13

Nina alig mert levegőt venni.

Az indiánok bekerítették, szótlanul lépkedtek a nedves földön. Elöl Chase nyöszörgött. Nina még mindig hallotta Castille fuldoklását.

A legközelebbi indián most már alig három méterre volt tőle, a kezében szilárdan tartott egy fekete hegyű lándzsát, készen arra, hogy lecsapjon vele.

Nina ránézett Kari fegyverére… aztán elfordította a tekintetét. Nagyon lassan levette a válláról a hátizsákját, és kinyitotta a tetejét.

– Mit csinál? – sziszegte Philby. – Vegye fel a fegyvert! Meg fognak ölni bennünket!

Nina tudomást sem vett róla, tekintetét a lándzsás férfira szegezte. Már csak két méterre volt. Még egy pár lépés, és a férfi felnyársalja anélkül, hogy a lándzsa elhagyná a kezét.

Az ujjai kitapogatták a nehéz fémre tekert puha rongyot. Még mindig nem vette le a szemét az indiánról, de közben kicsúsztatta a szextánst a hátizsákból, és hagyta, hogy a rongy lehulljon róla. A fejét meghajtotta olyan mozdulattal, amely félreérthetetlenül a megadást jelentette, majd felemelte az orichalcumrudat, mintegy felajánlva az indiánnak.

Csend.

Nina egy kicsit felemelte a tekintetét, és látta, hogy a férfi lába alig egy méterre van tőle. Szétálló lábujjak – rögzítette agyának elemző része fölöslegesen. Ha a férfi meg akarja ölni, akkor az a következő néhány másodpercen belül lesz…

Ehelyett azonban az indián izgatottan kiáltott valamit, olyan nyelven, ami teljesen idegen volt Nina számára. Az egyik indián válaszolt rá, de bizonytalannak hangzott, amit mondott. Bár a nyelvek különfélék, az érzelmi hangszínek mindenhol hasonlóak az egész világon.

Az indián kirántotta a rudat Nina kezéből. A lány összerezzent, amikor a lándzsa hegye néhány centire volt tőle. Az indiánok körbevették, és durván talpra állították. Legalább tizenkét férfi állta körül nem szabályos körben. A csapat többi tagját ugyancsak felállították. Kari fájdalmában levegő után kapkodott, a tekintete még mindig zavart volt, di Salvo pedig elfojtott nyögést hallatott, amikor az indiánok megragadták sérült karját.

Nina rájött, hogy az indiánok tudták, mi a fegyver. Nyilvánvalóan volt elég kapcsolatuk a külvilággal ahhoz, hogy felismerjék a modern fegyvereket. A puskákat gyorsan eltüntették, Chase és Castille oldalfegyvereit is elvették, mielőtt a fejükre tekeredett kötelektől megszabadították őket.

– Nina! Kari! – szólalt meg Chase. – Jól vannak? – Az egyik indián egy vulkáni üvegből készült kés hegyét tartotta a nyakához. Chase fenyegetően nézett rá, de elhallgatott.

– Kari megsérült – mondta Nina.

– Nem, jól vagyok – mondta Kari bizonytalanul. – Mi történt?

– Odaadtam nekik a leletet.

Ettől Kari szeme teljesen magához tért, és hitetlenkedve nézett Ninára. – Mit csináltál?!

– Azt hiszem, ez mentette meg az életünket. Nézd csak!

Kari követte az irányt, amerre Nina biccentett, és látta, hogy az egyik indián a fény felé tartja a szextánst, szinte hódolattal vizsgálgatta. A többiek hasonló bámulattal figyeltek, időnként gyanakodva nézve foglyaikat, amikor azok kérdezgették egymást.

– Agnaldo! – suttogta Nina. – Maga érti őket?

– Egy-két dolgot – nyögte di Salvo, fájdalomtól megfeszült arccal. – Ők tudják, mi az, de… azt hiszem, még egyikük sem látta ezelőtt.

– Tud velük beszélni?

– Megpróbálhatom.

– Mondja meg nekik… mondja meg nekik, hogy visszahoztuk nekik – magyarázta Nina. – Mondja meg, hogy visszahoztuk a víz istenének városába.

Di Salvónak még kínjai közepette is sikerült hitetlenkedő tekintetet vetnie Ninára. – Hát lehet, hogy ezt nehéz lesz lefordítani.

– Csak próbálja meg! – utasította Nina.

Kari és Chase egyaránt meglepetéstől és csodálattól vegyes pillantást vetettek Ninára, amikor di Salvo követte az utasítását, és akadozva elkezdett beszélni. Az indiánok figyeltek, még mindig gyanakodva – és zavarba estek, amikor a brazil valamit nem tudott lefordítani –, de nyilvánvalóan megértették az üzenetet. Az a férfi, aki a kezében tartotta a leletet, mondott valamit di Salvónak.

– Mit mondott? – kérdezte Nina.

– Azt hiszem, elvisznek bennünket a falujukba. Valamit mondott a törzsbeli vénekről… nem értettem egészen pontosan.

– Akkor nem fognak megölni bennünket? – kérdezte Philby. – Ó, hála az Istennek!

– Igen – mondta neki Nina mogorván. – Nagy kár Hamiltonért. – Philbynek megnyúlt az arca.

– Én azért még nem kezdenék ünnepelni, professzor – tette hozzá Chase. – Ha azoknak a törzsi véneknek nem tetszünk, akkor mi is úgy fogjuk végezni, mint azok a „belépni tilos” táblák a folyóparton.

• • •

Miután foglyaik kezét hátrakötötték, az indiánok bevitték őket mélyen a dzsungelbe.

– Nem tudom elhinni, hogy csapdába ejtettek – mondta Chase szinte bocsánatkérően Ninának és Karinak. – Ha még mindig az SAS-ben lennék, ki van zárva, hogy ez megtörténjen. Úristen, biztosan hülyülök.

– Nem a maga hibája volt – próbálta Nina nyugtatgatni. – Ezek az emberek itt élnek. Ők ismerik a terepet. És nyilvánvalóan nagyon értenek ahhoz, hogy távol tartsák a látogatókat.

– Nem ez a lényeg! Az SAS-t soha nem sikerült csapdába ejteni dzsungelbeli őrjárat során.

– Edward, egyikünk sem látta őket – mondta Castille, akinek a hangja még mindig rekedtes volt a fojtogatástól.

– Igen, de…

– Eddie – mondta Nina –, még mindig élünk, és ez a lényeg. Ha elkezdett volna lövöldözni, akkor lehet, hogy már többen halottak lennénk. Talán mindannyian.

– A napnak még nincs vége – emlékeztette Chase Ninát.

Az ösvény emelkedni kezdett, egy alacsony hegy emelkedett az Amazonas-medence hatalmas lapos térsége fölé. Nina több nyomot is észrevett, amelyek emberi jelenlétről árulkodtak: más ösvények csatlakoztak ahhoz, amelyen haladtak, s mind egy helyre vezetett.

A hegy egyre meredekebb lett, az ösvény cikcakkban vezetett a tetőre, és a fák ritkulni kezdtek.

– Uramisten! – mondta Nina tátott szájjal, amikor felértek a csúcsra.

A hegy nem volt túl magas, de ahhoz eléggé, hogy csodálatos kilátást nyújtson az odalent elterülő tájra. A tájat a zöld növényzet uralta, a folyó egyik ága kanyarogva haladt rajta keresztül, de a fák közötti foltokban Nina ősi épületek romjait látta, egy olyan település rozoga maradványait, amely valamikor nagy kiterjedésű lehetett.

Volt azonban egy épület, amely nem volt romos. Nina nem tudta levenni róla a szemét.

A levegőből nézve a dzsungel lombkoronái nagyrészt eltakarták, nem tűnt másnak, mint egy szabálytalan árnyéknak. De abból a szögből, ahol állt, Nina tisztán látta a borongó, fenyegető hangulatot árasztó épületet. Egyben hatalmas is volt: majdnem húsz méter magas, tizenkét méter hosszú és körülbelül fele olyan széles.

Nem – gondolta Nina. Pontosan fele olyan széles.

Eszébe jutott egy sor a Kritiászból: „Magának Poszeidónnak a temploma egy sztadion hosszú, három plethron széles, s ennek megfelelő magasságú volt, de formájában volt valami barbár.” Az előtte álló sötét kőépítmény egyértelműen megfelelt a leírásnak, mert az ókori görögök lényegében mindent „barbár”-nak tekintettek, ami nem görög volt. Ninának sokkal inkább úgy tűnt, mintha egy inka vagy maja építmény lenne, mert a nagy darab faragott kőtömböket szinte természetellenes pontossággal illesztettek össze. Sarkaiból csipkézett templomtornyok emelkedtek az ég felé, körbe-körbe lombkoronák, amelyek még jobban eltakarták valódi formáját. Alsó részein lépcsők voltak, mint egy babiloni lépcső templomnál, de a tető görbülete inkább valami modern dologra emlékeztetett, például egy repülőgéphangárra.

Nina a tengeristen, Poszeidón templomát nézte.

Vagy inkább egy utánzatát, pontos másolatát. Platón szerint az eredetit nemesfémekbe burkolták, míg ez csak nyers kőből volt, amelyet moha és kúszónövények borítottak. Kisebb is volt, jóval rövidebb egy görög sztadionnál, ami ugye 185 méter.

Kivéve akkor, hogyha mindvégig neki volt igaza – és az atlantiszi sztadion rövidebb volt a görögnél. Ez viszont jelentős különbséget jelentene a sziget helyét illetően…

Nina nem tudott tovább töprengeni ezen a dolgon, mert az indiánok lefelé irányították őket a lejtőn. Most látta csak – bár a város romokban hevert –, nem volt lakatlan. A templom legközelebb eső végénél egy fa- és kőházakból álló falu volt.

Tizenöt kerek épületet számolt meg. A törzs több mint egy területet vett birtokba, és szétszórva élt, vagy nagyon kevesen voltak. Úgy tűnt, nemigen lehettek többen, mint százan.

A csoportot bevezették a faluba, ahol a templom homlokzata, méreténél fogva, mindent háttérbe szorított. Még több indián – fiatal és idős férfiak, nők és gyerekek bújtak elő a kunyhóikból, hogy megnézzék őket, sötét szemükben tisztán lehetett látni a gyanakvást. A templomfal talapzatához közel állt egy kunyhó, amely nagyobb volt a többinél.

– A véneket hívják – mondta di Salvo, aki az indiánok izgatott csevegését hallgatta. A kunyhó bejáratát takaró állatbőrt félrehúzták, és három férfi jelent meg. Öregek voltak, az arcuk ráncos a tollakkal ékesített fejdísz alatt, de még mindig erősnek és életképesnek látszottak.

– Fantasztikus – suttogta Kari, inkább magának, mint Ninának. – A genetika… Egy ilyen elzárt és ilyen kis számú populáció esetében a vérfertőzés normális esetben mostanra genetikai abnormalitásokhoz vezetett volna. De ennek semmi jele ezeken az embereken. Első osztályú genom… Nagyon szeretnék kapni egy DNS-mintát az Alapítvány számára, hogy kielemezzem.

– Először győzzük meg őket arról, hogy ne nyársaljanak fel bennünket, mielőtt megkérdeznénk őket, vajon megcsapolhatjuk-e a vérüket, jó? – vetette közbe Chase.

Az indiánok libasorban tuszkolták a csoportot a vének elé, akik hűvös megvetéssel nézték őket, miközben meghallgatták a vadászcsapat vezetőjét. Arckifejezésük azonban megváltozott, amikor a vadász megmutatta az atlantiszi leletet. Félelemmel vegyes tisztelet… dühvel keveredve.

Az egyik vén éles hangon feltett egy kérdést, a vadász pedig Ninára mutatott. A vén odament a lányhoz, mogorva tekintettel méregette, és közelről vizsgálgatta Nina arcát. A lány megpróbálta leplezni félelmét, bár egész testét átjárta. Egy gyötrelmes perc után a férfi enyhén elutasító hangot hallatott, majd Karira fordította a figyelmét. Szigorú arckifejezése elragadtatássá változott, amikor Kari kék szemébe nézett, aztán megérintette szőke haját. Kari felhúzta a szemöldökét, de beletörődött.

Aztán az indián visszafordult Ninához, és valamit kérdezett. Nina tehetetlenségében di Salvóra nézett.

– A leletről kérdez – mondta neki di Salvo. – Azt hiszem, azt akarja tudni, hol találta.

– Hiszi? – kérdezte Nina, és a hangja egy pár oktávval magasabb lett. – Ha rossz dolgot mondok, akkor meg is ölhet engem!

– Csak mondja el neki, amit tud! Én igyekszem minél jobban lefordítani. A dialektusuk hasonló a jóval északabbra élő törzsekéhez.

– A hasonló nem ugyanaz! – mutatott rá Nina. Az öreg indián még mindig hűvösen figyelte. – Oké, oké! Mondja meg neki, hogy egy másik országban egy tolvajtól vettük el, és a rajta lévő térképet követtük, hogy visszahozzuk az embereknek.

Di Salvo elkezdte a tolmácsolást. – Biztos abban, hogy innen való? – kérdezte halkan Chase.

– Úgy kell lennie. Tudják, mi ez.

Ismét a vén beszélt, di Salvo pedig nagyon odafigyelt, mielőtt fordítani kezdett. – Azt mondja, a dédapja idejében a fehér emberek lopták el. Néhány fehér embert megbüntettek, de a többiek elmenekültek.

– A náci expedíció – mondta Kari. – Biztosan az volt.

Chase vágott egy pofát. – Éles rúd a seggedbe – szóval ez a büntetés.

Di Salvo zavartnak látszott. – Most arról kérdez… nem értem. Azt akarja tudni, Miss Frost vajon a régiek közül való.

Kari és Nina egymásra pillantottak. – Kérdezze meg tőle, ezt hogy érti – mondta Nina.

– A régiek közül, akik a templomot építették – tolmácsolta di Salvo. – Azt mondják, nekik is olyan hajuk volt… fehér arany.

– Mondja meg nekik, ezért jöttünk ide – szólalt meg Kari, aki közben visszanyerte határozott hangját. – Hogy megtudjuk.

– Biztos benne, hogy ez jó ötlet? – morogta Chase. – Ha azt hiszik, hazudik, maga lesz az első a bambuszrúdon!

Az öreg indián megint mondott valamit, két társuk pedig további kijelentéseket tettek. Di Salvo igyekezett, hogy lépést tudjon tartani velük. – Azt mondják, a leletet – amelyet ők „mutatóujj”-nak neveznek – vissza kell juttatni a helyére a templomba. Azt akarják, ön tegye meg, Miss Frost.

– Én? – Kari beleharapott az ajkába.

– Azt mondja, ha visszateszi, az bizonyítja, valóban a régiek közül való – nem, hogy a régiek egyik gyermeke.

– És mi lesz, ha nem teszi meg? – kérdezte Nina.

Chase türelmetlen hangot adott ki, és a fejével az éles fegyverre bökött, amelyet még mindig feléjük tartottak. – Ugyan már, doki! Csak nézzen ide!

– Ó…

Di Salvo folytatta. – Azt akarják, menjen be a templomba, és álljon ki… három próbát. Az Erő próbáját, az Ügyesség próbáját és az… azt hiszem, az Ész próbáját.

Nina arcára fagyott a mosoly. – Már megint! Hinni nem ugyanaz, mint tudni!

– Ha kiállja a próbákat, akkor érdemesnek bizonyul arra, hogy belépjen a templomba. Ha nem, akkor… – di Salvo lebiggyesztette az ajkát. – Akkor az lesz, amit Eddie mondott az előbb. Mindannyiunkra vonatkozóan.

Chase összerezzent. – Van még valaki, aki aggódik?

Kari vett egy mély levegőt. – Mondja meg nekik, alávetem magam a próbáknak.

– Mit csinálsz?! – üvöltött fel Nina.

– Valóban? – kérdezte megdöbbenéssel di Salvo.

– Igen. De mondja meg nekik, azt akarom, a barátaim is velem jöjjenek. – Rámutatott Ninára és Chase-re.

– Ó, a francba! – mondta Chase, miközben di Salvo lefordította Kari kérését.

– Megőrültél?! – sziszegte Nina.

– Ott bent nagyobb biztonságban leszel, mint kint – mondta Kari. – Legalább lehetőségünk lesz arra, hogy bejussunk a templomba. És mivel én nem tudok olvasni a nyelvükön – gyanítom, szükségem lesz valakire, aki tud, de nem hiszem, hogy Philby professzor kiállná a próbákat.

Philby egy pillanatra megsértődött.

– Nos, valójában, azt hiszem,…

Az indián elöljáró közbevágott, az egyik vadász pedig figyelmeztetésképpen hátba vágta. Di Salvo folytatta a tolmácsolást. – Azt mondja, rendben van – mondta meglepődve. – A próbához két ember kell. Mivel maga nő, megengedi, hogy több segítsége legyen.

Kari bólintott. – Hm. Sose gondoltam volna, hogy egyszer ilyet fogok mondani, de Istennek hála a nemi előítéletekért.

– Sötétedésig van idejük. Ha addig nem térnek vissza, akkor a többieket… – di Salvo elsápadt – megölik. És magukat is, amikor előjönnek.

Castille felnézett az égre. – A naplementéig már csak egy óra van. Lehet, hogy annyi sem.

– Hát akkor – mondta Kari, sürgető pillantást vetve az öreg indiánra – jobb lenne, ha indulnánk, nem? Mondja meg neki, szabadítsanak ki, és mehetünk. És kérdezze meg, mit vihetünk magunkkal! – Odanézett a csapat hátizsákjaira, amelyeket a közelben raktak le egy kupacba.

– Robbanószereket, köteleket, egy-két feszítőrudat… – javasolta Chase halkan.

A vadászok kioldozták a csuklójukat. – Azt mondja, csak a ruháikat és a lámpáikat vihetik be magukkal – tolmácsolta di Salvo. – Csak erre lesz szükségük, ha érdemesek a próbára.

– Szerintem ez rossz ötlet – mondta Nina Karinak, elgémberedett karját dörzsölgetve.

– Akkor segíts, hogy a legjobbat tudjuk kihozni belőle – felelte Kari.

– Hogy tudsz ilyen átkozottul nyugodt maradni?

– Nem vagyok az. Rettenetesen félek. De ezek előtt az emberek előtt nem fogom mutatni. És neked sem lenne szabad. – Kari megfogta Nina vállát. – Nina, tudom, meg tudod csinálni. Bízzál bennem!

Egyre növekvő félelme ellenére Ninát furcsa módon megnyugtatta Kari hite.

– Oké, úgy lesz. De ha meghalunk…

– Nem fogunk.

Nina idegesen felnevetett. – Megígéred?

Kari bólintott. – Meg.

– Ötvennyolc perc van naplementéig – figyelmeztette őket Chase, az órájára nézve.

– Szóval, ha végeztek ezzel a mézes-mázos női romantikus cuccal, akkor jó lenne, ha inkább valamiféle Tomb Raider-es dologra koncentrálnának. – Egy indián jött elő az egyik kunyhóból, kezében hosszú rudakkal, amelyeknek a végét mintha kátrányba mártották volna. – Fáklyák, ugye? Azt hiszem, nekünk van annál jobb. – Miközben mindkét kezét feltartotta, Chase kérdőn ránézett a hátizsákokra, és nagyon lassan elkezdett oldalazni feléjük. Körülötte körbe íjhúrok feszülő hangja hallatszott, ahogy a vadászok célba vették. – Oké, én vagyok ártalmatlan, látjátok, nagy barátságos mosoly…

Folyt róla az izzadság – és nem a hőségtől –, mire odaért a hátizsákokhoz. Tisztában volt azzal, egyetlen rossz mozdulat gyors és különösen fájdalmas halálhoz vezethet, ezért nagyon óvatosan kicsúsztatott egy LED-es zseblámpát a zsákjából. – Látjátok? Nem fegyver. Csak zseblámpa. Amit megengednek a szabályaitok, igaz? Agnaldo, emlékeztetnéd őket, ezt megengedik a szabályok? – Bekapcsolta a lámpát, és először magára világított vele, hogy lássák, mire jó, aztán a körülötte levő vadászokra irányította. Néhányan meglepetésükben hátraugrottak, az erős fénytől pislogva – de Chase nagy megkönnyebbülésére, egyikük sem engedte el a nyílvesszőjét. Az egyik férfi előre lépett, és a kezét oda-vissza mozgatta a lencse előtt, csodálkozva, hogy az nem ad ki meleget. Mondott valamit a véneknek, akik végiggondolták a dolgot, mielőtt di Salvónak válaszoltak volna.

– Megengedik, hogy használjátok – mondta di Salvo Chase-nek.

– Jó. Nos, akkor azok a robbanószerek…

– Kezdünk kifutni az időből – szólalt meg Kari. Odalépett a vénekhez és kinyújtotta az egyik kezét. Az öreg indián egy kicsit meglepődött, de Kari kezébe tette a vasrudat.

– Oké. Nina, Mr. Chase, menjünk!

– Viszlát! – mondta Castille, amikor a három embert elvezették a bejárathoz. – Rendben???

A sötét alagút magassága nem érte el a száznyolcvan centit. Nina és Chase könnyen befértek, de Kari feje búbja majdnem a plafont verte, úgyhogy kénytelen volt meggörnyedve menni, hogy a fentről lelógó mohák és kúszónövények csomóit elkerülje. Ahogy haladtak előre, a hőmérséklet és a páratartalom fokozatosan csökkent.

Az egyik falon Nina látott valamit, amikor Chase lámpájával előre-hátra világított. – Eddie! Várjon! Világítson ide!

A fénycsóva egy hosszú sornyi szimbólumot világított meg, amely a kőbe volt bevésve. Ismerős jelek.

– Ugyanaz a nyelv, mint a leleten – erősítette meg Nina.

– Azt hiszem, a templom építésének a története.

Közelebb hajolt a falhoz. A glozeli és az olmeci jelek között volt valami új: vonalak és ék alakú jelek csoportjai. – Azt hiszem, ezek számok. Lehetnek dátumok is, vagy esetleg…

– Nina, sajnálom, de erre nincs időnk – figyelmeztette Kari. – Ezzel várnunk kell, amíg visszajövünk ide. – Nina csalódottan követte a többieket az alagútban.

Körülbelül tíz méter után egy balkanyarhoz értek. Chase gyanakodva végigjártatta a zseblámpa fényét a falakon és a mennyezeten.

– Mi a baj, Mr. Chase? – kérdezte Kari.

– Nem tudom, maguk hogy vannak vele, nekem rossz érzésem van a „három próbás” dologgal kapcsolatban – válaszolta Chase. – Csak ellenőrzöm, nem szaladunk-e bele valamilyen csapdába.

– Eddie – sóhajtott fel Nina –, már mondtam magának, még ha lenne is ilyen csapda, az már évszázadokkal ezelőtt elromlott volna.

– Igen? – kérdezte Chase, miközben a fényt visszafelé irányította a bejárat irányába. – És mi van akkor, ha azok a kinti tollas barátaink megjavították? Különben nem nagyon lenne milyen próbán átesni, nem?

– Ó! — Nina gyomra hirtelen összeszűkült, amikor belegondolt, hogy Chase-nek igaza lehet. – Akkor… tényleg legyünk óvatosak!

Az alagút biztonságosnak tűnt, úgyhogy mentek tovább. Hamarosan újabb kanyarhoz értek.

– Gondolják, hogy ez az Erő próbája? – kérdezte Chase, amikor megálltak egy kis terem bejárata előtt.

Éppen csak egy kicsivel volt szélesebb, mint az alagút, körülbelül két és fél méter az egyik széléig. A jobb oldali falnál volt egy téglalap alakú kőtömb, körülbelül térdmagasságban futott végig az egész termen, mintha valami pad lett volna. A talapzatánál volt egy másik alagút, a szélessége valamivel több mint egy méternek tűnt. A pad teteje fölött volt egy kúszónövényekkel sűrűn átfont vastag farúd, amelynek a vége egy falba vágott résen keresztül eltűnt, de előtte még egy kisebb rúd is csatlakozott hozzá, T alakot formálva. Ezenkívül a terem üres volt.

Chase felemelte az egyik kezét, jelezve a két nőnek, maradjanak ott, amíg ő óvatosan előrébb haladt. A zseblámpával végigvilágított a keskeny alagúton.

– Mit lát? – kérdezte Kari.

– Egy kis akadálypályát. Az alagút körülbelül hat méter hosszú, de a plafonról karók állnak ki, úgyhogy kígyózva kell elmenni közöttük. – Aztán vágott egy grimaszt. – Hegyes végű karók. Gondolom, nem táncoláshoz készültek.

– Mi az a farúd ott? – kérdezte Nina, a pad fölötti ágra mutatva.

– Az? Olyan nekem is van az edzőtermemben! – Chase intett nekik, hogy menjenek oda, aztán lovaglóülésben felült a kőpadra, majd a hátára feküdt a rúd alá. – Gondolom, ezt ugyanúgy fel kell emelni, mint amikor fekvenyomást végzünk, és ha elég erős vagy, akkor megnyílik egy kijárat. – Észrevette, hogy a mennyezeten van egy bemélyedés, amelynek a mérete megegyezett a padéval, de nem talált benne semmi különöset.

Kari magához vette a zseblámpát, és bevilágított az alagútba. Úgy tűnt, zsákutca – de a másik végén lévő falon volt valami, egy négyzet alakú lyuk. – Vagy pedig az egyik embernek meg kell tartania a súlyt, amíg a másik lemegy oda, és üzembe helyezi a kioldó szerkezetet. Az öreg indián azt mondta, két ember kell a próba végrehajtásához.

– Akkor miért nem megyünk le a másik végébe, mielőtt valaki felemelné a súlyt? – kérdezte Nina.

– Mert úgy túl könnyű lenne. – Chase felnyúlt, és kísérletképpen megemelte a fakart. Néhány centiméterig könnyen ment, de aztán ellenállt. – Szóval mit csinálunk? Felemeljem ezt, és meglátjuk mi történik, vagy…

Kari ismét lepillantott az alagútba. – Oda mindenképpen le kell mennünk, úgyhogy nem tűnik rossz ötletnek, ha először a másik végébe megyünk… Te mit gondolsz, Nina?

– Én? – Nina idegesen nézegette a fémkarók útvesztőjéből kiálló ötcentis tüskéket. Volt annyi hely közöttük, hogy még Chase is elfért volna, de nehéz lesz kikerülni a hegyes tüskéket. Felnézett, és látta, mindegyik karó egy több mint tízcentis lyukba megy bele a mennyezeten. Furcsa módon, a padlón lévő lyukak pontosabban illeszkedtek a méretükhöz. – Fogalmam sincs róla.

– Ötvenhárom perc, doki – mondta Chase, felemelve karórás kezét.

Mivel utálta, ha zavarba hozzák, Nina elnézett az alagút másik végébe. A falban lévő bemélyedés elég nagy volt ahhoz, hogy be lehessen nyúlni; talán ott talál egy kart, ami kinyit egy ajtót. – Rendben, akkor… megyünk a másik végére. Amikor odaérünk, maga megemeli a kart, és meglátjuk, mi történik.

– Helyes. És, Nina?

– Igen?

– Ne karcolja meg magát! Maga se, főnök. A tetanusz oltás elég fájdalmas.

– Igyekszünk – mondta Nina, szinte mosolyogva.

Kari ment előre, oldalvást fordulva, és különösebb nehézség nélkül átlavírozott a lelógó karók között. Nina jóval ügyetlenebbül követte. Anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, rutinosan cselekedtek: Kari megvilágította az utat, és tett előre néhány lépést, aztán átvette a zseblámpát a másik kezébe, hogy Nina is lásson, mögötte.

– Beszélgessenek – mondta Chase. – Hadd tudjam, milyen messzire jutottak.

– Körülbelül még négy méter van hátra – kiáltott vissza Kari, ahogy lépett előre. – Még mindig nem látok kijáratot, de azt hiszem, a bemélyedés…

Zsupsz!

Valami megmozdult a lába alatt.

– Mi volt ez? – kérdezte Nina ijedten. A kőtömbök közötti résekből por szállt lefelé. – Ó, a fenébe!

– Mozgás! – kiáltotta Kari, majd megragadta Nina csuklóját és húzta magával az alagúton keresztül a hegyes karók között, miközben az egész mennyezet kezdett lefelé ereszkedni félelmetesen nyikorgó hangot adva, s a tömbök egyként ereszkedtek alá.

Chase még a félhomályban is látta, hogy a mennyezet fölötte is zuhanni kezd – amikor egy ajtó nagyot csapódva bezáródott, eltorlaszolva a bejáratot. Most jött rá, mi volt a célja a kőpad fölötti bemélyedésnek: így az egész mennyezet leereszkedhetett egészen a padlóig, egérutat sem hagyva…

Semmiképpen sem lehetett elkerülni a halált!