyítékokat, azok szép lassan egy kirakójátékhoz hasonló képet formáltak, aminek nyomán tíz évvel ezelőtt a Wilde házaspár Ninával együtt Marokkóba utazott egy tengerparti lelőhelyre. Henry nagy örömére az afrikai homok alatt egy rejtett ősi település nyomaira bukkantak, de az örömből hamarosan üröm lett, amikor rájöttek, valaki megelőzte őket. Egy pár értéktelen kacatot leszámítva, a lelőhelyen semmi sem maradt.

Henry most már tudta, ki járt előttük.

A nácik ugyanúgy összegyűjtötték a kirakójáték darabkáit és egy expedíciót küldtek Marokkóba. Az immár birtokában lévő Ahnenerbe-dokumentumok csak célozgattak arra vonatkozóan, mit is találtak ott, mindenesetre felfedezéseik alapján egy újabb expedíciót indítottak – ezúttal Dél-Amerikába. Ez utóbbi küldetés végeredményei elvezették a nácikat Tibetbe, az Arany Hegycsúcshoz.

Ide.

– Bárcsak többet tudnánk! – sóhajtott Henry. – Úgy szeretném pontosan tudni, mit találtak Dél-Amerikában.

Laura egy bizonyos oldalra lapozott. – Eleget tudunk. Ezért jutottunk el idáig. – Egy mondatrészletet olvasott fel a megrongálódott és elmosódott lapról: „Az Arany Hegycsúcs megcsillan a hajnali fényben a két sötét hegy között.” – Szerintem – mondta Laura, miközben felnézett a feltárulkozó hegyre – ez teljesen megfelel a leírásnak.

– Eddig igen. – Henry a szöveget nézegette. Jóllehet már százszor vagy ezerszer elolvasta, most újra ellenőrizte, hogy nem tévedett-e a fordításban.

De nem tévedett. Ez volt az a hely.

– Szóval a bejáratnak a Hold Ösvényénél kell lennie… bármit is jelentsen ez a kifejezés. – Látcsövén keresztül végigpásztázta az elé táruló tájat, de csak sziklákat és havat látott. – Miért van szükségük a legendáknak titkos nevekre? Talán úgy néz ez ki, mintha a Holdra vezetne? Vagy mintha a Hold mozgását követné? Vagy…?

– Szerintem pontosan olyan, mint a Hold – mondta Laura jelentőségteljesen. – Félhold.

– Ezt miből gondolod? – Henry semmit sem látott, ami hasonlított volna a Holdra, mialatt végigpásztázta a hegy felszínét.

– Abból – válaszolta Laura, miközben gyengéden rátette a kezét a látcsőre és elhúzta Henry szemétől –, hogy látom magam előtt.

Henry pislogott egyet, és nem értette, miről beszél a felesége… míg maga is meg nem pillantotta.

Mindvégig ott volt előtte, de el volt foglalva azzal, hogy valami különleges és apró részletet találjon, ezért nem nézte az összképet.

Egy hosszú, kanyargós ösvény kanyarodott előttük balra, felfelé a hegy csúcsa felé, majd jobbra egy széles sziklapárkányban végződve eltűnt a távolban. Annak ellenére, hogy sötét sziklák és itt-ott hófoltok vették körbe, az ösvény csaknem tökéletes, fehéren csillogó félhold volt, laposabb és simább felszínre utalva. Nem hitte el, hogy eddig nem vette észre.

– Laura!

– Igen?

– Ez megint egy olyan pillanat, amikor kimondhatatlanul boldoggá tesz, hogy feleségül vettelek.

– Igen, tudom. – Egymásra mosolyogtak, aztán megcsókolták egymást. – Na és – szólalt meg Laura, amikor elengedték egymást –, szerinted milyen messze van?

– Talán egy mérföldre… körülbelül százötven méter felfelé. Elég meredek.

– Ha az egykori atlantisziak saruban fel tudtak oda jutni, akkor túrabakancsban nekünk is biztosan sikerülni fog.

– Én is úgy gondolom. – Henry visszatette az irattartót a hátizsákjába, aztán intett az expedíció többi tagjának. – Jól van! Ez az! Indulás!

Az ösvénnyel nehezebben lehetett boldogulni, mint gondolták. A hó földcsuszamlásokból odakerült kőtörmeléket takart, ezáltal minden lépés bizonytalan volt.

Mire felértek a sziklapárkányra, a nap már túljutott a hegy csúcsán, és a teljes keleti felszín árnyékba borult. Henry megfordult, és végignézett a horizonton, miközben segített Laurának az utolsó néhány lépésben. Északról sűrű felhők gomolyogtak. A hegymászás közben nem vette észre, de a hőmérséklet határozottan csökkent.

– Elromlik az idő? – kérdezte Laura, Henry tekintetét követve.

– Úgy néz ki, egy kis hóviharra számíthatunk.

– Remek. Még jó, hogy felértünk, mielőtt elkezdődik. – Laura visszanézett a sziklapárkányra, ami még a legkeskenyebb részén is legalább tíz méter széles volt, ahogy a hegy felszínét átszelte. – Itt tábort tudunk verni.

– Szólj a kísérőknek, hogy verjék fel a sátrakat, mielőtt rosszabbra fordul az idő! – mondta Henry. Itt vége lett az ösvénynek; a sziklapárkány felett a szikla felszíne meredek volt, mászófelszerelés kellett hozzá. De ez nem volt probléma, mert mindennel rendelkeztek, amire szükségük lehet. Ám, ha az Ahnenerbe dokumentumokban jó az információ, nem lesz rá szükségük…

Laura átadta Henry utasításait a tibetieknek, majd visszament hozzá. – És most mit csinálunk?

– Körülnézek. Ha léteznek olyan bejáratok, amelyek esetleg barlangokba vezetnek, akkor azt nem lesz nehéz megtalálni.

Laura felhúzta a szemöldökét, és élénkzöld szemében némi huncutság csillant. – Bármit, csak ne kelljen sátrat verni, mi?

– Ugyan már! Ezért fizetjük őket! – Henry odafordult a közeli sziklán ülő férfihoz. – Na és te, Jack? Jössz velem?

A csoport harmadik amerikai tagja felnézett rájuk a kapucnijából. – Hadd fújjam ki magam egy kicsit, Henry! Azt hiszem, inkább itt maradok, és főzök egy kávét.

– Még Tibetben sem tudsz megszabadulni a koffeinéhségedtől? – Férj és feleség kuncogva nézegették egymást, miközben felfelé sétáltak a hegyoldalon, magára hagyva Jacket. – Évek óta azt hajtogatja, őrültek vagyunk, amiért Atlantiszt keressük, aztán végre találunk egy biztos nyomot, mire ő szinte könyörög, hogy velünk jöhessen… most meg, amikor itt állunk a célegyenesben, kávészünetet tart! – mondta Henry. – Furcsa.

– Úgy van. Mi szerencsére nem vagyunk furcsák, bár húsz éve rohangálunk a világban legendákat hajkurászva.

– Ha megtaláljuk Atlantiszt, akkor nem, igaz? Mi leszünk a leghíresebb régészek…

– Indiana Jones után?

Henry szélesen elmosolyodott. – Heinrich Schliemannt akartam mondani, de ő is megteszi. Gondolod, jól néznék ki karimás puha kalapban?

Laura teátrálisan tetőtől talpig végigmérte Henryt. – Szerintem te mindenben jól néznél ki. Vagy minden nélkül is.

– Csak várj, amíg olyan helyre kerülünk, ahol központi fűtés van! Vagy legalább egy pattogó tüzű kandalló.

– Majd szavadon foglak. A kandalló sokkal romantikusabban hangzik. – Folytatták útjukat felfelé a sziklapárkányon, bakancsuk alatt ropogott a hó.

Néhány perc múlva Henry megállt, és a szikla felszínét figyelte.

– Valami baj van? – kérdezte Laura.

– Azok a rétegek… – válaszolta Henry, és ujjával oda mutatott. Megkövülten bámulta, hogy a kőzetrétegek szinte függőleges irányban csavarodtak meg. Micsoda hatalmas erők emelhették majd' tízezer méter magasba, és mozgathatták több millió évvel ezelőtt! – gondolta, és felidézte tudását az indiai és eurázsiai lemezek tektonikai mozgásairól, amelyek hatására a Himalája keletkezett.

– Mi van velük?

– Ha elmozdítanánk ezeket a köveket – mondta Henry, és közben egy halom törmeléket arrébb tolt –, azt hiszem, lenne ott egy bejárat.

Laura átnézett a férfi válla fölött, és a meggyűrt rétegek között sűrű sötétséget látott. – Elég nagy ahhoz, hogy beférjünk?

– Nézzük meg! – Henry elhúzta a legmagasabban lévő követ. Hó és kavicsdarabok hullottak le, amikor félredobta. A sötétség nagyobb lett. – Segítenél?

– Ó, szóval fizetsz a helyieknek, hogy felverjék a sátrakat, de ha nehéz sziklákat kell emelgetni, akkor a feleségedet rángatod bele a dologba…

– Biztosan földcsuszamlás volt. Ez csak a bejárat teteje. – Henry még több követ mozdított el, Laura pedig segített neki. – Vedd elő a zseblámpádat, és nézd meg, milyen messzire világít be!

Laura levette a hátizsákját, előhúzott belőle egy zseblámpát, és bevilágított a lyukba. – Nem látok el a végéig. – Laura elhallgatott, majd nagyot kiáltott: – Hahó! – A sötét kamrából csupán nagyon gyenge visszhang hallatszódott. Henry felhúzta a szemöldökét. – Hm.

– Különben elég nagy a hely odabent. Majdnem olyan nagy, mint amilyen nagyszájú vagy. – Erre Laura finoman megpaskolta Henry tarkóját.

– Szerintem, ha ezt a követ elmozdítjuk innen, be tudjuk préselni magunkat.

– Úgy érted, én be tudom préselni magam.

– Természetesen! Hölgyeké az elsőbbség!

– Ostoba rivalizálás – panaszkodott Laura tréfásan. Mindketten megragadták az akadályt képező követ, aztán megfeszítették a lábukat, és húzni kezdték. Először nem történt semmi, de aztán egy nagy csikorgással elmozdult. A nyílás most már majdnem egy méter magas volt, a legnagyobb szélessége nem sokkal több harminc centiméternél, a tetején pedig teljesen összeszűkült.

– Gondolod, hogy beférsz? – kérdezte Henry.

Laura egyik kezével benyúlt a lyukba, és megtapogatta a falat. – Kiszélesedik. Ha bejutok, onnan már rendben lesz. – Közelebb hajolt, és lefelé irányította a zseblámpát. – Igazad volt a földcsuszamlásban. Elég meredek.

– Kötelet teszek rád – mondta Henry, miközben levette a hátizsákját. – Ha bármi baj van, ki tudlak húzni.

Miután Laurára ráerősítették a kötelet, lófarokba fogta a haját, majd araszolva átbújt a nyíláson. Amikor bejutott, óvatosan felállt, és érezte, a lába alatt mozog a laza talaj.

– Mit látsz? – kérdezte Henry.

– Eddig még csak köveket. – Miután a szeme megszokta a sötétséget, Laura ismét felkapcsolta a zseblámpát. – Odalent simább a talaj. Úgy néz ki… – Laura újra felfelé irányította a fényt, ami sziklafalakat világított meg; aztán semmi, csak sötétség. – Ott hátul van egy alagút, egészen széles, és fogalmam sincs róla, milyen messzire vezet. – Hangjában izgatottság érződött. – Azt hiszem, emberi kéz munkája!

– Le tudsz menni?

– Megpróbálom. – Laura kísérletképpen tett egy lépést, miközben kinyújtott kezekkel egyensúlyozott. Apró törmelékdarabok gurultak lefelé. – Itt egy kicsit laza, lehet, hogy kénytelen leszek…

Jobb lába alatt egy nagy kő csikorogva megmozdult. A meglepetéstől Laura hanyatt esett, és tehetetlenül csúszott lefelé a lejtőn. A zseblámpa csörömpölve zuhant a földre.

– Laura! Laura!

– Semmi baj! Csak megcsúsztam. – Laura feltápászkodott. A vastag ruha megóvta a sérülésektől.

– Visszahúzzalak?

– Nem, nincs semmi bajom. Ha már idelenn vagyok, akár körül is nézhetek.

Lehajolt, hogy felvegye a nem könnyű, fémből készült zseblámpát…

És akkor észrevette, hogy nincs egyedül.

Egy pillanatra megdermedt, de inkább a döbbenettől, mint a félelemtől. Aztán erőt vett rajta a kíváncsiság, és óvatosan végigpásztázta a közvetlen környezetét.

– Drágám! – kiáltott fel Henrynek.

– Igen?

– Emlékszel arra a titkos náci expedícióra, amelyik Tibetbe ment, és soha többet senki sem hallott róluk?

– Hű, a mindenit neki, teljesen megfeledkeztem róla! – kiabált vissza nem titkolt iróniával. – Miért?

Laura hangja örömittas volt. – Megtaláltam őket!

Öt holttest feküdt a barlangban. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem az a szikladarab ölte meg őket, amelyik eltorlaszolta a bejáratot; a csaknem mumifikálódott testek külalakjából ítélve a halál legvalószínűbb oka a hideg volt, amely konzerválta és kiszárította az áldozatokat. Mialatt az expedíció többi tagja a barlang távolabbi részeit kutatta át, a Wilde házaspár a barlanglakókat vette szemügyre.

– Biztosan rosszra fordult az idő – elmélkedett Henry, miközben leguggolt, hogy egy lámpa fényében megvizsgálja a tetemeket –, és bejöttek menedéket keresni… aztán soha nem jöttek ki.

– Én nem szeretnék úgy meghalni, hogy megfagyok – mondta Laura fintorogva.

Az egyik tibeti kísérő, Sonam felkiabált nekik a barlang másik végén levő alagútból. – Professzor úr! Van itt valami!

Henry és felesége ott hagyták a tetemeket, és elindultak a barlang belsejébe. Ahogy azt Laura gondolta, az alagút emberi kéz munkája volt, a sziklából vájták ki. Úgy tíz méterre előttük az expedíció többi tagjának lámpái megvilágították azt, ami a barlang végében volt.

Egy templom – vagy egy sírkamra.

Jack már a négyszögletes kamra közepén lévő oltárszerű dolgot vizsgálta. – Ez nem tibeti – mondta, amikor a Wilde házaspár belépett. – Ezek a feliratok… glozeli jelek, vagy annak valamilyen variációja.

– Glozeli? – kérdezte Henry, a hangjában meglepődés és öröm keveredett. – Mindig mondtam, hogy ez nagyon esélyes az atlantiszi nyelvre.

– Jó messzire kerültek otthonról – jegyezte meg Laura. Az elemlámpájával rávilágított a falakra. A földtől a mennyezetig faragott oszlopok meredeztek, mereven és olyan katonás rendben, hogy már-már ijesztőek voltak. A nácik tökéletesen otthon érezhették magukat – gondolta magában Laura. Akár Albert Speer is lehetett volna a tervező. Az oszlopok közötti féldomborművek emberi alakokat formáztak. Henry közelebb lépett a legnagyobbhoz. Bár a dombormű stílusa, amely ugyanannyira stilizált volt, mint a helyiség többi része, nem volt számára ismerős, Henry azonnal tudta, kit ábrázol.

– Poszeidón – suttogta.

Laura odalépett mellé. – Uramisten, ez tényleg Poszeidón. – A mitológiai isten megjelenése eltért ugyan a hagyományos görög ábrázolástól, de a jobb kezében tartott háromágú szigonyt nem lehetett eltéveszteni.

– Nos – szólalt meg Jack –, Mr. Frost biztosan örülni fog, hogy sikeres volt az expedíció…

– A pokolba Frosttal – fortyant fel Laura –, ez a mi felfedezésünk. Ő csak az anyagiakban segített.

– Na, na! – mondta Henry, és tréfásan megpaskolta Laura vállát. – Neki köszönhetően nem kellett választanunk, hogy a lányunk megtakarított pénzéhez nyúljunk hozzá, vagy eladjuk az autónkat! – Aztán körülnézett. – Sonam! Van még itt valami? Másik helyiség vagy alagút?

– Nincs – válaszolta Sonam. – Ez zsákutca.

– Ó! – mondta Laura csalódottan. – Ez minden? Úgy értem, ez fantasztikus lelet, de biztos voltam benne, hogy több is lesz…

– Lehet, hogy még több is lesz – nyugtatta meg Henry. – Lehet, hogy a sziklapárkány mentén további sírkamrák is vannak. Tovább keresünk.

Visszament az alagútba a holttestekhez, Laura és Jack pedig követték. A testek divatjamúlt, hideg időjáráshoz való ruhákba préselődve hevertek a földön, üres szemüregeik bámultak az elfeketedett, pergamenszerű bőrből.

– Vajon Krauss köztük van?

– Igen – mondta Laura, és az egyik tetemre mutatott. – Ő az expedíció vezetője.

– Honnan tudod?

Laura a test felé tolta kesztyűs ujját, szinte megérintette a mellkasát. Henry közelebb emelte a lámpát, és akkor meglátott egy kis fémjelvényt, amely a ruhaanyaghoz volt erősítve – egy rangjelzést.

A hőmérséklettől függetlenül egy pillanatra hideg futott végig a hátán. A Schutzstaffel, vagyis az SS stilizált halálfeje volt. A szervezet már több mint fél évszázada megszűnt, de még mindig képes volt félelmet kiváltani.

– Jürgen Krauss – mondta végül Henry, miközben egészen közelről vizsgálta meg a halott férfit. Volt valami irónia abban, hogy a náci expedíció vezetője most hasonlított az SS-jelvényén látható koponyához. – Sosem gondoltam volna, hogy találkozni fogunk. De mi szél hozott erre?

– Nézzünk utána! – mondta Laura. – Itt van a hátizsákja, valószínűleg minden jegyzete benne van. Nézd meg!

– Várj csak! Azt akarod, hogy én nézzem meg?

– Hát persze! Én nem érek hozzá egy nácihoz, pláne ha halott!

– Jack?

Jack megrázta a fejét. – Ezek a holttestek fiatalabbak, mint amilyenekkel foglalkozni szoktam.

– Gyáva népség! – mordult rájuk Henry vigyorogva. Lenyúlt a holttest mellé, és igyekezett minél kevésbé hozzáérni, miközben kinyitotta a hátizsákját.

A tárgyak között eleinte nem volt semmi izgalmas: egy zseblámpa a tokját szétmaró, réges-rég lemerült elemekből kifolyt rozsdabuborékokkal; szakadt zsírpapírdarabkák, amelyek az expedíció utolsó morzsáit őrizték. De ezek alól a megrendítő maradványok alól egyre érdekesebb dolgok kerültek elő. Összehajtogatott térképek, bőrkötésű jegyzetfüzetek, papírlapok, amelyeken még több vésett glozeli írásjel dörzsölt másolata látszott, egy letisztított rézlap, amire egy térkép vagy egy ábra volt bemetszve… és valami, amit gondosan becsomagoltak – Henry nagy meglepetésére – több réteg fekete bársonyba.

Laura kezébe vette a rézdarabot. – Ez homok-csiszolt… gondolod, hogy Marokkóban találhatták?

– Lehetséges. – Henrynek elsőként a jegyzeteket kellett volna megvizsgálnia, de nagyon izgatta az a rejtélyes – lapos, harminc centinél rövidebb, de meglepően nehéz – tárgy, amelyet gondosan lerakott a földre a lámpa mellé, majd nekiállt kibontani.

– Mi az? – kérdezte Laura.

– Fogalmam sincs róla. Gondolom, valami fém. – Az időtől és a hidegtől megkeményedett bársony nem nagyon akarta szabadon engedni a tartalmát, amikor Henry az utolsó réteget fejtette le.

– A mindenit! – kiáltott fel Laura. Jack szeme tágra nyílt a csodálkozástól. A bársonycsomagolásból egy öt centi széles fémrúd került elő, az egyik vége le volt kerekítve, és a felszínére egy nyílhegy alakú mintát nyomtak. Még a lámpa hideg kék fényében is úgy látszott, mintha a tárgy vöröslő arany ragyogással csillogna, amihez fogható nincs a természetben.

Henry döbbenten lehajolt, hogy jobban megnézze. Azzal a darabbal ellentétben, amelyet Laura tartott a kezében, a rúdon sem a kor, sem az időjárás nem látszódott, úgy tűnt, mintha nemrég fényesítették volna ki. A fém nem arany vagy bronz volt, hanem…

Laura is közelebb hajolt, a lehelete egy pillanatra besűrűsödött a hideg felületen. – Ez az, amire gondolok?

– Úgy néz ki. Úristen! Nem hiszem el. A nácik ténylegesen találtak egy olyan tárgyat, amely orichalcumból készült, pontosan úgy, ahogy azt Platón leírta. Egy igazi, hamisítatlan atlantiszi termék! És már ötven éve itt hever velük!

– Tartozol egy bocsánatkéréssel Ninának, amikor hazamegyünk – csipkelődött Laura. – Ő mindig hitte, hogy az a darab, amelyet Marokkóban talált, orichalcum.

– Azt hiszem, igazad van – mondta Henry, miközben óvatosan felemelte a rudat. – Ki van zárva, hogy ez színhibás bronz lenne. – Az alja nem volt lapos, és talált egy kör alakú kidudorodást is a derékszögben levágott végén. A tetején, ugyanazon a helyen pedig egy kis nyílás volt negyvenöt fokos szögben. – Szerintem ez valami nagyobb dolognak lehetett a része – jegyezte meg Henry. – Mintha arra készítették volna, hogy valamiről lelógjon.

– Vagy valami himbálózzon rajta – vetette fel Laura.

– Mint egy inga.

Henry ujja hegyével végigsimította a bevésett nyílhegyet. – Egy mutató?

– Mik azok a jelek? – kérdezte Jack. A tárgy oldalán volt egy vékony vonal, és a fém mindkét oldalába egyformán halvány szimbólumokat véstek be. Apró pontok, amelyek maximum nyolcas csoportokban voltak elrendezve. Ugyancsak látható volt…

– Még több glozeli jel – mondta Henry. – De nem pontosan olyanok, mint a sírkamrában lévők. Nézzétek csak, némelyik inkább olyan, mint egy hieroglifa. – Összehasonlította a dörzsölt másolatokon lévőkkel: egyformák voltak.

– Egyre furcsább.

Jack is megnézte egészen közelről. – Rettenetesen hasonlítanak az olmeciek írásjeleihez, vagy valami ahhoz kapcsolódóhoz. Fura keverék…

– És mi van odaírva? – kérdezte Laura.

– Fogalmam sincs róla. Ebben a nyelvben nem vagyok éppen perfekt. Vagyis még nem.

Szerényen köhintett egyet.

– Úgy néznek ki, mintha később vésték volna bele – jegyezte meg Henry. – Az írásjelek sokkal durvábbak, mint a nyílhegy. – A rejtélyes tárgyat visszacsomagolta a bársonyba. – Ez önmagában igazolja, hogy érdemes volt idejönnünk. – Ezzel felugrott, diadalittasan nagyot kurjantott, majd megölelte Laurát. – Megcsináltuk! Igazi bizonyítékot találtunk arra, hogy Atlantisz nem csupán legenda!

Laura megcsókolta Henryt. – Most már csak magát Atlantiszt kell megtalálnunk, igaz?

– Nos, egyszerre csak egyet.

Hirtelen egy barlang mélyéből érkező kiáltásra lettek figyelmesek.

– Valami van odalent, professzor úr! – szólalt meg Sonam.

A leletet a földön hagyva Henry és Laura odasietett a tibeti férfihoz. – Ezt nézze meg! – mondta Sonam, miközben a lámpáját a sírkamra falához emelte. – Először azt hittem, hogy csak egy repedés a falban, de aztán észrevettem valamit. – Lehúzta az egyik kesztyűjét, a kisujja végét bedugta a függőleges vájatba, és lassan felfelé húzta. – Pontosan egyforma széles mindvégig. És ott van még egy ugyanilyen – mondta, miközben csaknem három méterrel arrébb egy másik pontra mutatott a falon.

– Ajtó? – kérdezte Laura.

Henry követte a nyílás útját felfelé a lámpájával, és úgy két és fél méter magasan egy alig látható, vízszintesen húzódó vonalat talált. – Nagy ajtó. Jacknek ezt látnia kell. – Felemelte a hangját. – Jack! Jaaaack! – Válasz helyett csak visszhang érkezett. – Hol van?

Laura a fejét rázta. – Ennél jobbkor nem lehet elmenni pisilni. A század legfontosabb archeológiai leleténél állunk, és akkor ő…

– Wilde professzor úr! – szólalt meg a másik tibeti. – Valami van odakint. Hallgassa!

A csoport elhallgatott, levegőt is alig vettek. Halk és tompa hang hallatszott, gyors és ütemes csapkodás, amit morajló csikorgás kísért.

– Helikopter? – kiáltott fel Laura hitetlenkedve. – Itt?

– Gyerünk! – csattant fel Henry, és a kijárat felé szaladt. Odakint eléggé besötétedett. A kötél segítségével felmászott a törmelékdombra, Laura pedig utána.

– A kínai katonaság lenne? – kérdezte.

– Honnan tudták, hol vagyunk? Még mi sem tudtuk pontosan, amíg el nem jutottunk Xulaodangba. – Henry átpréselte magát a nyíláson, és kilépett a széles sziklapárkányra. Az időjárás határozottan rossz lett, a szél felerősödött.

De most nem ez volt Henry legnagyobb problémája. Kereste a helikoptert; a hang egyre erősebb lett, de semmit sem lehetett látni.

Jacket sem.

Laura is odaért Henry mögé. – Hol van?

A kérdésére egy perc múlva választ kapott, amikor a helikopter látótávolságba került.

Nem kínai, ezt Henry azonnal látta. Nem voltak vörös csillagok rajta. Semmiféle jel nem volt rajta, még lajstromjel sem. Csak egy vészjósló sötétszürke festékminta, amiről rögtön a Különleges alakulat jutott az eszébe. De kihez tartozik?

Nem ismerte a repülőgépeket, így a típusát sem tudta beazonosítani – mindenesetre elég nagy volt ahhoz, hogy utasterében több embert tudjon szállítani. Látta a pilótákat a fülke ablaka mögött, akik hol jobbra, hol balra fordították a fejüket, mintha keresnének valamit.

Vagy valakit.

Őket.

– Menj vissza a barlangba! – kiáltotta Laurának. Az asszony aggódó tekintettel eltűnt a sötétben.

A helikopter közelebb ért. A földről hófúvás kavarodott fel, s a helikopter alatti légörvényben megrekedt a hó. Henry a barlang bejáratához hátrált.

Az egyik pilóta lefelé mutatott a földre. Őrá mutatott.

A repülő gép úgy körözött, mint valami óriási, földönkívüli rovar, a pilótafülke hatalmas szeme jól megnézte Henryt, aztán ismét elfordult. Az oldalán kinyílt egy ajtó. Egy perccel később két kötéltekercset dobtak ki rajta, amelyek kígyóként csapódtak a földre.

A megbillenő helikopterből két sötét alak ugrott ki, és elkezdtek lefelé mászni a kötélen.

Henry azonnal észrevette, hogy fel vannak fegyverkezve, automata puska lógott a hátukon.

Az ő expedíciójuknak egyetlen fegyvere volt, egy egyszerű vadászpuska, amit inkább azért hoztak magukkal, hogy elriasszák a vadállatokat, nem pedig a hatékonysága miatt. Ráadásul most nem is volt náluk – ott hagyták a táborban.

Alig egy másodperccel azután, hogy az első két ember földet ért, újabb páros kezdett leereszkedni a kötélen. Ők is fel voltak fegyverezve.

Henry háttal beugrott a barlang-lyukba, majd lecsúszott a kőhalmazon és nagy puffanással földet ért.

– Henry! – kiáltott fel Laura. – Mi történik?

– Nem túl barátságosak – mondta Henry, és vágott egy grimaszt. – Legalább négy férfi, és fegyverük is van.

– Uramisten! És mi van Jackkel?

– Nem tudom, őt nem láttam. Ki kell nyitnunk azt az ajtót. Gyerünk! – Miközben Laura a sírkamra felé igyekezett, Henry futás közben felkapta a ritka leletet, és visszacsomagolta a védőbársonyba.

A négy tibeti kétségbeesetten vizsgálgatta a sírkamra falait. – Itt nincs semmi! – Valaminek lennie kell! – ordította Henry. – Egy kioldó szerkezetnek, egy kulcslyuknak, valaminek! – Hátranézett. A barlang bejáratával szemben egy alak sziluettje látszódott. Egy perccel később lezuhant, mintha elnyelte volna a föld, és egy másik lépett a helyébe.

– A francba! Bent vannak a barlangban!

Laura megragadta Henry karját. – Henry!

Még egy sziluett, aztán még egy és még egy…

Öt férfi. Mind fegyveres.

Csapdába kerültek.

Vörös vonalak fúrták át a sötétséget. Lézer irányfények, amelyeket halogén zseblámpák erős fénycsóvái követtek. A vakító fények előre-hátra pásztáztak, majd megállapodtak a sírkamrában álló kis embercsoporton.

Henry halálra dermedt, a fénytől csaknem megvakult, nem tudta, mit csináljon. Menekülni nem volt hová, a testükön táncoló lézerpontok pedig azt jelentették, harcolni sem tudnának…

– Wilde professzor úr!

Henry teljesen megdöbbent. Név szerint ismerik őt?

– Wilde professzor úr! – ismételte a hang, amely mély és öblös volt, némi akcentussal – talán görög? – Maradjanak ott, ahol vannak! Ön is, Dr. Wilde – tette hozzá Laurához szólva.

A betolakodók előrébb léptek.

– Kik maguk? – kérdezte Henry. – Mit akarnak?

A zseblámpákat tartó emberek megálltak, és csak egyetlen magas alak folytatta útját az expedíció tagjai felé.

– A nevem Giovanni Qobras – mondta a férfi, akit Henry elég jól megfigyelhetett a sírkamra faláról visszaverődő fényben. Barátságtalan, szögletes arca volt előreugró sasorral, sötét haja a homlokából hátrafésülve, akár egy püspöki sapka. – És sajnálattal kell közölnöm… magát akarom.

Laura rémülten nézett a férfira. – Hogy érti ezt?

– Nem engedhetem meg önnek, hogy folytassa a kutatást. Túl nagy veszélyt jelenthet a világra. Sajnálom. – Egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán hátralépett. – Ez nem személyes ügy.

A lézervonalak Henryre és Laurára irányultak.

Henry tiltakozva kinyitotta a száját: – Várjon…

A sírkamrában fülsiketítő volt az automata fegyverek hangja.

Qobras nézte a hat agyonlőtt testet, megvárta, amíg a fegyverropogás visszhangja elül, majd gyors utasításokat adott. – Gyűjtsetek össze mindent, ami kapcsolódik az expedíciójukhoz – térképeket, jegyzeteket, mindent! Ugyanúgy vizsgáljátok át ott azokat a holttesteket is! – mondta a halott nácikra mutatva. – Feltételezem, hogy ez a Krauss-expedíció maradványa. Egy újabb történelmi rejtély oldódott meg… – tette hozzá, szinte csak magának, miközben az emberei szétszéledtek, hogy megvizsgálják a holttesteket.

– Giovanni! – kiáltotta az egyik férfi egy pár perc múlva, Henry holtteste fölött guggolva.

– Mi az, Jurij?

– Ezt látnod kell.

Qobras nagy léptekkel odament hozzá. – Úristen!

– Ez orichalcum, ugye? – kérdezte Jurij Volgan, aki zseblámpája fényét az éppen kicsomagolt tárgyra irányította. A két férfi arcáról sötét narancssárga, csillogó fény verődött vissza.

– Igen… de eddig még sohasem láttam olyan leletet, amely teljes egészében abból készült volna, csak darabokat.

– Gyönyörű… és biztosan egy vagyont ér. Több millió dollárt, több tízmillió dollárt!

– Legalább. – Qobras hosszasan nézte a tárgyat, amiben saját szeme is visszatükröződött. Aztán hirtelen felegyenesedett. – De ezt titokban kell tartani. – Elővett egy zseblámpát, végigpásztázta a sírkamra falait, de semmit sem látott, csak ősi istenek domborműveit. Az oltár felé fordulva gyorsan megvizsgálta a feliratokat. – Glozeli… de Atlantiszról semmi.

– Talán át kellene kutatnunk a sírkamrát – vetette fel Volgan, s még egy utolsó pillantást vetett a leletre, amelyet aztán gondosan újra becsomagolt a bársonyba.

Qobras elgondolkodott ezen. – Nem – mondta végül. – Itt nincs semmi, biztosan mindent elvittek már. Azt hittem, Wilde-ék végre elvezetnek Atlantiszhoz, de ez is csak egy újabb zsákutca. Ki kell jutnunk innen, mielőtt ideér a vihar. – Megfordult, és nagy léptekkel visszament a barlang bejáratához.

Mögötte Volgan hátranézett, hogy megbizonyosodjon arról, senki nem figyeli, és a becsomagolt fémtárgyat becsúsztatta vastag dzsekijébe.

Qobras a sziklapárkány szélén állt, jelzőfénnyel hívta a köröző helikoptert, azután hátrafordult ahhoz a férfihoz, aki a szerencsétlenül járt expedíció táborhelye mellett állt. – Helyesen cselekedett.

Jack arcát eltakarta a csuklyája. – Nem vagyok rá büszke. A barátaim voltak. Mi lesz a lányukkal?

– Ezt meg kellett tenni – mondta Qobras. – A Társaság nem engedheti meg, hogy Atlantiszt megtalálják. – Összevonta a szemöldökét. – Legkevésbé Kristian Frost nem. Közvetítő személyeket alkalmaz persze, mint Wilde-ék… de figyelem őt, és ezt ő is tudja.

– És… mi lesz, ha Frost gyanút fog, hogy önnek dolgozom? – kérdezte Jack idegesen.

– Meg kell győznie őt arról, hogy baleset történt. Xulaodangtól tíz kilométerre tudjuk elvinni a helikopterrel – nem láthatnak együtt minket. Gyalog visszamehet a faluba, kapcsolatba léphet Frosttal, és elmondja neki a rossz hírt: egyedül ön élte túl a lavinát, a sziklaomlást, vagy amit akar. – Qobras kinyújtotta a kezét. – A rádió?

Jack belenyúlt a hátizsákjába, majd visszaadta tulajdonosának a vaskos adókészüléket, amit arra használt, hogy Qobras csapatával közölje az Arany Hegycsúcs helyét. – Más emberekkel is kell beszélnem. A kínai hatóságokkal, az amerikai követséggel…

– Csak ügyeljen arra, hogy a története következetes legyen. Mire hazaér Amerikába, várni fogja a fizetsége. És ha véletlenül megtudná, hogy bárki más folytatni akarja Wilde-ék útját a jövőben, természetesen azonnal értesíteni fog engem, ugye?

– Ezért fizet – mondta Jack mogorván.

Qobras arcán végigfutott egy hűvös mosoly, miközben felnézett a közeledő helikopterre, amelynek navigációs fényei ragyogva csillogtak az egyre sötétedő égbolton.

Öt perccel később útnak indultak, holttesteket hagyva hátra.