8

Kari fel-alá járkált az apró szobában. Már a helikopterből látta, hogy Hajjar háza nem csupán egy vidéki ház. A Zagros-hegy egyik sziklaormán elhelyezkedő épület egy palota és egy erődítmény keveréke volt, amelyet vagy a levegőből, vagy egy kanyargós útról lehetett csak megközelíteni.

És mint minden magára valamit adó erődítményben, ebben az épületben is voltak föld alatti börtönök.

De ezek nem dohos középkori cellák voltak. Az épület erőltetett építészeti stílusából Kari arra következtetett, hogy nagyjából harminc évvel azelőtt építhette valaki, akinek rengeteg pénze és nem kevés megalomániája volt, de semmi ízlése. Mindez az egykori iráni sahra emlékeztetett. Valamiféle búvóhely, egy megerősített Camp David hatalmas falakkal, nevetségesen hivalkodó stílusban.

Bármi is lehetett az eredeti célja, most már Hajjar tulajdonában volt, és Karinak az volt az érzése, hogy ő és Jurij Volgan nem az első lakók voltak ezekben a börtönökben.

A szomszédos cellában lévő Volgan nem sok segítséget jelentett. Hajjar árulásától teljesen sokkos állapotba került, és Qobras nevének puszta említésétől kitört rajta a pánik.

Ezért Kari megpróbált Hajjarra koncentrálni. Azzal, hogy váltságdíjat akart kérni érte, rendkívül veszélyes játszmába fogott, és biztosan tudta, fogvatartójának fogalma sincs arról, mennyire veszélyesbe. Kari apja mindent meg fog mozgatni azért, hogy épségben visszakapja a lányát… de ki van zárva, hogy annyiban hagyja, miután ő hazakerült.

És ő sem hagyná.

Kari azon töprengett, vajon mikor fogják hívatni őket. Valószínűleg Hajjar minél hamarabb megpróbál kapcsolatba lépni Qobrasszal és az apjával, hogy mindkettőnek megtegye pénzügyi ajánlatát.

Ezt az időt kell kihasználnia arra, hogy megpróbáljon megszökni.

– Elnézést – mondta, miközben a cellaajtó felé indult, és az odakint ülő őrhöz szólt. – Segítségre lenne szükségem.

Az őr összeráncolta a homlokát. – Mi az?

– Nagyon kell… tudja – mondta, és megriszálta a csípőjét, megbilincselt kezét még mindig a háta mögött tartva. – Ki kell mennem.

– És?

– És reméltem, hogy maga ki tudna vinni. – Az őr az ajtóhoz lépett, és jól megnézte Kari alakját. A lány ártatlanul könyörgő tekintettel nézte a férfit. – Kérem!

A keménykötésű, szakállas férfi affektálva elvigyorodott. – Hadd próbáljam meg kitalálni! Maga arra kér engem, hogy gomboljam ki a kabátját, aztán segítsek letolni azt a szűk bőrnadrágot és az alsóneműjét, és amikor a látványtól teljesen felizgulok, mert ugye én egy vágyait elfojtani kényszerülő iráni férfi vagyok, aki most hirtelen szembe találja magát egy gyönyörű szőke nővel, akkor maga arra kér, vegyem le a bilincseket is, amit persze azonnal meg is teszek, mert ugyebár a farkammal gondolkodom, és akkor maga bevet valamilyen különleges harcművészeti trükköt, kiüt engem, és elmenekül. Ez nagyjából helytálló?

Kari savanyú arccal nézett a férfira. – Egyszerűen nemet is mondhatott volna.

Az őr felnevetett és visszament a helyére. – Nem azért fizetnek, hogy hülye legyek. De azért ügyes próbálkozás volt.

Kari mérgesen hátat fordított az őrnek. Most már csak arra tudott gondolni, mi lesz akkor, ha valóban vécére kell mennie.

• • •

Miután sietve bekötözték Hafez sebét, Chase és Castille a sebesültet cipelve menekültek el a vonatról.

Ninának fogalma sem volt arról, hová mennek, vagy hogy Chase mit akar tenni, amikor odaérnek. A telefonon csak arabul beszélt, alig értett belőle valamit; és mivel sietve kellett elhagyniuk a vonatot, mielőtt még az iráni hadsereg odaért volna, Chase semmiféle további információval nem szolgált.

A síkság nem volt annyira kies, mint az a hely, ahol Hajjarral találkoztak, de így is csak lassan tudtak haladni, különösen egy sebesülttel. Szerencsére a növényzet is több volt, és mire Nina először meghallotta egy közeledő helikopter zúgását, már egy fa mögött bújtak meg vagy nyolcszáz méterre a vasútvonaltól.

– Szóval hova megyünk? – kérdezte Nina. – Ki ez a barát, akit felhívott? És hogy fog megtalálni bennünket? A semmi közepén vagyunk.

Fájdalmai ellenére Hafez elmosolyodott. – Eddie-nek sok barátja van – mondta. – Az egész világon.

Nina Chase-re nézett. – Még Iránban is, ahol még sohasem járt?

– Hé, én egy népszerű fickó vagyok – mondta Chase vállrándítva.

– A hírneve megelőzi őt – tette hozzá Castille.

– Abban biztos vagyok. De ha beléphetek a maguk kölcsönös csodálatra épülő társaságába, mi lenne, ha beavatnának a tervbe?

– Nos – kezdte Chase –, először is: valakinek ki kell vinnie bennünket innen. Úgy másfél kilométerre délre van egy út, ott felvesznek bennünket.

Nina végigpásztázta az ismeretlen tájat. – Hogy fog megtalálni bennünket a barátja? Még maga sem tudja, hol vagyunk.

– Megadtam neki a tájékozódási pontokat. Azokat elég könnyű megtalálni a térképen.

– Valóban?

– Nem nehéz; alapvető dolog. Aztán… megyünk, és kiszabadítjuk Miss Frostot.

– Tudod, hol van? – kérdezte Castille.

– Hajjarnak van egy kis vidéki házikója körülbelül ötven kilométerre innen. Elugrunk és beköszönünk hozzá.

– Már hallottam róla – figyelmeztetett Hafez. – Oda nem könnyű bejutni.

– Rosszabb helyekre is bejutottunk már – jegyezte meg vidáman Castille. – Például amikor Kongóban jártunk…

– Hugo! – mondta Chase, és megfenyegette az ujjával. Castille tett egy „oké”-szerű megjegyzést, aztán elhallgatott.

– Még egy ország, ahol még sohasem járt? – kérdezte Nina.

Chase cinkos tekintettel válaszolt: – Valami olyasmi.

Folytatták útjukat az erdőben. Egy idő után kezdtek elfogyni a fák, és látni lehetett a poros utat. – Az az? – kérdezte Nina.

Chase végigpásztázta a terepet. – Valószínűleg. Keresnünk kell egy patakot, amelyik… – Chase egy közeli dombra mutatott. – Amelyik onnan folyik lefelé. Azt mondta a nő, hogy ott fog várni bennünket.

– Hm, a nő? – kérdezte Nina.

– Mi a baj, doki? – válaszolt vissza Chase. – Féltékeny?

– Ó, rettenetesen! – felelte Nina, és teátrálisan a szívéhez emelte a kezét. Castille és Hafez kuncogtak. Chase morgott egyet, aztán útnak indult a kis csapat élén.

Néhány perc múlva megláttak egy rozoga, öreg teherautót. Chase mindenkit egy fa mögé parancsolt. – Itt várjatok! – mondta.

Nina figyelte a férfit, ahogy előreosont a fák között olyan könnyedséggel és gyorsasággal, hogy az már-már komikus ellentétben állt zömök testalkatával. Minél közelebb került a teherautóhoz, annál lejjebb hajolt, olyannyira, hogy a végén Nina szinte nem is látta. Chase tíz méterrel a cél előtt megállt, előreszaladt, és eltűnt az autó mögött.

Nina észrevette, hogy Castille elővette a fegyverét, és még Hafez is előkészítette az egyik puskát, amelyet a vonatról hoztak magukkal. – Csak a biztonság kedvéért – nyugtatta meg Ninát a belga.

Semmi mozgás. Feszült figyelemmel vártak, miközben teltek a hosszú másodpercek… aztán Chase újra megjelent és integetett.

– Biztonságban vagyunk – mondta Castille, és eltette a fegyverét.

– És ha valaki elkapja, és fegyvert nyom a hátába? – kérdezte Nina.

– Akkor a hüvelykujját a tenyeréhez szorította volna.

– Maguk férfiak imádják ezeket a kis trükköket meg kódokat, igaz? – kérdezte Nina vidáman.

– Így tudunk életben maradni. – Castille felemelte Hafezt, Nina pedig segített neki, majd elindultak a teherautó felé.

Amikor odaértek, Chase valakivel beszélgetett, aki a vezetőfülkében ült. – Mindnyájatoknak szeretném bemutatni – jelentette ki Chase – egy nagyon kedves jó barátomat, aki segíteni fog nekünk, hogy elhúzzunk innen a francba. Ő Shala Yazid.

Egy huszonöt év körüli fiatal nő szállt ki az autóból. Rendkívül vonzó volt – és rendkívül terhes is.

– Ajjaj! – mondta Castille, aki nem tudta visszatartani kaján vigyorát. – Erre nem számítottam. Elfelejtettél valamit elmesélni az utolsó látogatásodról, Edward?

– Biztosan emlékszel Hugo Castille-ra – mondta Chase bosszankodva. – Ő volt az az ostoba belga, akinek nem volt modora.

Shala elmosolyodott. – Persze, hogy emlékszem rá. Bár akkor még volt… – a nő mutatóujjával megérintette a felső ajkát – bajusza, ugye?

– Igen, és mindannyian örülünk, hogy már nincs.

– Bonjour – mondta Castille, félig meghajolva. – És gratulálok! Feltételezem, férjhez mentél, amióta utoljára láttalak.

– Egy fantasztikus férfihoz – mondta a nő ragyogó arccal.

Ninának úgy tűnt, mintha Chase egy darabig zavarban lett volna, de aztán magához tért és bemutatta a többieket. – Ez itt Hafez – mondta –, aki volt már jobban is…

– Csak egy karcolás – erősködött Hafez.

–… és aki jelenleg a legfontosabb nő az életemben, Dr. Nina Wilde.

Shala csillogó tekintettel ránézett Chase-re. – Megnősültél?

– Nem! – mondta Nina levegő után kapkodva.

– A rohadt életbe, ennél gyorsabban már nem is mondhatta volna! – fakadt ki Chase tettetett sértődéssel, aztán ismét Shala felé fordult. – Nem, a testőre vagyok. És istenemre mondom, ez a test komoly őrzést igényel.

– És el akarod őt vinni Failak Hajjarhoz? – kérdezte Shala. – Akkor még komolyabb őrzésre lesz szüksége.

– Nem akarom őt odavinni, de épp most szöktünk meg a szarházi embereitől. És elrabolta a főnöknőmet. Ki kell szabadítanunk.

– Egy óra alatt oda lehet érni – mondta Shala. – Talán valamivel több. A teherautóban van egy rádiós szkenner; nagy a mozgás a rendőrök és a katonák részéről. Ez miattad van?

– Ööö, igen – mondta Chase, és megdörzsölte hátul a nyakát. – Szóval… kisiklattam egy vonatot. Talán kettőt.

– Ó, Eddie! – Shala finoman belecsípett Chase karjába. – Te csodálatos ember vagy, és mindent nagyon köszönök, amit a családomért tettél, de muszáj neked az országom nagy részét lerombolni, akárhányszor erre jársz?

– Hé, civilek nem sérültek meg! – tiltakozott Chase. – Valószínűleg nem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a másik mozdonyvezetőnek sikerült épségben lelépnie…

Shala ingerülten ingatta a fejét, aztán Ninára nézett.

– Bármihez nyúl hozzá, az megsemmisül! Tíz évvel idősebb nálam, de úgy viselkedik, mint a kisöcsém a játékaival!

– Aha! – válaszolta Nina egyetértően bólogatva. A hangjában némi huncutság érződött. – Szóval honnan ismeri Eddie-t? Ő azt állítja, sohasem járt Iránban. Mármint hivatalosan.

– A családom, hogy úgy mondjam, nem rokonszenvez a jelenlegi rezsimmel – válaszolta Shala. – Úgyhogy segítséget nyújtottunk olyan titkos akciókhoz, amelyeket… – rámosolygott Chase-re és Castille-ra – bizonyos urak hajtottak végre.

– Mint például az araki vízerőmű megrongálása – mondta Castille viszonozva Shala mosolyát.

Chase úgy tett, mint akire hirtelen köhögőroham jött rá. – Titkos információ! – bökte ki. Castille mosolya zavart vigyorrá változott. – Mindenesetre – mondta Chase türelmetlenül – mennünk kell. Hugo, te meg a doki tegyétek be Hafezt az autó hátsó részébe! Elhoztad az elsősegélykészletet? – Shala bólintott. – Remek. Az úton majd összefoltozzuk. Gondolom, maga nem orvosdoktor, ugye, doki?

– Nem, és kérem, ne szólítson dokinak.

– Ahogy kívánja, Dr. Wilde.

– Így már jobb.

– Ha nem vagytok házasok… akkor annak kéne lennetek – mondta Shala mosolyogva, amitől mind a ketten elhallgattak, Castille és Hafez pedig nevetésben törtek ki.

• • •

Kari felnézett, amikor egy másik őr érkezett, egy MP-5-ös géppisztollyal felfegyverkezve. – Hajjar látni akarja őket.

A szakállas őr a rácsokon keresztül vigyorgott Karira.

– Ha szerencséje van, talán Hajjar kiengedi a vécére. Biztos vagyok benne, örömmel segítene levenni a ruháját!

Kari válaszra sem méltatva a férfit, higgadtan várta, amíg kinyitották az ajtót.

Az egyik hegyi úton Shala áthajtott a másik oldalra. – Ott van – mondta, és előre mutatott.

Chase nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson. – Jesszus! Nem erre számítottam.

Nina követte a tekintetét. Egy teljesen oda nem illő épület állt a sziklás lejtő tetején. – Te jó isten! Ki tervezte ezt? Walt Disney?

– A sah építtette – mondta Shala. – Ez volt az egyik nyári rezidenciája, de csak néhányszor járt itt a forradalom előtt. Utána meg a mullahok használták rejtekhelyként, amíg Hajjar meg nem vásárolta a kormánytól.

– Úgy néz ki, mint egy karikatúra – jegyezte meg Nina. Az épület gyakorlatilag egy perzsa palota paródiája volt, a felső szintek tele voltak minaretekkel és kupolákkal. – Gondolom, a sahnak nem sok ízlése volt.

– Éppen akartam mondani, milyen frankó – szólalt meg Chase –, de már mindegy.

Látcsővel kémlelte az erődítményt.

– Hogy lehet oda felmenni?

– Kívülről csak a bekötőúton lehet feljutni, vagy helikopterrel – mondta Shala. Castille felnyögött az utolsó szó hallatán.

– Kabinos felvonó nincs? – kérdezte Chase.

– Nincs.

– Nagy kár. Mindig szerettem volna megcsinálni a Kémek a sasfészekbent.

– Gondolom, a bekötőutat őrzik – szólalt meg Castille.

Shala bólintott. – Igen. Lent egy kapu, tévékamerák végig az egész úton, odafent pedig még egy kapu. Egy ideje már figyeljük Hajjart; rendszerint legalább négy embere van őrségben. Ó, elektromos kerítés is van.

Chase a környező hegyek felé fordította látcsövét.

– Gondolom, nemigen tudjuk megtenni, hogy felrobbantunk egy elektromos vezetéket, és elvágjuk az áram útját, ugye?

– Tessék, már megint! Egyébként nem, az erődnek saját generátorai vannak.

– Gondoltam. – Chase leengedte a látcsövet, és elgondolkodott. – Azt mondtad, kívülről csak kétféleképpen lehet bejutni. És belül van valami?

– Igen, van még egy út. – Shala hátranézett a válla fölött. – Dr. Wilde, megtenné, hogy ideadja a kék hátizsákot? – Nina eleget tett a kérésnek, a kocsi hátsó részéből előre húzta a kért tárgyat a többi cucc közül. Shala végigtapogatta, majd kivett belőle egy köteg tervrajzot. – Apám szerezte ezeket a forradalom előtt. Remélte, használni tudja majd, hogy bejusson az erődbe és merényletet kövessen el a sah ellen, de sajnos hamarabb történt meg a forradalom.

Nina értetlenkedve ráncolta a homlokát. – A forradalom nem azért tört ki, hogy megszabaduljanak a sahtól?

– Különböző forradalmárok vannak – mondta Chase titokzatosan.

– Apám úgy döntött, megtartja a tervrajzokat arra az esetre, ha az ajatollah oda költözött volna, de erre sohasem került sor. Nektek talán segíthet. – Shala egyik ujjával megérintette a tervrajz alsó sarkát. – Van egy akna az erőd alagsori szintjén. Azért építették, hogy hozzá lehessen férni a szennyvízcsatornához, amely a folyóba vezet.

Nina vágott egy fintort. – Pfuj! Egyenesen a folyóba szivattyúzzák?

– Szó szerint szarnak az emberekre – mondta Chase.

– De ebbe az aknába be tudunk jutni a csatorna felől?

– Igen, de van egy probléma…

Castille a homlokára csapott. – A, persze hogy van.

– A cső – folytatta Shala – szóval… elég kicsi. Túl szűk ahhoz, hogy te beférjél rajta, Eddie. És attól tartok, neked is, Hugo.

– Nem kell mentegetőzni – vágta rá Castille. – Végig kell kúszni egy szarral teli csövön?

– Szóval túl kicsi nekem is, és Hugónak is, mi? – kérdezte Chase. – Hafez egyáltalán nincs abban helyzetben, és hát ugye téged sem küldhetünk a kis pocaklakóval… – Szép lassan egy huncut mosoly jelent meg az arcán. – Dr. Wilde…

– Igen? – Nina egy gondolatnyival később jött rá, Chase miért nevetett. Mindenki nagy várakozással nézett Ninára. – Nem!

Hajjar otthonának felső szintjei legalább annyira hivalkodóak és bombasztikusak voltak, mint a külseje, ezt látta Kari, amikor őt és Volgant kivitték a celláikból. Az ősi perzsa kincsekkel való tiltott kereskedés nyilvánvalóan nagyon jövedelmező volt, és úgy tűnt, Hajjar a haszon jelentős részét aranyból készült díszítésekre és berendezésekre költötte. És ebben az esetben a gazdagság nem járt együtt jó ízléssel.

Hajjar irodája kerek szoba volt a legmagasabb kupolás toronyban. A fényes márványpadlón visszhangzott Kari cipősarkának kopogása. Hajjar egy hatalmas félkör alakú íróasztal mögött ült, amelynek márványlapját arannyal díszítették. A mögötte lévő falon egy masszív plazmamonitor állt, amelynek alsó keretében Kari észrevette egy videokamera fekete felvevőlencséjét.

– Miss Frost! Jurij! – üdvözölte őket nagy hanggal és hamis szívélyességgel Hajjar. – Úgy örülök, hogy el tudtak jönni!

– Ne pazarolja az időmet, Hajjar! – mondta Kari hűvösen. – Csak mondja meg, mit akar.

Hajjar kicsit sértődöttnek látszott. – Rendben van. Mindjárt videokonferencián fogok beszélni az édesapjával, és azt akartam, legyen itt, hogy biztosíthassam a… szándékomról. Különben nagyon nehéz elérni őt. Már kezdtem türelmetlenkedni.

– Sok dolga van.

– Hm, abban biztos vagyok. Vele legalább olyan nehéz kapcsolatot teremteni, mint az ön riválisával, Mr. Qobrasszal.

– Beszélt Qobrasszal? – kérdezte Volgan nagyot nyelve.

– Személyesen még nem, de hamarosan. Végül is, egy olyan fontos dolog miatt, mint ez… – kinyújtotta a kezét és felemelte az íróasztalán heverő bársonytokból az atlantiszi leletet. Akár a tűz, úgy világította meg arcát a felületéről visszaverődő csillogó fény. – Biztos vagyok benne, egyezkedni akar majd velem.

– Bármennyit is hajlandó Qobras fizetni magának a leletért, az apám többet ad érte – mondta Kari.

– Attól tartok, a lelet és Jurij egy párt alkotnak. És úgy tűnik, Qobras nagyon szeretné őket újra látni.

– Kérem, Miss Frost – könyörgött Volgan –, segítenie kell nekem. Qobras meg fog engem ölni! – Eszeveszett tekintetét a Hajjar kezében lévő leletre szegezte. – Többet is tudok mondani arról a tárgyról. Qobrasról is tudok többet mondani! Tizenkét évig dolgoztam neki, ismerem a titkait…

Hajjar csettintett az ujjával, mire az egyik őr a puskájával fejbe vágta Volgant. Az orosz, akinek a keze a háta mögött még mindig össze volt kötve, nagy dobbanással zuhant le a fényes márványra.

– Elég! – mondta Hajjar. Az asztalán lévő számítógépből kijövő halk csengőhang vonta magára a figyelmét. – Miss Frost, az édesapja hív. Megtenné, hogy a kamera látószögébe áll? – Az őr előretolta Karit. – Köszönöm. Őt meg vigyétek el az útból! – A másik őr végighúzta a padlón Volgant, mint egy zsák lisztet.

Hajjar megérintette a számítógépet, aztán elforgatta vörös bőrszékét, hogy szemben legyen a hatalmas képernyővel, amelyen Kristian Frost képe jelent meg ravnsfjordi irodájában. Frost szemével oldalra nézett, a saját képernyőjére. – Kari!

– Mr. Frost – vágott közbe Hajjar, mielőtt a lány válaszolhatott volna –, nagyon örülök, hogy végre felhívott. Azt hittem, a lánya élete fontosabb, mint az üzleti programja. – Hajjar önelégülten vigyorgott Frost felé.

Frost teljes megvetéssel nézte. – Kari, jól vagy? Ez a… személy nem bántott?

– Jól vagyok… egyelőre – felelte Kari.

– És mi van a lelettel? És Dr. Wilde-dal?

– Dr. Wilde-ot letartóztatta az iráni hadsereg, és bíróság elé állítják antik tárgyakkal való illegális kereskedés miatt – vágott közbe megint Hajjar –, és valószínűleg néhány katona meggyilkolásában való bűnrészesség miatt is. Ami a leletet illeti… neki azzal már nem kell törődnie.

– Mennyit akar, Hajjar?

Az iráni hátradőlt a székében. – Rögtön az üzletre tér, látom. Nagyon helyes. Azért, hogy a lánya biztonságban hazatérjen, tízmillió amerikai dollárt akarok.

– Azon a tízmillió dolláron kívül, amit már kifizettem a leletért? – kérdezte Frost.

– A hatékonyság érdekében akár ugyanarra a folyószámlára is átutalhatja – mondta Hajjar önelégülten.

– És a lelet?

– Mint mondtam, az már nem eladó.

– Újabb tízmillióért sem?

Hajjar hosszú szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna: a kereskedő mohósága nyilvánvalóan azzal a veszéllyel járt, hogy felborulnak a tervei. – Nem, még annyiért sem – mondta végül, láthatóan kelletlenül.

– Tizenöt millió.

Hajjar összerándult. Félig megfordult, és hátranézett Karira. – Magának többet ér ez a… ez a fémdarab, mint a saját lánya?

– Én húszat ajánlottam volna – mondta neki Kari.

A nagy képernyőn Frost arcán villanásnyi büszkeség jelent meg, aztán ismét rezzenéstelen lett. – Akkor legyen húszmillió.

Hajjar meg sem tudott szólalni, a tekintete oda-vissza cikázott a két Frost között, majd gyorsan szembe fordult a monitorral.

– Nem! A lelet magának nem eladó, semmi pénzért sem! Tízmillió dollár a lányáért, ez az egyetlen ajánlatom. Egy órán belül hívjon vissza, hogy jóváhagyja az átutalást. Egy óra! – Újra megfordult, és rábökött a számítógépre, ezzel megszakítva a hívást, mielőtt Frost megszólalhatott volna.

– Hajjar – szólalt meg Kari, a hangjában tettetett csodálattal –, le vagyok nyűgözve! Nem sok ember merne így szembeszállni az apámmal. Különösen, miután épp felajánlott húszmillió dollárt.

Hajjar megkerülte az asztalt és Karihoz lépett. – Húszmillió! – mondta rekedtes hangon, mielőtt megköszörülte a torkát. – Húszmillió dollár! – ismételte. – Ezért, ezért a tárgyért? – Kampós kezével a lelet felé mutatott. – Mi ez? Mi olyan fontos ebben a fémdarabban?

Egy pillanatra Kari szeme felcsillant valamitől, ami a megilletődöttséghez hasonlított. – Ez kulcs a múlthoz… és a jövőhöz. – Aztán enyhén megbillentette a fejét, és csábítóan Hajjarra nézett. – Maga is részese lehetne ennek, Failak. Adja el nekünk a leletet, és én megígérem, az apám nem fog emiatt a közjáték miatt maga ellen hajszát indítani. Én pedig…

– Maga pedig mit fog tenni? – kérdezte Hajjar, aki a gyanakvás és a vágyakozás között vívódott.

– Meg fogok magának bocsátani, teljes mértékben. Talán még annál is jobban. Mint mondtam, kevés embernek van bátorsága szembeszállni az apámmal. – Finoman változtatott a testtartásán, a csípőjét és a vállát ringatva a kabát alatt. – Nagyon imponált nekem.

A csáberő győzött. – Valóban? – Hajjar megnyalta a szája szélét, és fürkésző tekintettel figyelte a lány mozdulatait. – Akkor talán mi ketten…

– Uram! – szólt közbe Kari őre, az, aki a cellában gorombán elutasította. – Qobras hamarosan telefonálni fog. Fel kell készülnie rá.

Hajjar arcán ingerültség futott végig. – Igazad van. Igen, készen állok. – Vett egy nagy levegőt, aztán hátat fordított Karinak. – Ott várj a nővel, amíg az apja újra hív! Te pedig – tette hozzá, és az ujjával a másik őrnek csettintett – hozd ide Jurijt!

– Ügyes trükk, kis ribanc – súgta az őr Kari fülébe. A lány sóhajtott egy nagyot. Egy kísérletet megért.

De hogy Hajjar húszmillió dollárt visszautasítson… vajon Qobras mennyit ajánl neki?

– Nevetségesen nézek ki – tiltakozott Nina.

Hafezt a teherautóban hagyták, aki megkönnyebbült, hogy nem kellett mozognia, de idegesítette is, mert nem tudott segíteni, a többieket pedig Shala elvezette egy kis folyóhoz, amely a sziklaszirt lábánál kanyargott. A túlsó part igen meredek volt, majd úgy kilenc méter magasságban egyenletessé változott – de az egész erődítményt villanypásztor fogta körül.

Bár gyors folyású, de a folyó elég sekély is volt ahhoz, hogy gyalog átkeljenek rajta. Shala levette a cipőjét és felhúzta a kabátját, amikor Chase és Castille átsegítették, bár ők maguk még a csizmájukat sem húzták le, úgy gázoltak bele a hideg vízbe. Ugyanakkor Nina teljesen hülyének érezte magát, miközben egy búvárruhában igyekezett át a túlsó partra.

– Nem t'om – -mondta neki Chase, mialatt segített Shalának leülni –, nekem nagyon csinosnak látszik. Persze én mindig vonzódtam az olyan nőkhöz, akik gumiruhában vannak.

– Fogja be! – Az egyrészes búvárruha, amit Shala magával hozott, inkább szörfözéshez illett, semmint valamiféle titkos bejutási akcióhoz: a fekete ruhán a nyakától az ágyékáig élénk rózsaszín betét húzódott, amely a hátán újra felfelé indult, a lábán és a karján hasonlóan rikító csíkokkal. Maga a búvárruha egészen újnak tűnt, de a lábán lévő túl szoros és szutykos fürdőpapucs már más lapra tartozott. – Teljesen biztos benne, hogy egyikőjük sem fér be azon a csövön?

– Nézze meg maga! – mondta Shala, és a csatornára mutatott. A folyó szintje fölött úgy harminc centiméterrel a meredek parttól egy rozsdásodó fémcső vége állt ki, és víz csöpögött belőle. Nina abbéli reménye, hogy rá tudja beszélni a szikár Castille-t, inkább ő menjen helyette, azonnal szertefoszlott, amikor meglátta, mennyire szűk a cső – belső átmérője még ötven centi sem volt, Castille-nak túl kicsi, és Nina abban sem volt biztos, hogy Chase akár a fejét és az egyik vállát be tudná passzírozni oda.

Ami azt illeti, Nina abban sem volt biztos, hogy ő befér.

– Be fog férni – mondta Chase, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Lehet, egy kicsit szoros lesz a fenekének, de…

– Hé!

– Csak vicceltem. – Erőltetetten elmosolyodott, majd kinyitotta a hátizsákot, amelyet magukkal hoztak a teherautóból. – Itt van a felszerelése. Zseblámpa, walkie-talkie és fejhallgató. Így tud nekünk szólni, amikor kikapcsolta a villanypásztort. Pisztoly…

– Még sohasem használtam… – mondta Nina, amikor Chase elővett egy kis automata fegyvert, ami egy szíjjal átkötött vászon pisztolytáskában volt.

– Tényleg? Azt hittem, maguk jenkik hamarabb tanulnak meg lőni, mint járni. Forduljon meg…

– Tényleg nem hiszem, hogy… – mondta Nina, miközben Chase felerősítette a szíjat a derekára.

– Csak elővigyázatosság; remélhetőleg senkivel sem fog találkozni. – Chase a szíjhoz csíptette a walkie-talkie-t, aztán maga felé fordította Ninát, és felrakta rá a fejhallgatót, s közben kacsintott egyet. – De ha mégis, akkor csak gondoljon Lara Croftra: piff-puff. – Tekintete a lány nyakára és a medáljára tévedt. – Akarja, hogy vigyázzak rá?

Nina elgondolkodott. – Köszönöm, nem. Ez a szerencsetalizmánom.

Chase felhúzta a szemöldökét. – Figyelembe véve, milyen napja volt, rohadtul vicces elképzelése lehet arról, mi a szerencse.

– Még mindig életben vagyok, nem?

– Az igaz. – Nina bedugta a medált a búvárruhája alá, aztán teljesen felhúzta a cipzárt a nyakáig, miközben Chase ismét foghíjasan vigyorgott. – Akkor hát indulás!

Nina izgatottsága egyértelmű undorrá változott, amikor letérdelt, hogy megvizsgálja a csövet. – Úristen! Ez büdös!

– Mire számított? Ez egy szennyvízcsatorna!

Nina gyomra kavargott. – Hányingerem van. Istenem, azt hiszem, ezt nem tudom megcsinálni…

– Figyeljen ide! – mondta Chase, kezét a lány karjára téve. – Tudom, hogy meg tudja csinálni. Maga régész, igaz? Biztosan ásott már sárban és mindenféle szörnyű anyagban ezelőtt, ugye?

– Hát, igen, de…

– A cső nem olyan nagyon hosszú. Ötven méter, ott vége, és a bekötőaknába nyílik. Annak van egy létrája, azon simán fel tud mászni. Meg tudja csinálni.

– De mi van akkor, ha van valaki a végén? Mi van, ha…

– Nina! – Chase megszorította a lány karját. – Nekem az a dolgom, hogy vigyázzak magára. Ha úgy gondolnám, hogy veszélybe kerülhet, akkor nem mehetne.

– De mégis adott nekem egy pisztolyt.

– Igen, nos… semmi sem százszázalékosan biztos, igaz? – Ninát ez nem nyugtatta meg.

– Nézze, amint kikapcsolja a villanypásztort, Hugo és én alig öt perc alatt bent leszünk. A terv egyszerű: bemegyünk, pofán vágjuk Hajjart, kimentjük Karit, és kész.

– Az emberek pofán vágása a maga legjobb megoldása mindenre, ugye? – kérdezte Nina.

– Hé, ha ez működik… Mindenesetre egész idő alatt magával leszek a rádión. És a hely tervrajza is megvan. Meg fogom mondani, hogy pontosan hova kell mennie. Miután megtette, maradjon látótávolságon kívül, és akkor biztonságban lesz. Bízzon bennem!

Így aztán Nina felkötötte a haját, majd teljesen kelletlenül, és leplezetlen undorral az arcán, fejjel előre bemászott a koszos csőbe. – Nem sok választásom van, igaz?

– Hát… – mondta Chase, miközben bekapcsolta a CB-jét. – Itt vagyok, és segítek bejutni. Kérek egy rádiótesztet. – Felemelte Nina lábát, és befelé tolta a lányt.

Chase rádiója sercegett. – Eszébe ne jusson megfogni a seggemet!

– Meg sem fordult a fejemben – mondta Chase, de elismerőleg nézte a lány búvárruhába bújtatott fenekét, ahogy furakodott előre a csőben. Chase ismét megnyomta Nina lábát, aki ezután eltűnt a sötétben.

Az egyik kezében maga előtt tartva a zseblámpát, Nina mászott felfelé a lejtős csőben. Elég szűk volt a hely, a többiek nem fértek volna be. Egy percre megállt, hogy a lámpa fényével végigpásztázza a csövet. A végén semmi, csak sötétség.

– Fogadok, hogy Lara Croftnak sohasem kellett felmásznia másnak a vécéjén – dühöngött magának, mielőtt hozzáfogott volna a nem könnyű felfelé menetelnek.

Kari figyelte, ahogy Hajjar egyre idegesebb lett, miközben Qobras hívását várta, és ujjaival dobolt az íróasztalán. Úgy tűnt, nem nagyon volt hozzászokva ahhoz, hogy várnia kell.

– Failak – szólalt meg Kari –, ki kell mennem a mosdóba. Megengedi?

– Ne kezdje már megint! – panaszkodott az őre halkan, de Hajjar intett az ajtó felé, hogy mehetnek. Kari felállt, és diadalmas tekintettel nézett az őrre. – Nem veszem le a bilincset – motyogta, miközben kivezette a szobából.

– Hogy van? – kérdezte Chase elektromos recsegések közepette.

– Ó, kiválóan! – zsémbeskedett Nina. – Alig várom, hogy megírhassam az életrajzomban.

Valami hang jött a fejhallgatón keresztül, ami tompa nevetés is lehetett. – Remekül csinálja. Látja a végét?

Nina előrefordította a fénysugarat. – Azt hiszem… igen! Látom! És hallok is valamit. – Megpróbálta kivenni, hogy mi lehet az. Valamiféle sistergő morajlás… mint amikor víz folyik le a csőben! – Ó, a francba!

Nina összehúzta magát, és visszafojtott egy sikítást, amikor több liter hideg víz ömlött lefelé a csőben és szétspriccelt körülötte. – ÁÁÁÁÁÁ! Neeeeee! Iszonyú!

Chase kedélyes reakciója sem javított a hangulatán. – Legalább nem felejtették el lehúzni.

– Jobban érzi magát? – kérdezte Hajjar gúnyolódva, amikor Karit visszakísérték a kerek szobába.

– A kísérő viselkedése hagy némi kívánnivalót maga után – mondta Kari fintorogva. – Remélem, nem maradtam le Qobrasról.

– Nem, de bármelyik pillanatban hívhat. Úgyhogy éppen időben jött vissza. – Hajjar intett, az őr pedig egy fotelbe tessékelte a lányt. Volgan könyörgő tekintettel nézett Karira, de nem szólt egy szót sem.

– Ne felejtse el az apám ajánlatát! – mondta Kari. – Bármit ajánl Qobras, ő…

A számítógép csipogott egyet. Hajjar csettintett az ujjaival az őrnek, aki keményen megragadta a lány vállát. Kari elhallgatott, és figyelte, amint Hajjar a képernyő felé fordul.

Ez volt az első alkalom, hogy Kari „élőben” figyelhette Qobrast, mert korábban csak fényképeken látta. És azok a fényképek is néhány évvel korábban készültek. Qobras fekete hajában most ősz csíkok is látszódtak a halántékánál, az arcán több volt a ránc, de a tekintete ugyanolyan metsző volt, mint azelőtt.

És ugyanolyan halálos.

– Mr. Hajjar – szólalt meg Qobras. A hangjából egyértelműen kitetszett, nem szívesen üzletel az iránival.

– Van valamije a számomra – mondta Qobras türelmetlenül.

– Tulajdonképpen kettő is van! Az első ez a kis csecsebecse. – Hajjar odamutatta a kamerának az atlantiszi leletet. – Úgy tudom, hogy ezt magától…

– Semmisítse meg! – szólt közbe Qobras. – Olvassza be. Tizenötmillió amerikai dollárt fizetek, ha megkapom a videofelvételt arról, hogy megsemmisítette.

– Semmisítsem meg? – csodálkozott Hajjar. – Igen, meg tudom tenni, mindenem megvan hozzá, ami a nemesfémek megsemmisítéséhez szükséges, de… – Hitetlenkedve rázta a fejét. – Biztosan ezt akarja?

– Olvassza be! Teljes egészében. Az aranyat és bármilyen más fémet, amit kivon belőle, megtarthatja, de látni akarom megsemmisítve. Már elég sok bajt okozott.

A megdöbbent Hajjar visszarakta a leletet az asztalára. – Semmisítsem meg. Oké. És mindezt… tizenötmillió dollárért, ezt mondta? – Qobras felnagyított képe bólintott.

Kari döbbenten figyelt. Ha a leletet megsemmisítik, akkor örökre elvész az egyetlen kapocs ahhoz, hogy megtalálják Atlantiszt…

Nina hatalmas megkönnyebbüléssel bújt ki a csőből.

A terem, amelyben találta magát, négyzet alakú volt, körülbelül kétszer két és fél méter, amelybe felülről rengeteg cső csatlakozott be. A padlón magasan állt az avas szagú víz. – Bent vagyok – mondta a fejhallgatójába, és a zseblámpát a falakra irányította. Egy koszos létra vezetett felfelé.

– Jól van – mondta Chase, akinek a hangja torz volt az interferenciától. – Most menjen fel a létrán. És bármit is csinál…

– Igen?

– Ne csússzon el!

– Kösz a jó tanácsot. – Miközben búvárruhájából csöpögött a víz és az iszap, felmászott a létrán. Óvatosan megnyomta a tetőn lévő fémfedelet, ami óriási megkönnyebbülésére, megmozdult. Félretolta, majd kimászott rajta.

– A tetőn vagyok.

– Oké, egy szobában kell lennie, amelynek egy ajtaja van.

Nina körbejártatta a zseblámpa fényét. – Igen.

– Ellenőrizze, hogy nincs-e valaki az ajtónál, aztán menjen balra. A folyosó végén van egy másik ajtó. Azon menjen keresztül.

Hirtelen támadt heves szívdobogás közepette Nina egy résnyire kinyitotta az ajtót, és kikukucskált. A kinti kőfalú folyosó halványan volt megvilágítva és – egy halk morajló hangot leszámítva – csendes volt. Elnézett a másik irányba, ahol egy keskeny lépcső vezetett felfelé.

– Tiszta – suttogta.

– Oké, induljon!

Lerúgta magáról az átnedvesedett gumipapucsot, hogy ne hagyjon nyomot, aztán halk léptekkel elindult előre a folyosón. – Van egy kis probléma.

Még a recsegésen keresztül is hallotta Chase hangjában az aggódást. – Mi az?

– Két ajtó van. Melyiken kell keresztülmennem?

– A tervrajzon csak egy van, biztosan később hozzáépítettek valamit. De az egyiknek a generátorteremnek kell lennie. Próbálja meg mind a kettőt.

Mindkét ajtón ott volt a magasfeszültségre figyelmeztető szimbólum, úgyhogy az nem segített. Nina nekikészült, aztán megpróbálta a hozzá közelebb esőt.

Szerencsére a terem nem volt tele technikusokkal és nem is volt biztonsági szoba. Valójában inkább úgy nézett ki, mint az információtechnológiai tanszék az egyetemen. Felismerte, hogy az egyik állványon elhelyezett berendezés a számítógépes szerver – lehet, hogy Hajjarnak saját biztonságos internetkapcsolata van. Különféle fekete dobozok csatlakoztak hozzá, valamint egy számítógép, amelynek a képernyőjén hullámzott a képernyővédő.

A szoba kicsi volt, és mivel karnyújtásnyira esett tőle a számítógép, Nina – puszta kíváncsiságból – megmozgatta az egeret. A képernyőn különféle ablakok nyíltak meg. A legtöbb érthetetlen állapotkijelző volt, de a tekintete azonnal egy bizonyos ablakra vetődött. Két részre volt osztva, és a két rész láthatóan egy videokonferencia-hívást jelenített meg.

A szigorú tekintetű férfit nem ismerte fel, de a másik… Hajjar volt.

– Nina? – sziszegte Chase. – Mi a helyzet?

– Ez a kompjúterszoba…

– Akkor felejtse el! Menjen a másik szobába, de gyorsan!

Az volt a tervezett úti célja. A terem nagy részét monoton hangon zúgó, két hatalmas generátor foglalta el. A falon mellettük biztosítékok és árammegszakítók bonyolult rendszere volt látható.

– Újabb probléma – mondta Nina halkan. – Az összes felirat arabul van…

– Úgy látom, Jurij is ott van – mondta Qobras.

– Giovanni! – kiáltott fel Volgan kétségbeesetten, miközben bizonytalanul lábra állt. Az őre felemelte a fegyverét, mintha újból fejbe akarná verni, de Hajjar megrázta a fejét. – Kérlek, ne haragudj! Tudom, hibát követtem el, de megbántam.

Qobras a fejét rázta. – Jurij… megbíztam benned, te pedig elárultál engem… és az egész Társaságot. Miért? Pénzért? – Ismét megrázta a fejét. – Te is tudod, a Társaság önmagát látja el. De te ennél többet akartál. így gondolkodnak azok, akik ellen harcolunk, hogy megállíthassuk őket!

– Kérlek, Giovanni! – esedezett Volgan. – Soha többé nem fogok…

– Jurij. – Ez az egyetlen szó azonnal elhallgattatta Volgant. – Hajjar, nem tudok vele mit kezdeni, és biztos vagyok benne, maga sem. Ötmillió dollárt fizetek, ha most azonnal megöli.

– Ötmillió dollárt? – kapkodott levegő után Hajjar. Qobras bólintott.

– Giovanni! – ordította Volgan. – Kérlek, ne!

Hajjar egy pár másodpercig mozdulatlanul ült, láthatóan gondolataiba merült… aztán kinyitotta íróasztala egyik keskeny fiókját, kivett belőle egy revolvert, és tüzelt.

Chase újra vonalban volt. – Oké, megvan a huzalozási rajz. Kell lennie három magas panelnek, amelyekre nagy kapcsolók vannak végig felszerelve.

Nina látta. – Igen!

– A középső panel. Kapcsolja ki a harmadik, negyedik és hatodik kapcsolót.

Mindegyik kapcsoló hangos klikk hangot adott ki, amikor Nina elfordította.

– Oké, és most?

– Ennyi. Készen van. Keressen egy helyet, ahol el tud bújni, és öt perc múlva ott leszünk. – A rádióból elektromos recsegés hallatszott, majd elhallgatott.

– Várjon, Eddie… Eddie!

Kari hitetlenkedve nézte Volgan holttestét. Még az őröket is sokkolta a váratlan halál. – Úristen!

A képernyőn Qobras óvatoskodó hanghordozással, reagált Kari hangjára.

– Hajjar! Ki van még magánál?

Hajjar a vérző holttesttől a képernyő felé fordult. – Itt van egy… egy riválisa, mondhatni. Kari Frost.

Qobras nagyon elcsodálkozott. – Kari Frost? Hadd lássam!

• • •

Chase és Castille gyorsan haladtak a folyótól felfelé vezető emelkedőn. Chase úgy ellenőrizte a kerítést, hogy egy drótvágót dobott hozzá. Se szikra, se rövidzárlat. Üzemen kívül volt.

– Gyerünk! – adta ki a parancsot. Castille gyors mozdulatokkal kivágta a kerítés alját a drótvágóval. Chase felemelte a lógó részt, mint valami felhajtható lemezt, így elég nagy lyuk keletkezett ahhoz, hogy beférjenek rajta.

Amikor átbújtak, talpra ugrottak és felnéztek az erődre. A sziklás emelkedőn fel lehetett jutni a kanyargós bekötőútra és magának az épületnek a bejáratához. Őrt nem láttak, de annak alapján, amit Shala mondott, valahol lenniük kellett.

A saját fegyverén kívül Castille-nak még volt egy G3-a is, amelyet Mahjad katonáitól vett el. Chase-nek ott volt a Wildey-ja és egy viharvert Uzija, amit Shala hozott. Mindkét fegyvert ellenőrizte.

Készen álltak az akcióra.

– Oké – mondta. – Akkor vágjunk bele!

Futásnak eredtek.

Nina úgy döntött, hogy a szerverszoba ugyanúgy megteszi búvóhelynek, mint bármi más. És akkor még egyszer megnézheti a számítógépet.

Egy pillanatba tellett felnagyítani a számítógép által közvetített videokonferencia-hívás képét, és egy kicsivel többe, hogy a hangot is hallhassa. Hajjar és a másik férfi éppen beszéltek valakiről…

Kariról!

Nem csak hogy beszéltek róla, de meg is jelent Hajjar mögött, ahogy emberei a kamera elé tolták.

• • •

– Mit csinál ott? – kérdezte Qobras.

– Az apjával van egy kis üzleti ügyem – mondta Hajjar. – Ez nem tartozik magára.

– De igenis rám tartozik! – mondta Qobras szinte kiabálva. – Ölje meg!

Hajjar csak bámult a képernyőre. – Micsoda?

– Ölje meg! Most azonnal!

Kari gyomra görcsbe rándult. A pisztoly még mindig ott volt Hajjar kezében. Ha engedelmeskedik Qobras utasításának, akkor pillanatokon belül halott lehet.

– Megőrült? – kiáltotta Hajjar. – Nekem tízmillió dollárt ér! Az apja már beleegyezett, hogy kifizeti a váltságdíjat.

– Ide figyeljen! – mondta Qobras, és annyira előrehajolt, hogy az arca a képernyőhöz ért. – Fogalma sincs arról, milyen veszélyes. Ő és az apja megpróbálja megtalálni azt, amit a Társaság évszázadok óta elrejtve kíván tartani! Amennyiben ők…

Hajjar legyintett egyet. – Nem érdekel! Csak az a tízmillió dollár érdekel, amit az apja fizet nekem érte!

Qobras hangjából kétségesettség érződött.

– Hajjar, tizenkétmillió dollárt fizetek magának, ha megöli a nőt.

– Magának elment az…

– Tizenötmillió! Hajjar, annyit fizetek, amennyit akar! De csak akkor, ha most azonnal megöli Kari Frostot!