36. FEJEZET

A rendcsinálók ítélete – Asszovaum bosszúja

Robertséknál

 

A rendcsinálók egy kiemelkedő dombot választottak gyűlésük színhelyéül, a folyó déli partján. Fél mérfölddel lejjebb volt az az útkereszteződés, ahol annak idején Rowson tévútra vezette üldözőit, és az a kis elhagyott kunyhó, amelyben a lelkész Alapahát megölte.

A karcsú fenyők és a terebélyes tölgyek alatt vagy húsz vadász és farmer hevert a tüzek körül. Némelyek még csak készítették reggelijüket, többen már falatoztak. A megkötözött foglyok kissé hátrább, két különálló fa árnyékában hevertek. Atkins, Johnson, Weston és Jones őrizetére két, puskájára támaszkodó farmer állott ott. A sebesült Rowson egy takaróba csavarva pihent, mellette guggolt az indián. Asszovaum egy pillanatra sem vette volna le szemét a sebesültről, csak akkor fordult el tőle, ha a tüzet kellett megigazítania. Mellette egy pohár víz állott, időnként megitatta a seblázban hánykolódó beteget, vagy megigazította a takarót, nehogy a hűvös reggeli levegő átjárja a csontjait.

Hirtelen kutyaugatás hallatszott, s nemsokára előbukkant a dombon Brown, Roberts és Harper egy idegen társaságában. Barátságosan üdvözölték az egybegyűlteket. Brown az idegent, mint Pulaski körzetbeli ügyvédet mutatta be társainak, és elmondta, hogy az ügyvéd úr hallván gyűlésükről, részt szeretne venni benne. Ezután közölte, hogy Husfield csak egy óra múlva érkezik, és a gyűlést megnyitottnak nyilvánította.

Először is tizenkét telepesből esküdtbíróságot alakítottak, és felszólították a foglyokat, hogy nevezzenek meg bár kit, akit részrehajlatlannak tartanak, hogy érdekeiket képviselje, de a foglyok e jogukkal élni nem kívántak. Mivel Husfield nem volt jelen, Johnson sem bánta, akárki ítélkezik is fölötte. Csak két embert látott a rendcsinálók között, akikben valamennyire reménykedhetett, de ezek a háttérben maradtak, szemmel láthatólag nem akartak szerepet vállalni az eseményekben. Ez a két ember, Curneales és Junnegan, egy fához támaszkodva állt; csak néha-néha közölték egymással halkan észrevételeiket.

– Ki fogja védeni a vádlottakat? – kérdezte Brown, amikor Stevenson, Cook, Curtis és a kanadai mint vádlók előreléptek.

– A védő szerepét – szólt az idegen ügyvéd –, engedelmükkel, én vállalnám magamra. Nevem Wharton, ügyvéd vagyok Little Rockban. Remélem, helyesnek tartják, ha e szerencsétleneknek is lesz szószólójuk.

Voltak, akik ellent szerettek volna mondani, de Brown megelőzte őket, és kijelentette, hogy szívesen veszik, ha az ügyvéd úr vállalja a védelmet. Arra azonban figyelmeztette Whartont, hogy az állam törvényeitől függetlenül, szabadon fognak ítélkezni a bűnösök felett, s e jogukról semmiképpen le nem mondanak.

– Védje csak bátran őket – folytatta Brown, és barátságosan kezet rázott Whartonnal –, ha fel tud hozni mentségükre valamit, ne mulassza el! Jogtalanságot elkövetni nem akarunk, de a bűnöket szigorúan meg kell büntetnünk. Az állam törvényei gyengék, magunknak kell megvédelmeznünk érdekeinket.

Legelőször Atkins és Weston ellen hangzott el az orgazdaság vádja, aztán Jonest vádolták ugyanezzel a bűnnel. Minthogy régebbi ügyek bizonyítására nem volt elegendő tanú, csak a legutóbbi lótolvajlásra szorítkoztak. A vádat közelebbről megvizsgálva, Atkinst minden kétséget kizáróan bűnösnek találták az orgazdaságban. Nála találták meg a kanadai és még két fourche-la-fave-i telepes ellopott állatait, így minden ellene szólt, maga is kénytelen volt beismerő vallomást tenni.

Ezután Weston következett. Mindent makacsul tagadott. Az egyik telepes azt az indítványt tette, hogy addig kell verni, amíg jobb belátásra nem jut, és be nem vallja gazságait. Ez ellen Wharton tiltakozott, az eljárást jogtalannak és kegyetlennek minősítette. De hasztalan. Westont egy fához kötözték, és addig verték hickory-vesszőkkel, míg vérezni nem kezdett. Nagy kínok között végül is mindent bevallott, de cinkosai nevét nem árulta el, bárhogy verték is, s végül ájultan rogyott össze.

A rendcsinálókat felbőszítette Weston makacssága.

– Akasszuk fel!

– Akasztófára vele!

– Bevallotta, hogy lovat lopott! Mi kell még? – kiáltozták.

Brown azonban kijelentette, hogy ez törvénytelen volna. Előbb minden vádlottat ki kell hallgatniuk, csak aztán határozhatnak az esküdtek a bűnösök sorsa felől.

Jones ügye világos volt. Wharton sem tudott felhozni semmit a mentségére.

Ezután a Heathcott-ügy következett. Johnson és Rowson ellen mint vádlók, Asszovaum kívánságára, Curtis és Hartford léptek fel. Hartford néhány napja olyan bankjegyet kapott Rowsontól, melyet előbb Heathcottnál látott, a bankjegyre ugyanis egy korábbi tulajdonosának neve volt ráírva.

Elmondták a vádlók azt is, hogy Asszovaum Johnson és Rowson nyomait lemérte és azonosította.

– Azonkívül Johnson meg akarta ölni Asszovaumot is – mondta Brown. – Mi mindnyájan…

– Minek annyit beszélni? – kiáltott közbe egy hang. – Egy gyilkosságért is megérdemli az akasztófát!

Most Wharton akart szólni, de mielőtt elkezdhette volna, Johnson előreugrott.

– Hallgass! – kiáltott rá. – Minek fecsegnél? Ezek a gazemberek elhatározták, hogy felakasztanak, és meg is fogják tenni! Tegyétek! Én nem fogok porban csúszni előttük! Aljas, gyáva banda! Húszan jöttök egy ellen!… Hát igenis, én lőttem agyon a rendcsinálók vezérét, és átkozott legyen a nevem, ha nem okozna örömet, hogy belétek is ólmot ereszthetnék!

– Húzzátok már fel!

– Akasszátok fel a gazfickót! – kiáltoztak összevissza, s néhányan már meg is ragadták Johnsont.

De Brown ismét közbevetette magát.

– Csend, csend! Tartsunk rendet! Hallgassuk ki előbb a lelkészt is, csak azután hozzunk ítéletet.

– Helyes!

– Ide az álszent metodistával!

– Hozzátok Rowsont! – kiáltozták.

Rowson neve hallatára megrémült, halottsápadt lett egyszerre. Kötelékeitől nem tudott felegyenesedni. Asszovaum lazított a csomókon, de így is csak nagy nehezen tudta a vérveszteségtől legyöngült lelkészt talpra állítani. Mikor végre sikerült, lábai felmondták a szolgálatot, s ha az indián nem támogatja, összecsuklott volna. Percek teltek el, mire Asszovaum az esküdtek elé tudta vezetni.

– Rowson Jonatán – szólította meg Brown szigorúan –, ön bírái előtt áll. Az a vád…

– Elég, ne tovább… – szólt halkan a lelkész. – Ne vádoljatok… Mindent bevallok… mindent…

– Te gyáva féreg! – mormogta dühösen Johnson.

– Ne öljetek meg… – könyörgött Rowson a halálfélelemtől és a gyengeségtől verejtékezve –, vagy legalább, ha megöltök is, szabadítsatok meg ettől a sátántól – s Asszovaumra pillantott – Mindent bevallok… mindent…

A rendcsinálók megvetően súgtak össze. Brown feléje fordult, és így szólt:

– Most már késő, Rowson. Három gyilkosság terheli a lelkedet, arról nem is szólva, hogyan tévesztetted meg e vidék békés lakosait, hogyan akartad feldúlni családi békéjüket. Tudsz-e felhozni valamit mentségedre?

– Jön Husfield! – szólt Cook. – De a szökevények sehol!

Husfield a földre dobott egy csomagot, aztán leugrott a nyeregből, és szabadon bocsátotta lovát.

– Hoztál valami új bizonyítékot? – kérdezte Brown.

– Csak ezt az ócska ruhát – felelte az –, gondosan kimosták és elrejtették. Kicsit gyanúsnak találtam.

Asszovaum odaugrott, csodálkozva kiáltott fel, és arra a helyre mutatott a ruhán, ahol a gomb hiányzott.

– Ezt a gombot tépte le Alapaha halálküzdelmében!… És itt… itt ütött sebet tomahawkjával…

Odarohant Rowsonhoz, késével felhasította a ruháját, és mutatta a lelkész vállán az alig behegedt sebet.

– Ő a gyilkos!

Néma csend követte kiáltását. A meglepetés és az irtózat csendje.

Rowson reszketve nézett körül, de egyetlen tekintet sem fordult könyörülettel feléje. A férfiak szótlanul és mereven álltak ott, komolyságukból, összevont szemöldökükből kiolvashatta szomorú sorsát.

– Ezt a tárcát – szólalt meg végre Brown – is nála találták. Ezerszáz dollárt találtunk benne, ez éppen annyi, amennyi az Arkansas partján meggyilkolt kereskedőnél volt. Mr. Stevenson ráismert Rowsonban arra a lovasra, akit néhány perccel a lövés eldördülése előtt együtt látott a meggyilkolttal.

– Ismerted ezt a kést? – fordult most a bűnös felé. – Emlékszel még, hogyan kerültek rá a vérfoltok?

Rowson rémülten fordult el, és Johnson felé azt dadogta:

– Ez… ez volt a tettes… Ne kenjetek mindent rám…

– Elismeri, hogy három gyilkosság elkövetésében bűnös? – kérdezte Husfield.

– Elismerem… mindent elismerek… Ennél borzasztóbbakat is bevallok… fogalmatok sincs róla… A Mississippin…

– Tiltakozom az önök eljárása ellen! – szólt az idegen ügyvéd. – Úgy csalják ki a vallomásokat ebből a szerencsétlen emberből. Abban reménykedik, hogy ha beismerő vallomást tesz, a törvény értelmében szabadlábra helyezik, és kegyelmet kap… Westonból pedig kínzással csikarták ki a vallomását…

– Uram – szakította félbe Whartont Brown –, figyelmeztetem önt, hogy most nem törvényes bírósággal van dolga. Éppen ezért kellett önhatalmúlag fellépnünk, mert az állami törvényszéken a tisztelt ügyvéd urak ügyes fogásaikkal a legnagyobb gonosztevőket is megmentik, mindig találnak valami kibúvót, ha a vádlott megfelelő összeget helyez kilátásba. Önnek most a rendcsinálók szabad esküdtszékével van dolga. Ha a vádlottak valóban bűnösök, el fogják venni méltó büntetésüket, de ha ön tudja bizonyítani ártatlanságukat, szavamat adom, bántatlanul távozhatnak. Felteszem hát a kérdést: milyen ítéletet mond ki az esküdtszék Atkins felett?

– Bocsássatok szabadon… – könyörgött kétségbeesetten Rowson –, bocsássatok szabadon… olyan dolgokról beszélek nektek…

– Hallgass már! Én megmentelek – súgta oda neki titokban az ügyvéd.

A nyomorult meglepetten nézett pártfogójára, aki most elfordult tőle, és a rendcsinálókhoz közeledett.

Azok éppen Atkinsről mondták ki, hogy bűnös.

– Hát Weston? – kérdezte Brown.

– Bűnös!

– Jones?

– Az is!

– Johnson?

– Bűnös!

– Rowson?

– Bűnös, bűnös! – hangzott az egyhangú ítélet.

Weston hangosan sírt, Johnson dühös pillantásokat lövellt bírái felé, s tehetetlenségében a fogát csikorgatta.

Rowson mindenről megfeledkezett, le nem vette szemét egy pillanatra sem Whartonról, az ügyvédbe vetette utolsó reményét, s halálfélelmében valami szentnek képzelte, aki földöntúli erővel van megáldva, s azért küldetett, hogy őt megmentse…

– Hallottátok az ítéletet? – szólt most Brown ünnepélyes hangon. – Az esküdtszék bűnösnek talált benneteket, és kötél általi halálra ítél!

– Kötélre velük!

– Fel kell őket húzni a legelső fára!

– Legalább jó napjuk lesz a ragadozó madaraknak! – kiáltozták a rendcsinálók.

De Brown csendre intette őket:

– Csak lassan! Nyugalom! Halálra ítéltük ugyan őket, de nem bánhatunk velük vadállatok módjára. Nem büntethetjük őket egyformán, mert nem egyformán bűnösök. Kinek akartok megkegyelmezni?

– Atkins gyermeke ma éjjel meghalt – szólt Wilson –, felesége beteg… és különben is ki akar vándorolni Texasba. Azt hiszem, őt szabadon bocsáthatnánk.

Percekig néma csend volt. Atkins ijedten nézett végig bíráin.

– Én a kegyelem mellett szavazok! – szólalt meg végre Éröven.

– Én is! – szólt Husfield. – Sőt, Westonnak is megkegyelmeznék; szegény ördög, minden bűnét bevallotta, az is tetszett nekem, hogy nem akarta társait elárulni, és ezenfelül sokat szenvedett már a vallatás alatt.

– Igaz!

– Helyes!

– Kegyelmezzünk meg nekik! – hallatszott.

– Kegyelem! Kegyelem! – kezdett könyörögni most Jones is, ki akarta használni az engedékeny hangulatot.

– Azt indítványozom – szólt Brown –, hogy Jonest, miután sem Fourche-la-Fave-hoz, sem Petite Jeanne-hoz nem tartozik, adjuk át a Little Rock-i bíróságnak. Ítéljenek azok fölötte. Arról meg vagyok győződve, hogy nem jön egyhamar erre a vidékre!

– Kár volna kötelet pazarolni rá! – szólt Curtis. – De ha átadjuk, s be is csukják Little Rockban, onnan hamarosan megszökik, és jót röhög a markába. Ezért azt javasolom, ne engedjük el anélkül, hogy egy kis emléket ne adnánk neki; Nagyobb tiszteletet fog érezni irántunk, ha megismerkedik hickoryvesszőinkkel.

– Curtisnak igaza van! – szólt Brown. – Jones a legaljasabb gazemberek közé tartozik, egy kis lecke nem fog ártani neki! Ha beleegyeznek uraim, a néger azonnal rászámolhat ötvenet.

– Ötven nem is sok! – szólt Bowitts. – De a végrehajtást talán másra kellene bízni…

– Majd én! – szólt közbe a kanadai. – Becsülettel megfelelek neki, úgyis adósa vagyok még.

– No jó – szólt most Husfield. – Mi történjék most már Rowsonnal és Johnsonnal?

– Halál rájuk!

– Fel kell akasztani őket! – zúgták a férfiak.

Wilson közben megoldotta Atkins kötelékeit, s lovához vezette. Atkins már éppen fel akart ülni a lóra, de ekkor mintha valami hirtelen eszébe jutott volna, megfordult, és könnyes szemmel kezet szorított előbb Wilsonnal, aztán Brownnal és Husfielddal. Csak aztán ugrott nyeregbe, és ellovagolt.

Brown sokáig nézett utána, s így szólt Wilsonhoz:

– Azt hiszem, ennek használt a lecke… Remélem, becsületes ember válik belőle.

– Mentsen meg… késő lesz – suttogta Rowson az ügyvédnek. – Megígérte… meg kell tennie…

– Akasszátok fel őket! – szólt Brown komor hangon: Johnsonra és Rowsonra mutatva.

– Várjatok! – lépett elő Wharton. – A törvény nevében szót kérek! A bűnösök megérdemlik a halált, de nyilvánosan tiltakozom a törvényellenes eljárások ellen. Ez gyilkosság! Adjátok át őket nekem, én magam emelek vádat ellenük az állam törvényes bírái előtt!

– Tegyétek, amit parancsoltam! – vágott közbe Brown nyugodtan, mintha nem is hallotta volna az ügyvéd szavait; – Van az elítélteknek még valami mondanivalójuk?

– Várjatok! – ugrott fel most Asszovaum, és megragadta Rowson vállát. – Ez a férfiú az enyém! Ti halálra ítéltétek, én végrehajtom!

– Nem!… Nem!… – üvöltötte a lelkész iszonyodva. Csak ezt ne… Vigyetek! Akasszatok fel!… Nem bánom… csak ennek a sátánnak ne adjatok a kezébe!

Asszovaum azonban nem várt választ, összekötözte Rowson kezeit, és felkapta, mint valami gyereket.

Wharton újra tiltakozott, de a rendcsinálók némán nézték a jelenetet. Asszovaum megindult a lelkésszel az ösvényen. Ekkor az ügyvéd utánuk sietett, de amint az indián észrevette, hogy valaki követi, megfordult, és fenyegetően így szólt:

– Ha követsz, nem térsz vissza többé. Ismerlek!

– Szabadíts ki e bestia kezéből! Szabadíts ki!

Wharton azonban nem mert moccanni többé, némán bámult a rézbőrű távolodó alakja után. Mindnyájan lélegzetüket visszafojtva álltak ott.

Brown mozdult meg először, amikor Jones fájdalmas üvöltése törte meg a csendet. Elindult, hogy megmentse a nyomorultat a félvér kezéből. A többiek ezalatt Johnsont vezették a kijelölt fa alá. Bowitts még egyszer figyelmeztette a bűnöst, hogy legalább most, az utolsó percekben szálljon magába. De Johnson néma és dacos maradt, megvetően nézett bíráira. Ekkor nyakába vetették a hurkot, és felültették egy lóra, a kötelet megerősítették a fa egyik legerősebb ágán. Mihelyt a ló megindul, vagy ha kedve szottyan egy kis füvet harapni, Johnsonnak azonnal vége…

Az indián kenuja nesztelenül szelte a folyó habjait. A mély csendet csak az evező ütemes csapásai törték meg. A kenu orrában összekötözve, kimerülten, a félelemtől félig halottan hevert Rowson. A kenu hirtelen partnak fordult, s keskeny orra a parti fövenybe fúródott.

Rowson borzadva ismerte meg a helyet. Itt ölte meg Alapahát, Asszovaum feleségét, s most már senki sem mentheti meg a bosszúra szomjas rézbőrű kezéből.

– Mit akarsz velem, Asszovaum? – remegett.

Asszovaum néma maradt.

– Beszélj! Az égre kérlek, szólj! – rimánkodott a lelkész kétségbeesetten. – Szólj! Ismerni akarom sorsomat, bármily borzasztó legyen is az!

Az indián nem válaszolt.

Némán partra cipelte áldozatát, bevitte az elhagyott kunyhóba, ahol Rowson a gyilkosságot elkövette.

Letette a kunyhó közepén, elővett övéből egy szíjat, és odakötözte Rowsont egy hickoryhajtáshoz, mely áttörte az elhagyott ház padlóját.

Rowson kétségbeesésében pénz ígért, kincsekről beszélt, melyeket elásott; Asszovaum úgy tett, mintha nem is hallaná. Aztán egy pillanatra kiment a kunyhóból. Száraz gallyakkal megrakodva tért vissza. A lelkész most értette meg, mit akar. Ismerte az indián törzsek vad szokásait, kegyetlenségét. Ordítozni, kapálózni kezdett, de hiába, nem szabadulhatott kötelékeiből. Asszovaum nem törődött vele, mosolyogva guggolt le mellé, és éleszteni kezdte a tüzet, melyet a száraz ágak közt gyújtott. Néhány perc múlva vígan lobogott a láng.

Az erdő visszhangzott a szerencsétlen üvöltésétől.

Asszovaum igazgatta a tüzet, nemsokára tűzhenger vette körül áldozatát.

A rézbőrű csak akkor hagyta el a kunyhót, amikor a meleg már elviselhetetlen volt. Kint tomahawkját villogtatva, vad győzelmi dalokat kezdett énekelni. Énekét Rowson üvöltése, a kunyhó recsegése-ropogása festette alá. A füst magasra szállt a tiszta levegőben.

Egyszerre csak a tető gerendázata nagy reccsenéssel beomlott, fényes szikratenger lobbant fel, még egy iszonyatos bődülés hallatszott a kunyhóból, aztán a sűrű füst mindent ellepett.

– Csakugyan régóta szereted a lányomat, Brown? S ezt egy szóval sem említetted eddig! – szólt Roberts.

– Nem szólhattam. Elkéstem…

– És az a gazember majdnem…

– Megbűnhődött – szólt közbe Brown. – De kérem, feleljen őszintén. Rám bízza-e leánya jövőjét és boldogságát?

– Még kérded? Hogy lehet ilyet kérdezni? Egy szavam sincs ellene! Ez már csak Marionon múlik…

– Apám! – sóhajtott Marion meghatottan.

– Szóval így állunk? – szólt Roberts mosolyogva. – Akkor hát – folytatta és odaintette magához Brownt, lányát pedig homlokon csókolta –, áldásom rátok!

– Hát anyánk mit szól hozzá? – kérdezte Brown.

– Legyetek boldogok, gyerekek – szólt Mrs. Roberts. – Ti hoztátok helyre az én tévedésemet.

– Anyám! – szólt Marion. – Ne beszélj így. Te mindig csak a javamat akartad.

– Remélem, sohasem fogják megbánni – mondta Brown –, hogy rám bízták lányuk boldogságát.

– Nini, jönnek a többiek is! – szólt Bahrens.

A következő percben Stevenson, Cook, Curtis lovagoltak be az udvarra.

Stevenson barátságosan üdvözölte a nőket, mint régi jó szomszédait, és mosolyogva csóválta a fejét, amikor Mrs. Roberts szemrehányást tett neki, hogy nem hozta el feleségét és lányát, oly régen nem látták őket.

– Holnap átmehetünk – mondta Roberts.

– Nem olyan sürgős – szólt Stevenson. – Annyit láttok majd bennünket, hogy még meg is untok. Itt maradunk. Úgy határoztunk, hogy nem utazunk tovább.

– No, ennek igazán örülök!

– Megveszem Atkins farmját – folytatta az öreg. – Nagyon megtetszett nekem ez a vidék. Könnyen megalkuszunk, mert Atkins mindenáron menni akar.

– Hiszen alig ismered azt a gazdaságot…

– Nem baj – szólt nevetve Stevenson. – Ha nem tetszik, otthagyom. Ha pedig csakugyan olyan, amilyennek Curtis és Cook leírta, akkor bizonyosan tetszeni fog nekem is. A szomszédok mindenesetre kellemesek, egyre inkább belátom, hogy Fourche-la-Fave mégse olyan rossz hely, mint a híre…

– No, ez igazán remek! – szólt Roberts. – Szerencsés nap ez a mai. De hol van Ellen?

– Benn van a szobában – szólt Brown.

– A szobában? Egyedül? Miért nem jön ki? Mától fogva ő is a családhoz tartozik.

– Azt hiszem – mosolygott Brown –, Mr. Wilson gondoskodott róla, hogy Ellen ne maradjon egészen egyedül.

– Így már igen! – kiáltotta Roberts. – No, akkor lepjük meg őket! Ma mindannyian a vendégeim vagytok, Stevenson! Hol marad a fiad?

– Az asszonyokhoz küldtem, nyugtassa meg őket.

– Helyes. De holnap itt legyetek ám valamennyien! Megtesszük az előkészületeket, és a jövő héten… ha a fiatalok is úgy akarják…

– Olyan lakodalmat csapunk! – szólt közbe Harper. – És aztán… egy bizonyos fiatalember otthagyja vén bátyját faképnél, felül külön erre a célra vásárolt paripájára, és ellovagol…

– Little Rockba, bátyám! – vágott közbe Brown. – Földet vásárolni, mert nyugodtan akar élni ifjú feleségével és nagybátyjával.

– De nem fog-e a kormányzó haragudni rátok, amiért megszegtétek a törvényt? – kérdezte Marion.

– Haragudni fog-e vagy sem, az mindegy – szólt mosolyogva Brown, és megcsókolta menyasszonya homlokát. – Mi csak saját jogainkat védelmeztük, és megsemmisítettük a gazságot. A gazfickók éppen az ő gyengeségük miatt kaptak vérszemet, és azt hitték, hogy szabadon garázdálkodhatnak. De mi, arkansasi férfiak, megmutattuk nekik, mire képesek az egyszerű farmerek, ha a szükség kívánja. Most már túl vagyunk a veszélyen, örömmel cseréljük a törvény kardját ismét a földműves békés szerszámaira.

Nem sok van hátra a történetből.

A békebíró még a héten összeeskette a két fiatal párt.

Atkins már másnap elhagyta Fourche-la-Fave-ot, néhány napig még a környéken időzött, hogy Stevensonnal lezárja az üzletet. Az alku Curneales közvetítésével jött létre, mert Atkins nem akart azzal az emberrel szóba állni, aki leleplezte. Wilsonnak is beszélnie kellett még vele, és Ellen is el akart búcsúzni gyámszüleitől.

Cotton végképp eltűnt. Harper házától nem messze egy felfordult kenut találtak, melynek oldalán lövések nyomait lehetett felfedezni. Ebből többen arra következtettek, hogy Cotton a folyóban lelte halálát. A mulatt fiút sem látta senki, bár a férfiak, akik néhány nap múlva Johnson hulláját levágták a fáról, azt állították, hogy látták, amint a nádas szélében elsuhant. Wharton, a Little Rock-i ügyvéd a gyűlés végeztével azonnal lóra ugrott, de mint később kiderült, éppen nem Little Rock felé vágtathatott, mert ott senki sem ismert Wharton nevű ügyvédet.

Asszovaum még kilenc napig Alapaha sírjánál tanyázott; Rowson halála óta nem engedte kialudni a tüzet, ételt-italt hordott oda éjszakánként, nyilván népe ősi szokásai szerint. A tizedik nap reggelén útra készen, felfegyverkezve toppant be Harperék otthonába, melyet átmenetileg a fiatal házasok foglaltak el. Némán és komolyan szorított kezet Brownnal.

– Szárnyas Nyíl nem akarja életét barátai körében tölteni? – kérdezte Brown. – Asszovaumnak senkije sincs, aki főzne neki, mokaszinját megfoltozná. Nem akarod megosztani velem hajlékomat?

– Te jó vagy – mondta a rézbőrű barátságosan. – Szíved ugyanazt érzi, amit szavaid mondanak, de Asszovaumnak el kell mennie vadászni. A fehérek mind kiirtották már a vadat Fourche-la-Fave-ban, a szarvasnyomok ritkák, a medvék csak vendégségbe járnak erre. Megritkultak a nádasok, a medve hiába keres tanyát magának. Asszovaum beteg, csak a bölényhús gyógyíthatja meg. Nyugat felé kell mennie.

– Akkor legalább ne menj nagyon messzire, és ha belefáradtál a vándorlásba, térj vissza hozzánk. Mindig szívesen látjuk Asszovaumot!

– Az én testvérem jó… Asszovaum nem fogja elfeledni.

– Hát Ellen? Elbúcsúztál már tőle?

– Asszovaum sohasem feledkezik el azokról, akik jók voltak hozzá. A fiatal lány megmentette Asszovaum életét, de többet is tett ennél… megmentette Asszovaum bosszúját is. Utam házuk felé vezet. Good-bye!

A rézbőrű még egyszer megszorította barátja jobbját. Még egyszer visszanézett. A következő pillanatban eltűnt az erdőben.