18
Gibraltár

Chase tanulmányozta a hotel apartmanjának asztalát betakaró tengerészeti térképet, végighúzva az ujját az északi szélesség harminchatodik fokát jelölő vonalon. – Ehhez elég nagy tengerrészt át kell nézni.

– Szerencsére nekünk nem kell – mondta Kari. – Abban a régióban apám egyik térképész repülőgépe már végzi az öböl tengerfenekének nagy felbontású szintetikus nyílású interferenciaradaros felderítését. Ha van valami betemetve az üledék alatt, akkor az látszani fog – még akkor is, ha húsz méter mélyen van.

Chase felhúzta a szemöldökét. – És ha több mint húsz méter mélyen van?

– Akkor, ahogy maga szokta mondani, megszívtuk. – Nina elmosolyodott; ez volt az első alkalom, hogy Kari ilyesmit mondott, és ez nem illett hozzá. – Van valami hírünk Qobrasról?

– Ó, igen – válaszolta Chase. – Van egy barátom Marokkóban; a hölgy rajta tartja a szemét a dolgokon.

– És persze ő is terhes… – Nina nem tudta megállni, hogy ne froclizza.

– Nem értem, ezt miért mondja… Szerinte Qobras emberei tegnap Casablancában hajóra szálltak. Van egy keresőhajója, na nem olyan előkelő, mint a magáé, Kari, de van egy tengeralattjáró is a fedélzetén. Igaza volt, Nina, rossz helyen keresgélnek. Ha tartja az irányt, akkor több mint háromszáz kilométerre délnyugatra lesznek tőlünk.

– Csak abban kell reménykednünk, hogy ott is maradnak – mondta Kari. – Én még mindig aggódom amiatt, hogy az emberei olyan gyorsan megtaláltak bennünket Brazíliában.

– A Néréisz sok mindenkinek magára vonhatta a figyelmét – elmélkedett hangosan Chase –, de igen, nekem sem tetszik, hogy Starkman egyenesen hozzánk jött. Lehet, hogy volt egy nyomkövető a hajón, de ezt most már sohasem fogjuk biztosan tudni. – A Néréisz kiégett roncsát felborulva találták meg a folyóban; az egyik helikopterről kilőtt páncéltörő lövedék találta el. – Úgyhogy csak a lehető legkevesebb ember tudhat arról, hová megyünk. Hány fős legénység van a hajóján?

– Huszonnégy – felelte Kari – de ők mind lojálisak apámhoz.

– Ebben teljes mértékben, száz százalékig biztos? – Mivel Kari nem felelt a kérdésre azonnal, ezt Chase válasznak tekintette. – Ha a maga helyében lennék, én csak a kapitánynak és a kormányosnak mondanám el, hová megyünk, amíg ténylegesen meg nem érkezünk. És még akkor is…

– Csak meg kell várnunk, mit mutat a radarvizsgálat – mondta Kari elgondolkodva. – Köszönöm, Mr. Chase.

– Ha valamihez szüksége lenne rám, itt leszek a szomszédban – mondta Chase, mielőtt kiment volna.

– Viszlát! – mondta Nina, és újra ránézett a térképre. A legnagyobb szélességénél a Cádizi-öböl északi és déli partja majdnem ötszáz kilométerre volt egymástól. Ez kisebb volt, mint amit Platón leírt, de korábban már kiderült, az ókori filozófus számai rosszak voltak, mert megtévesztette őt a furcsa atlantiszi számrendszerről a decimálisra való átváltás. A tényleges méret a legjobb esetben is durván kétharmada lehetett annak, amit Platón mondott – pedig ő feltételezte, hogy egy atlantiszi sztadion ugyanakkora volt, mint a görög, de ez nem tűnt valószínűnek. Ha a dzsungelbeli templom az eredeti pontos másolata volt, akkor egy atlantiszi sztadion – ami egyenlő Poszeidón templomának a hosszával – csak százhúsz méter hosszú volt, jelentősen rövidebb, mint görög megfelelője.

Az arányok kombinált csökkentése alapján Atlantisz mérete körülbelül kétszáz kilométer hosszú és mintegy százötven kilométer széles lehetett. Ez pedig könnyen elfér a Cádizi-öbölben – ahol Atlantisz elsüllyedt. A Társaság kutatása jól melléfog majd a célpontnak.

A Társaság… Nina szótlanul nézte a térképet.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte Kari.

– A Társaságra gondoltam. Meg Qobrasra. – Karira nézett. – Ki az a fickó? Miért akarja olyan kétségbeesetten megakadályozni, hogy megtaláljuk Atlantiszt? – Eszébe jutott, amit Starkman mondott, és összeráncolta a homlokát. – Vagy pontosabban, miért akar olyan kétségbeesetten megakadályozni téged és az apádat abban, hogy megtaláljátok?

– Én… – Kari arckifejezése zavart lett.

– Mi az, Kari? Mi az?

Kari a közeli heverőre mutatott. – Nina, valamit el kell mondanom neked.

Nina kicsit nyugtalan volt, és leült, Kari pedig mellé. – Mi a baj?

– Baj nincsen, csak… Van valami más is, amit Atlantiszon kívül az apám és én keresünk.

– Valami más? – kérdezte Nina. – Mi más lehetne ott?

– Lehet, hogy furcsán hangzik, de… Atlantisz megtalálása csak a kezdete annak, amit csinálunk. Tudod, a Frost Alapítvány benne van számos orvosi segítségnyújtó programban az egész világon. – Nina bólintott. – Genetikai mintákat is vettünk annyi embertől, amennyitől csak tudtunk. Vérmintákat.

Nina keze ösztönösen megérintette azt a kis pontot a karján, ahová az oltást kapta, mielőtt Iránba indultak, ami mintha évekkel azelőtt lett volna.

– Igen, tőled is – mondta Kari. – Kérlek, ne vonj le semmiféle következtetést, amíg nem mondtam el mindent. Mindenre, amit eddig tettünk, jó okunk van.

– Ti leteszteltétek a DNS-emet? – kérdezte Nina megdöbbenve. – Anélkül, hogy tudtam volna róla?

– Titokban kellett tartanunk. Kérlek, hadd magyarázzam meg! Kérlek!

– Folytasd! – mondta neki Nina összeszorított fogakkal.

– Apám és én felfedeztük – vagy inkább apám, mert az első bizonyítékot már akkor megtalálta, amikor én még gyerek voltam –, hogy van egy bizonyos genetikai jel, amely nagyjából csak minden századik emberben van meg. Ritka, de egyben elterjedt is. A világ minden táján megtaláltuk. Úgy gondoljuk… – Kari elhallgatott, mintha nem szívesen mondaná el a régóta magában tartott titkot. – Úgy hisszük, hogy ez a genetikai jel visszavezethető egészen az atlantisziakig. Más szóval, azok az emberek, akiknek a DNS-ében megvan a géneknek az a bizonyos sorrendje…

– Az atlantisziak leszármazottai?

Kari bólintott. – Pontosan. Lehet, hogy Atlantisz elpusztult, de a népének olyan birodalma volt, amelyhez hasonló újabb kilencezer évig nem lesz. Diaszpóra lett belőlük, szétszéledtek korábbi területeiken és azon túl is. Olyan egymástól távoli helyeken is találtunk populációkat, mint például Namíbia, Tibet, Peru… és Norvégia.

– Norvégia?

– Igen. – Kari a tenyerébe fogta Nina kezét. – Nina, az atlantisziak soha nem tűntek el. Mindvégig itt voltak közöttünk. Mi vagyunk. Apámnak és nekem van ilyen jelünk a DNS-ünkben. – Egyenesen Nina szemébe nézett. – És neked is van.

– Nekem? De…

– Te is közülünk való vagy, Nina. Az atlantisziak leszármazottja vagy. Ez az, amit próbálunk megtalálni. Nem csak az ősi romokat – hanem az embereket, akik ma élnek.

Ninával forgott a világ. El akarta húzni a kezét Karitól, de nem tudta. Ebben az összezavart és túlcsordult állapotban, amiben volt, agyának tudományos része többet akart tudni. – Hogyan?

– Úgy véljük, ha megtaláljuk Atlantiszt, akkor az segíteni fog abban, hogy nyomon kövessük a diaszpóra kiterjedését. Már láttuk, hogy az atlantisziak miképpen próbálták reprodukálni a civilizációjukat Brazíliában – szerintünk vannak még olyan helyek, ahol hasonló dolog történt. A templomban lévő térkép mutatta, milyen messzire jutottak el felfedező útjaikon, egészen Ázsiáig mentek. Mi meg akarjuk találni azokat a helyeket, követni akarjuk az útjukat. Talán még…

– A leszármazottaikat is meg akarjátok találni?

– Az indiánok azt akarták tudni, hogy „a régiek” egyike vagyok-e. Nyilvánvalóan van valamiféle törzsi emlékezet, történetek, amelyeket átadtak egymásnak a generációk.

– Szóval akkor legalább azt már tudjuk, hogy az atlantisziak szőkék voltak – mondta Nina, furcsa félmosolyt erőltetve az arcára. Kari visszamosolygott. – És hol jön be ebbe a képbe Qobras?

Kari arca elkomorult. – Abból, amit sikerült megtudnunk, Qobras úgy véli, az atlantiszi leszármazottak veszélyesek.

– És azok?

– Mondd meg te! Te is egy vagy közülük.

Erre Nina nem tudott válaszolni. – Szóval neki mi a problémája velük, velünk? – tett fel egy kérdést helyette. – Ő tud a DNS-jelről?

– Majdnem biztosan. Körülbelül egy évvel ezelőtt megtudtuk, van egy tégla, aki a mi genetikai kutatóintézetünkben dolgozik, bár apám szerint sokkal régebb óta kémkedett utánunk. Most már nyilvánvaló, Qobras mindent megtesz azért, hogy megakadályozzon bennünket Atlantisz megtalálásában; és minél közelebb kerülünk hozzá, annál kétségbeesettebb lesz.

Nina idegesen köhintett egyet. – Valahogy kezdem azt kívánni, bárcsak ufókkal vagy a Jetivel foglalkoznék inkább, mint Atlantisszal.

– Én örülök, hogy nem őket kutatod. – Kari biztatóan megszorította Nina kezét. – Nélküled sohasem jutottunk volna el ilyen messzire. És most hogy már tudjuk, mi forog kockán, mindent megteszünk, hogy biztonságban légy Nina ismét ránézett a térképre. – Ezt örömmel hallom. Bár ez azt feltételezi, hogy meg is tudjuk találni Atlantiszt.

– Ha valami is van odalenn, a radaros vizsgálattal megtalálják.

– De hogyan fogunk lejutni oda? Isten tudja, milyen mélyen lehet a maradvány. És azt nem lehet csak egyszerűen kiásni. Az ásatás még a sekély vízben is igen nehéz, nem beszélve arról, ha több tíz méterről van szó.

Kari magabiztosan rámosolygott Ninára. – Még nem láttad a tengeralattjáróinkat. Nagyon lenyűgözők.

– Tengeralattjáróinkat? Többes számban?

– Starkmannek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Atlantisz keresése apám számára több mint egyszerű hobbi. Az üzleti vállalkozásainál, de még az Alapítvány munkájánál is fontosabbnak, valójában a legfontosabb dolognak tartja az életében.

– Még nálad is fontosabbnak?

– Számomra is ugyanolyan fontos. – Nina azt akarta mondani, hogy nem úgy értette, de mielőtt megszólalhatott volna, Kari elengedte a kezét. – Egy darabig még eltart, mire a radarvizsgálat első eredményeit megkapjuk, úgyhogy… – Az ablakok felé mutatott. A szálloda a gibraltári kikötőre nézett, maga a Szikla ott „lebegett” a távolban. – Mi lenne, ha csinálnák valamit?

Nina megrázta a fejét. – Én… én nem tudom, Kari. Most tele van a fejem ezzel a dologgal.

– Ó! Oké… – Kari csalódottnak tűnt. – Ha meggondolod magad…

– Kösz.

Kari kelletlenül kiment a szobából. Nina ott maradt és a térképet szemlélte.

Nem először töprengett azon magában: mi a fenébe keveredtem bele?

Még egy nap kellett ahhoz, hogy a légi kutatás eredményt produkáljon, Nina szenvedett az unalomtól. Chase világosan megmondta, egyedül nem mehet sehova sem a szállodán kívül. Bár kedvelte Chase és Castille társaságát, még Chase csipkelődéseivel együtt is, a két férfi jelenléte mindig arra emlékeztette, veszélyben van. Kari megpróbálta rávenni, hogy menjen el vele valahová, de Nina még mindig nem tudott napirendre térni a hallottak fölött. Gyanította, Kari megsértődött állandó elutasításai miatt, de időre volt szüksége ahhoz, hogy gondolkodjon, egyedül.

Ez az idő is lejárt, és Nina semmivel sem került közelebb ahhoz, hogy tisztába jöjjön saját érzéseivel. De most valami más foglalta le a gondolatait.

– Tessék – mondta Kristian Frost a videokapcsolaton keresztül. A laptophoz még egy LCD-monitort csatlakoztattak, amelyen látni lehetett a radar által készített felvétel nagyméretű nyomtatott változatát, amelyet az expedíció tagjai tanulmányoztak. A képernyőn az egyik kurzor piros kört rajzolt egy bizonyos szekció köré.

Nina izgalmában alig kapott levegőt, amikor közelebbről megnézte azt a területet, amelyet Frost megjelölt. A nyomtatott lapon lévő kép fekete-fehér volt, és a különféle árnyalatok a radarjel tükröződéseit jelölték, ahogy a jel a vízbe hatolt a tengerfenéken.

A nyomtatáson volt még egy sor koncentrikus kör, amelyek egyre keskenyedtek, ahogy a középpont felé közeledtek. Magánál a középpontnál pedig…

– Mi az arány? – kérdezte Nina. – Mekkora?

– Egy milliméter öt méternek felel meg – mondta Kari, egy vonalzót nyújtva oda Ninának, aki megmérte vele a középpont körüli területet. – Százhuszonöt milliméter átmérőjű, nagyjából… az hatszázhuszonöt méter…valamivel több, mint kétezer láb. És ahogy kifelé mozgunk, a körgyűrűk méretei… – Ránézett Karira, és izgatottsága teljesen elfeledtette vele a fenntartásait. – Megegyeznek azzal, amit Platón írt. Az egyetlen különbség a méret, de…

Nina odatolta a vonalzót a legbelső kör közepén lévő tárgyhoz, amely csaknem teljesen összefüggő téglalap volt, ellentétben a kép többi részén látható szürke foltokkal.

– Négyszáz láb hosszú és kétszáz láb széles – jelentette ki, miután gyorsan átváltotta a metrikus méreteket angol mértékegységekre. – Pontosan ugyanaz a méret, mint a templom Brazíliában!

– Az nem lehetséges, hogy azok a körök valamiféle természetes formációk? – kérdezte Philby. – Egy beomlott vulkán vagy egy meteor krátere?

– Túl szabályos – felelte erre Nina. – Emberi kéz által készült, csak az lehet. Milyen mélyen van?

Frost tudta a választ. – A tengerfenék kétszáznegyven méterre van a tengerszint alatt, és körülbelül… – oldalra pillantott, hogy valamit ellenőrizzen a másik képernyőn – öt méter magas a lerakódás.

– Nyolcszáz láb – számolta át Nina Chase kedvéért, mivel fájdalmas arcot vágott, miközben fejben megpróbálta átszámítani.

– Elég mély – jegyezte meg Chase, aztán Karihoz fordult. – Jó, hogy vannak tengeralattjárói, mert a búvárkodáshoz ez már túl nagy mélység. Olyan mélységben csak néhány percig tudnánk tartózkodni a víz alatt.

– A helyzet az, van néhány új búvárfelszerelésünk, ami segítséget kell jelentsen – felelte Kari. – Majd megmutatom, amikor a hajón leszünk.

– Hogy fogunk boldogulni a lerakódással? – kérdezte Nina.

Kari elmosolyodott. – Mondtam neked, várj, amíg meglátod a tengeralattjáróinkat. Egészen speciálisakat építettünk. Ez lesz az első alkalom, hogy igazából kipróbáljuk.

Philby közelebb hajolt, és a nyomtatott képet tanulmányozta. – Helyesen gondolom, hogy a világosabb valami a képen van, a sötétebb pedig a visszaérkező jeleket mutatja?

– Nem egészen – a fehér területek inkább olyanok, mint az árnyékok, az üres területek pedig azok, ahol a radar blokkolva volt. A fekete tárgyak különösen erős reflexiók – magyarázta Kari.

– Ami azt jelenti, egy csomó szilárd tárgynak kell lennie odalent – mutatott Philby a középponttól keletre. – Nézze meg például ezt! Nekem ez úgy tűnik, mintha romokról készült légi felvétel lenne. Minden összevissza van, mintha a falak leomlottak volna, de még mindig elég szabályos a körvonala.

– Atlantisz – mondta Nina. – Annak kell lennie. Túlságosan megegyezik Platón leírásával ahhoz, hogy valami más legyen. A három gyűrű a fellegvár körül, a déli irányba vezető csatorna… – Az ujjával rábökött a fekete téglalapra.

– Ez pedig Poszeidón temploma, az eredeti. Semmi más nem lehet!

– Hogyan került ilyen mélyre? – töprengett Chase. – Nyolcszáz láb nagyon mélyen van.

– Egy jelentős tektonikus elmozdulás vagy egy felszín alatti vulkáni kráter összeomlása könnyen okozhatja azt, hogy a kontinentális talapzat egy része nagyon rövid idő alatt lesüllyed. Hatalmas cunamikat is generálhat, ami a sziget katasztrófaszerű elsüllyedéséhez vezethet, amiről Platón írt. Idővel pedig folytatná a beágyazódást és még mélyebbre süllyedne. Ezenkívül, a világ egészét tekintve, a tengerszint emelkedett az utolsó jégkorszak vége óta, ami tízezer évvel ezelőtt volt – azután, hogy Atlantisz elsüllyedt. Vesse össze a két eseményt, és olyasvalami jön ki belőle, amit soha senki nem találna meg, hacsak valaki nem tudja, pontosan hol kell keresni.

– Amit te tudtál! – mondta Kari ragyogó arccal Ninára nézve. – Istenem, Nina, megcsináltad! Megtaláltál valamit, amiről az emberek azt gondolták, csak egy legenda!

– Igen, azt gondolták, igaz? – kérdezte Nina, félreérthetetlen pillantást vetve Philbyre.

– Igen, igen – hümmögött a professzor –, nyilvánvaló, tévedtem. – Kinyújtotta a kezét. – Gratulálok, Dr. Wilde.

– Köszönöm, professzor úr – válaszolta Nina és megrázta Philby kezét. Egy pillanattal később Philby előrehajolt, és megölelte Ninát.

– Szép munka volt, Nina – mondta a férfi. – Kiváló munka. – Nina büszke volt, és mosolygott.

– Hát nem akarom megszakítani ezt a régészeti orgiát – vágott közbe Chase –, de valójában még mindig el kellene jutnunk arra a helyre. Nyolcszáz láb mélyre, emlékeznek?

– Az legyen az én gondom – mondta Frost. – Megmondom az Euénor kapitányának, minél előbb induljon el. Minden előkészületet megtett már – úgyhogy holnap helikopterrel utol is érhetik. – Frost elmosolyodott. – Dr. Wilde, még egyszer jár magának a gratuláció. Hihetetlen fontos felfedezést tett. Bárcsak én magam is ott lehetnék, hogy lássam.

– Azt én is szeretném, apa – mondta Kari.

– Mire legközelebb beszélünk… – Frost ismét mosolygott, most még szélesebben –, addigra megtalálják Atlantiszt. Ebben biztos vagyok. Viszlát, és sok szerencsét. – Ezzel a képernyő elsötétült.

– Én is csatlakozom – monda Kari. – Gratulálok, Nina! – Odament a minibárhoz, és kivett belőle egy üveg Bollinger pezsgőt. – Ezt meg kell ünnepelnünk!

– A minibárból? – nevetett fel Chase. – Jézusom, ez valószínűleg többe fog kerülni maguknak, mint amennyit az egész expedícióra költöttek!

– Szerintem megéri. Tessék, Nina! – Ezzel Kari átnyújtotta az üveget. – Megérdemled az elismerést.

– És nem egy Grand Prix-t nyert meg, úgyhogy ne rázza fel! – tette hozzá Chase. – Minden cseppért kár.

Nina leszakította az üvegről a fóliát, kicsavarta a drótsapkát, miközben Castille poharakat osztott szét. Nina megtekerte a dugót. – Jaj, ezt a részt mindig is utáltam. Félek, kiverem valakinek a szemét.

– Mint Jason Starkmanét? – kérdezte Chase kegyetlen önelégültséggel.

– Ez nem vicces. Áá! – A dugó kipattant, Chase pedig odarohant, hogy felfogja a kicsorduló habot. – Kösz.

– Semmi gond. Gyerünk, töltse csak tele! Ez a magáé.

– Le akar itatni?

– Igen, fogadok, hogy maga igazi préda, amikor bepiál! Tessék! – Elvette Ninától az üveget, és helyette odaadta a színültig töltött poharat, aztán mindenki másnak is töltött.

– Ninára! – mondta Kari, poharát felemelve. Mindenki elismételte a köszöntést.

Nina elhallgatott. – Köszönöm… de azt hiszem, emlékeznünk kell azokra az emberekre, akik megsérültek, vagy… vagy nem jutottak el velünk idáig. Hafez, Agnaldo, Julio, Hamilton, Perez kapitány…

A többiek ünnepélyesen elismételték a neveket, mielőtt kortyoltak volna az italukból. – Ez nagyon figyelmes gesztus volt – mondta Philby.

– Remélem, bármit is találunk, megéri…

– Úgy lesz – nyugtatta meg Kari. – Meg fogja érni.